Ha ma tesszük fel ezt a kérdést, hogyan utazott Pál, ilyenekre gondolunk: a repülő vagy vonat nem késett-e, rendben volt-e a lekötött szállása. Mindezek annak idején ismeretlen dolgok voltak. Pál apostol több ezer km-t tett meg gyalog, a térképek jól megmutatják útvonalait. Ha hajóval ment, nem volt menetrend, a teherszállító hajók elvittek egy-két utast is, a széltől függött a hajózás, így nem volt késés sem. A mai embernek az utazás kaland, kikapcsolódás. Pálnak a misszió része volt. Mivel nem volt nyomtatás és posta, internet és telefon végképp nem, csak úgy tudta az evangéliumot terjeszteni, ha elutazott sokfelé, és elmondta az embereknek. Inkább a városokat kereste fel, ahol több embert elért, ahol voltak zsidók, a zsinagógában prédikált, máshol a piacon, ami minden városban a fő találkozóhely volt. A gyülekezetekkel és munkatársakkal való kapcsolattartás is hasonlóan történt, jó példa erre a Timóteusnak küldött személyes üzenete: „Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.” (2Tim 4,13)

Akkori szokás szerint az utazók egy takarót vittek magukkal, azon aludtak a földön, és a felsőruhájukkal takaróztak. Ennyi volt Pál vagyona. Kéri a könyvtekercseit és a pergameneket is, amik talán térképek lehettek, a görögök jó térképeket készítettek a hajózáshoz, a körzőhöz hasonló eszközzel tudták a térképeket másolni. Feltüntették a tengerpart vonalát, a szigeteket, a magasabb hegyeket, ez segítette a tájékozódást.

A Szent Pál-öböl Rodosz szigetén, háttérben az akropolisz, Lindosz fellegvára. A szigetet Pál apostol is érintette 3. missziói útján, útban Jeruzsálem felé.

Ahol nem voltak kiépített utak, pl. Ázsiában, a települések közti ösvényeket a helyiektől kellett megkérdezni. Ahol volt épített út, ott Pál is ezt használta kísérőivel együtt. A második missziói útra Tróászból hajóval kelt át a tengerszoroson, a hajó Neápoliszban kötött ki, innen az akkori egyik legjobb úton, a Via Egnatián folytatta az útját. Ezt az utat az építőjéről nevezték el, Egnatius konzul célja az volt, hogy a főváros és a meghódított keleti provinciák között kapcsolatot teremtsen. Az út az Adriát kötötte össze a Fekete-tengerrel, a mai Albániától a mai Isztambulig, az akkori Büzantionig tartott, és a Balkán-félsziget északi részét járta be. Jellemző a római útépítő mérnökök tudására, hogy a hegyes terepen annyira megtalálták az optimális vonalvezetést, hogy a mai főutak sok helyen pár száz méterre az ókori út nyomát követik. A szépen kikövezett úton főleg kereskedők jártak, a legtöbb csak gyalog, esetleg teherhordó szamárral. Elképzelhető, hogy Pál és Szilász is hozzájuk csatlakozva haladtak nyugat felé.

Via Egnatia Filippi közelében – Fotó: Jaap Doedens

Az akkori utazók sok csomagot nem vittek, ennivalóként kenyeret és aszalt fügét ettek, valószínűleg Pál is így élt, ahogy ő maga írja: „fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2Kor 11,27). Ezek ismeretében még jobban megértjük, amit idős korában visszatekintve mondott magáról: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7).

Kilátás a rodoszi akropoliszból

Közzéteszi: Dr. Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Az Ószövetségben több várostromról, pontosabban városostromról olvasunk. A várostromról legtöbbünknek az Egri Csillagok, főleg az abból készült film jut az eszébe. Az itt látható látványos ostromjelenetek tele vannak robbanásokkal, amire a bibliai időben nem is lehetett gondolni, hiszen a puskaport még nem ismerték. A régészeti leletek szerint az ókori városfalak kőből készültek, 5-6 méter magasak és legtöbbször 3-4 méter szélesek voltak. Sokszor a városfalra is építettek házakat, az építéskor a köveket megfaragták, így nagyon jól illeszkedtek egymáshoz. A korabeli hadseregek csak kézifegyvereket használtak, íjat, nyilat, parittyát, dárdát, ezért a várfal megbontásával nem is kísérleteztek. A város ostroma inkább a védők megfélemlítéséből állt, hogy ez sokszor milyen sikeres volt, jól mutatja Jerikó ostroma. Izráel népe többször körbejárta a kőfallal védett várost, mikor egy csoda folytán leomlott a fal, és ellenállás nélkül foglalhatták el: „amikor meghallotta a nép a kürtzengést, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost.” (Józs 6,20)

Jerikó: torony és városfalak maradványai

Később Izráel népe is megerősítette a maga városait. Ha ellenség közeledett, igyekeztek élelmiszert tartalékolni, ami akkor nem is volt egyszerű, mivel a konzervet nem ismerték, inkább gabonát tároltak. Ha a városfalon belül nem volt forrás, a vizet ciszternákban gyűjtötték. Az asszírok fenyegetése miatt Jeruzsálemben a közeli forráshoz földalatti alagutat vágtak a sziklákba, óriási mérnöki teljesítmény volt, hogy a kétfelől megkezdett vágat középen pontosan találkozott.

A Bibliából értesülünk arról, hogy Ezékiás tavat és vízvezetéket készíttetett, hogy bevezesse a vizet a városba (2Kir 20,20). Az asszír király ostroma előtt pedig kijavíttatta és megerősíttette az egész várfalat, megnagyobbíttatta az őrtornyokat, és a forrásokat is betömette a város körül, hogy az ostromlók ne találjanak elég vizet (2Krón 32,3–5).

Jeruzsálem városfalai

A megszállók igyekeztek a városban levőket kiéheztetni, ezért szoros ostromgyűrűt építettek ki a város körül, éjjel sátrakban aludtak, a sátrak előtt tüzet raktak, sokszor még több tüzet is, hogy a sereg többnek tűnjön, ezzel is jelezve, hogy itt nem jut át senki. Egyedül a madarak tudtak kijárni, ezért a városokba még időben sok galambot telepítettek. Jó állapotban maradt fenn Nagy Heródes erődítménye a Holt-tenger mellett, ahol a kőfalak belső oldala tele van kis kőfülkékkel. Ezek voltak a galambfészek-falak, latinul columbarium a columba-galamb szóból, ma a temetői urnafalakat nevezik így. A galambokat azért tartották, mert a galambtrágya tele van gabonamagvakkal, amit kirostáltak, ha meg tudták mosni, megőrölték kenyérnek, ha nem, tyúkokkal etették meg.

Columbarium torony a Holt-tenger melletti Masszáda erődben

A körbezárt városban a friss tojás nagy kincs volt. Erre utal, hogy a megszállt városban milyen drága lett a galambtrágya: „Történt ezek után, hogy Benhadad, Arám királya összegyűjtötte egész seregét, fölvonult, és ostrom alá vette Samáriát. Nagy éhínség támadt Samáriában, mert addig ostromolták, míg egy szamárfej nyolcvan ezüstbe, egy maréknyi galambtrágya pedig öt ezüstbe került.” (2Kir 6,24–25)

Tudták ezt az ostromlók is, és felégettek mindent a város körül, még egy száraz fűszál sem maradt a mezőn, mindez nagy környezetpusztítással járt, de legtöbb kárt az erdőkben tettek. A várfalak elé fából tornyokat építettek, a fatörzsekből összeállított, rönkvárhoz hasonló tornyot kivágott fatörzsekből előbb távolabb építették fel, majd igyekeztek a várfalhoz közel újra felállítani. Ha a városfalnál magasabbra sikerült felépíteni, a tetejéről íjjal, parittyával már át lehetett lőni a falon. A védők az ilyen ostromműveket mindig felgyújtották, majd a támadók újat építettek, amíg volt fa a környéken. Nebukadneccarról, Babilónia királyáról is azt olvassuk, hogy amikor egész hadseregével Jeruzsálem alá érkezett, tábort ütött a várossal szemben, körülötte pedig ostromműveket építtetett (2Kir 25,1).

Babiloni harcosok az Istár-kapu és felvonulási útvonal kerámia domborművén (Pergamon Múzeum, Berlin)

Mindez olyan mértékű erdőpusztulással járt, hogy amikor Izráel népe visszatért a fogságból, már nem volt elég fa a város körül. Korábban a templomba érkező zarándokok a város környéki erdőkben találtak annyi fát, amit felvittek a templomba, és az áldozati oltáron mindig égett a tűz. Mindezt most külön meg kellett szervezni a kevesebb fa miatt. „Mi, papok, léviták és a nép kisorsoltuk, hogy évről évre mikor melyik család hordja be az áldozathoz szükséges tűzifát Istenünk házába, hogy égjen a tűz Istenünknek, az Úrnak az oltárán, ahogyan az elő van írva a törvényben.” (Neh 10,35)

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

A karácsonyi énekek elmaradhatatlan szereplőiről, a napkeleti bölcsekről Máté evangéliumában olvasunk röviden:

„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. […] a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” (Máté 2,1–2.9–12)

Mozaik a római Santa Maria Maggiore bazilikában (430 körül)

Rövid látogatásuk során a bölcsek mégis sok emberrel találkoztak, voltak Jeruzsálemben a királyi udvarban és Betlehemben a jászolbölcsőnél, itt találkoztak a pásztorokkal, Máriával és Józseffel. Abban az időben az írás-olvasás nem volt elterjedve, a modern kép és hangrögzítés nem létezett, ezért mindent jól megfigyelve szóban adtak tovább. Amikor Jézus tanítványai később leírták a szóban megőrzött emlékeket a napkeleti bölcsekről, ezek beépültek a Jézussal kapcsolatos Biblián kívüli, írásbeli hagyományba. Mivel feltételezhetjük, hogy a szemtanúkra vezethető vissza, ez a régi hagyomány nagyon jól kiegészíti a Máténál olvasottakat, megmutatja, hogy az első keresztyén nemzedék hogy emlékezett Jézus születésének részleteire.

A Máté által is feljegyzett három ajándék alapján általános volt az a vélekedés, hogy a bölcsek hárman voltak. Az 5-6. századtól a neveik is megjelennek, a ravennai mozaikon pl. Balthasar, Melchior, Gaspar néven szerepelnek. Egy VII-VIII. századi kódex a Bithisarea, Melchior, Gathaspa neveket említi, ezekből alakult ki a Boldizsár, Menyhért és Gáspár. A drága, uralkodókhoz illő ajándék alapján feltételezték, hogy uralkodók voltak, innen származik a magyar „három királyok” elnevezés. Máté a görög magosz szóval jelöli őket, a latinon keresztül a mágus szó ebből jön, ami ma inkább varázslót, pl. cirkuszi bűvészt jelent. Eredetileg azonban így nevezték azokat a tudós embereket, akiknek a munkáját az átlagember nem tudta követni, ide tartoztak a papok, az orvosok és különösen a csillagászok. A Betlehembe érkező bölcseket egy feltűnő csillag, talán két csillag együttállása vagy egy ritka üstökös vezeti, ezért arra kell gondolnunk, hogy valószínűleg a csillagokkal is foglalkozó tudósok lehettek, akik emellett ismerték az Izráel népének adott régi próféciát is: „Csillag jön fel Jákóbból, jogar támad Izráelből.” (4Mózes 24,17)

A három mágus imádása a ravennai Sant’Apollinare Nuovo bazilika mozaikján (526 körül)

Tudjuk, hogy évszázadokkal korábban a babiloni fogságba elhurcolt zsidók magukkal vitték a Szentírás számukra legfontosabb részét, a Tórát, a mózesi könyveket, hiszen ez szabályozta a mindennapi életüket is. A fogság után sokan nem tértek haza, hanem Babilonban maradtak, a mai Irak és Irán területén élő zsidó diaszpóra olyan jelentős volt, hogy a Tóra tanulmányozására saját útmutatót is készítettek. Innen ismerhették a bölcsek a csillagra vonatkozó próféciát, így arra kell gondolnunk, hogy a nagyon nagy területet is jelölő napkeleten belül innen érkezhettek.

A bölcseket a 3-5. században még azonos korú és karakterű alakoknak ábrázolták. A 6. századi ravennai mozaikon jelennek meg először úgy, mint három életkorszak – fiatal, középkorú, idős – allegorikus képviselői. A világ egészét testesítik meg, vagyis az egész világ hódol Jézus előtt. Koronaábrázolás csak a 10. századtól jelenik meg, az pedig, hogy az egyik király sötétbarna vagy fekete, a 15. századtól terjedt el az ábrázolásokon. Üzenete ennek is ugyanaz: ők hárman az emberiség összességét jelképezik, az egész embervilág nevében hódolnak a mindenség Urának, a megszületett Istenfiának.

Albrecht Dürer: A háromkirályok imádása (1504)

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Erre könnyű azt mondani, hogy természetesen 2018 éve, december 25-én, hiszen azóta számoljuk az éveket, Jézus születésnapját pedig ezen a napon ünnepeljük karácsonykor. A gond ott van, hogy a Bibliában pontos adatot nem találunk Jézus születési idejére nézve, nem is volt akkor a maihoz hasonló évszámozás, az uralkodók hivatali idejéhez viszonyítva adták meg az időpontokat. Így olvassuk ezt az Ószövetség történeti könyveiben is (pl. 1Királyok 14,25), ahol a királyok korában a nagyobb pontosság kedvéért az egyik király trónraléptének idejét a másik király uralkodási évéhez viszonyították (Pl. 1Királyok 15,1).

Jézus születésének időpontjára csak Lukács utal: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Kviriniusz volt a helytartó.” (Lukács 2,1–2) Illetve Máté evangéliumából tudjuk, hogy Nagy Heródes hogyan fogadta Jézus születésének hírét. De a megnevezettek hivatali ideje is többévnyi átfedést mutat.

Jézus születésének évét a 6. században Dionysius Exiguus tudós szerzetes számolta ki. Számítása szerint Jézus Róma alapítása után 753-ban született. Ekkortól terjedt el a keresztény Európában a mai időszámítás, a latin jelölés szerint anno Domini incarnationis (= az Úr testté létele évében), rövidebben anno domini, rövidítve A. D. (= az Úr évében).

Dionysius Exiguus, középkori latin keresztény író (kb. 470–574)

Az egzakt történetírás inkább az időszámításunk előtt (i. e.) és időszámításunk szerint (i. sz.) megnevezést használja, ami nálunk a kommunizmus idején terjedt el. A névhasználat oka, hogy Jézus születése dátumát később korrigálni kellett. Sajnos a tudós szerzetesnek kevés pontos forrása volt, hiszen a nagy keresztyénüldözés idején a római hatóságok megsemmisítettek minden iratot, ami Jézus életére utalt. Újabb kutatások szerint Jézus születése kb. 7 évvel hamarabb lehetett. Csillagászok akkorra teszik a Jupiter és a Szaturnusz együttállását a Halak csillagképben, ez lehetett a betlehemi csillag. További történeti tény, hogy Nagy Heródes négy évvel a mai időszámításunk előtt meghalt, valamint hogy Augustus császár első összeírása a római időszámítás 746-747. évében, vagyis Kr.e. 8-7-ben történt.

Karácsonyi csillag Betlehem felett – illusztráció

A kérdést bonyolítja, hogy volt-e nulladik év, a történészek szerint elvileg kellett legyen. Ha két esemény pl. Kr. e. 2-ben és Kr. u. 2-ben történt, akkor a kettő között nem 4, hanem 5 évnek kellett lenni, hiszen az az év, amikor Jézus született, nem számítható be sem előtte, sem utána. A kérdés inkább a mai számítógépes gondolkodást tükrözi, annak idején nem gondoltak ilyenre. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nincs is nagy súlya a kérdésnek, inkább történeti érdekesség. Sokkal fontosabb az a tény, hogy maga az időszámítás is Jézus születésére emlékeztet, Ő lett a kronológiánk alapja.

„Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (Kolossé 1,17–20)

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár