Ódor Fanna adventi és karácsonyi történeteinek újévi folytatása, a Szívöltöztetés című könyv nyomán.

 

Ódor Fanna: Újévi látogatók

 

– Papa, már új év van? – kérdezte Réka, miközben álmosan hunyorgott, amint a vakító téli napfény beragyogott az ablakon. A fénynyaláb mentén apró porszemek kezdtek táncba.

– Igen, Csillagom. Már hasadra süt a Nap! – csiklandozta meg Boldizsár a kis szöszkét. – Gyere, reggelizni! Édesanyádék hajnalban érkeztek meg a bálból, hadd aludjanak! Velünk maradsz ma?

– Örömmel, Papa, hogyne! – ugrott a nagyapja nyakába a kislány. – Te miattam nem mentél bálba a Nagyival?

– Dehogy miattad! Nem szeretem én már a bálokat. Fiataloknak való az.

– De Papa, te fiatal vagy!

– Sőt, túlságosan régóta vagyok fiatal – nevetett a férfi.

– Ha nem kellett volna rám vigyázni, elmentetek volna? – érdeklődött tovább.

– Nem. De elárulom neked: nincs jobb, mint veled szilveszterezni! – kacsintott a kisunokájára.

– Azért, mert szeretsz társasozni?

– Azért, mert szeretek veled lenni. Na, gyere, a Nagyi már vár. Sütött kalácsot is neked.

*

 

Pár perc múlva Réka felöltözve ült a konyhaasztalnál.

– Nagyi, ez a kalács nagyon finom! Papa, megkapom a mazsolát a tiédből is? – csacsogott teli szájjal.

– Persze, Kedves! Hiszen, nekem te vagy a mazsola életem kalácsában!

– Nana! – szólt közbe a nagymama. – Régebben ezt nekem mondtad! – mondta sértődöttséget mímelve.

– Az igaz – szólt a férfi – Végül is Réka még csak szőlőszem, te viszont már jó öreg, aszott mazsola! – és elhúzódott, hogy a suhanó konyharuha ne találja el, majd magához húzta feleségét, és nagy csókot cuppantott a durcásnak tűnő szájra. Réka nagyot kacagott, és pici ujjacskáival kivájt vagy három szem mazsolát az asztal közepén álló kalácsból.

Boldizsár készülődött.

– Papa, veled mehetek? – érdeklődött a kislány. A nagymama válaszolt:

– Ej, te, el nem mozdulnál a nagyapád mellől, mi? – mondta nevetve. – Ő most újévet köszönteni megy. A hagyomány szerint újévkor az első látogatónak férfinak kell lennie, különben nem lesz szerencsés a ház. A nők otthon maradnak ilyenkor. – Majd halkan morogta maga elé: – Ezt is csak férfi találhatta ki!

Boldizsár felkacagott.

– Akkor majd úgy csináljuk, hogy mindenhol a Papa lép be elsőnek, jó? Akkor mindenki szerencsés lesz – találta ki Réka a megoldást.

A két öreg jót nevetett.

– És nekem ki segít lencsét főzni? – érvelt a nagymama.

– Addigra hazaérünk – mondta Boldizsár, és Réka már szaladt is öltözni, mert tudta, hogy a nagyapja magával viszi.

– Szeretlek! – mondta a férfi a feleségének, és megcsókolta – Igyekszünk haza.

*

 

Kint vakítóan ragyogott a hó a tündöklő napfényben. Teteje vékony rétegben megfagyott, de alatta vastagon borította a földet. Az utakon keményre taposva, síkosan csillogott.

Réka megszólalt, a kiáramló meleg levegő nyomán finom pára keletkezett:

– Papa, ez már tényleg egy másik év? Tavaly is ilyen volt minden – nézett szét kissé csalódottan.

Boldizsár mosolyogva válaszolt: – Igen, igazából ugyanolyan. Tudod, ez csak nekünk fontos, hogy újév van. Mert ilyen a naptárunk. Vannak olyan népek, akik máskor ünneplik. Igazából ez is egy új nap, csak a dátumozás miatt fontos. Új év, új kezdet.

– De minden nap egy új kezdet! – szólt közbe a kislány.

– Pontosan!

– Akkor miért félnek sokan, hogy mit hoz az új év? Amikor az is csak egy új nap…

– Olyan ez, mint egy út – kezdte magyarázni a nagyapja – amikor elérsz egyik állomásához, megállsz, és végiggondolod, eddig milyen volt az utad. Jól sikerült? Mit értél el? Mit rontottál el esetleg? Mit viszel tovább, mire nincs már szükséged? Ilyesmi…

– Értem. Nekünk mi lesz az első állomás?

– A szomszédokat már végigjártam, míg te aludtál. Így most először a keresztapádékhoz megyünk.

– Elmegyünk a Morgós bácsihoz is?

– El bizony! És Veronka nénihez is. Ilyenkor mindig vicces, kismalac alakú, rózsaszín sütit süt. De csak újév napján.

– Jaj, de jó! Ez sok állomás lesz!

– Igen, de mindenhol csak pár percet maradunk. Így illik.

– És mindenhol te mész be előbb, Papa, el ne felejtsd!

*

 

– Most már hazamegyünk, igaz? Nincs több állomás – kérdezte Réka.

– Igen, a „Morgós bácsi” volt az utolsó.

– Láttad, hogy kitette a rajzunkat?

– Láttam, bizony. Nagyon szép az a rajz.

– És jól tettem, hogy nem fogadtam el a kiskosaramat tőle? Majd visszahozza, és akkor újra találkozunk, és megmutatom neki a postaládát… meg a madáretetőt, amit együtt csináltunk… és a kissámlimat is, amit nekem készítettél… És látod, mindenki örült nekem! Nem lesznek szerencsétlenek tőlem…

Boldizsár mosolyogva hallgatta a csacsogást, majd megkérdezte:

– Mondd csak, Kedves, nem féltél?

– A Morgós bácsitól? Csak amikor először látogattuk meg Lucával. Most nem, mert most itt vagy te!

– És az úton sem féltél semmitől? Meg a Bözsikéék nagy kutyáitól… – érdeklődött a férfi, de tudta jól a választ.

– Nem, dehogy! – mondta nagy büszkén a kislány. – Miért féltem volna? Velem vagy! Akkor én semmitől nem félek, mert te nagy és erős vagy, és szeretsz engem.

A férfi szíve megmelegett a kicsi szeretetétől. Megállt egy pillanatra, leguggolt a kislány mellé, hogy a szemük egy vonalban legyen, és mosolyogva kérdezte:

– És ki az, aki még nálam is nagyobb és erősebb, és még nálam is jobban szeret téged, pedig én aztán nagyon, de nagyon szeretlek?

– A Jóisten – vágta rá azonnal Réka.

– Pontosan. És Ő tényleg mindig veled van. Ugye, tudod?

– Tudom, Papa, tudom. Ezért nem kell félni semmitől, igaz?

– Igaz, bizony.

– És a felnőttek, akik félnek, nem tudják ezt?

– Szerintem már elfelejtették.

– Biztosan régen sétáltak a papájukkal vagy az apukájukkal… én sose akarom elfelejteni! – határozta el a kislány.

Továbbindultak. Kis ideig lépteik zaját hallgatták, ahogyan minden lépéssel feltörtek egy vékony jégréteget, majd csizmájuk a puha hóba süppedt.

Réka soha nem volt túl sokáig csendben, ezúttal is ő szólalt meg előbb:

– Papa, és azt honnan tudjuk, mi lesz velünk az új évben?

– Pontosan nem tudjuk. Minden nap egy meglepetés. Csak azt tudjuk, hogy jó lesz.

– Honnan tudjuk? – kérdezte a kislány, miközben már a kertkapujukat nyitotta.

– Gyere velem! Hátra megyünk a kertbe! – mondta Boldizsár.

A ház mögött nagy kert terült el. Most viszont semmi nem látszott belőle, csak egy hófehér takaró egészen a kerítésig.

– Meg tudod mondani nekem, mi lesz itt tavasszal? – mutatott egy területre a férfi.

– Persze. Tulipán. – érkezett a gyors válasz.

– Honnan tudod, Kedves?

– A mamával tulipánhagymákat dugdostunk ide. Furcsa lenne, ha krumpli nőne ki belőle, nem? – kacagott édesen.

– Az biztos! – erősítette meg a nagyapja. – Csakúgy, mint az életben: ahová virágot ültetsz, ott virág fog kibújni…ahol kedvességet, szeretetet ültetsz el, ott az fog kivirágozni. Érted, Kedves?

– Értem, Papa!

– És meg tudod mutatni, hol lesz majd gaz? – tanította tovább a nagypapa.

– Mindenhol – mutatott végig a kerten kicsiny karjait széttárva. – Pedig mi nem is ültettünk gazt! – tette hozzá lemondóan.

– Abban biztos vagyok. De tudod, én sosem látok gazt a kertben. Szerinted miért?

– Mert a mamával kiszedjük. Főleg ő.

– Miért szedi ki a Mama a gazt, mikor nem is ő ültette?

– Hogy szép legyen a kert, és hogy ne vegye el a földet az értékes növényektől, azt szokta mondani. Mindegy hogyan került oda, ki kell szedni.

– Pontosan. Ha szép dolgokat ültetsz, akkor is lesz gaz közötte, de ha neked fontos, amit ültettél, akkor kiszeded a gazokat, igaz?

– Igen! – helyeselt Réka.

– A te dolgod: szépeket ültetni, aztán örömmel locsolni és bosszankodás nélkül gyomlálni. Akkor lesz szép az új éved, meg minden napod.

Réka cseppet elgondolkodott:

– Értem, Papa. Köszönöm. Tényleg szép lesz az új év, szerintem is – kisvártatva hozzátette: – Azt hiszem, a Morgós bácsi szívébe sikerült szépet ültetni.

– Úgy láttam, igen. És a látogatással meg is locsoltuk…

 

 

 

Áldott ünnepet és ünnep utánt kívánunk minden Olvasónknak!

 

Részletek
Ódor Fanna Szívöltöztetés című könyvéből
(Parakletos Könyvesház, 2022)

Illusztráció: Bódi Kati

 

 

Fekete karácsony

 

December 24 reggelén anyáéknak még elintéznivalójuk akadt, ezért Rékára a Papa vigyázott. A máskor mindig vidám és cserfes kislány az ablakban ült és duzzogott. Most nem rohant nagyapja elé, ahogyan szokott, még a háta is csupa morcosság volt, és néha hirtelen mozdulattal a szeméhez kapott. Boldizsár odaballagott az ablakhoz, és megállt a kislány mögött. Óvatosan megsimogatta a hátát, de nem szólt semmit. Hallgattak. Néztek ki az ablakon. Ugyanazt látták, csak a férfi egy fejjel feljebbről. Pontosabban, ugyanazt nézték, de nem ugyanazt látták. A férfi látta az utca túloldalán lévő házak mögül előbukkanó Nap halvány korongját, a kerítésük szépen megmunkált léceit, amit Rékával együtt festettek le a nyáron, látta a télire levetkőzött fák csupasz ágait, rajtuk a közösen eszkábált madáretetőkkel, az egy-két megmaradt hófoltot az udvar árnyékos helyein, a kutya- és macskanyomokat a sáros talajon. Látta a betonjárdát, ami a kiskapuhoz vezet. A piros postaládához, amit mindig a kislány ürít. Ahhoz, hogy elérje, fel kell kapaszkodnia a kerítésre.

A kislány nem látta sem a kerítést, sem a postaládát, sem a madáretetőket, ő csak a Napot látta, és a sarat. Nem látott más színt, csak feketét.

Meg is szólalt. A hangja egyszerre volt sírós és dühös:

– Fekete. Minden fekete. Fekete karácsony.

A férfi nem szólt semmit, nagy tenyerét a kislány hátán pihentette. Ő hátrafordította fejét, nagyapjára nézett – könnyes szemei most egy szomorú tenger háborgó vizéhez hasonlítottak –, és azt kérdezte:

– Miért olvadt el a hó? Olyan gyönyörű fehér volt minden! – Úgy nézett a férfira, és úgy panaszkodott, mintha tőle várná a megoldást.

– Hiába minden! Olyan szépen rendbe tettem a szobámat… segítettem anyunak takarítani… a mamával sütöttünk… apával én tettem fel az égőket… és napok óta jó voltam… mégsem lesz tökéletes a karácsony.

– Milyen a tökéletes karácsony? – szólalt meg végre a férfi.

– Fehér.

– Ennyi? Fehér… más nem kell hozzá?

– De. De minden más megvan. De ha nem fehér, nem szép. Papa, most mi lesz?

Olyan édesen kérdezte, hogy a férfi elmosolyodott. A folytatáson még inkább:

– Pedig imádkoztam is. Amikor esett a hó, kértem Istent, hogy maradjon meg karácsonyig. De ha már elolvadt, nem baj, tegnap arra kértem, hogy ma hulljon újra. Biztosan van még hava… küldhetne belőle…

– Mi változna a hótól?

– Minden! A fehér karácsony az igazi! Olyan szép, mint a mesekönyvekben. Hát ez a legszebb ünnep, nem?

– Igen. Ez az egyik legszebb ünnep. De nekem a te születésed is ünnep volt. És akkor sem esett a hó.

– Papa! – szólt rá játékosan. – Én nyáron születtem! – és most legalább egy picit elmosolyodott. – De ez Jézus születésnapja!

– Azt tudod, Kicsim, hogy Jézus születésekor sem volt hó?

– Tényleg? – ámult el Réka.

– Bizony ám! A mi karácsonyunkhoz hozzátartozik a hó. Általában ilyenkor, december végén esni szokott. De például a Földgolyó másik felén, távoli országokban, fürdőruhában karácsonyoznak az emberek.

Réka hirtelen szóhoz sem jutott. Teljesen meglepték az elhangzottak. Aztán visszatért a saját érveihez:

– De nálunk a fehér karácsony a szép.

Közben már teljesen megfordult az ablakban, így szemben ült a nagyapjával. A férfi szelíden nézett rá:

– Igazad van: amikor fehér a karácsony, akkor mindenki könnyebben ráhangolódik az ünnepre. Úgy is mondhatnám, hogy úgy könnyű! Így pedig egy feladat: meg tudod oldani hó nélkül is? Tudod, Réka – kezdett mesélni, miközben a kislány mellé ült az ablakba –, amikor én akkora voltam, mint te, általában fehér volt a karácsony. De azon kívül nem sok minden volt. Sokszor még karácsonyfánk sem, csak az édesapám szerzett valahonnan egy fenyőágat, az lett a fánk. Nem volt szaloncukor és díszek, örültünk, ha alma és dió akad. Égősor sem volt. Néha még áram sem. Kicsi gyertya világított. Ajándékot egymásnak készítettünk. De édesanyám mindig megoldotta, hogy karácsonykor finomat együnk, és édesapám mindig olvasott a Bibliából. Amit mi is szoktunk, a Lukács evangéliumából. Attól volt szép ez az este. Szinte semmink sem volt, de együtt volt a család, és éreztük, hogy a Jóisten velünk van. Mintha akkor született volna.

Réka odabújt a nagyapjához, majd miután végiggondolta a hallottakat, felnézett rá, és azt mondta:

– Én is ilyen karácsonyt szeretnék!

– Milyet? Ilyen szegényeset?

– Neeem. Ilyen szereteteset.

– Rendben, Kedves! Akkor tegyünk érte, jó? Mit szólnál, ha elsőként abbahagynád a duzzogást? Meg a szomorkodást. Persze csak ha nem annyira ragaszkodsz hozzá.

Réka most már tiszta szívből mosolygott. Még a szoba is világosabb lett tőle.

– Papa, megvársz, amíg beszélek a Jóistennel?

– Örömmel.

A kislány úgy fészkelte magát a nagyapja ölébe, hogy kilásson az ablakon. Végignézte újra a tájat, amit az ablak látni engedett, arcát a Nap felé fordította, és nyitott szemmel elkezdte. Csak úgy halkan, csendesen:

– Köszönöm, Istenem, hogy süt a Nap. És köszönöm, hogy a hópihék visszamennek Hozzád. Tudom, hogy majd küldesz újat, de nem baj, ha nem most. Köszönöm, hogy este karácsony lesz. Nagyon szeretem. Nagyon vártam, Te úgyis tudod. Olyan jó, hogy vidám lettem. Köszönöm, hogy a Papát küldted hozzám, és ő olyan okos. Olyan okos akarok lenni, mint ő. Kérlek, hogy este érezzük Jézus születését. – Picit elhallgatott, majd gyorsan még hozzáfűzte: – És bocsánatot kérek, hogy hisztiztem. Szeretlek! Ámen.

– Téged is szeretlek, Papa! – és átölelte a nagyapja nyakát.

 

***

 

Réka már békésen és elégedetten aludt szent karácsony éjjelén, amikor hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó. A hópihék, mint játékos angyalok, szinte kézen fogva táncoltak le a sötét földre, hogy reggelre gyönyörű fehérbe vonják a tájat.

De ez Rékától többszáz kilométerre történt. Az ő karácsonya enélkül is tökéletes volt.

 

Karácsony után

Nem lehet elrontani

 

– Anya, mikor lesz karácsony?

– Egy év múlva.

– Mennyit kell addig aludni?

– Minden este egyet. De ha fáradt vagy, napközben is lehet.

– Mit fogunk addig csinálni?

– Szeretni. Amire a karácsony tanít.

– Akkor minden napunk karácsony lesz!!! Akkor már nem is kell várni.

– Nagyon jól mondod.

– És megtaníthatok mást is szeretni?

– Hát persze.

– Hogyan? Mit kell mondani?

– Néha semmit. Legalábbis a száddal. Elég, ha a szíved beszél.

– És ha jól csinálom, meglátják a Jóistent?

– Ha jól csinálod, igen, hiszen Isten a szeretet.

– És ha nem jól csinálom?

– Akkor közelebb kell menned a Szeretet forrásához: Istenhez. Mint, amikor fázol, közelebb mész a tűzhöz.

– És ha elrontom?

– Nem lehet elrontani. Csak gyakorolj!

– És ha gyakorlok, jobban tudok szeretni jövő karácsonyra?

– Ha komolyan veszed, igen. Ha nem, egy élet is kevés rá…

 

 

A gyermekek számára fontos kérdés: hányat alszunk, még Mikulásig? – Régen úgy tartották, hogy a nap napnyugtával véget ér, onnantól már a másik nap jön, ezért a névnapokat is hagyományosan nem az adott naptári napon ünneplik, hanem az előestéjén. Miklós napját megelőző este jár a Mikulás is, a gyerekek kiteszik szépen kitisztított cipőjüket, és Miklós-nap reggelén lelik meg az ajándékot. Az óvodai és iskolai Mikulás-ünnepséget sokszor már hamarabb megtartják, persze a gyerekek számára oly fontos ajándékozás ezzel nem ér véget, mert mindjárt itt a karácsony, és jön a „Jézuska”. Eredetileg a német „Christkind”, de mára már igazi magyaros csengésű neve lett, a december így különleges idő a gyerekeknek és a gyerekes családoknak, tele van titokzatossággal és ajándékkal.

 

Sok gyerek fejében a Mikulás és a Jézuska összemosódik, hisz mind a kettő félig mesebeli lény, hasonló piros ruhában jár, és titokban ajándékot hoz. Ehhez jön még a télapó, akit a kommunizmus idején a túl vallásosnak tartott Mikulás és Jézuska mellé, azok ellensúlyozására vezettek be az óvodai, iskolai ünnepségek állandó szereplőjeként. Télapó, eredetileg „Tél Apó” – Gyed Maroz az orosz népmesékben a tél és a fagy ijesztő jelképe volt. Nálunk úgy tették elfogadhatóvá, hogy jóságos bácsikát csináltak belőle, még a Mikulást váró gyerekdalt is átírták a kedvéért. Nem is volt nehéz, mert jól rímel: „hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves télapó” – a rím eredetileg: „kezdődik a havazás, érkezik s mikulás” volt.

 

A legtöbb gyerek képzeletében a három ajándékozó titokzatos lény, a Mikulás, a Télapó és a Jézuska teljesen egybemosódik és összekeveredik, sokszor még a felnőttek szóhasználatában is. Ezért kell odafigyelni, hogy mit mondunk ezekről a gyerekeknek, különösen a keresztyén családokban, hiszen minden gyerek életében eljön a pillanat, amikor megtudja, hogy a Mikulás nem egy élő személy, hanem a felnőttek játéka. Ez a felismerés legtöbbször a serdülőkorban jön el. Jó esetben még segít is a gyerek fejlődésében, hiszen így gondolkodik: „Amíg kisgyerek voltam, elhittem a Mikulás-mesét, de most már kinőttem ebből a korból.” – Tehát segít neki felnőtté válni, de ennek következményei is vannak, mert továbbgondolja, hogy már nem kell hinnie az ilyen gyerekmesékben. Épp itt lehet a gond, ha ezt a gyereket a szülei a keresztyén hitben nevelik, és a gyermek fejében nemcsak a Mikulás, a télapó és a Jézuska személye mosódik össze, hanem negyedikként a bibliai Jézus személye is, akkor a gyermek könnyen folytatja a sort: „Most már nem kell hinnem ezekben sem, mert ha az egyiknél eddig nem mondtak igazat, akkor Isten meg Jézus is biztosan ugyanilyen kitalált, kisgyerekeknek való figura.” – Ezzel a serdülőben mindaz megkérdőjeleződik, amit hittanórán, istentiszteleten vagy a szüleitől Jézus Krisztusról hallott, és ezzel az egyébként éppen ebben a korban még erősen formálódó keresztyén hitét veszélyeztetjük.

 

“De hiszen ez a DD Mikulás!”

 

Mi akkor a megoldás? Legjobb, ha a gyereknek az igazat mondjuk már négyéves korában is, akkor tizennégy éves korában sem kell mást mondani, ezzel a gyermek számára a szülő szavahihetősége sem kerül veszélybe. Fontos dolog, hogy a gyermek nevelésében résztvevő felnőttek ebben a kérdésben egyformán beszéljenek a gyerekkel, szülők, nagyszülők, felnőtt rokonok, pedagógusok, főleg, ha a gyerek egyházi óvodába vagy iskolába jár, jó ezt az ottani pedagógusokkal is egyeztetni, hogy ne okozzunk a gyerek fejében még nagyobb zavart. – Mit mondjunk akkor a gyerekeknek? – A karácsonyfáról és az ajándékokról mondjuk ezt: „Karácsonykor az ünnepeljük, hogy az Úr Jézus, Isten fia eljött ebbe a világba, és kisgyermekként megszületett. Isten ennyire szerette a világot, hogy ideadta érte a legnagyobb ajándékot, az ő egyszülött fiát. Ezért mondjuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, ezért adunk mi is ajándékot nektek, mert szeretünk benneteket, ezért állítunk karácsonyfát, ezzel is ünneplünk karácsonykor.” (Felesleges azt mondani, hogy a karácsonyfát a „Jézuska hozza”, hiszen tudjuk, hogy nem így van.)

 

A Mikulásról pedig ezt mondhatjuk: „A mikulás-ajándékozás a felnőttek játéka, hogy meglepjék a gyerekeket. Azért csinálják titokban, mert így izgalmasabb, ha a gyerekek nem tudják, hogy ki a Mikulás. Olyan ez, mint amikor egy orvossal találkozol a buszon vagy az utcán, ha nincs rajta fehér köpeny, nem ismered fel, hogy ő orvos, de ha bemégy a kórházba vagy a rendelőbe, ott van a doktor bácsi vagy néni, fehér köpenye van, erről rögtön tudod, hogy ő az orvos. A Mikulás is itt él a közeledben, de a piros kabátját csak Mikulás-napra veszi elő, hát éppen ez az érdekes benne.”

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

 

Mikor zöld erdőben járt,
megölték a Szent Bárányt,
ó, ó, a Bárányom!

Átszegezték két kezét,  
átszegezték két kezét,  
ó, ó, a Bárányom!

Megsebezték oldalát,
megsebezték oldalát,
ó, ó, a Bárányom!

 

cigány népköltés, Bari Károly gyűjtése, Bánffyhunyad (Erdély)

 

 

Szimonidész Hajnalka festménye

 

 

Ó, ártatlanság Báránya,
E világnak ki vagy ára,
Megtartója, táplálója,
Áldott légy, egek királya!

 

17. századi hitvalló ének, részlet

 

 

 

Petőfi Sándor

Kutyák dala

 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január

Petőfi Sándor

Farkasok dala

 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

Pest, 1847. január

 

kép forrása

 

 

Új esztendő, vígságszerző

Most kezd újulni.

Újulása víg örömet

Szokott hirdetni.

 

 

Hirdeti már a Messiást

Eljöttnek lenni.

Légyetek a nagy Istennek

Igaz hívei!

 

Alsó kék ég, felső kék ég,

Dicsérd uradat;

Urad áldjad, menny, föld, tenger,

Te megtartódat!

 

Megtartódnak, táplálódnak

Mondj hozsannákat.

Hozsánna néked, Úr Jézus.

Mondj jónapokat!

 

Áldott Jézus, dicső Krisztus,

Kedvezz népednek!

Bor-, búzával, bő terméssel

Látogasd őket!

 

Ormánság (Baranya)

 

Szövegforrás

Nyitókép forrása

 

 

 

A kolinda egyik változata:

A szeleknek fényes szárnyán,
A föld felett bátran szállván
zengedezzünk néked, szép csillag!

Vizek felett, népek felett
egy nagy csillag fényt hinteget,
zengedezzünk néked, szép csillag!

Ez a csillag megjósolta,
hogy a világ megújula
zengedezzünk néked, szép csillag!

Ez a csillag mikor kigyúlt,
a többi mind elhalványult,
zengedezzünk néked, szép csillag!

Mint a gyertyák, kialudtak:
hamisak és csalfák voltak,
zengedezzünk néked, szép csillag!

Mert a világ arra fordul,
ahonnan a csillagfény hull,
zengedezzünk néked, szép csillag!

Az igazság szép útjára
világít az ő sugára,
zengedezzünk néked, szép csillag!

 

 

„Versengés is támadt közöttük, hogy melyikük a legnagyobb. Ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” (Lukács 22,24–27)

 

Weöres Sándor:
FÖLDI ÉS ÉGI HATALOM (A teljesség felé – részlet)

 

„Amit nekem adsz: mindenkinek adod” , hirdeti a földi hatalom.
„Amit mindenkinek adsz: nekem adod” , hirdeti az égi hatalom.

 

Ford Madox Brown: Jézus megmossa Péter lábát (1876)

 

Weöres Sándor:
RONGYSZŐNYEG 13 (részlet)

 

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

 

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Kép forrása

 

Pilinszky János:

KEZED, KEZEM (részlet)

 

Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.

 

 

13. Kenyér és bor

, , Életkorok:  felsős, ifis, felnőtt, 
Képesség területek:  természetismeret, nyelvi feladat, játék, 
Szervezési formák:  hittanóra, ifjúsági alkalmak, ünnepi műsorok, programok, 
Tudomány területek:  kortörténet, háttéranyag, 
Multimédia:  kép, galéria, 
  • Intelligenciatípus: Természeti, verbális nyelvi, egzisztenciális
  • Tevékenység: Párhuzamok felfedezése: áldó formulák, az áldás képei a magyar néphagyományban és a Bibliában; a Pünkösd eredete: aratásünnep, ószövetségi és újszövetségi párhuzamok; Krisztus áldozata, a kenyér és bor üzenete

 

Ess, eső, ess!
Holnap délig ess!
Búza bokrosodjon,
zab szaporodjon!
Az én hajam olyan legyen,
mint a csikó farka,
még annál is hosszabb,
mint a Tisza hossza!
Még annál is hosszabb,
mint a Duna hossza!
Még annál is hosszabb,
mint a tenger hossza!

Forrás

 

Így szól az esőkérő mondóka és számos változata a magyar néphagyományban, ami valójában áldáskérésnek felel meg. Hiszen már az újévi köszöntés így hangzik:

Újesztendő, vígság szerző,
most kezd újulni;
Újulása víg örömöt
kezdett hinteni.
Hirdeti már a Messiást
eljöttnek lenni.
Legyetek a nagy Istennek
igaz hívei.
Áldott Jézus, dicső Krisztus
kedvezz népednek
áldásoddal, bor, búzával,
látogasd őket.
Hajtsad hozzánk szent életre
a te képedet,
hogy érhessünk víg örömmel
több esztendőket!

Forrás

 

A bor, búza, békesség, bő termés alliteráló összecsengése több köszöntőváltozatban, áldásformulában visszatér, és a pünkösdi énekszóban teljesedik ki:

Bor, búza és gyümölcs
Földetökben legyen,
Az Úr Messiásnak
Kibimbózott ága,
Juda nemzetének
Királyné pálczája.
Király koronája;
Szálljon erre házra
Az Isten áldása,
Mint régente szállott
Szent apostolokra.

Forrás

 

Kép forrása

 

Nem magyar sajátosságról van szó, hiszen már Melkisédek, Sálem királya, a Felséges Isten papja is kenyeret és bort vitt az ellenséget legyőző Ábrahám elé, és megáldotta őt (1Mózes 14,18–19).

Ábrahám fia, Izsák pedig e szavakkal adta tovább az elsőszülöttnek járó áldást:

Adjon neked az Isten égi harmatot,
zsíros földet, sok gabonát és mustot!

1Mózes 27,28

 

A teremtő és megtartó Istent dicsérő 104. zsoltár az áldás képét az egész teremtettségre kiterjeszti, amiből az ember is részesül munkája által:

Megöntözöd onnan fentről a hegyeket,
alkotásaid gyümölcsével jól tartod a földet.
Füvet sarjasztasz az állatoknak,
növényeket a földművelő embernek,
hogy kenyeret termeljen a földből,
és bort, amely felvidítja az ember szívét,
és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál,
a kenyér pedig erősíti az ember szívét.

Zsoltárok 104,13–15

 

Pünkösd ünnepét a legrégebbi forrás „aratás ünnepének” nevezi, amikor a termés első zsengéjét betakarították, és két kenyeret hoztak felmutatási áldozatul az állat-, étel- és italáldozat mellett (2Mózes 23,16; 3Mózes 23,17–20). Az italáldozat jó borból készült (28,7).

A kenyér és bor mind az áldás, mind az áldozat fő elemei voltak tehát, akár a bárány vagy a gödölye. Áldás és áldozat már az ősi, az ószövetségi gondolkodásban is szorosan összekapcsolódik, egymást feltételezi, Isten és az ember párbeszédeként értelmezhető. Isten megáldja az embert, amiből ő válaszként áldozatot mutat be, a legjavát.

Az újszövetségben ez Krisztus személyében teljesedik ki: Az ő teste a kenyér, vére a bor, Isten ajándéka a benne megtestesülő szeretet, az Emberfia áldozata pedig, amivel odaadja magát az emberekért. A pünkösd így válik új aratásünneppé, az új ember zsengéjének ünnepévé:

Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.

1Korinthus 11,23–26

 

Csók István: Úrvacsora – forrás

 

A magyar néphagyomány így emlékezik Krisztus testére és vérére a búza és a szőlő képében. Nálunk ez az ének – a virágok vetélkedése – a nyári napforduló ünnepéhez kapcsolódik, hiszen a mi éghajlatunkon az aratás később, a hagyomány szerint Péter-Pál napján (június 29-én) kezdődik, nem pünkösd idején:

A búzamezőbe,
Háromféle virág.
A legelső virág,
A szép búzavirág.

A második virág,
A szíp szőlővirág.
A harmadik virág,
A szíp szëkfűvirág.

Szóval fölfelelé
A szíp búzavirág:
– Szëbb vagyok, jobb vagyok,
Annyival náladnál.

Mërt engëm ëlvisznëk
Az oltári hejrë.
Ott neveznëk engëm
Jézus szënt testénëk.

Szóval fölfelelé
A szíp szőlővirág:
– Szëbb vagyok, jobb vagyok,
Annyival náladnál.

Mërt engëm ëlvisznëk
Az oltári hejrë.
Ott neveznëk engëm,
Jézus szënt vérénëk.

Szóval fölfelelé
A szíp szëkfűvirág:
– Szëbb vagyok, jobb vagyok,
Annyival náladnál.

Mërt engëm lëszëdnëk,
Koszorúba kötnëk.
Legínyëk, lëjányok,
Kalapjukra tűznëk.

Forrás

 

 

 

[/elofizeto]

A sorozat további részeit megtalálod a Segédanyagok / Sokrétű játékok / Természeti intelligencia menüpont alatt: https://kateteka.hu/segedanyagok/sokretu-jatekok/

AranyMiatyánk

, , Életkorok:  felnőtt, ifis, 
Szervezési formák:  ünnepi műsorok, programok, 
Multimédia:  film, hanganyag, 

 

 

Néphagyományunk megőrzött egy nagyhétre szóló, középkori eredetű imádságot. Jézus búcsúzik édesanyjától, melynek során Jézus elmondja, mi vár rá a következő hét napjain.

Arany Miatyánk

Mária és Jézus párbeszéde

 

Virágszombaton este Mária fiát kérdezte,
Jövő héten, mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?

Virágvasárnapján mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám király leszek,
Jeruzsálemba bémegyek.

Még nagy hetfőn mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Akkor, anyám, beteg leszek,
A templomba nem mehetek.

Hát nagykedden mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám vándorolok,
Az utcákon le s fel járok.

Nagyszeredán mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám hamis Júdás
Engem harminc pénzért elád.

Nagycsütörtökön mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Anyám getszemányi kertbe,
Fenn az olajok hegyikbe.

Jézus a getszemányi kertbe,
Fenn az olajfák hegyikbe,
Térgyden állva imádkozik,
Piros vérvel iczadozik.

Nagypénteken mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám egy keresztre,
Fel leszek én majd feszítve.

Te a kereszt alatt leszel,
Szent kezeddel el nem érhetsz,
Szent kezeddel el nem érhetsz,
Szűz öledbe le nem vehetsz.

Nagyszombaton mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám koporsómba,
Bészállok a gyászos sírba.

Húsvét napján mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz művelni?
Akkor anyám feltámadok,
Mennyországba uralkodok.

Húsvét után ötven napra,
Piros Pünkösd hajnalára,
Elküldöm a vigasztalót,
A fehér színű galambot.

Pünkösd után nyolcvan napra,
Nagyboldogasszony napjára,
Felveszlek a mennyországba,
a mennyei boldogságba.

Felveszlek a mennyországba,
a mennyei boldogságba.
Ámen.

 

Forrás