Cserepka János és Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margit

Kép forrása

 

Álomtól csodáig

Ki ne álmodozott volna még soha arról, hogy egyszer beutazza a világot? Megnézze az Eiffel-tornyot és a New York-i Szabadság-szobrot. Az óceánt és a kengurukat Ausztráliában. A Niagara-vízesést és a dzsungelt. Na meg az indiánokat, akik őserdők mélyén élnek, távol a civilizált világtól. Fűszoknyában, nyakukban virágfüzérrel táncolnak a napon a nők, lándzsáikat nyílméreg-békákon dörzsölgetve indulnak vadászni a férfiak. A vadállatok üvöltenek, a sötétben sárgán villannak a szemek. A liánokon majmok hintáznak, és a folyóban olyan tiszta a víz, mint a kristály. De legvadabb álmainkban sem gondolunk bele, mennyire veszélyes is egy ilyen utazás.

Cserepka János, akiről most mesélni fogok nektek, maga sem tudta, milyen nagy fába vágja a fejszéjét, amikor fiatalon és lelkesen vágyakozni kezdett az indiánok földjére. Szegény, falusi magyar gyerekként nem sok esélye volt rá, hogy eljusson erre a távoli vidékre. Talán még álmodozni sem lett volna mersze, ha nem hívő emberként hallott volna az ott élők nagy szükségeiről, a sokféle ínségről, nyomorúságról. Molnár Mária misszionárius mesélt neki arról, hogy a bennszülöttek között mennyi csecsemő és kisgyerek hal meg a tudatlanság és a babonák miatt. Hogy sokan még csak nem is hallottak Jézusról és arról, hogy Isten szereti őket. Pedig a bennszülötteket is ugyanúgy szereti az Úr. Ám ezt nem fogják megtudni másképpen, csak ha lesz olyan, aki vállalja, hogy elmegy közéjük, és megosztja velük ezt az örömhírt. Cserepka János a szíve mélyén igent mondott erre a feladatra. Attól kezdve az volt a célja, az álma, hogy eljusson az indiánok közé.

Évek, hosszú évek teltek el, mire megérett Isten terve, és Cserepka János elindulhatott, akkor már feleségével, dr. Ilonka Margittal a messze Bolíviába. Két kicsi gyerekükkel, Barnussal és Marikával vágtak neki Dél-Amerikának. Az utazás hosszú és fáradságos volt. A tengerszint feletti magasság növekedése és a trópusi éghajlat komolyan megviselte a szervezetüket. A nappali párás, pokoli meleg után az éjszakák igen hűvösek voltak, és ehhez bizony nem volt könnyű hozzászokni.

A szállásukra megérkezve egy romokban álló épületet találtak, ami telis-tele volt vincsukákkal, élősködő bogarakkal. Az ablakokon nem volt üveg, csak roló, így sokat szenvedtek a mindent ellepő portól, sártól. Ráadásul a helyi szokásokat is mind-mind meg kellett tanulniuk, hiszen itt másképpen vásároltak, köszöntek, éltek, érintkeztek egymással az emberek.

Komoly kihívás volt az ország hivatalos nyelvének elsajátítása is. Margit könnyebben tanult, de János nehezen boldogult a spanyol nyelvvel. A piacra járogatott ki beszélgetni az emberekkel, gyakorolni a szófordulatokat. Az igehirdetések alkalmával eleinte előfordult, hogy felhívta az emelvényre maga mellé a feleségét tolmácsnak, nehogy az ő nyelvi nehézségei miatt ne jusson el az ige üzenete a rábízottakhoz.

Időnként lövöldözésre riadtak fel. Bolíviában gyakori volt a polgárháborús forradalmi hangulat. Az ország lakossága többféle rétegből állt, és ezek között újra meg újra különféle harcok lobbantak fel. A politikailag nehéz időszakokban a hivatalok is lassabban működtek. Margit orvosi diplomájának honosítására hosszú időt kellett várniuk, míg végül megérkeztek a szükséges papírok, és elkezdhették a munkát új szolgálati helyükön, La Paz-ban.

Ebben a városban elődjük munkája nyomán már egy négyszáz fő körüli gyülekezet fogadta őket. A szolgálatuk áldott volt, de egyre az őserdő mélyebben fekvő vidékeire, Chapare környékére húzott a szívük. Úgy érezték, ott lehetnének igazán hasznosak, ott tudná őket igazán jól használni az Úr.

Az út az Andok végeláthatatlan csúcsai között igencsak veszélyes volt. Hol szakadékok mélységei, hol ég felé meredező sziklacsúcsok szegélyezték, korlát pedig nem volt sehol. Az út mellett megszámlálhatatlan sok kereszt őrizte egy-egy szerencsétlenül járt utazó emlékét.

Cserepkáék Chaparéban egy régi, félig kész missziós házat kaptak meg lakásul a huszonkilences kilométerkőnél. Csak néhány levert oszlopból és arra ügyesen ráfektetett pálmaágból állt az egész. Az alsó szinten orvosi rendelőt és imaházat rendeztek be, odafenn a család fekvőhelyeinek volt helye.

A gyönyörű, csupa zöld Chapare már igazi trópusi vidék volt, tele narancs- és yukkaligetekkel, színes virágokkal, no meg kokaültetvényekkel. Komoly nehézséget jelentett a missziói munkában a koka, ami a kokain alapanyaga. Ez a növény szinte vadon burjánzik azon a vidéken, és az élelmiszernél is nagyobb áron lehet eladni a megszárított leveleit. Nagyon sokan kereskedtek vele, és közben ők maguk is rágcsálták ezeket a leveleket. Kábító hatása igen erős: közömbösek, érzéketlenek, tompultak lettek tőle, nem éreztek fájdalmat, fáradtságot. Nehezen is hagyták ott ezt a jól jövedelmező tevékenységet, figyelni se igen voltak képesek senkire, semmire. Elhanyagolták a gyerekeiket, családjukat is. Sokáig nem is lehetett az istentiszteletekre becsábítani az ott dolgozó férfiakat, hiszen éppen az az óra volt a koka-szállítás ideje is. Ám amikor délelőtt helyett kora reggelre tették az áhítatokat, újra meg újra betévedtek az ültetvényeken dolgozó munkások is, és közülük többeknek megváltozott az élete. Nemcsak a szájukkal vallották meg a hitüket, hanem jól látszott a gyerekeikhez, feleségükhöz való viszonyuláson is Isten keze munkája. Felelősségteljes, szeretetteli új életet tudtak kezdeni megtérésük után egész családok Isten dicsőségére.

A mesés szépség mellett rengeteg veszélyt is rejtegetett a trópusi vidék. A szúnyogok és egyéb rovarok szerették ezt a klímát, az embereket sokféle féreg kínozta, az őserdő mélyén pedig gyakori volt a tigris, a krokodil és sokféle a mérges kígyó. A kígyó marása után rövid időn belül kell ellenmérget beadni, így lehet csak megmenteni az áldozatokat. Ám gyakran még a kígyófaj azonosítása sem ment könnyen. Cserepka János látva a nagy szükséget, elvégzett egy orvosi kurzust, ahol megismertették az országban élő 38 000 kígyófajjal. Valódi kígyóspecialistaként érkezett vissza a családjához, és új tudása segítségével sok-sok emberéletet tudtak megmenteni.

Az őserdő sok veszélye miatt nem volt ajánlatos bozótvágó kés nélkül közlekedni, és bizony az orvosláshoz szükséges körülmények sem voltak éppen ideálisak. A sebek összevarrásánál sokszor csak egy elemlámpa vagy pislákoló mécses aprócska fénye világított. Ráadásul a helyi lakók eleinte gyanakodva fogadták az idegeneket. Volt nekik megszokott gyógyítójuk, varázslójuk, akihez a bajaikkal jártak. Ezek a varázslók komoly bevételtől estek el a doktornő megjelenésével, így nem is csoda, ha riogatták az embereket, és próbálták maguknak megtartani a betegeket.

Eljött azonban az idő, amikor az egyik varázsló felesége a szülés után nagyon leromlott állapotba került, és hiába volt minden igyekezet, úgy látszott, már-már nem tud rajta segíteni senki. A kurandero – varázsló – végső kétségbeesésében vitte a fehérek missziós házába a feleségét, hogy tegyenek érte valamit, ha még lehet. A Cserepka házaspár tudta, hogy ennek az asszonynak az életén milyen sok múlik most. Nem is mertek a gyógyszerekben bízni, Istenhez könyörögtek, aki meggyógyította, és megerősítette az asszonyt. Így már a törzs tagjai is bizalommal fordultak a fehér orvosnőhöz. És a gyógyításra várva meghallgatták az evangéliumot is. Énekeket tanultak, Istenről beszélgettek a missziós házban.

Lassan kevés lett ez az egy hely. Különböző missziós központokat hozott létre a házaspár, ahol bizonyos meghatározott napokon rendeltek és igét hirdettek. Ezekre a helyekre mentek el a betegek, és várták, hogy ellássák őket, és közben lelki táplálékkal is jól tartották mindnyájukat.

Nagy ellensége volt a Cserepka házaspárnak még a babona és a tudatlanság is. Az emberek nagy rettegéssel fogadták az orvosi beavatkozásokat. Hallani sem akartak a vérátömlesztéstől, mert azt hitték, a másik ember lelke megy át beléjük, vagy a gonosz szállja meg őket tőle. Pedig a vérrel sokszor emberéleteket lehet megmenteni. A véradás amúgy sem volt könnyű feladat az őserdő közepén. A legszükségesebb esetekben Cserepka János maga adta a veszélyben lévőnek a vért, ami a gyógyuláshoz szükséges volt.

A bennszülöttek a tűtől is nagyon féltek. Így, amikor malária- vagy sárgalázjárvány söpört végig a vidéken, először bizony nehéz volt megállítani a terjedését. Hálával telt meg a szívük, amikor végre eljött a nap, és a felajánlott védőoltásokat elfogadták az emberek. Akkorra megérett a bizalom, és a sok imádság meghozta gyümölcsét, sokan éltek a védelemnek ezzel a lehetőségével.

Ám újra meg újra felmerült, hogy szükség lenne kórházra, ahova súlyos esetben be lehetne fektetni a betegeket, néhány napig gondozni, ápolni őket. Hiszen volt olyan eset, hogy a súlyos állapotban hozzájuk került tuberkulózisos kisfiút csak a saját kisfiuk ágyában tudták elhelyezni, és így megmenteni. Isten pedig meghallgatta az imádságaikat, és hamarosan csakugyan felépült a chaparei kórház. A villanyvilágítás és a csapból folyó víz is csodaszámba ment azon a vidéken. Nagy örömmel kezdték hát meg a munkát az új, jól felszerelt intézményben Cserepkáék.

Hamarosan az is kiderült, hogy elkelne a segítő kéz. Néhány ügyes kezű bennszülött lány lassan kitanult ápolónőnek, és igazi segítséget jelentettek a gyógyító munkában.

Emellett épültek az imaházak is. Minden gyülekezeti tag hozott hozzá egy-egy követ, amit beleépítettek. A hívők később, nehéz napokon is szívesen keresték meg a saját kövüket, ami mutatta, hogy már az ő életük is beépült Isten lelki házába, a gyülekezetbe.

Cserepkáékat azonban új utakra szólította a Lélek. A szívükben egyre erősebb lett a vágy, hogy az őserdő mélyén lakó, civilizációtól elzártan élő indián törzsekhez is eljuttassák az evangéliumot. A törzsi nyelvek 33 nyelvjárását ugyan nem beszélték, kecsuául is csak keveset, de Isten adott melléjük tolmácsnak és idegenvezetőnek segítőkész bennszülötteket, és hosszú készülődés meg sok imádság után végre sikerült nekik ezekkel az indiánokkal is kapcsolatot teremteniük.

Ezek a törzsek a dzsungel mélyén elrejtve éltek, ahova többnapi gyaloglás és több folyón való átkelés után lehetett csak eljutni. János és Margit álmodozni kezdtek egy kórházhajóról, amivel könnyebben lehetne megközelíteni ezeket a vidékeket is. A megvalósításra kevés volt az esélyük, de Istennél semmi nem lehetetlen. Beszámolóikat olvasva és hallgatva újra meg újra megindította Isten az övéit. Távoli európai és amerikai keresztények szívét késztette adakozásra, és a kórházakban lassan lett minden, ami szükséges. Aki tudott, pénzzel, aki tudott, munkával segített, és rengetegen imádsággal támogatták a Cserepka család bolíviai szolgálatát.

És ez a vágyuk is teljesült. Hamarosan egy igazi, jól felszerelt vízi kórház állt készen a bevetésre. Kisebb nehézségek ugyan mindig adódtak, de ez a szolgálat is elindulhatott, és jól működött lassan Margit és János nélkül is.

Életük nagy öröme volt, amikor az addig mindent csak elfogadó, semmiért hálát nem adó népek szókincsében felfedezték az új kifejezést: köszönöm. Hatalmas lépés az életben, amikor az ember megtanulja észrevenni mindazt a sok jót, amit kapott.

Cserepkáék sok életet mentettek meg szeretetükkel, szolgálatukkal, önfeláldozó, fáradhatatlan munkájukkal. Örökségünk az ő megkezdett munkájuk is.

Ma is sokan várnak segítő kézre, figyelemre, Isten örömhírére, szerető gondoskodásra. Ne csak álmodozz a kalandokról, legyél te is része a csodának! Istennél ma is rengeteg munka és kaland vár a benne bízókra.

Cserepka János és dr. Ilonka Margit életéről, munkájáról, őserdei kalandjairól, a velük történt csodákról bővebben olvashatsz Miklya Luszányi Mónika: Az őserdő elrejtett kincsei című könyvében.

Füller Timea

Megjelent a CikCakk gyermekmagazin 2014. augusztusi számában

 

Babos Sándor és felesége, Babos Sándorné Lőrincz Mária

Képek forrása

 

Magad uram, ha szolgád nincs

 

Akármit is mondott Szándi, nem tetszett Hsü-nek ez a liaoyangi utazás. Mukden mégiscsak Mandzsúria fővárosa, és a Skót Missziói épületeit, a kórházat, az imaházat, a misszionáriusok lakását vastag kőkerítés védi. Éjszaka meg ott vannak az őrök, akik nem sajnálják használni a fegyvereiket, ha szükséges.

De Babos Sándort Liaoyangba osztották be szolgálni, mit tehetett volna mást Hsü, ment vele az ország északi részébe. Hsünek eszébe sem jutott, hogy ne tartson Babos Sándorral, „Szándival”, ahogyan a mandzsúriaiak nevezték, hiszen ő mentette meg az életét. De tudta, hogy Liaoyang veszélyes hely. Megborzongott, ha a banditákra gondolt. Hát még akkor, amikor megérkeztek a liaoyangi missziói házba!

„Na, azon nem csodálkozom, hogy ezt a házat megtámadták a rablók! – gondolta magában, ahogy elnézte az omladozó kőkerítést, és a mögötte meghúzódó bozótost. – Hiába hoz ide Szándi akárhány riasztót, mire felcsörgetik a rendőröket, a banditák már rég eltűntek a bokrok sűrűjében.”

De az első napokban Hsünek nem maradt sok ideje azon gondolkodni, mit is csinálnak a bozótoson túl a rablók, mert annyi munka szakadt a nyakába, hogy azt se tudta, hová kapja a fejét.

– Itt a magunk urai leszünk – mondta Szándi, amikor megérkeztek, és kezdtek kipakolni az útiládából –, csak azt nem tudom, hogyan is fogunk mi itt konyhát vezetni ezzel a két serpenyővel meg hat villával – mutatott körbe nevetve.

Mukdenben a misszió vezetőjének asztalánál ehettek, a missziói kórház alkalmazottai főztek, mostak, takarítottak rájuk, itt meg nekik kell gondoskodni önmagukról.

– Nem baj – nevetett Szándi –, a kínai meg a magyar konyha úgyis közel áll egymáshoz. Ti is szeretitek a tyúkot, disznót, esztek tésztafélét is, és a csípős ételeket sem vetitek meg. Összeszokunk hamar, és csinálunk mi olyan szakácsművészetet, hogy olyat még nem látott a világ!

Ebben valóban igaza lett Babos Sándornak: soha sehol nem főztek úgy a világon, mint a liaoyangi magyar misszionárius konyháján.

– Ha ló nincs, szamár is jó – mondogatta Szándi, ha valami ehetőt próbáltak Hsüvel a konyhában fellelhető alapanyagokból elővarázsolni.

– Tudod, mit eszünk ma? – kérdezte Hsüt, amikor egyik családlátogatásról érkezett éppen haza. – Tejfölös csirkepaprikást! Olyat főzött az édesanyám odahaza Erdélyben, hogy mind a tíz ujjadat megnyaltad volna utána.

– Az jó lenne, csak nincsen se csirkék, se tejfölünk, se paprikánk– válaszolta Hsü.

– Ugyan, kicsire nem adunk! – legyintett a misszionárius, és kivezette a fiút az udvarra, ahol ott pöffeszkedett Tieng asszony kivénhedt kakasa. Csípett a jószág, megtámadta a gyerekeket is, így Tieng asszonyság úgy gondolta, jobb helye lesz neki a tiszteletes fazekában.

– Hát ez akkor volt csirke, amikor én tevecsikó – nevetett Hsü, de puhára főzték a húsát még akkor is, ha fél nap kellett hozzá. Tejföl híján a mukdeni missziói központtól kapott tejkonzervet használták, s mivel paprikájuk sem volt, frissen őrölt zöld borssal ízesítették az ételt.

– Ilyet főzött az édesanyád, Szándi? – kérdezte Hsü, amikor leültek végre, és kanalazni kezdték a szürkés pépet.

– Nem egészen – nevetett a misszionárius. – Az azért, egy kicsit másképp mutatott.

 

Részlet Miklya Luzsányi Mónika Szándi, ki a te Istened c. ifjúsági regényéből

 

Gyere közénk!

 

– Gyere… Gyere közénk!

A kis fekete kezek kérőn nyúltak Mária felé, a ragyogó szemek esdeklően néztek rá.

– Gyere hozzánk! Várunk… Várunk téged!

Mária hirtelen riadt fel. Felült az ágyban. Már megint ez az álom. Egyszerűen nem tud szabadulni tőle. Amióta azt a misszionáriust hallotta beszélni a mánuszi szolgálatról, minden éjszaka visszatért ez az álom. Valami szigeten járt, sötétbőrű gyerekek vették körbe, s hívták, vonták magukhoz, gyere, gyere közénk.

Molnár Mária maga sem értette, mi ez az egész. Nem akarta megérteni. Pedig a kép, az üzenet egyértelmű volt. De neki eszébe sem jutott, hogy külmisszióba menjen. Van nyomorult Magyarországon is elég. Nemcsak a háborúban, hanem utána is megtapasztalta, milyen a testi-lelki nyomorúság. Győri szolgálata idején a szegények, a betegek gondozása mellett a rabokat is látogatta. Fáradhatatlanul vitte az örömhírt azoknak, akik már úgy gondolták, nincsen számukra remény.

Liebenzellbe, a németországi missziói házba is csak azért utazott ki tanulni, hogy minél jobban szolgálhasson majd otthon. Liebenzellben azonban egy más világgal találkozott.

– Kathrin Afrikába készül, Míra Japánba, Trúdi Kínába – mutatta be Máriának a szobatársnője már az első délután a nappaliban összegyűlt hölgyeket.

– És te? – kérdezte egyikőjük. – Hol fogod szolgálni az Urat?

– Odahaza – válaszolta határozottan Mária. – Nem kell ahhoz hetedhét országot bejárni, hogy pogányt találjon az ember. A belmisszió legalább olyan fontos, mint az, hogy elvigyük Isten igéjét más földrészekre. S néha nem is egyszerűbb – tette hozzá halkan.

Egy pillanatra meghűlt a levegő a nappaliban. A lányok, asszonyok a teájukra meredtek, hallani lehetett, ahogy a kanál megcsörren a csészék oldalán. Trúdi szólalt meg bizonytalanul:

– Nem értem teljesen, mit akarsz ezzel mondani, Mária.

Az apró kis magyar diakonissza értetlenül nézett vissza a mosolygós német lányra. Nem érti? Hát soha nem találkozott azzal, milyen messze lehet egymástól két ember, hiába él egyazon városban? Hányszor néztek rá értetlenül a nyomortelep asszonyai, amikor a mindennapi kenyérről beszélt nekik. Hányszor kérdeztek vissza szemtelenül a rabok, amikor Jézus szabadításáról beszélt, hogy akkor mikor is jön már el hozzájuk is. Hányszor, de hányszor tapasztalta, hogy hiába beszélnek mindannyian magyarul, mást jelentenek a szavak neki, mást a többieknek. Ha ezt Trúdi nem érti, nem fogja tudni megmagyarázni neki.

A szobatársnője sietett Mária segítségére:

– A szomszédba néha nehezebb bekopogni, mint elutazni sok ezer kilométerre – fordult Trúdi felé. – Jézus is megmondta: Senki sem lehet próféta a saját hazájában.

Mária hálásan elmosolyodott. Nem pont erre gondolt, de örült, hogy a szobatársnője kisegítette a bajból. Lényeg, hogy a külmisszióba készülő hölgyek megértették: Molnár Mária nem külföldön, hanem odahaza akar szolgálni. Ám ettől függetlenül minden alkalommal lement ő is a nagy előadóterembe, amikor a szabadságon lévő misszionáriusok beszámolóit hallgatták. Egyik este az arab sivatagokban élő beduinokról hallottak történeteket, másnap a mongol puszták lovas népeiről, harmadnap az afrikai őserdők lakóiról. Mária izgatottan várta mindig ezeket a beszámolókat, s imádkozott is a misszionáriusokért, de egy pillanatra sem érezte, hogy neki el kéne hagynia Magyarországot, s valahol a világ másik felén kellene Jézusról tanítania.

Egy napon aztán az Admiralitás-szigetekről érkezett hozzájuk vendég: Doepke Frigyes, a mánuszi misszió vezetője. Igazság szerint Máriának sejtelme sem volt, hol lehet ez a Mánusz. De nem volt egyedül, mert amikor Doepke feltette a kérdést, hogy ki tudja a világtérképen pontosan megmutatni Mánusz szigetét, mindenki tagadóan rázta a fejét.

– Hát akkor megmutatom én – szólt nevetve a misszionárius. – Éppen a föld másik oldalán van. Ha egy hatalmas tűvel a déli félteke irányában átszúrnánk a Földet, az Admiralitás-szigetek környékén lyukadnánk ki. Itt most tél van, ott pedig nyár. Itt este, ott reggel. De a tél meg a nyár, a reggel meg az este sem olyan, mint itt nálunk. Télen sohasem esik a hó, hiszen Mánusz közel fekszik az egyenlítőhöz. Onnan tudjuk, hogy tél van, hogy megfordul a széljárás, többet esik az eső, s így talán egy kicsit hűvösebb van. Mert nyáron aztán iszonyú nagy a forróság. Alig lehet napközben odakint megmaradni. Este se sokkal jobb a helyzet. Akkor ugyan hűvösödik egy kicsit, de a szúnyogok is előbújnak, s bizony akad közöttük maláriával fertőzött is. S ne gondolják, hogy a hajnal kellemesebb, mert akkor hűvösebb van, és elülnek a szúnyogok. Dehogy! Az egyenlítő környékén ugyanis szinte nincs hajnal, nincs napnyugta sem. A teljes sötétséget alig egy fél óra alatt felváltja a perzselő napsütés. Úgyhogy Mánuszon minden más, mint itthon Európában.

Itt, ezen a számunkra oly furcsa vidéken él egy nép, a pápuák. Ők az őslakosok a mánuszi szigetvilágban. Amikor 1903-ban csónakunkkal kikötöttünk a szigeten, igen sokan közülük még nem láttak fehér embert. Törzsekben éltek, s élnek ma is. A törzsnek két főnöke, tul-tulja van, aki élet-halál ura. De még ennél is nagyobb úr a törzsi varázsló, aki képes szóba elegyedni a Beliddel, a sátánnal, s képes kiűzni a szellemeket és démonokat az emberekből, az állatokból, a tárgyakból. Mert a pápuák szerint minden fűszálban, bokorban gonosz szellemek laknak. Ők szabadítják az emberekre a betegségeket, a csapásokat, ők hozzák a rossz időt, ők korbácsolják fel a tengereket, hogy elnyeljék a hajósokat, ők haragítják össze a törzseket. S ha kitört a háború, a vesztes tudja, hogy nincs számára kegyelem. Mert a pápuák hite szerint a megölt ellenség visszajár kísérteni. Kivéve, ha megeszik a húsát, mert akkor eggyé válik legyőzőjével, így nemcsak vagyona, hanem az ereje, tudása, hatalma is a győztesé lesz.

Hirtelen egy kéz lendült a levegőbe:

– Mondja Doepke úr, amiről beszél, ez a kannibalizmus, már rég a múlté, ugye?

A misszionárius elmosolyodott.

– Igen is, meg nem is. Az ausztrál hatóságok törvényei szerint tilos az emberevés az Admiralitás-szigeteken. De épp a minap kértem meg azokat a pápua testvéreket, akik most készülnek felvenni a keresztséget, hogy írjanak egy kis beszámolót nekem az „Utolsó emberáldozat” címmel. Nos, abból az derült ki, hogy a felnőtt férfiak mindegyike megkóstolta már emberhúst. Lehet, hogy gyermekkorában történt, de a lényegen nem változtat: mindegyikőjük részt vett emberáldozati lakomán.

Döbbent csend szállt a teremre. Akik hallgatták Doepke Frigyes előadását, mindannyian külmisszióba készültek. Tudták, hogy bármikor megverhetik, megkínozhatják, akár meg is ölhetik őket a hitük miatt, s ők vállalták is ezt. De hogy kannibálok közé menjenek… Nem… Azt nem tudták volna elképzelni. S most itt van előttük egy ember, aki több mint egy évtizede él az emberevők között, s olyan szeretettel beszél róluk, mintha saját fiairól vagy lányairól lenne szó. Mert Doepke Frigyes folytatta az előadását. Beszélt a gyerekekről, az iskoláról, amit Mánuszon alapítottak, az első keresztyénekről, s beszélt a jövőről is, hogy a szigetek várják az örömhírt, várják Isten fiainak megjelenését.

Doepke előadása után Molnár Mária nem tudott megnyugodni. Hiába akarta kiverni a fejéből mindazt, amit hallott, hiába próbált másra gondolni – nem ment. Még a Bibliáját is hiába vette elő, mert minduntalan csak a pogányok megtéréséről, a misszióról szóló igék ötlöttek a szemébe. Éjszaka, álmában pedig megjelentek a kis fekete gyerekek, s kérlelőn nyújtották felé a kezüket:

– Gyere hozzánk! Várunk…

 

Részlet Miklya Luzsányi Mónika: Hét tengeren át c. ifjúsági, életrajzi regényéből

Kép forrása

 

 

Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel, Csak téged áhít Izrael,
És hozzád sóhajt untalan, Mert Isten híján hontalan.
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!

Ó, jöjj el, Jesse vesszeje, És állj a rossznak ellene!
A mélyből, mely már eltemet, S a tűzből mentsd ki népedet!
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!

 

 

Ó, jöjj, ó, jöjj el, Napkelet, hogy megvigasztald árva népedet.
Törd át a sűrű éj ködét, És oszlasd gyászát szerteszét!
Örvendj, örvendj, ó Izrael, mert eljön Ő, Immánuel!

Ó, jöjj, ó, jöjj el, Adonaj, Ki forgószélből szólalál,
Úgy adtál törvényt népednek! Jöjj fenségedben, jelenj meg!
Örvendj, örvendj, ó Izrael, mert eljön Ő, Immánuel!

„Veni, veni Emmanuel”, XII. századi ének

 

 

A lexikonokban és az interneten többféle magyarázatot találunk, de ezek többsége félreértésen vagy véletlen egybecsengésen alapul. Mint nagyon sok egyházi szó, ez is a latinból került a magyar nyelvbe még a középkorban, amikor a latin volt az egyház nyelve. Az ünnep latin neve: „dies incarnationis” – azaz a testtélétel napja. A 11. században, amikor nálunk a keresztyénség elterjedt, az egyházi latinban a mai olaszhoz hasonlóan az i hang előtti t-t már cs-nek ejtették, tehát az ünnep neve inkarnacsion volt, a kezdő hangsúlytalan in szótag elhagyásával alakult ki a karácsony szavunk.

Dr. Győri István

 

Giotto di Bondone: Jézus születése (1304 körül)

Kép forrása

 

A karácsony szó gyökere valószínűleg a latin incarnatio. Mások szerint szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származik: a korcun, ‘átlépő’ (a téli napfordulóra utal), a korciti, ‘fordul, lép’ igenévi származéka. A magyarokon kívül csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, valamint a huculok jelölik e szóval az ünnepet, más szláv népeknél a bozié, ‘Istenfia’ él. A kutatás sokáig a román cracium átvételének tartotta a karácsony szót.

 

Katolikus lexikon

 

Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák Kračun, ukrán kracsun. Ezek egy ősszláv korcsun (‘lépő’), azaz ‘napforduló’ származékai. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel, a szóvégi -n palatalizálódott.

 

Magyar etimológiai szótár

 

A karácsony szavunk szláv eredetű: eredetileg a napfordulóhoz kötődő pogány ünnepet jelölt. Nevezhették így a téli, de a nyári napfordulót is. Érdekes módon ma már egyik szláv irodalmi nyelv sem használja, bár egyes nyelvjárásokban előfordul. Más jelentésben is megtalálható, így például egyes ruszin változatokban így nevezik a karácsonykor sütött kalácsot, a régi oroszban viszont a ’téli napforduló’ jelentésből ’pusztulás, végóra’, ill. ’gonosz szellem’ jelentések is fejlődtek. Ugyanez a szó vált azonban az ünnep jelölőjévé a románban (crăciun, kb. [kracsun]).

 

Nyelv és tudomány

 

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

Vizuális-térbeli intelligencia

 

Az alábbi egyszerű üdvözlőlapok applikációval, hajtogatással, illetve kirigami-technikával készültek, és már a legkisebbekkel is elkészíthetők. A képeslapok beküldője: Vajda Katinka.

Az alap általában egy színes, méretre vágott karton, amire betétet ragaszthatunk színes papírból. Erre kerül a nyírt vagy hajtogatott, esetleg térbe hajtott papírapplikáció.

 

Csomagolószalag-applikációval készült üdvözlőlapok

 

 

Egyszerű hajtogatással készült üdvözlőlapok

 

 

 

Kirigami-technikával készült üdvözlőlapok

Ez a látványos, 3D-s üdvözlőlap nagyon könnyen, kicsikkel is elkészíthető. Vágjuk ki méretre a fehér betétlapot, és színes papírból a „dobozokat”. Hajtsuk ketté a fehér lapot, majd nyissuk ki, és a hajtásra (hossztengely) merőlegesen ragasszuk rá a színes papírokat. Várjuk meg, míg megszárad. Az eredeti hajtás mentén ismét hajtsuk be a fehér lapot úgy, hogy a színes papírok kívülre essenek. Az alsó és a felső doboz tetejét és alját vágjuk be egy-egy nyírással, ahogyan a képen látható (tehát ne vágjuk körbe a színes papírt, csak egy-egy csíkot vájunk bele a félbehajtott papírba). Majd hajtsuk ki térbe a „dobozokat”. A betétlapot, amin a 3D-s (középső) minta van, ragasszuk az alaplapra. Vigyázzunk, a kivágott részt ne ragasztózzuk be!

 

Ehhez a képeslaphoz külön készítsük el a két karácsonyfadíszt, majd ragaszuk rá az alaplapra, és rajzolással, szép írással egészítsük ki a lapot. A karácsonyfadísz így készül: Műszaki kartonból kört vágunk ki, majd színes csomagolópapírokból három ugyanakkora kört. A színes köröket félbehajtjuk, belül a mintás, kívül a fehér rész legyen. Két félbehajtott kört a fehér oldalával a műszaki karton körre ragasztunk, egyiket jobbról, másikat balról (középen az egyenes hajtás összeér). Miután megszáradtak, a szabadon „lifegő” félköröket is lehajtjuk, és a két fehér félkörre ráragasztjuk a harmadik mintás kört, fehér oldalával lefelé (hajtásvonallal középen). Ha megszáradtak, eligazítjuk a kifelé álló félköröket, és az egészet ráragasztjuk az alaplapra.

 

 

Közzéteszi: Vajda Katinka

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

Megtalálod a Sokrétű játékok sorozat adventi bejegyzései között a Segédanyagok / Sokrétű Játékok / Sokrétű ünnepek, téli ünnepkör menüpont alatt.

Vándorlás-Mózes

Á t k e l é s   a   V ö r ö s – t e n g e r e n

 

INTERNETES FÓRUM

Bejegyzés:

„Adatvesztés-para”

Létezik emlékezetszoftver specifikusan hangfájlok helyreállítására?
Nem hosszú anyagról van szó… Ötletek?
Remélem tudtok segíteni. A helyreállítandó anyag a következő:

 

Hé, van valakinek GPS-e? Szukkótot és Étámot keressük meg! Térképem van. Tehát az útvonalat kihirdetem:

_______________ keleti sivatagi részén át haladunk, érintve a ___________ deltatorkolatát, egészen a Vörös-tengerig.

A családok, nemzetségek maradjanak együtt, tartsák szemmel egymást.

Megérkeztünk Szukkótba! Gyorsan készítsenek az asszonyok _______________ kenyeret, addig a gyerekek, öregek pihenhetnek. Ha elfogyasztottuk, haladunk tovább. 30 perc, nem több!

Valaki fotózta vagy videózta a tegnapi csodát? Észrevettétek, nappal _______________ ment velünk, éjjelente pedig ________________. Így az is lehetséges, hogy akár éjjel is menetelhetünk. Reméljük, a felhő- és tűzoszlop az egész úton velünk marad.

Mivel Étámból vissza kellett fordulnunk, majd a tengernél verünk tanyát…

Ti is halljátok ezt a zajt? Mintha sok ___________________ haladna az úton! Mivel egyre erősödik, úgy vélem, közelednek. Üldözőbe akarnak venni minket! Vissza akarnak vinni __________________, mert ráébredtek, hogy elvesztették az ingyen munkaerőt!

Már porzik az út! Imádkozzunk! Csak az Úr tud megmenteni minket!

Miért vádaskodtok? Ki akar a pusztában meghalni? Senki! Jobb lenne időtlen időkig a ___________ szolgálni minden nemzedéknek?!

„Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!”

Segíts Uram! Adj lehetőséget a menekülésre! Utánam! Figyeljétek a felemelt botot!

Na, ugye! Száraz lábbal keltünk át ________________ az Úr irgalmából!

Észleltétek a csodás fényviszonyokat? A tűzoszlop nekünk világít! Érzitek ezt az erős keleti szelet? Ez lesz a mi segedelmünkre!

Úgy látom, a két oldalt tornyosuló ____________ között lesz egy száraz ösvény. Rajta! Induljunk! Mindenki vigyázzon a családjára, málháira, állataira! A reggelinket már a tenger másik partján költjük el!

Mindenkinek jó étvágyat! Egyetek nyugodtan, mert a mi alkalmi tengeri gázlónk megszűnt, összezárt a víz. Az ellenség hoppon maradt, a túlsó parton.

Mit sodor a víz? Egyiptomi hullákat, harci eszközöket, lovak tetemeit. Megmenekültünk! Isten megfélemlítette az ________________ népet! Fáraó nélkül maradtak!

Gyere népem, gyertek izraeliták, dicsérő és hálaadó éneket énekeljünk az Úrnak. Kérem ______________, testvéremet, énekeljen ő is, egy dobot véve a kezébe, hogy kísérje énekét. Az asszonyok válaszoljanak neki, _____________ járva. Hallgassátok őt:

 

„Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges;

lovat lovasával a ____________ vetett!”

 

Vajda Melinda grafikája

 

Egy írástudó jegyezze le az utódoknak ezt a hálaadó éneket!

 

Szent a te utad, Istenem!
Van-e oly nagy Isten,
mint a mi Istenünk?
Te vagy az Isten, aki csodákat tettél,
megismertetted erődet a népekkel.

Utad a tengeren át vezetett,
ösvényeid a nagy vizeken,
lépteid nyoma nem látszott.
Mint nyájat, úgy vezetted népedet
Mózes és Áron által.
(Zsolt 77, 14–15.20–21)

 

A felhőben eltűnt adatok:

Egyiptom  ●  Nílus  ●  kovásztalan  ●  felhőoszlop  ●  tűzoszlop  ●  harci kocsi  ●  Egyiptomba  ●  fáraót  ●  a tengeren  ●  vízfal  ●  egyiptomi  ●  Mirjámot  ●  körtáncot  ●  tengerbe

 

Letölthető, nyomtatható:

 

Közzéteszi: Farkas Ferencné Pásztor Ilona

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, on-line és/vagy nyomtatásban publikálható.

„Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (ApCsel 2,1–4)

Néhány kreatív pünkösdi ötlet, amely a láng, a szél, a galamb Lélek-szimbólumait használja képalkotásra, játékos mozgásérzékelésre:

 

 

 

 

Ki szedte össze markába a szelet? – olvassuk a Példabeszédek könyvében (30,4). Titokzatos és hatalmas erőnek tartotta az ember mindig is a szelet, amely hol termést érlelő esőt, hol pusztító vihart hoz. Mi ebből egy maroknyi? Ami az ember számára is hasznosítható. Régi és mai kísérletek a szél erejének hasznosítására:

 

 

 

 

Egy jól ismert, de megunhatatlan játék, a szélforgó változatai és készítésének lépései:

 

 

 

Isten Szentlelke szélrohamhoz hasonló zúgással érkezett meg pünkösdkor a várakozó tanítványokhoz (ApCsel 2,1–4). A szél titokzatos erő volt a régi korok embere számára. Isten munkáját, Lelkének (leheletének) jelét látták, hallották benne. Keressétek meg és olvassátok el erről a Biblia alábbi verseit:

Amit csak akar az Úr, megteszi az égen és a földön és a mélységes tengerekben. Felhőket hoz fel a föld széléről, villámokat szór, ha esik az eső, szelet bocsát ki kamráiból. (Zsoltárok 135,6–7)

Ahogyan nem ismered a szél útját vagy a csontok formálódását a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott. (Prédikátor 11,5)

Ki ment fel az égbe, és ki szállott le onnan? Ki szedte össze markába a szelet, ki kötötte köntösébe a vizet? (Példabeszédek 30,4)

A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. (János 3,8)

 

Széljelző selyemkóró

 

A mai, modern ember számára is titokzatos erő maradt a szél, hiába tud róla sokkal többet, mint az ókorban élők. Hogy mennyire így van, arról költők beszélnek, verseikből szelek titkára csodálkozhatunk rá. Itt egy gyerekek számára is „olvasható” válogatás:

 

Horgas Béla: Megmondom neked, mi a szél

Megmondom neked, mi a szél:
hosszú derekú ing a szél…

 

Kántor Péter: Körúti szél

A Nagykörúton
szalad a szél,
bárki beszél, ő
belebeszél…

 

A. A. Milne: A szél – Devecseri Gábor fordítása

Koncz Zsuzsa előadásában

Senki meg nem mondja, mit senkise tud
Hogy a szél honnan jön és hova fut.

 

Nyilas Attila: Egynyári jegyzetek 60.

Gyere, nézzük meg a szelet!

Fúj a szél! …

 

Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

Halász Judit előadásában

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el? …

 

Szabó T. Anna: Szél

Átszalad a vízen a szél,
átszalad a vízen a szél,
fut, siet, hova megy? …

Vidor Miklós: A szél

Nincsen szája,
mégiscsak fú egyre,
szárnya sincsen,
de fölszáll a hegyre…