Képforrás: 123RF

Az ószövetségi ősatyák és Izráel népe az égboltot használta naptárként. Jól megfigyelhető, hogy tavasszal a Nap magasabban kezd járni, nyáron jár a legmagasabban, akkor van a legmelegebb, télen újra alacsonyabban jár, akkor van hűvösebb. Ebben Isten népe az ígéret beteljesedését látta: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (1Mózes 8,22), a teremtő Isten az emberekről gondoskodik.

Egy év alatt 12-szer újul meg a Hold, ezért az évet 12 hónapra osztották, ám a holdév csak 354 napból áll, ezért szükség volt időnként kiigazításra. Az egyiptomi naptár, majd később a római naptár a Nap mozgásához igazodott, ami a mai naptárunk alapja lett. A holdév és napév eltéréséből következnek mai napig a „mozgó ünnepek”, így a húsvét mindig a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra esik.

A napokat – nappalokat – szintén tizenkét órára osztották. Ehhez napórát használtak, amikor a Nap legmagasabban járt, az volt a dél időpontja. A napkeltétől napnyugtáig terjedő időt hat-hat órára osztották, tehát mai idő szerint a reggel hattól este hatig terjedő időszak közepén, délben volt hat óra. Ez azért fontos, mert vannak bibliafordítások, amelyek meghagyták az órabeosztást, és jobban értjük, ha hozzáadunk hatot. Pl. a nagypénteki történetben a Károli fordítás szerint: „vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig (Lukács 23,44), mai idő szerint a déli 12-től délután háromig tartó időszakról van szó. Hasonlóan a pünkösdi történetben Péter apostol ezt mondja : „mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van” (ApCsel 2,15; Károli). A melegben napközben csak vizet ittak, nem is ettek, az étkezés a vacsora volt, csak akkor ittak bort. A nap harmadik órája reggel kilencnek felel meg, ekkor még senki sem lehetett részeg.

A környező népek is értették a csillagok járását, de a Napot és a Holdat isteneknek tekintették, és imádták őket. Izráel népe ebben nem vehetett részt, hiszen az égitestek is az Úr teremtményei: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsoltárok 8,4–5)

Nap süt Jeruzsálem felett – az áldás szimbólumai – Kép: 123RF

Isten népének nagy ünnepe a szombat, a nyugalom napja, ennek eredete a teremtésre megy vissza: „Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (1Mózes 2,3), majd a tízparancsolatban lett Izráel ünnepévé. A környező pogány népek az égitesteket imádták, Isten népe a szombati nyugodalom megtartásával viszont bizonyságot tett a teremtő Istenről, így lett áldássá a népek számára, mert puszta létével Istent magasztalta. A zsidóságnak ma is a szombat a jellegzetes ünnepe. Ahol van zsidó hitközség és zsinagóga, ott péntek napszálltakor kezdődik imádsággal a szombat, mert úgy tartották, hogy napnyugtával vége van a napnak, az este már a következő naphoz tartozik. Ehhez a bibliai gondolkodáshoz igazodva sok ünnepünket az előtte való este ünnepeljük: karácsony december 25-én van, de az igazi ünnep az előtte való este; Miklós napja december 6., de a gyerekeknek a Mikulás december 5-én este hozza az ajándékot.

A szombat megünneplése tartotta meg a zsidóságot közel kétezer éven át a templom nélküli szétszórtságban. A „szombatnapi zsoltár” hirdeti: „Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges, hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán!” (Zsoltárok 92,1–4)

„Dávid király lantja” Jeruzsálemben, Dávid városában – Kép: 123RF

Izráel népének évenkénti főbb ünnepei is a naptárhoz kapcsolódnak, melyet Mózes törvénye így foglal össze: „Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábib hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Senki se jelenjék meg előttem üres kézzel! Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évente háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt [Jeruzsálemben]!” (2Mózes 23,14-17)

A főünnep a tavaszi páskaünnep, ilyenkor kovásztalan kenyeret ettek, és levágták a páskabárányt, ezzel emlékeztek az egyiptomi kivonulásra. A páskabárány vére mentette meg az izraeliták elsőszülötteit a tizedik csapástól, amivel Jézus engesztelő halálának előképe lett: „mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott”(1Korinthus 5,7). Jézus feltámadása a hét első napján, a szombat utáni napon történt, és még aznap megjelent a tanítványoknak. Majd nyolc nap múlva (az aznapot is beleszámítva), megint a hét első napján jelent meg újra (János 20,19. 26). Így lett a hét első napja az első keresztyének ünnepnapja, ami a szombat helyébe lépett, és a feltámadásra emlékeztet minden vasárnap ma is.

Izraeli kislány sávuót ünnepén egy kosárra való első terméssel – Kép: 123RF

A következő nagy ünnep a pünkösd, eredetileg aratási ünnep, hálaadás az új termésért, amit a páska utáni hetedik héten tartottak. Ma is a húsvét utáni hetedik vasárnap a pünkösd, a zsidók ezért hetek ünnepének, héberül sávuótnak nevezik. A zsidó hagyomány szerint a kivonulás után hét héttel kapta Mózes a törvényt a Sínai-hegyen, ezért a tóraadás ünnepe is egyben. Jézus feltámadása után az első pünkösdkor volt a Szentlélek kitöltése és az első keresztyén gyülekezet megalakulása. Görögül a pentekoszté ötvenediket jelent, innen jön az angol Pentecost és a magyar pünkösd név.

Ünnep-mozaik keresztény jelképekkel – Kép: 123RF

A sátoros ünnep (héberül: szukkót) zárja ősszel a mezőgazdasági évet, mint szüreti hálaadó ünnep. Hét napja alatt gallyakból rögtönzött hajlékokban kellett lakni, ami a pusztai vándorlás sátraira emlékeztette Izráelt. A vallásos zsidók ma is lombsátrakba költöznek legalább az étkezések idejére. „Mert megáldotta Istened, az Úr minden termésedet és kezed minden munkáját: örvendezz tehát!” (5Mózes 16,15)

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár