grafika © Bódi Kati
Áldott ünnepet és ünnep utánt kívánunk minden Olvasónknak!
Részletek
Ódor Fanna Szívöltöztetés című könyvéből
(Parakletos Könyvesház, 2022)
Illusztráció: Bódi Kati
Fekete karácsony
December 24 reggelén anyáéknak még elintéznivalójuk akadt, ezért Rékára a Papa vigyázott. A máskor mindig vidám és cserfes kislány az ablakban ült és duzzogott. Most nem rohant nagyapja elé, ahogyan szokott, még a háta is csupa morcosság volt, és néha hirtelen mozdulattal a szeméhez kapott. Boldizsár odaballagott az ablakhoz, és megállt a kislány mögött. Óvatosan megsimogatta a hátát, de nem szólt semmit. Hallgattak. Néztek ki az ablakon. Ugyanazt látták, csak a férfi egy fejjel feljebbről. Pontosabban, ugyanazt nézték, de nem ugyanazt látták. A férfi látta az utca túloldalán lévő házak mögül előbukkanó Nap halvány korongját, a kerítésük szépen megmunkált léceit, amit Rékával együtt festettek le a nyáron, látta a télire levetkőzött fák csupasz ágait, rajtuk a közösen eszkábált madáretetőkkel, az egy-két megmaradt hófoltot az udvar árnyékos helyein, a kutya- és macskanyomokat a sáros talajon. Látta a betonjárdát, ami a kiskapuhoz vezet. A piros postaládához, amit mindig a kislány ürít. Ahhoz, hogy elérje, fel kell kapaszkodnia a kerítésre.
A kislány nem látta sem a kerítést, sem a postaládát, sem a madáretetőket, ő csak a Napot látta, és a sarat. Nem látott más színt, csak feketét.
Meg is szólalt. A hangja egyszerre volt sírós és dühös:
– Fekete. Minden fekete. Fekete karácsony.
A férfi nem szólt semmit, nagy tenyerét a kislány hátán pihentette. Ő hátrafordította fejét, nagyapjára nézett – könnyes szemei most egy szomorú tenger háborgó vizéhez hasonlítottak –, és azt kérdezte:
– Miért olvadt el a hó? Olyan gyönyörű fehér volt minden! – Úgy nézett a férfira, és úgy panaszkodott, mintha tőle várná a megoldást.
– Hiába minden! Olyan szépen rendbe tettem a szobámat… segítettem anyunak takarítani… a mamával sütöttünk… apával én tettem fel az égőket… és napok óta jó voltam… mégsem lesz tökéletes a karácsony.
– Milyen a tökéletes karácsony? – szólalt meg végre a férfi.
– Fehér.
– Ennyi? Fehér… más nem kell hozzá?
– De. De minden más megvan. De ha nem fehér, nem szép. Papa, most mi lesz?
Olyan édesen kérdezte, hogy a férfi elmosolyodott. A folytatáson még inkább:
– Pedig imádkoztam is. Amikor esett a hó, kértem Istent, hogy maradjon meg karácsonyig. De ha már elolvadt, nem baj, tegnap arra kértem, hogy ma hulljon újra. Biztosan van még hava… küldhetne belőle…
– Mi változna a hótól?
– Minden! A fehér karácsony az igazi! Olyan szép, mint a mesekönyvekben. Hát ez a legszebb ünnep, nem?
– Igen. Ez az egyik legszebb ünnep. De nekem a te születésed is ünnep volt. És akkor sem esett a hó.
– Papa! – szólt rá játékosan. – Én nyáron születtem! – és most legalább egy picit elmosolyodott. – De ez Jézus születésnapja!
– Azt tudod, Kicsim, hogy Jézus születésekor sem volt hó?
– Tényleg? – ámult el Réka.
– Bizony ám! A mi karácsonyunkhoz hozzátartozik a hó. Általában ilyenkor, december végén esni szokott. De például a Földgolyó másik felén, távoli országokban, fürdőruhában karácsonyoznak az emberek.
Réka hirtelen szóhoz sem jutott. Teljesen meglepték az elhangzottak. Aztán visszatért a saját érveihez:
– De nálunk a fehér karácsony a szép.
Közben már teljesen megfordult az ablakban, így szemben ült a nagyapjával. A férfi szelíden nézett rá:
– Igazad van: amikor fehér a karácsony, akkor mindenki könnyebben ráhangolódik az ünnepre. Úgy is mondhatnám, hogy úgy könnyű! Így pedig egy feladat: meg tudod oldani hó nélkül is? Tudod, Réka – kezdett mesélni, miközben a kislány mellé ült az ablakba –, amikor én akkora voltam, mint te, általában fehér volt a karácsony. De azon kívül nem sok minden volt. Sokszor még karácsonyfánk sem, csak az édesapám szerzett valahonnan egy fenyőágat, az lett a fánk. Nem volt szaloncukor és díszek, örültünk, ha alma és dió akad. Égősor sem volt. Néha még áram sem. Kicsi gyertya világított. Ajándékot egymásnak készítettünk. De édesanyám mindig megoldotta, hogy karácsonykor finomat együnk, és édesapám mindig olvasott a Bibliából. Amit mi is szoktunk, a Lukács evangéliumából. Attól volt szép ez az este. Szinte semmink sem volt, de együtt volt a család, és éreztük, hogy a Jóisten velünk van. Mintha akkor született volna.
Réka odabújt a nagyapjához, majd miután végiggondolta a hallottakat, felnézett rá, és azt mondta:
– Én is ilyen karácsonyt szeretnék!
– Milyet? Ilyen szegényeset?
– Neeem. Ilyen szereteteset.
– Rendben, Kedves! Akkor tegyünk érte, jó? Mit szólnál, ha elsőként abbahagynád a duzzogást? Meg a szomorkodást. Persze csak ha nem annyira ragaszkodsz hozzá.
Réka most már tiszta szívből mosolygott. Még a szoba is világosabb lett tőle.
– Papa, megvársz, amíg beszélek a Jóistennel?
– Örömmel.
A kislány úgy fészkelte magát a nagyapja ölébe, hogy kilásson az ablakon. Végignézte újra a tájat, amit az ablak látni engedett, arcát a Nap felé fordította, és nyitott szemmel elkezdte. Csak úgy halkan, csendesen:
– Köszönöm, Istenem, hogy süt a Nap. És köszönöm, hogy a hópihék visszamennek Hozzád. Tudom, hogy majd küldesz újat, de nem baj, ha nem most. Köszönöm, hogy este karácsony lesz. Nagyon szeretem. Nagyon vártam, Te úgyis tudod. Olyan jó, hogy vidám lettem. Köszönöm, hogy a Papát küldted hozzám, és ő olyan okos. Olyan okos akarok lenni, mint ő. Kérlek, hogy este érezzük Jézus születését. – Picit elhallgatott, majd gyorsan még hozzáfűzte: – És bocsánatot kérek, hogy hisztiztem. Szeretlek! Ámen.
– Téged is szeretlek, Papa! – és átölelte a nagyapja nyakát.
***
Réka már békésen és elégedetten aludt szent karácsony éjjelén, amikor hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó. A hópihék, mint játékos angyalok, szinte kézen fogva táncoltak le a sötét földre, hogy reggelre gyönyörű fehérbe vonják a tájat.
De ez Rékától többszáz kilométerre történt. Az ő karácsonya enélkül is tökéletes volt.
grafika © Bódi Kati
Karácsony után
Nem lehet elrontani
– Anya, mikor lesz karácsony?
– Egy év múlva.
– Mennyit kell addig aludni?
– Minden este egyet. De ha fáradt vagy, napközben is lehet.
– Mit fogunk addig csinálni?
– Szeretni. Amire a karácsony tanít.
– Akkor minden napunk karácsony lesz!!! Akkor már nem is kell várni.
– Nagyon jól mondod.
– És megtaníthatok mást is szeretni?
– Hát persze.
– Hogyan? Mit kell mondani?
– Néha semmit. Legalábbis a száddal. Elég, ha a szíved beszél.
– És ha jól csinálom, meglátják a Jóistent?
– Ha jól csinálod, igen, hiszen Isten a szeretet.
– És ha nem jól csinálom?
– Akkor közelebb kell menned a Szeretet forrásához: Istenhez. Mint, amikor fázol, közelebb mész a tűzhöz.
– És ha elrontom?
– Nem lehet elrontani. Csak gyakorolj!
– És ha gyakorlok, jobban tudok szeretni jövő karácsonyra?
– Ha komolyan veszed, igen. Ha nem, egy élet is kevés rá…
When I survey the wondrous cross