Képforrás: 123RF

Ha ma tesszük fel ezt a kérdést, hogyan utazott Pál, ilyenekre gondolunk: a repülő vagy vonat nem késett-e, rendben volt-e a lekötött szállása. Mindezek annak idején ismeretlen dolgok voltak. Pál apostol több ezer km-t tett meg gyalog, a térképek jól megmutatják útvonalait. Ha hajóval ment, nem volt menetrend, a teherszállító hajók elvittek egy-két utast is, a széltől függött a hajózás, így nem volt késés sem. A mai embernek az utazás kaland, kikapcsolódás. Pálnak a misszió része volt. Mivel nem volt nyomtatás és posta, internet és telefon végképp nem, csak úgy tudta az evangéliumot terjeszteni, ha elutazott sokfelé, és elmondta az embereknek. Inkább a városokat kereste fel, ahol több embert elért, ahol voltak zsidók, a zsinagógában prédikált, máshol a piacon, ami minden városban a fő találkozóhely volt. A gyülekezetekkel és munkatársakkal való kapcsolattartás is hasonlóan történt, jó példa erre a Timóteusnak küldött személyes üzenete: „Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.” (2Tim 4,13)

Akkori szokás szerint az utazók egy takarót vittek magukkal, azon aludtak a földön, és a felsőruhájukkal takaróztak. Ennyi volt Pál vagyona. Kéri a könyvtekercseit és a pergameneket is, amik talán térképek lehettek, a görögök jó térképeket készítettek a hajózáshoz, a körzőhöz hasonló eszközzel tudták a térképeket másolni. Feltüntették a tengerpart vonalát, a szigeteket, a magasabb hegyeket, ez segítette a tájékozódást.

A Szent Pál-öböl Rodosz szigetén, háttérben az akropolisz, Lindosz fellegvára. A szigetet Pál apostol is érintette 3. missziói útján, útban Jeruzsálem felé – képforrás: 123RF

Ahol nem voltak kiépített utak, pl. Ázsiában, a települések közti ösvényeket a helyiektől kellett megkérdezni. Ahol volt épített út, ott Pál is ezt használta kísérőivel együtt. A második missziói útra Tróászból hajóval kelt át a tengerszoroson, a hajó Neápoliszban kötött ki, innen az akkori egyik legjobb úton, a Via Egnatián folytatta az útját. Ezt az utat az építőjéről nevezték el, Egnatius konzul célja az volt, hogy a főváros és a meghódított keleti provinciák között kapcsolatot teremtsen. Az út az Adriát kötötte össze a Fekete-tengerrel, a mai Albániától a mai Isztambulig, az akkori Büzantionig tartott, és a Balkán-félsziget északi részét járta be. Jellemző a római útépítő mérnökök tudására, hogy a hegyes terepen annyira megtalálták az optimális vonalvezetést, hogy a mai főutak sok helyen pár száz méterre az ókori út nyomát követik. A szépen kikövezett úton főleg kereskedők jártak, a legtöbb csak gyalog, esetleg teherhordó szamárral. Elképzelhető, hogy Pál és Szilász is hozzájuk csatlakozva haladtak nyugat felé.

Via Egnatia Filippi közelében – fotó © Jaap Doedens

Az akkori utazók sok csomagot nem vittek, ennivalóként kenyeret és aszalt fügét ettek, valószínűleg Pál is így élt, ahogy ő maga írja: „fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2Kor 11,27). Ezek ismeretében még jobban megértjük, amit idős korában visszatekintve mondott magáról: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7).

Kilátás a rodoszi akropoliszból – képforrás: 123RF

Közzéteszi: Dr. Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Fotó © Jaap Doedens

A bibliai Thesszalonika, mai nevén Thesszaloniki érdekes hely, Görögország második legnagyobb városa. Mivel Szegedtől 850 km, autóval egy nap alatt elérhető, és sok magyar turista van ott nyáron, akik nem is gondolják, milyen bibliai esemény történt a városban. A római kori piac és a végéhez épült színház a város központjában, magas házak közt található, és feltűnően jó állapotban megmaradt. Lukács így írja le, mi történt itt:

„Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. Pál pedig szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton is vitába szállt velük az Írások alapján. Megmagyarázta és bizonyította nekik, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból; és hogy »ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek nektek«. Néhányan hívőkké lettek közülük, csatlakoztak Pálhoz és Szilászhoz, ugyanúgy igen sok istenfélő görög is, valamint sok előkelő asszony. Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost, felvonultak Jászón házához, és ki akarták vezetni Pálékat a népgyűlés elé. Amikor nem találták ott őket, Jászónt néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták, és így kiáltoztak: Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. Jászón befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást mondanak királynak: Jézust. Ezzel fel is izgatták a sokaságot és a város elöljáróit, akik ezt hallották. Amikor azonban kezességet kaptak Jászóntól és a többiektől, elbocsátották őket” (ApCsel 17,4–9)

A thesszalonikai régi piac – fotó © Jaap Doedens

Végül is Pált nem vitték el a színházba város vezetői elé, de az éppen keresztyénné lett testvérek itt álltak. Nem lehetett könnyű, képzeljük el, előttünk a színház lépcsőin a város vezetői, hátunk mögött a piactér a felizgatott csőcselékkel. A hely ma is félelmet kelt, mert a színházban látszik a nézőtér alá vezető kijárat, a most üveglapokkal lefedett helyen egy lépcsőfeljáró volt, ami szintén a nézőtér alatti kamrákhoz vezetett, itt jöttek be a gladiátorok, vagy a kiéheztetett vadállatok a cirkuszi játékoknál. Az éppen megalakult kicsiny thesszalonikai gyülekezet ezt is túlélte. Erre emlékeztet, hogy Pál két levelet is írt az itteni gyülekezetnek. A másik dolog a piactértől fél óra sétányira található katakomba, amit az itteni keresztyének a 2-3. században építettek, aztán a török megszállás idején újra használták.

Színház Thesszalonika piacán, ahol Pált bevádolták – fotó © Jaap Doedens

Közzéteszi: Dr. Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Képforrás: 123RF

Az Ószövetségben több várostromról, pontosabban városostromról olvasunk. A várostromról legtöbbünknek az Egri Csillagok, főleg az abból készült film jut az eszébe. Az itt látható látványos ostromjelenetek tele vannak robbanásokkal, amire a bibliai időben nem is lehetett gondolni, hiszen a puskaport még nem ismerték. A régészeti leletek szerint az ókori városfalak kőből készültek, 5-6 méter magasak és legtöbbször 3-4 méter szélesek voltak. Sokszor a városfalra is építettek házakat, az építéskor a köveket megfaragták, így nagyon jól illeszkedtek egymáshoz. A korabeli hadseregek csak kézifegyvereket használtak, íjat, nyilat, parittyát, dárdát, ezért a várfal megbontásával nem is kísérleteztek. A város ostroma inkább a védők megfélemlítéséből állt, hogy ez sokszor milyen sikeres volt, jól mutatja Jerikó ostroma. Izráel népe többször körbejárta a kőfallal védett várost, mikor egy csoda folytán leomlott a fal, és ellenállás nélkül foglalhatták el: „amikor meghallotta a nép a kürtzengést, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost.” (Józs 6,20)

Jerikó: torony és városfalak maradványai – képforrás: 123RF

Később Izráel népe is megerősítette a maga városait. Ha ellenség közeledett, igyekeztek élelmiszert tartalékolni, ami akkor nem is volt egyszerű, mivel a konzervet nem ismerték, inkább gabonát tároltak. Ha a városfalon belül nem volt forrás, a vizet ciszternákban gyűjtötték. Az asszírok fenyegetése miatt Jeruzsálemben a közeli forráshoz földalatti alagutat vágtak a sziklákba, óriási mérnöki teljesítmény volt, hogy a kétfelől megkezdett vágat középen pontosan találkozott.

A Bibliából értesülünk arról, hogy Ezékiás tavat és vízvezetéket készíttetett, hogy bevezesse a vizet a városba (2Kir 20,20). Az asszír király ostroma előtt pedig kijavíttatta és megerősíttette az egész várfalat, megnagyobbíttatta az őrtornyokat, és a forrásokat is betömette a város körül, hogy az ostromlók ne találjanak elég vizet (2Krón 32,3–5).

Jeruzsálem városfalai – képforrás: 123RF

A megszállók igyekeztek a városban levőket kiéheztetni, ezért szoros ostromgyűrűt építettek ki a város körül, éjjel sátrakban aludtak, a sátrak előtt tüzet raktak, sokszor még több tüzet is, hogy a sereg többnek tűnjön, ezzel is jelezve, hogy itt nem jut át senki. Egyedül a madarak tudtak kijárni, ezért a városokba még időben sok galambot telepítettek. Jó állapotban maradt fenn Nagy Heródes erődítménye a Holt-tenger mellett, ahol a kőfalak belső oldala tele van kis kőfülkékkel. Ezek voltak a galambfészek-falak, latinul columbarium a columba-galamb szóból, ma a temetői urnafalakat nevezik így. A galambokat azért tartották, mert a galambtrágya tele van gabonamagvakkal, amit kirostáltak, ha meg tudták mosni, megőrölték kenyérnek, ha nem, tyúkokkal etették meg.

Columbarium torony a Holt-tenger melletti Masszáda erődben – képforrás: 123RF

A körbezárt városban a friss tojás nagy kincs volt. Erre utal, hogy a megszállt városban milyen drága lett a galambtrágya: „Történt ezek után, hogy Benhadad, Arám királya összegyűjtötte egész seregét, fölvonult, és ostrom alá vette Samáriát. Nagy éhínség támadt Samáriában, mert addig ostromolták, míg egy szamárfej nyolcvan ezüstbe, egy maréknyi galambtrágya pedig öt ezüstbe került.” (2Kir 6,24–25)

Tudták ezt az ostromlók is, és felégettek mindent a város körül, még egy száraz fűszál sem maradt a mezőn, mindez nagy környezetpusztítással járt, de legtöbb kárt az erdőkben tettek. A várfalak elé fából tornyokat építettek, a fatörzsekből összeállított, rönkvárhoz hasonló tornyot kivágott fatörzsekből előbb távolabb építették fel, majd igyekeztek a várfalhoz közel újra felállítani. Ha a városfalnál magasabbra sikerült felépíteni, a tetejéről íjjal, parittyával már át lehetett lőni a falon. A védők az ilyen ostromműveket mindig felgyújtották, majd a támadók újat építettek, amíg volt fa a környéken. Nebukadneccarról, Babilónia királyáról is azt olvassuk, hogy amikor egész hadseregével Jeruzsálem alá érkezett, tábort ütött a várossal szemben, körülötte pedig ostromműveket építtetett (2Kir 25,1).

Babiloni harcosok az Istár-kapu és felvonulási útvonal kerámia domborművén (Pergamon Múzeum, Berlin) – képforrás: 123RF

Mindez olyan mértékű erdőpusztulással járt, hogy amikor Izráel népe visszatért a fogságból, már nem volt elég fa a város körül. Korábban a templomba érkező zarándokok a város környéki erdőkben találtak annyi fát, amit felvittek a templomba, és az áldozati oltáron mindig égett a tűz. Mindezt most külön meg kellett szervezni a kevesebb fa miatt. „Mi, papok, léviták és a nép kisorsoltuk, hogy évről évre mikor melyik család hordja be az áldozathoz szükséges tűzifát Istenünk házába, hogy égjen a tűz Istenünknek, az Úrnak az oltárán, ahogyan az elő van írva a törvényben.” (Neh 10,35)

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár