Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel, Csak téged áhít Izrael,
És hozzád sóhajt untalan, Mert Isten híján hontalan.
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!

Ó, jöjj el, Jesse vesszeje, És állj a rossznak ellene!
A mélyből, mely már eltemet, S a tűzből mentsd ki népedet!
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!

 

 

Ó, jöjj, ó, jöjj el, Napkelet, hogy megvigasztald árva népedet.
Törd át a sűrű éj ködét, És oszlasd gyászát szerteszét!
Örvendj, örvendj, ó Izrael, mert eljön Ő, Immánuel!

Ó, jöjj, ó, jöjj el, Adonaj, Ki forgószélből szólalál,
Úgy adtál törvényt népednek! Jöjj fenségedben, jelenj meg!
Örvendj, örvendj, ó Izrael, mert eljön Ő, Immánuel!

„Veni, veni Emmanuel”, XII. századi ének

 

 

Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. Mikor pedig odaért, így szólt hozzájuk: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak. Ekkor így szólt hozzájuk: Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!

Lukács, 22,39–46

 

A Húsvét története a megszokottól teljesen eltérő szemszögből, hogy azok is végiggondolhassák, akiknek „már a könyökükön jön ki”. Mindez a digitális világban élő mai gyerekek történetén keresztül, az ő világukba belehelyezkedve, gondjaikat is érintve.

Kerandonef (kereszt, angyal, elvégezve és egy magyar keresztnév végződés), a fiatal angyal azt a feladatot kapja, hogy állítsa össze a gondolatraktárból a Húsvét megünneplésének művészi gondolatkellékeit. (Ezek azok a gondolatok, amit a művészek kapnak meg talentum, vagy gondolatcsíra formában azért, hogy jól forgassák, használják. ) Kerandonef eleinte nem érti, hogy egyes szimbólumok miként tartoznak hozzá a mennyei királyfi, Jézus győzelmének ünnepéhez.

(Lassanként megérti/megérzi a megváló szenvedés lényegét, és ő lesz az az angyal, aki Jézust támogatja, amikor a halállal szembenézve imádkozik a Gecsemáné-kertben.)

Az eseményeknek Zika, Salla és Bazsa, a karácsonyi történetből megismert három barát is részese lesz.
Közben néhány szó esik a bullyingról is (internetes zaklatás), és arról, hogy mit kell tenni, ha valakit ilyen ér.

 

A Vektor Színjátszó Társulat bemutatója – felolvasószínház, háttérkép-vetítéssel

 

Szereplők:

 

Kerandonef (K) – fiatal fiúangyal
Gábrielin(a) (G) – komolyabb angyal
Elenián(a) (E) – angyal

Mirandolin(a) (M) – angyallány
Dárius v. Dorothea (D) – angyal
Vivennin(a) (V) – angyal

 

Balázs (B)
Zika (Z)
Salla (S)

 

1. jelenet

A mennyben, gyönyörű zöld mezőben

 

Kerandonef: (hadonászva, rémülten, idegesen, egy füzetben – ami akár laptop is lehetne –, lapozgatva) Tévedééééééés!!!
Gábrielin: Dehogy tévedés.
K: (rémült szemmel, hitetlenkedve) Dehogynem. Kizárt dolog, hogy ezeket a kellékeket kelljen összeszednem.
G: (nyugodtan, hosszú ideig nézi a fiút, majd türelmes hangon) Mit mondtál, hogy is hívnak?
K: Kerandonef.
G: Nos, Kerandonef, mióta vagy hozzánk beosztva a művészi kelléktárba?
K: Hát… csak tegnap jöttem. A Fehér Sas útján kellett repülnöm, de most, hogy ő nincs itt velünk, kevesebb a fény, a félhomályban nehezebben tájékozódtam, ezért értem ide később egy nappal.
Vivennina: (töprengve) Ó igen, a Testtélétel Nagy Napja óta tényleg nincs olyan tökéletes ragyogás, mint amilyen volt itt, öröktől fogva mindig… De majd ha visszatér hozzánk a Fehér Sas, a Királyfi…
K: Alig várom. De addig még meg kell keresnem a… a…
Elenián: Pontosan mi is a feladatod?
K: A királlyá válás kellékeit kell előkészítenem.
E: Tessék?
K: Azt mondta nekem Agathea, a Gondolatraktár vezetője, hogy hallotta, milyen ügyesen láttam el a korábbi feladataimat. Ezért rám bízza, hogy előkészítsem a Nagy Győzelem napjának a kellékeit. Vagyis az a feladatom, hogy kihozzak néhány ünnepi gondolatot a művészi kelléktárból.
G: (csodálkozva, szinte tisztelettel nézve az angyalfiúra): Az időben élő Emberteremtmények történelmének legfontosabb napjánál kell segítened? Ugye tudod, hogy ez mekkora megtiszteltetés?
K: (bizonytalanul) Hát… talán…
E: (elmélázva egy emléken) Én a pásztorok énekének dallamait válogattam össze a Testtélétel Nagy Napján. Az is csodálatos volt. Nagyon szerettem a karácsonyi dallamok közt válogatni.
K: (súgva Gabrielinnek) Én… Nekem itt ez a lista, de őszintén szólva nem értem, hogy is működik ez az egész.
G: (leül sziklára, odamutat maga mellé) Akkor jól figyelj.
K: (lelkesen bólogat) Figyelek.

V: Látod azt a szépséges épületet?
K: Igen. Az a Gondolatok Háza.
E: Pontosan. Ott van összegyűjtve az összes képesség. Olyasmi ez, amit az Emberteremtmények informatikai központnak, vagy számítógépnek hívnak majd.
V: (nevetve) Persze természetesen azok a gondolatok is innen érkeznek majd, amikkel ezeket majd feltalálják!
E: Jó hogy. Honnan máshonnan származnának, nem igaz?
Innen szállítják a Művészi gondolatokat, a Tudományos felfedezések ötletszikráit, vagy a Zeneszerzési dallamcsírákat, meg az összes ilyesmit a Küldöttek Központjába. Onnan a kiválasztott küldöttek meg elviszik azokhoz, akiknek a Mennyei Édesapánk szánja.
E: Ha valaki kap egy ilyen csomag talentumot, akkor nála van a Lehetőség, hogy okosan bánjon vele. De sajnos ez nem mindig sikerül…

G: Tudod, az Emberteremtmények világában gyakran összekeverik a butaságot és a bölcsességet. Amiről mi látjuk, hogy bölcsesség, arról ők sokszor azt hiszik, hogy ostobaság, és fordítva. De… most inkább azt mondd el nekem, van-e valami, ami nem világos a rád bízott feladatban?
K: Hát, igen! Nem akarok tiszteletlen lenni, de… ez itt…
G: Talán úgy gondolod, Agathea tévedett, amikor összeállította a listádat?
K: (zavarban) Hát… szóval… neeeem… dehogy… csak… (nagy levegőt vesz, és újra belekezd) Szóval én csak azt nem értem, hogy a Beteljesedés és a Nagy Győzelem ünnepi ábrázolásához mi a csudának van szükség a Gondolatraktárból vérre, koszorúra és szögekre?

 

 

2. jelenet

A pincebejárat mellett a 3 gyerek, Zika, Bazsa, Salla

 

Zika: (lelkesen, körbemutatva) Tök jó lett, nem?
Balázs: (kedvetlenül) Aha.
Z: Mi van? Nem tetszik?
B: (kicsit mintha máshol járna az esze, néha a mobiljára pillant) De, dehogynem. Tényleg klassz.
Z: (nem veszi észre, hogy B szomorú, lelkesen mutogat körbe) Még kell ide néhány kép, meg ide is, és… figyelsz te egyáltalán?
B: Aha…
Z: (még mindig nem veszi észre magát) Anya azt is megengedte, hogy lehozzam a babzsákfotelt, oda fogjuk tenni a sarokba, ott még wifi is van.
B: Jaj, csak azt ne.
Z: Mit ne? Wifit? Mi bajod a wifivel?
B: Azzal éppenséggel semmi, csak a hülyékkel.
Salla: (végszóra érkezik megint) Helló, srácok! (a hallottaktól megtorpan) Milyen hülyékről beszélsz?
B: (megvonja a vállát, és megpróbálja eldugni a mobilját) Semmiről…
S: (gyanakodva figyeli a fiút, aztán felkiált) Jaaj, Bazsa, téged kipécéztek!
Z: (rámered Balázsra, most esik le neki is a tantusz) Ez komoly? De hát miért nem mondtad?!
B: Na vajon…
Z: Tényleg nem értem, miért? A barátaid vagyunk, nekünk bármit elmondhatsz…
S: Jaj, ne légy már ilyen vattaagyú. Te talán szívesen elmondanád, hogy azt írták rólad, lúzer, meg száni, meg… hagyjuk inkább… Na?
B: (döbbenten, rákiáltva) Salla, te elolvastad! Te benne voltál a fiókomban!
S: Jó, oké, de… nem direkt.
B: Nem direkt?! Elmondanád, hogy lehet véletlenül feltörni egy jelszót?
S: Hát… én csak kipróbáltam, és már másodikra bejött. Nem volt valami szellemes, mondhatom. De szerintem tök jó, mert így legalább megláttam, miket irkálnak neked, és el tudtam mondani apának, hogy te vagy a negyedik.
B: Mi van? Milyen negyedik vagyok?
Z: Minden negyedik gyereket szívatnak – bocs, Salla –, szóval bántották már a neten.
B: De… és te elmondtad az apádnak?
S: Naná, hogy elmondtam.
B: De… miért pont neki?
S: Mert pont ő az apukám, és jó barátja a tiednek, azért. Szerinted inkább a kilencvennégy éves Kálmi bácsinak kellett volna elmondanom a harmadikról?
B és Z (nevetnek, és hülyéskedni kezdenek)

B: Kálmi bácsi, el kell mondanunk valamit!
Z: (ovis, árulkodós stílusban, Sallát utánozva) Kálmi bácsi kérem, a tesóm bullying áldozata lett.
B: (a füle elé kagylót formálva, az öreget utánozva) Hogy? Tessék? Megharapta a bulldogom? Én úgy tudtam, hogy a Fifike nem harapós.
S: Jó, srácok, de ez most komoly. Szóval te kinek szóltál?
B: Kinek? Hát senkinek… Mert szerintem nem tartozik senkikre. Ez magánügy.
Z: Szerintem meg egyáltalán nem magánügy, hogy két hete alig lehet hozzád szólni. De most legalább tudom, hogy nem velem vagy a Pinceklubbal van bajod.
B: Dehogyis veletek. Miért lenne?
S: Mert velünk voltál undok, azért. És nem volt a fejed fölött tábla, hogy bocs, azoknak szól, akik nem hagynak békén a kommentjeikkel…
B: Oké, sajnálom. De legalább értitek, miért nem baj, ha nincs itt wifi.
Z: (kicsit bután belelkesedve, mert nem érti a lényeget) De van! Ott, ahova a babzsákfotelt tettem…
S: Jaj, ez nem lehet igaz…
Z: És mit csinálnánk itt szerintetek wifi nélkül?
B: Soroljam? Mondjuk, leckét írunk…
Z: Wifi nélkül?
B: Vagy zenét hallgatunk…
Z: Wifi nélkül?
S: Képzeld, lehet ilyet. És akár még dumálhatunk is, nem?
B+Z: (egyszerre, Zika komolyan, Bazsa ugratva őt) Wifi nélkül?!!
Z: Egyébként meg ez nem csajbuli, tudtommal.
S: (sértődötten) Jó, akkor unatkozzatok csak ketten… (visszafordul) Vagy… akár… igeutazhatunk is…
B: Tessék? Mit zagyválsz itt össze, Salla? Ideutazhatunk? Ide akarsz utazni?! Mi van?
S: Nem. És értékelném, ha nem volnál folyton ilyen undok. IGE-utazást mondtam. Úgy, mint karácsonykor. Nem emlékeztek? Az olyan klassz volt, és én annyira szerettem volna megint, de…
Z: (gyanakodva) Te…
B: Te megpróbáltad!
S: Igen. Na és? Egyébként nem sikerült. Nem tudom miért, mert ugyanúgy csináltam, mint akkor. Elolvastam az igét, ami a cédulán volt, és vártam. De nem történt semmi.
Z: Nekem sem, pedig…
S: (felkapja a fejét, leleplezőn rábök) Háháááá! Ezek szerint te is megpróbáltad!
Z: (kissé szégyenkezve) Hát… amikor úgy volt, hogy idejön Bazsa, de aztán mégsem jött, mert rossz kedve volt – mondjuk, most legalább már tudom, hogy miért –, szóval akkor kipróbáltam. De nekem sem történt semmi. Talán elromlott.
B: Ne már. Az igék nem romlanak el. Add csak ide a ládát!
(Kivesz belőle egy cédulát, és felolvassa:)
„Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt.” (Lukács 22,41–43)

Dübörgés, fények.

B: (körülnéz csodálkozva, aztán kiált) Fejet le, srácok, úgy tűnik, utazunk!

 

 

3. jelenet

A Mennyben

 

G: Tehát mi a kérdésed pontosan?
K: Lehet, hogy félreértettem a feladatot, de én azt hittem, hogy a Királyfi győzelmének az ünnepe közeledik az időben élőknél. A Nagy Győzelem, az Idők Teljessége. De most nem értem. Ha győzelem, akkor miért van a listámon ez a sok fura dolog, hogy…
(Egy angyal megy el mellettük korsóval és egy tállal. A háttérkép az utolsó vacsora)
Mirandolin: Ezek mind a Nagy Esemény ábrázolásának a kellékei. De nem csoda, hogy nem érted. Úgy látom, ők sem értik. Nézd csak!
K: (nézi, és kétségbeesik) Mi történik? Miért olyan szomorú a Királyfi? És a barátai hogyhogy nem értik, hogy miről beszél?!
G: (végtelen szomorúsággal) Néhányan sejtik, hogy ki is ő, de nagyon sokan nem.
E: Még a követői sem? A tizenkét legjobb barátja sem?
M: Ahogy elnézem őket, még ők sem.
K: Hogy lehetnek ilyen nehéz felfogásúak?
G: Azért talán van köztük, aki sejt valamit.
K: Én akkor sem értem. Ott van mellettük, láthatják, hogy mennyire csodálatos, hogy…
E: Ne felejtsd el, hogy ők teljesen mások. Máshogy érzékelnek, és máshogy ismernek, mint mi. Őket az Atya elsősorban nem szolgálatra, hanem kapcsolatra teremtette.
M: Mi szolgáló lelkek vagyunk, a teremtésünk óta ismerjük, és folyamatosan látjuk Őt. De ők nem így születnek.
G: Viszont a Lélek, a Vigasztaló elkezdi szólítgatni őket, és ha akarnak, szép lassan megismerkedhetnek vele. Aztán meg választhatnak, hogy akarnak-e vele élni, vagy sem.
K: De hát ki a csuda ne akarna vele élni, ha megismerte?
G: Akinek más dolgok fontosabbak.
K: Mi lehet a Királyfinál fontosabb?
E: Mondjuk egy autó, egy ház, egy állás.
G: Egy díj, egy kinevezés…
K: Na, ne. Ennyire nem lehetnek buták.
E: Buták?
K: Hát, ha képesek vacak kis díszleteket választani Őhelyette, akkor igenis buták. Nagyon buták. Sőt, ostobák.
M: Ne haragudj rájuk ennyire. Ők tényleg nagyon mások, mint mi vagyunk.
Dorothea: (most tűnik fel, hogy ő is ott van, a szárnyát nézegeti) Na, igen… szegények még repülni sem tudnak.
G: Dehogynem. Csak máshogy, mint mi, angyalok.
D: Én azt hittem, hogy ahhoz szárny kell. És nekik nincs ilyen… szegényeknek…
M: Igen. De az ő szárnyuk az imádság. Amikor valakire gondolnak, és a szívükben fölébred a gondoskodás, akkor az imában odarepülnek ahhoz, akiért imádkoznak, és olyankor ott vannak mellette, átölelik a szeretetükkel.
D: Azért jó, hogy nekem láthatóak a szárnyaim… Egyébként azt is hallottam, hogy nekik azért is nehéz megérteni a dolgokat, mert ők az idő foglyai.
G: Ó, ne féltsd őket, az idő börtönéből is kiszabadulnak olykor-olykor.
D: (a szárnyában gyönyörködve továbbra is) Tényleg? Akkor lehet, hogy nem figyeltem, mikor az embertant tanultuk az angyaliskolában…
M: (jelentőségteljesen) Lehet…
E: Tudod, Dorothea, ha nagyon boldogok, vagy ha elmerülnek az alkotásban, megszűnik számukra az idő.
G: És ha az Édesapa jelenlétében időznek, akkor is.
D: Hát akkor nem is olyan rossz nekik, mint gondoltam…
M: Oh, nem. Embernek lenni különleges kiváltság. A megváltás csodáját is csak ők élhetik át.
K: A megváltás csodáját?
G: Igen, amikor megértik, hogy kifizették az adósságukat.
E: A Királyfi éppen ezért van most ott lent a Földbolygón, hogy véghez vigye a Nagy Művet, hogy visszavezesse az Emberteremtményeket a Mennyei Édesapához.
D: Milyen adósságot?

G: Hát, tudod… a szabad akaratnak veszélyei is vannak. És az Emberteremtmények nem mindig tudnak jól élni vele. A rosszul használt szabadság pedig mindig valamiféle töréshez vezet, és ez bűn. A vége pedig tragikus: halál.

K: Ez elég rémisztően hangzik.
M: Igen. De a Királyfi Édesapja és a Vigasztaló sem bírta ezt elviselni, ezért úgy döntött a Szent Mennyei Háromság, hogy kifizeti helyettük az árat. És a Királyfi vállalta ezt magára.
D: Mit?
G: Hogy kifizeti az árat.
K: Kifizeti? És hogy fizeti ki?
Hirtelen csend lesz, a három angyal zavartan néz egymásra, aztán a képre és a földre.
K: (gyanakodva) Hogy fizeti ki?
G: (suttogva) Ahogy a bűnöket ki lehet fizetni. Áldozattal…
D: Milyen áldozattal?
E: (szintén suttogva, megrendülten) A… bárány áldozatával. Tudod…
K: Mivel?
G: Hát… vérrel.
E: (nagyon lassan, gyengéden, halkan) Szenvedéssel…
K: (mint akiben kezd összeállni a kép, rosszat sejtve) Akkor ehhez kell a koszorú! Meg a kehely…
M: Igen. A Királyfinak ki kell innia a szenvedés poharát…
G: (bátorítva, magát is vigasztalva) De egyikünk elmehet majd, hogy bátorítsa őt a legnehezebb órában.
E: Hogy ki lesz az, nem jelölte ki előre a Mennyei Édesapánk.
G: Mert ez olyan nehéz feladat, hogy ránk bízza, döntsük el, ki a legalkalmasabb.
E: Mármint azok közül, akik egyáltalán jelentkeznek rá. Ha van, aki vállalja.
K: Mit vállal?
M: Hogy lemegy ő is az Emberteremtmények közé, a Földbolygóra, hogy átölelje a Királyfit. Hogy ne legyen egyedül élete legnehezebb órájában.
G: Valaki, aki nagyon bátor, és meri vállalni a nagy utazást.
M: Aki megértette, hogy mindennek miért kell így történnie.
K: (elgondolkodva, szomorúan) Értem. Nem lesz könnyű a váltság kifizetése.
G: Nem.
K: De azt még mindig nem tudom, hogy miért van a listámon egy kereszt is. Azt a bűnözők kivégzésénél használják, vagy nem? Nem?!

Az angyalok nem szólnak, mindannyian a földet nézik, aztán a kezükbe temetik az arcukat.

 

 

4. jelenet

A Gecsemáné-kertben

 

A díszlet a kert, a kivetítőn a Jézus elfogására készülő katonák.
Összeolvadnak az eddigi színek: Látszanak az alvó tanítványok, Jézus félrevonulva, a gyerekek is megérkeznek nagy zajjal, és az angyalok is láthatók kissé távolabb.

 

Z: (döbbenten) Hogyhogy most működik?
B: Talán mert a ládával együtt kellett megpróbálni.
S: Dehogy! Én múltkor még rá is álltam, de úgy sem sikerült. Szerintem most azért működik, mert az kell, (lelassul, elhalkul, és közben csodálkozva néz körül) hogy mi… ketten vagy hárman… együtt legy… (hangosan) most meg hol vagyunk?
Zika: (körülnézve, megismerve a helyszínt) Hű, nem gondoltam volna, hogy ez az ige ide hoz minket…
Bazsa: Én sem erre számítottam…
Salla: Nem tudom, hogy akarok-e itt lenni egyáltalán.
Z: Én tudom. Nem akarok…
B: De itt vagyunk, szóval ez elég bután hangzik, már ne haragudj.
Z: Nem haragszom, már ne haragudj.
S: Talán éppen itt mégsem kellene veszekednetek, nem gondoljátok?
Z: De gondoljuk, te kis nagyokos.
S: Most miért vagy ilyen borzasztó utálatos?
B: (leintve a civakodókat) Psszt! Ott valaki alszik, nehogy fölébresszétek!
S: Ki lehet az?
B: Nem is egy, hanem vagy négy…
Z: Te, szerintem az egyik Péter! Tudod, múltkor találkoztunk vele.
S: Nahát! Azért volt olyan ismerős!
B: Jaj, ne legyetek már ilyen gázak. Az Pál volt.
S: Ja, tényleg.
Z: Meg Silás.
S: Aha.
B: Nézzétek inkább, ott a fa mellett van még valaki!
S: Ő is alszik?
Z: Hát, ha lehet beszélve aludni, akkor…
B: Ne kezdd már megint, légy szíves.
Z: Mit ne kezdjek?
B: Azt, hogy állítólag a barátom vagy, és néha mégis olyan undokul tudsz szólni.
Z: És az is lehet, hogy nem én vagyok undok, hanem te vagy sértődős.
S: (sírós hangon) Hagyjátok már abba! Nem fogjátok fel, hogy ő is pont ezért van itt?
Z: Ki? És miért?
S: Ő. És például azért, mert ti ilyen… ilyen hülyén viselkedtek. Meg… azért is, mert én meg ezt mondom… (megfogja a fejét, elkeseredve) Jaj.
B: Ő? Kicsoda?
S: (szenvedélyesen odamutat, ahol Jézus imádkozik) Hát Ő!
B: (a szája elé kapva a kezét) Jézusom… Ez…
S: Pontosan.
Z: És… és akkor…
B: Akkor mi most pontosan abban a kertben vagyunk, abban a… csalamádé, vagy milyen nevűben.
Z: Gecsemáné.
B: Jó. Oké, nálad a pont. De… akkor most azért alszanak Péterék, mert…
Z: Mert…
S: Mert ez annyira borzasztó, hogy nem bírták nézni.
B: Merthogy… akkor… nemsokára…
Z: Igen…
S: Jaj, én úgy sajnálom. És… olyan egyedül van.
B: (suttogva) Egyedül imádkozik.
Z: Szegény.
S: (izgatottan) De nézzetek csak oda! Mintha… egy!
B: Mintha?
S: Én úgy látom, hogy nincs egyedül!
Z: Tényleg, mintha egy…

Az eddig egyedül imádkozó Jézushoz most odamegy egy angyal, akiről nem látjuk először, hogy kicsoda. Aztán hátrahajtja az arcából a fehér kendőt, és a nézők számára látható lesz, hogy Kerandonef az.
Átöleli Jézus vállát, és együtt imádkoznak.

K: Eljöttem… hogy bátorítsalak téged ebben a szörnyű órában, Királyfi.
Jézus fölnéz rá, az angyal mellé térdel, és átölelve tartja.

 

 

5. jelenet

A Pinceklubban

 

Salla teát főz, Zika elvileg segít neki kiosztani a bögréket, de nem bír nyugton maradni, Bazsa távolabb, fel-alá járkál.

S: (fejcsóválva, miközben szorgoskodik) Még mindig nem tudom elhinni, hogy ott voltunk…
Z: (kitesz néhány bögrét, aztán egy a kezében marad, és nyugtalanul mondja) De hát kigúnyolták!!! A fejébe tették azt az izét, azt a…
S: Töviskoronát…
Z: Ő meg hagyta! Egy olyan tiszta, jó, bölcs tanító, mint ő, hagyta, hogy azok az izzadságszagú, részeg katonák bántsák meg kiröhögjék, szóval… hogy hülyét csináljanak belőle. De hát miért? Miért nem mondta meg nekik, hogy hé, én vagyok a menny királya, vagy ilyesmi?!
S: Szerintem mondta…
Z: (rá sem hederítve) Vagy azt, hogyha akarnám, egy csettintésemre szétrepülnétek, mint a statiszták egy robbantásos akciófilmben, vagy… mittudomén.
S: (halkan, elgondolkodva) Mondta, de nem hallották…
Z: Nem mondta. Ott álltam a katonák mellett, hallottam volna, ha mondja. Ne is haragudj, de nem mondta. Csak állt, és nézett rájuk szomorúan.
S: Mondta, csak nem figyeltek oda.
Z: De ha mondom, hogy nem mondta!
S: (lassan, tagoltan) Három évig próbálta megmagyarázni mindenkinek, hogy kicsoda. Vagy nem?
Z: Hát… de. De akkor sem értem, miért tűrte, hogy igazságtalan dolgokat mondjanak róla, pláne, hogy bántsák és kicsúfolják.
B: (megtorpanva a járkálásban, elgondolkodva) Nahát! Őt is kicsúfolták…
S: És bántották, és… jaj, milyen jó, hogy egyszer csak valami hazarepített minket, mielőtt… tudjátok… (félve teszi hozzá) Én láttam a keresztet, ott volt kikészítve a katonák őrhelye mellett…
Z: Hát… Azt… én sem bírtam volna végignézni…
B: (még mindig távolabb a többiektől, maga elé mormolja) Akkor ő pontosan tudja azt is, hogy mit érzek most? Ő pontosan tud minden ilyesmit?
S: (fölfigyel) Jézusról kérdezed? Naná, hogy tudja! Ő mindent átélt, amit mi, emberek. Na persze, kivéve, hogy nem követett el soha bűnt.
B: Akkor lehet, hogy segíteni is tud?
Z: Segíteni? Miben?
B: Hogy mit kell csinálni a hülyékkel. Akik bántanak.
Z: (harciaskodva) A hülyékkel? Akik kipécézték és piszkálják a legjobb barátomat? A hülyéket meg kell várni suli után, és jól megverni őket…
S: Attól majd biztos egy csapásra normálisak lesznek…
B: Jó, ezt nyilván nem lehet. De akkor mégis, mit csináljak? Talán én is szó nélkül tűrjem, hogy…
S: Nem tudom. Egyébként Jézus mindig azt tette, amit a Mennyei Apukája mondott neki.
Volt, amikor tűrt és hallgatott, de előfordult, hogy visszaszólt azoknak, akik okoskodtak, és ne félj, olyan is volt, hogy rájuk kiabált. Persze ő nem verekedett.
Z: Jó, a verést én sem gondoltam komolyan. De szerintem azért az a minimum, hogy elmondd valakinek, hogy kik és mit csinálnak veled a neten. Aztán majd a felnőttek kitalálják, hogy mit csináljanak velük.
S: (bátorítóan hátba veregeti Balázst) Jézus meg majd kitalálja, hogy vigasztaljon meg téged…

 

 

6. jelenet

A Mennyben

A menny díszlete, kivetítőn az üres keresztek

G: Világosodik!
E: Igen, ma nem akármilyen hajnalra virradnak az Emberteremtmények, és ez még itt nálunk is érezhető!
G: Alig várom, hogy visszatérjen a Királyfi, és újra teljes fényesség ragyogjon nálunk!
E: Tudod, hogy egy ideig még nem tér vissza. De ma már készülődhetünk az Örömünnepre, közeledik a Nagy Győzelem Hajnala!
G: Annyira boldog vagyok!
E: Hát még az Emberteremtmények mennyire boldogok lesznek! Mi nem ismerjük, milyen a halál, de ők igen, és ma ezt, a legnagyobb ellenségüket is legyőzi a Királyfi!
G: Szerintem eleinte fel sem fogják majd, ami történik, de remélem, azért szép lassan megértik.
K: És talán egyszer azt is, hogy mekkora árat fizetett ezért a Királyfi.
E: Kerandonef! Nem is vettelek észre eddig!
K: Nemrég érkeztem vissza.
G: Érkeztél? Hát hol voltál?
E: Dolgozott az előkészületeken, ugye?
G: Milyen előkészületeken?
E: Agathea, a művészi ábrázolások angyala őt bízta meg a Nagy Győzelem kellékeinek az előkészítésével.
G: Oh, persze. Ezen dolgoztál tehát.
K: Igen. És még…
G: Akkor remélem, többé nem gondolod, hogy Agathea tévedett, amikor nemcsak a pálmaágakat és a koronát írta fel a listádra.
K: (visszanézve az üres keresztek felé, amik a kivetítőn láthatóak) Nem, már nem gondolom. Már értem a Királyfi áldozatát. Már tudom, mekkora dolgot tett értük…
D: (odaülve melléjük, belekotyogva) Azért olyan jó, hogy legalább egyvalaki elmehetett hozzá vigasztalni, ugye?
M: Vajon ki volt az, akit Gábriel a jelentkezők közül végül is kiválasztott?
E: (elgondolkodva, ünnepélyesen) Egy önkéntes, aki pontosan megértette, hogyan történhet meg a Nagy Győzelem.
G: (hasonlóan komolyan) Egy önkéntes, aki nem félt a Legnehezebb Küldetéstől.
M: (ábrándosan) Egy okos és bátor angyal…
Kerandonef nem szól, a többiek gyanakodva kezdik méregetni, egymásnak mutogatva, hogy ő lehetett-e.
K: (föláll, a keresztekre néz, aztán a nézők felé fordulva mondja): Egy angyal, aki az idők végezetéig hálás lesz, hogy ott lehetett Jézus mellett a legnehezebb órán…

***

Közben megváltozik a háttér, az üres sír látható, és megszólal a Dobner Illés dala, leginkább a második versszaka:
„A harmadik napon, a legszebb hajnalon…”

 

 

 

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

„Taníts úgy számlálni napjainkat,
hogy bölcs szívhez jussunk!”

Zsoltárok 90,12

 

Forrás

 

Bori, Bori elindult. Se nyomába, se léptébe. Ment az ötágú fához, a sárga csillagrésbe. Bori, Bori felrepült a hegy feletti kékre. A fák, akár a gyertyák, a lombok tűzben égtek. Jött az ősz, múlt a nyár, szaladt a tavasz, hátha utolérhet. Fújt a felhő, fújt az éj, koptak a hidak, a városi csendek. Marékba gyűlt a kő, a tavakon levél tipegett. Vitte, hordta, repítette. Egy álmot, egy ígéretet, hogy jövőre már jön a hat, jön a tíz, és egyszer majd hetven. Milyen lassú az idő, ha múlik, milyen gyors, ha nem sietnél éppen.

Szabó Imola Julianna: Bori

Írta: Miklya Luzsányi Mónika

Grafika: Damó István

 

A vándor fázósan húzta össze magán a köpenyét. Hidegen fújtak a szelek, a hóesés is feltámadt. Nem csoda, decemberben jártak már, közeledett a karácsony. Akkoriban, az ezerötszázas években még nem voltak hókotrók, autópályák, de még betonozott utak sem. Tavasztól őszig csak az merészkedett ki a városból, akinek nagyon muszáj volt. Hogy azon a téli éjszakán mit keresett Luther Márton Wittenberg falain kívül, ma már nem tudjuk. De a hagyomány úgy tartja, hogy egy viharos, téli éjszakán éppen hazafelé tartott. Az erős szélben alig tudott haladni, a hóvihar úgy ráncigálta, mintha az életét követelné. Luther éppen egy erdőn vágott keresztül, amikor a vihar hirtelen elcsitult. Hipp-hopp, eltűnt, mintha ott sem lett volna. A reformátor felfohászkodott Istenhez, hálát adva, hogy megmentette az életét. Míg imádkozott, az ég felé fordította a tekintetét, és úgy tűnt neki, hogy talán soha nem világítottak ilyen szépen a csillagok. Mikor befejezte az imádságot, körbenézett, és mit látott? A fenyőfák ágain úgy szikrázott a hó, mintha a csillagok leszálltak volna a földre. Luther elgondolkodva nézte a hófödte fenyőket. Majd gondolt egyet, levágott néhány terebélyesebb ágat, és elindult hazafelé.

Wittenbergben már izgatottan várta haza a családja.

– Jaj, azt hittem, odaveszel a hóviharban – szaladt elé Katalin asszony, és sorjáztak elő mind a csemeték is.

– Nézzétek, gyerekek, mit hoztam nektek – vette elő a fenyőágakat az apjuk.

– Fenyőgallyakat – húzta el a száját Johannes, aki már nagyobbacska fiú volt.

– Igen ám, de nem akármilyen fenyőgallyak ezek. Mesélő gallyak. Mégpedig a világ legeslegszebb történetét mesélik el. Katalin, hozz nekem gyertyát. Minél többet.

Katalin asszony összeráncolta a homlokát.

– Nem elég kiednek a mécses, ami az asztalon világít? Drága mulatság a gyertya, nem pazarolhatjuk. Kell az, ha majd olvasni akarnak.

– Nem is pazaroljuk! – nevetett Luther. – Hidd el, Katám, ma többet tanítunk meg a gyerekeknek, mintha akárhány könyvet elolvasnának.

Az asztalon a mécses halványan pislákolt. Luther lefektette a fenyőágakat az asztalra, és mesélni kezdett. Elmesélte mindazt, amit az erdőben átélt.

– Féltem és rettegtem – mesélt a gyerekeinek –, olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Féltem, hogy meghalok, hogy sohasem jutok ki a rengetegből. Így van ez a bűneinkkel is. Amikor rosszat teszünk, olyan, mintha egy sötét erdőben bolyonganánk. Sötétség vesz körbe minket, és a lelkünk is sötét, mint most itt ez a szoba. De azután Istenhez kiáltottam, és ő meghallgatott engem. Kitisztult az ég, és felragyogtak a csillagok. Körülöttem a fákon pedig úgy ragyogott a hó, mintha csillagok szálltak volna le a földre. Ez történt az első karácsonykor is. Isten megbocsátotta a mi bűneinket, és az ég a földre jött. Isten Fia, Jézus Krisztus elhozta nekünk a világosságot. Ezt ünnepeljük karácsonykor – fejezte be a történetet Luther.

A hagyomány így őrizte meg, de hogy pontosan így történt-e a dolog, nem tudhatjuk. Az viszont bizonyos, hogy a karácsonyfa állításának szokása Németországból érkezett hozzánk.

 

 

Megtalálható az Igaz ember hitből él c. kötetben.

 

Közzéteszi: Miklya Luzsányi Mónika

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

5Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: 6mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 7hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; 8megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, 10hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; 11és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Filippi 2)

Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája (1990)

 

Gondolatok a tanítóknak:

A katonaláda titka című színdarabban a szöveg világos üzenetén túl néhány nagyon fontos bibliai igazságot is elrejtettünk.
A szöveg önmagában is több mint a fogalmak összessége, de jó, ha az, aki a darabot a gyerekekkel feldolgozza, pontosan tisztában van ezekkel az igazságokkal. Ezeket nem kell állandóan ismételni, de ha háttér-információként velünk van, akkor külön szavak nélkül is át fog jönni az előadáson. Egy előadás mindig kiváló alkalom arra is, hogy a szereplők hite is mélyüljön, érdemes hát a felkészülés során így a gyerekekkel együtt átgondolni.

 

A legfontosabbak:

  1. Időrendben visszafelé haladunk. Ez segíti azt, hogy túl azon, hogy átgondoljuk a mindenki által (sokszor unalomig) ismert karácsonyi történetet, tudatosodik, hogy ez a kisded tényleg az a személy, akiről a későbbi történetek szólnak.
  2. A kódok: igék. Egyértelmű, hogy valódi bibliai igehelyekről van szó, amikhez valaki, élete krízisében mint megoldáshoz fordult. (A katonaláda kevés tárgya között ez volt az egyik, nagyon fontos lehetett tehát a tulajdonosának.
  3. A legfontosabb rejtett információ: az igék által elevenedik meg a bibliai történet. Ez megmutatja a Szentlélek munkáját, amikor Igét olvasunk, és az átlagos olvasmány sorai életté válnak, megelevenednek.
    És azzal, hogy ekkor kerülnek a szereplők az új helyszínre, átélhetik, hogy az ige élővé, a gyakorlatban is változást hozó erővé válik.

 

Szereplők:

Balázs (B)
Zika (Z) (Hugi bátyja)
Salla (S), vagyis Hugi

A filippi rész + szereplői:
Pál apostol (P)
Szilász apostol (Szi)

A samáriai rész + szereplői:
Szalome, a samáriai asszony (Sz)
Izra, samáriai férfi (I)
Józsua, samáriai férfi (J)
Naomi, Sz. samáriai barátnője (N)

A betlehemi rész + szereplői:
Mária (M)
József (Jó)
Jehuda, főpásztor (Je)
Péter, juhászbojtár (P)
kisbárányok, nép: a nézők közül

 

Kép forrása

 

1. jelenet

A láda

Helyszín: boltíves pincelejárat, lépcső, Balázséknál

Balázs: (izgatottan) Szia, Zika!
Zika: (kedvetlenül) Szia.
B: Zika, tudsz titkot tartani?
Z: (megnyomva a szót jelentőségteljesen, kissé undok hangon) Én igen, de úgy hallom, hogy te viszont nem…
B: Tessék?
Z: Épp most készülsz elmondani nekem a titkodat. (pofákat vágva, nagyképűen) Pedig a titok éppen attól titok, hogy nem mondjuk el, nem igaz?
B: (először csak tátog, nem jut szóhoz, aztán megbántottan) Hát… hát… Tudod mit? Ha megint ilyen undok vagy, akkor én inkább elmegyek. Majd elmondom annak, aki…
Z: Jaj, ne legyél olyan, mint egy sértődős kiscsaj. Csak vicceltem.
B: Ha-ha. Milyen jó vicc volt.
Z: (megenyhülve) Oké, bocs.
B. Rendben. (felélénkülve) Szóval… tudsz titkot tartani?
Z: Eskü. Mondd már!
B: Na, idefigyelj. (titokzatoskodva mutat valamit, amit nemigen látni, hogy micsoda)
Z: Mik ezek?
B: Titkos iratok. Az is lehet, hogy katonai. Van benne olyan is, hogy szablya meg kard, kivégzés, börtön meg ilyenek. Nézd, például ide az van írva, hogy zsákmány. Ide meg az, hogy megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig. Szóval valami katonai hős története, ez már biztos.
Z: Azta! És hol találtad?
B: A kifalazott pincében, egy ládában. Nézd, szerintem ez egy réges-régi katonaláda.
Z: Aha, hát réginek régi. Meg szuvas is. De mondd már, hogy hol találtad!
B: Nem hallottad tegnap a falon át azt a nagy kopácsolást? Akkor falazták be nálunk a régi pincét, hát ott.
Z: Most befalazták azt a pincét, vagy kifalazták?
B: Nem mindegy? Kivették a régi falat, kitakarították, és akkor derült ki, hogy valamikor volt ott egy szoba, vagy mi, merthogy állítólag présház is volt itt valamikor. És valószínűleg ott aludt a gazda, ha sokáig dolgozott a szőlőben. És ott volt ez a faláda. Nálunk meg lesz egy garázs, és azért építenek helyette egy másik falat, érted?
Z: Szóval kifalazták meg befalazták. Ki-be, csiki-csuki. Nagyszerű.
B: Figyuzz ide, Zika, nem tudom, mi bajod van, de ha egyfolytában gúnyolódsz, akkor tényleg másnak mondom el az egészet.
Z: (sóhajtva, fáradtan, bocsánatkérőn) Bocs, Bazsa, nem akarok undok lenni, csak olyan borzasztó rossz kedvem van, most hívott Apa, hogy mégsem ünnepel velünk karácsonyeste, csak másnap, az ebédnél. Tök béna karácsony lesz megint. Csak mi ketten, Salla meg én, meg anya, persze.
B: Sajnálom.
Z: Nem te tehetsz róla. Hanem az, hogy elváltak.
B: Jaj. Ez nagyon… gáz. De… Zika, azért érdekel a titok?
Z: Persze. Mutasd meg a ládát!
B: Gyere, odatettem a pincelejárathoz. Figyelj, ez van vagy kétszáz éves.
Z: Itt az van ráírva, hogy 1906.
B: Jó, akkor csak százvalamennyi. De akkor is nagyon régi. És van még egy szám rajta, de azt nem tudom, hogy micsoda. 3+1.
Z: Három plusz egy? Hm, fogalmam sincs. És mi van benne?
B: Pontosan még nem tudom. De valami iratok. És tök érdekes dolgokról. Nem mindenhol lehet rendesen elolvasni, az igaz, mert megrágták az egerek, és csak ilyen cetlik maradtak…
Z: Jó, de mégis, miről van bennük szó? Oké, hogy katonai, de…
B: Nem tudom még. Most kezdtem el összerakni a fecniket, tisztára olyan, mint egy puzzle, amit egyébként utálok, mert sokkal lassabb, mint egy Mycraft. De azért néhány sor már megvan. Például az, hogy, szolgai formát vett fel. Szóval annyi már biztos, hogy volt valaki, aki álruhában járt, mondjuk, mint Mátyás király, és aztán még nem tudom, mit csinált, mert azok a részek egyelőre hiányoznak. De itt van több is, nézd csak, hogy nem… meg valami, ezt nem lehet elolvasni… zsákmánynak. Szóval ez a valaki talált valamit, ami nem volt igazi hadizsákmány. És a végén asszem, hősi halált halt. Izgalmas, nem?
Z: Aha. Tényleg az. Mutasd csak! Itt a lapok hátulján mintha számok is lennének.
B: Zika, zseni vagy. Lehet, hogy ezek titkos katonai kódok. Muszáj segítened, mert iszonyú érdekes, mindenféle olyan szót is olvastam, hogy király meg palota, út, aranykehely meg kincs. Itt meg például az, hogy…
Salla: (észrevétlenül jött be) Kincs? Nagyon szeretem a kincseket! Térkép is van hozzá?
Z: Salla, te hogy kerülsz ide?
S: A lábaimon, képzeld.
Z: Jó, de hogyhogy nem alszol? Anya azt mondta, ha nem pihensz délután, nem mehetsz ki vele az adventi vásárba.
S: Nem baj, a kincs sokkal jobb, mint egy vásár, ahol úgysem veszünk soha semmit, mert minden drága.
Z: Nem is igaz, forró csokit mindig kapsz. De ez itt akkor sem kislányoknak való.
S: Miért, kisfiúknak talán való?
Z: Én nem vagyok kisfiú.
S: Én meg nem vagyok kislány. Úgyhogy csakazértis megnézem.
Z: (eldugja a kezében tartott lapokat a háta mögé) Dehogy nézed, ez titok. A mi titkunk.
S: De igenis megnézem.
Z: Nem!
S: Add ide!
Z: Nem adom.
S: (huzakodás közben kikapja a bátyja kezéből, elszalad, és diadalmasan lengeti) Haha, már nem titok! Megláttam!
B: Salla, hozd vissza légyszi.
S: (rájuk sem hederít) Jé, mi van ideírva? (lassan betűzi) Az, hogy lábukat kalodába zárta… és valami jelzés: ApCsel 16,24… (felsikolt) Jaj, mi ez hang?

 

2. jelenet

A filippi börtönben

Helyszín: Ugyanaz a boltív, de most máshonnan látszik, alig megvilágítva, egy pincebörtön. Két férfi ül a falnál, a lábuk kalodában. A gyerekek először nem látnak semmit, és meg vannak rémülve.

Nagy zúgás, fények, hangok

B: (rémülten tapogatózva a sötétben) Mi az, mi történt? Ledőlt a fal? Hol vagyunk?
Pál: (dörmögő hangon, nyugodtan) Egy pincebörtönben. És a fal sajnos nagyon is áll.
B: Ki mondta ezt? Miféle börtön? Ne szórakozz, Zika, ez most nem jó vicc!
S: (sírós hangon) Semmit se látok! Mitől lett ilyen sötét?
Z: (kedvesen nyugtatva a kislányt) Ne félj, biztos Balázs dőlt neki megint a villanykapcsolónak. (ide-oda járkálva, tapogat körbe) Mindjárt megkeresem, és… Ááááááááá!!!! (ordítás közben elugrik) Mi ez? Valami szőröset tapintottam. (tovább tapogatja Pált, elsősorban a száját) Beengedtétek Kiflit?! Anya nagyon mérges lesz, ha meglátja, hogy a kutya…
P: Ez a szakállam volt… (oldalra pillantva, Szilászra nézve, továbbra is nyugodtan) Ha megint énekelni szeretnél Szilász, nyugodtan mondd meg, nem kell rejtjelekkel beszélned, az őröknek úgyis mindegy. Már alszanak.
Z: Őrök?
B: (motyogva, miközben bekapcsolja a mobilján a zseblámpa funkciót) Őrök? Miféle őrök. Inkább őrület. Azt hiszem, beütöttem a fejem. Vagy… (körbenéz, újra felugrik, és még nagyobbat ordít, mint Zika, ahogy meglátja a férfiakat) Ááááááááá!!!
P: (Nyújtózkodva, ásítozva) Oh, azt hiszem, már megint elaludtam… bár Flavus, az őrünk szerint hajmeresztő, hogy valaki, akit lehet, hogy másnap kivégeznek, békésen alszik meg énekel. Hát, csak meredezzen az a szőke haja, én bizony olyan jót… (most veszi észre a gyerekeket) Hát ti kik vagytok? Flavus csemetéi talán?
Z: (gyanakodva) Ti kik vagytok?
Szilász: Ne mondjátok nekem, hogy nem ismeritek a tarzuszi Pált! A nagy tar-zu-szi…
S: (sikítva) De azt mondjuk! Én nem ismerek semmiféle Pált, se kicsit, se nagyot! Itt hideg van, sötét van, és félek! Ki akarok menni!!
Z: Én is, hidd el. Fogalmam sincs, hol vagyunk, és kik ezek a bácsik, és miért ülnek abban az izében (a lábukon lévő kalodára mutat). De mindjárt bekapcsolom a GPS-t, és akkor… (motyog, és babrál a telefonján)
(Közben Pál és Szilás halkan dúdolni kezd egy ismerős zsidó dicsőítő dallamot, Salla egyre nyugodtabban, aztán egyre hangosabban velük dúdol, és a végén már köztük üldögélve nézi a fiúkat.)
P:
Szépen énekelsz.
Sz: Bizony. Átéléssel. Tudod talán, kinek szól ez a dal?
S: (szégyenlősen pislogva) Á nem. Csak a dallamát ismerem. A barátnőmtől hallottam a suliban. Most is csak dúdoltam, tudod? Egyébként azért is hívnak a fiúk Sallának, mert mindig dúdolok valamit. Sallala, lallala. Legalábbis a bátyám szerint. Ő a bátyám. Egyébként utálom, ha így hív…
Sz: (elgondolkodva, maga elé) Én ismerem azt, akinek ez a dal szól. Azért tudok még itt is énekelni…
B: (töprengve, rájuk se figyelve) Azt nem értem, hogy kerültünk ide. Akkor kezdődött a szélvihar, amikor…
Z: (odaugrik hozzá) Amikor elolvastad a jelzést! A kódot, tudod, a papír hátoldalán!
B: (Egymásra néznek, aztán egyszerre vesznek ki egy cédulát a dobozból.) Soha többé meg nem szomjazik… Aha. Ez biztos utasítás a katonáknak, hogy vételezzenek vizet a hadgyakorlat előtt.
Z: Milyen katonáknak?
B: Hátööö… vagy szerinted ez nem egy katonai irat?
Z: Nem tudom. Lehet. Bár engem emlékeztet valamire, amit az erdélyi Dédi mamánknál egy régi könyvből olvastunk. De tökmindegy, csak kerüljünk már ki innen. Mondd inkább a kódot. Vagy ezen nincs?
B: Várj… de, itt van a papír hátulján… Ján 4,14.

Dübörgés, fények

Z: Húzd le a fejed Salla! Kezdődik!

 

3. jelenet

A samáriai kútnál

Helyszín: Egy kút mellett, a kútnál egy asszony, körötte 3-4 ember

A gyerekek füstből érkeznek.

S: (súgva a kút körül levő izgatott emberek felé mutatva) Kik ezek?
B: Fogalmam sincs. De jobban izgat, hogy hol vagyunk.
S: Elmúlt a sötétség, süt a nap, kit érdekel?
Z: Tényleg! Kiszabadultunk! Működött a jel!
S: Jel? Milyen jel?
B: Hát nem tudjuk pontosan, csak azt, hogyha kimondod azt a néhány betűt és számot, ami a katonai utasítások mellett van, akkor…
Z: Akkor…
S: Valóság lesz belőle! Mert jön a szél, és odarepít, ahova az a jel vagy kód vagy mi jelzi.
Z: Igen… valahogy így. Bár nem nagyon értem, hogy működik. Na mindegy. (körülnéz, meglátja a kutat) Nézzétek, most meg valami kúthoz kerültünk. Hű, most jövök rá, hogy nem is ittam meg a reggeli kakaómat.
B: Milyen kút? És hol vagyunk?
Z: Nem tudom, csak azt, hogy mindjárt szomjan halok.
S: Én is. Menjünk közelebb, és kérjünk vizet.
B: Jó, én is szomjas vagyok, de előbb tudni szeretném, hogy hol… (Z és S megragadják két felől)
Z és S: Gyere már!

Közelebb mennek, és meghallják a kútnál lévő asszonyt.

Szalome: Mindent tudott rólam, mindent!
Izra: És mégis szóba állt veled, Szalome?
Sz: Igen. Én is csodálkoztam rajta, mert nem is samáriai volt, meg hogy én csak egy nő vagyok, de higgyétek el, mégis kedves volt. Rendesen, tisztelettel beszélt velem. És mindenre tudta a választ.
I: Akkor szerinte nem is baj, ha valakinek öt férje volt már életében?
Sz: (lehajtott fejjel, halkan) Dehogynem. De ő azt is tudta, hogy azért volt, mert annyira vágytam arra, hogy szeressenek, és…
Naomi: Hagyd már békén, Izra. Ha ő nem ítélte el, te hogy jössz ahhoz, hogy piszkálod. (az asszony felé fordulva) És tényleg adott neked csodavizet, Szalome?
Sz: Csodavizet? (nevetve) Neeeem! Élő vizet! Azt mondta, hogy ez soha nem fog elfogyni.
I: Hűűűű. Akkor építek ide egy bódét, veszek néhány csuprot, és… mennyi is egy kancsó bor a fogadóban? Legalább kétszer annyit elkérhetnék érte, itt a pusztában…
Józsua: (a fejét csóválva) Jaj, nekem.

B: (súgva) Jó üzleti érzéke van a srácnak.
Z: (megrovón, döbbenten, ugyanúgy, mint Józsua) Jól vagy? Hát nem érted?
B: Mit?
S: Psszt, fiúk, nem hallom, mit mond Szalome.

Sz: Ez nem olyan víz, Izra.
N: Hanem?
Sz: Olyan víz, ami a belsődben lévő szomjúságot oltja, érted? Nem kell keresned többé a szeretetet, meg azt, hogy miért élsz, mert… mert…
J: Mert megvan benne minden válasz, erre gondolsz, igaz? (kedvesen megsimogatja az asszony vállát) Én is láttam őt, Szalome. Beszéltem is vele. Meghívtam magamhoz éjszakára, és képzeld, elfogadta a meghívásomat. Sokan eljönnek este, hogy meghallgassák, téged is szívesen látunk. (lelkesen körbenéz, meglátja a gyerekeket, feléjük is int, aztán ki, a közönség felé) Ti is jöhettek, mindenki, bárki, akit érdekel!
Sz: (eddig ő is a gyerekeket nézte, most visszafordulva, bizalmasan) Akkor már te is tudod, hogy ő…
J: Ó, igen. És már nemcsak a te szavadra hiszem el, hogy kicsoda. Hanem mert én is megismerkedtem vele.
I: (fejcsóválva, nem tud napirendre térni a hallottak felett) De… te meghívtad magadhoz vacsorára? Hogy meghallgassátok? Egy zsidó vándortanítót, egy hajléktalant, akinek otthona sincs? De hát miért?
Sz: Azért, Izra, mert ő a régen várt Szabadító.
J és Sz egyszerre: A Messiás.

A gyerekek döbbent csendben néznek egymásra. Hosszú szünet után Z szólal meg.

Z: (komolyan, ünnepélyesen) Srácok, azt hiszem, én már tudom, mik azok a cetlik.
B: Mik?!
Z: Nem vagyok teljesen biztos, de…
S: De?
Z: (a húgához fordulva) Nem emlékszel, Salla, hogy Dédi mama nyaranta olvasott nekünk történeteket abból a nagy, öreg könyvéből? És azt mondta, hogy ez nem mese, hanem igaz történet, mert minden valóság, ami benne van.
S: Tényleg! Már emlékszem! Volt egy olyan kód is, hogy János-három-tizenhat, és úgy tanította meg, egy versikével, hogy látom, látom, kincsem nagy! Igehelynek hívta, azt hiszem.
Z: Szerintem ezek is azok. Olyan, mint amikor Gergő, (odafordulva B-hoz) ő az egyetemista unokabátyám, kémia képleteket tanult, és az egyik oldalra fel van írva a vegyület neve, a másikra meg a képlet. Lehet, hogy az a katona is, akié a láda volt, éppen ezeket tanulta.
B: (a ládában kotorászva, kivéve néhány lapot) Jó, de mit jelent az, hogy… hogy… kard… meg kehely, meg hogy indulat meg zsákmány. Nekem ez nem jön össze.
Z: Honnan tudjam? Guglizd be a telódba. Hátha kiderül valami.
B: Nem is rossz ötlet. (bepötyögi) Tessék, itt van: in-du-lat, zsák-mány, mind-ha-lá-lig, enter.
Z: Olvasod?
B: Hát… olyan… különös…
Z: Akkor majd én:
5Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: 6mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 7hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; 8megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, 10hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; 11és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. Pál levele a filippibeliekhez
S: Jaj, hát őt ismerjük!
Z: (töprengve) Tényleg… a börtönből…
B: (magában gondolkodva, a ládát simogatva) Tehát nem katona, hanem király. Azért ez se egy rossz titok.
Z: Főleg, hogy nem is akármilyen király.
B: Jó, de nem értem, milyen indulat? Az olyan, hogy jól begurulsz, nem?
Z: Épp ez az. Hogy nem. Aki lemond a királyi dicsőségről, az nem begurul, hanem… Hogy is van itt? …megalázza magát. Ez az. Alázatos lesz.
B: Mint egy szolga. Hiszen azt írja, hogy szolga lett.
S: Szolgaruhába öltözött. Álruhában járt, mint Mátyás király, nem igaz?
B: (kicsit indulatosan) A királyok egyébként szeretnek szolgának öltözni, aztán meg nagy csinnadrattával bevonulni ugyanoda, hogy mindenkinek jól leessen az álla.
Z: Hát, itt nincs ilyesmi, csak az, hogy engedelmes volt a kereszthalálig.
S: Jaj, szegény. Meghalt? (megtorpanva) Ööö… tulajdonképpen milyen királyról beszélgetünk?
Z: Azt hiszem arról, akivel Szalome is találkozott.
B: (kissé gúnyosan) A Messiásról? Miért, szerinted ő egy álruhás király volt? Vagy álruhás királyfi?
Z: (komolyan) Szerintem igen.

(hallgatnak, töprengenek, Z talál a zsebében tic-tacot, szétosztja)

S: Egyébként szerintetek addig utazgathatunk ezekkel az igékkel, ameddig csak akarunk? Hiszen eddig bármelyiket elolvastuk, valóság lett.
B: Ezen már én is gondolkodtam. És azt hiszem, a láda tetején a 3+1 azt jelenti, hogy 3 utazás, meg egy plusz, haza. Legalábbis a legutóbbi játékomban, amit a telómra letöltöttem, ezt jelentette.
Z: Hű, akkor viszont már csak egy helyre mehetünk. De mi legyen az?
S: Valami királyos vagy királyfias, jó?
B: Gondoltam, hogy ezt akarod, úgyhogy már kikerestem egy ilyen cetlit. Nézd csak! Luk 2,1

 

4. jelenet

Betlehem

Helyszín: A korábbi pinceboltozat és börtön most istálló. Ők a másik oldalon, egy zöld rét előtt beszélgetnek.

Ugyanaz a zaj és hang, de már nem ijednek meg. Most elgurulva érkeznek, felállnak, leporolják magukat.

S: Hol vagyunk? Ez nem is palota, csak egy rét!
Z: Ki mondta, hogy palotába jövünk?
S: Én azt hittem, hogy a királyfik palotában születnek.
B: (tudálékosan, felemelve az ujját) De nem az álruhások.

Nagyon szép dicsőítő zene hallatszik távolról

Z: Psszt! Halljátok ezt a gyönyörű zenét? És egyre hangosabb! Mi ez?
B: Mi lenne. Emelkedőre tetted a csengőhangodat.
S: (ámuló döbbenettel, az égre nézve) Ó, szerintem ezek angyalok… És mennyien vannak! Nézzétek, ott is! Meg ott! Meg ott!
Z: Jé, tényleg. Ez nem csengőhang. Csak sok csengő hang.
S: Haha. Egyébként ez jó vicc volt.
Z: Ti értitek, mit énekelnek?
B: Szerinted a Kölcseyben [lehet más iskolanév vagy: a suliban] tanítanak arámot?
Z: (utánozva, selypítve) Szerinted a Kölcseyben tanítanak arámot?
S: Ti még most is civakodtok?! Inkább hallgassátok, milyen gyönyörű!!!
B: (elszégyellve magát) Tényleg az.
Z: És érthető is…
B: Hogyhogy érthető?
Z: Hát úgy, hogy tudod, miről szól. Hogy érted.
B: Értem? Szerintem én nem értem.
Z: Nem az eszeddel, te nagyokos, hanem a… a… szíveddel, vagy (a mellkasára, fejére mutatva leír egy kört) valamivel itt…
S: Nézzétek, ott meg bárányok vannak! Mennyien!

Itt bejöhet sok báránynak öltözött bölcsis-kisovis. Közöttük egy pásztor jön, Jehuda, a főpásztor, igazi bottal, és nagy szeretettel tereli a bárányokat. Mellette Péter, a bojtár

Péter: (lelkesen, izgatottan) Akkor tényleg elmegyünk, Jehuda?
Jehuda: Ha azt mondom, hogy elmegyünk, akkor az nem azt jelenti, hogy nem megyünk el.
P: Tessék?!
Je: Évezredek óta erre várunk, fiam. Már hogyne mennénk!
P: Évezredek óta? De én még csak hét éves vagyok. Én nem vártam…
Je: (élesen ránéz, és nagyon komolyan mondja) Hát, ha eddig nem vártad, hogy találkozz a Messiással, akkor azt javaslom, mostantól kezdd el várni a találkozást. Mert aki vele találkozik, úgy igazán, az soha többé nem lesz olyan, mint előtte volt. (Péter ijedten tapogatja magát, nem akar másmiyen lenni)
Je: (megállítja, lekuporodik elé, úgy magyarázza, a fiú szívére mutatva) Lehet, hogy kívülről ugyanolyan maradsz, mint eddig, de belülről már nem. Ő a Békesség Fejedelme, a Vigasztaló, a Jó Pásztor, a Seregek Kapitánya… Ha megismered, és elfogadod, hogy ő legyen a királyod, megváltoztat téged is. Egyre jobban olyan lehetsz, amilyennek az Örökkévaló megteremtett, érted?

Z: (maga elé gondolkodva) Akkor én nem lennék olyan kötekedő, mint amióta apa elment? Mert megváltoztat a Békesség Fejedelme?
S: (egy bárányt az ölébe vesz, azt simogatva töpreng) Akkor ő az, aki meg tud vigasztalni mindenkit? Mint Pált és Szilászt a börtönben? Annyira, hogy még énekeltek is neki? Akkor… lehet, hogy meg tudna vigasztalni engem is? Mert tudod, te kisbárány, én nagyon hasonlítok Szaloméra… Én is nagyon szeretném, hogy apa annyira szeressen, hogy velünk legyen, meg azt is szeretném, hogy ne legyek mindig szomorú, mert elment.
B: (előveszi a ládát, és kiszórja belőle az igéket) Gyerekek, ez tök jó! Hiszen ha ő a Seregek Kapitánya, akkor ez az egész mégiscsak egy katonai titok! És… még az is lehet, hogy egyszer én is belépek a seregébe…
Z: Hű, odanézzetek, Jehudáék már elindultak!
S: Fussunk utánuk, én mindenképpen látni akarom a kisbabát!
B: Én is, ne aggódj! És az appom szerint ma együtt áll három óriáscsillag, ami nagy mázli, mert ez nagyon ritka. És az külön jó, hogy nagyon tiszta lesz az ég, úgyhogy mindent lehet majd látni, az összes csillagot, és…
S: Igen, az angyalokat is tisztán láttuk! (dúdolva megy tovább) Remélem, látunk megint!
Z: Szedd már a lábad, Hugi, így sosem érünk oda!
B: Tulajdonképpen mit keresünk? Valami palotát?
S: Ugye azt mondtad, hogy ne kastélyban keressük? Akkor talán valami szép kórházban lesz, vagy ilyesmi.
Z: Kórház? Itt? Jól vagy? (megáll, gondolkodik, aztán megváltozott hangon folytatja) Vagyis… bocs… szóval azt nem hiszem, hogy volna kórház errefelé. (átöleli a kislány vállát, és kedvesen mutat előre) De nézd csak, Hugi, mintha ott lenne valami, különben nem álltak volna meg a pásztorok.
S: Óh, cuki állatokat látok egy istállóban!
B: Hát, szerintem Péter látott már cuki állatot életében, amiatt biztos nem állna meg csodálkozva. Pedig az arcát elnézve, valami nagyon különlegeset lát…
Z: Akkor gyere, Hugi, fussunk! (mindhárman megfogják egymás kezét, és odafutnak a barlangistállóhoz, a pásztorok már ott vannak)
S: Óh, már látom! Ott van a kisbaba az apukája kezében.
B: Aha, betakarta még egy réteggel. Biztos fázott. (József közben visszaadja a babát Máriának)
Z: De helyes, pont úgy keresi a kaját, ahogy te csináltad babakorodban, Hugi.

(nyújtogatják a nyakukat, nézelődnek, közben előrelép Jehuda)

Je: Shalom. Békesség e háznak.
Mária: Neked is pásztor. (nevetve) Bár amint látod, itt ház ugyan nincs, de békesség és öröm az igen!
József: (odahajol Máriához, és mosolyogva mondja) És mennyivel jobb így, kedvesem, mintha fordítva lenne. (megsimogatja Mária arcát) Az igazán szükségesről mindig gondoskodik az Örökkévaló.
Je: Így gondolom én is. Most is éppen ezért jöttünk el hozzátok, mert hallottuk a jó hírt, hogy a ti kicsinyetek által ad az embereknek szabadítót.
P: Vagyis azért jöttünk, hogy köszöntsük a ma született kis herceget.
M: (suttogva, és féltőn magához ölelve a babát): A herceget… aki egy nap majd… Dávid trónjára ül… (itt passiózene néhány mp-ig)
Jó: Megtiszteltek minket ezzel a látogatással.
Je: Ó, ez nem így van. Ő tisztelte meg világunkat a látogatásával.

B: Menjünk közelebb, és köszönjünk mi is.
Z: Jó, de nincs nálunk semmi. Anya ilyenkor mindig egy adag pelenkát szokott vinni, meg fogszabályzós cumit. Anélkül tök ciki, nem?
B: Oké, hogy nincs semmi nálunk, de legalább mi itt vagyunk. Az is valami.
Z: (meghajolva a család felé, megilletődötten) Szia, kisherceg.
B: (félve térdre ereszkedik, ide-oda nézve, mintha maga is csodálkozna saját magán) Szia. Helyes kissrác vagy. Ha te is nagyobb lennél, asszem szívesen fociznék veled. Tudod mit? (elővesz egy kis focizászlót, és betűzi a jászolba) Most csak ez van nálam, bocs. De ez viszont a kedvenc csapatomé. A tied lehet.
S: (suttogva) Ügyes az anyukád, nagyon helyes álruhát varrt neked. (felnéz a szülőkre) És… hogy hívják a babát?
Jó: (lassan fölemeli, mint az Oroszlánkirály a fiát) Ő Jézus.
Je: (letérdelve)
A világ reménysége

Végül mindannyian letérdelnek Jézus elé, néhány beépített néző is.

Együtt énekeljük el a nézőkkel Pintér Béla-dalt, hogy Gyere el a jászolhoz még ma éjjel…

 

 

 

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 18–20 alapján

 

Biztosan neked is van legeslegjobb barátod. Akire bármiben számíthatsz. Aki kiáll melletted még akkor is, amikor senki más. Aki talán még az életét is kockára tenné érted. És persze te is bármit megtennél érte.

Dávidnak, aki a juhok mellől került a királyi udvarba, volt egy ilyen barátja. De az ő barátja, Jónátán nem csak nagy szavakat mondott. Nem csak hősködött, hogy bármikor megvédelek. És veled vagyok mindhalálig. Hanem meg is tette. Pedig nem volt egyszerű a helyzet. Jónátán ugyanis Saul királynak volt a fia.

Emlékszel? Saul volt az a fiatalember, aki a szamarait kereste. Aztán Izráel királya lett. Eleinte jó király volt, szót fogadott Istennek. Hallgatott Isten emberére. De később fejébe szállt a dicsőség. És ment a saját feje után. Hiába figyelmeztette Sámuel. Saul csak azt tette, amit a fejébe vett. Még a próféta dolgába is belekontárkodott.

Isten akkor úgy döntött, hogy Sault le kell váltani. Kiválasztotta Dávidot, és elküldte Sámuelt, kenje fel őt olajjal, ahogy a királyokat szokták. De úgy, hogy meg ne tudja Saul király. Mert Saul maradt a trónon, és Dávidról még sokáig nem derült ki, hogy igazából már ő a király.

Jónátán akkor ismerte meg Dávidot, amikor legyőzte Góliátot. Azonnal összebarátkoztak. A küzdelem után Jónátán levette a köpenyét, és Dávidnak adta. Sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.

Ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt a király. Amikor egyszer egy győztes csatából értek haza, nagy ünneplést csaptak nekik Jeruzsálemben. Persze Saul vonult elöl, hiszen ő volt még a király. Dávid is úgy gondolta jónak, hogy majd Saul után fog a trónra kerülni. Majd ha Saul meghal. Az meg jó soká lesz. Úgyhogy Dávid szerényen meghúzódott Saul mögött. Jeruzsálem népe körtánccal és dobszóval ünnepelte őket. Az asszonyok így énekeltek:

Megölt Saul ezer embert,
Dávid meg tízezer embert!

„Micsoda?! – fortyant fel magában Saul. – Dávidot jobban éltetik, mint engem? Magasabbra helyezik nálam ezt a kis birkapásztort! Ez nem igazság!” – és éktelen haragra gerjedt. Olyan éktelen haragra, hogy elhatározta, megöli a fiút.

Egyszer, amikor Dávid a trónteremben a lantját pengette neki, Saul le akarta szúrni a dárdájával. Máskor meg az jutott eszébe, öljék meg inkább a filiszteusok. Dávidnak ígérte a lányát feleségül, ha levág érte száz filiszteus harcost. Majdcsak otthagyja a fogát – dörzsölte a markát a király. Dávid azonban kétszáz filiszteust vágott le a katonáival. Így mit volt mit tenni, Saul hozzáadta Dávidhoz a leányát, Míkalt. És féltékeny volt Saul Dávidra, egyre jobban. Ellensége lett egész életére.

Jónátán kitartott Dávid mellett, hiába változott meg az apja. Pedig Jónátán is joggal lehetett volna féltékeny. Hiszen ő volt a herceg, a trónörökös. Igazság szerint neki is jól jött volna, ha Saul megöli Dávidot. De Jónátán nem örült apja terveinek. Egyáltalán nem. Inkább figyelmeztette Dávidot, hogy Saul el akarja fogatni a katonáival. Dávid elrejtőzött, amíg Saul haragja lecsillapodik. Jónátán pedig felkereste az apját:

– Mondd, apám, miért haragszol annyira Dávidra, hogy az életére törsz? – kérdezte. – Dávid hűséges szolgád. A csatamezőn is kiállt érted. Rengeteg filiszteust megölt, és nem féltette az életét. Miért akarod ok nélkül megölni Dávidot? Miért tenne ilyet a király?

Saul hallgatott Jónátán szavára, még meg is esküdött:

– Az élő Úrra mondom, hogy nem kell meghalnia!

Jónátán tehát elsőre meg tudta békíteni az apját. De Saul csak nem nyugodott. Újra és újra rátámadt Dávidra, míg végül Dávidnak el kellett menekülnie a városból.

– Nem tudom, mit tegyek – mondta a barátjának, amikor meglátogatta a rejtekhelyén. – Amíg nem vagyok benne biztos, hogy mit akar velem a király, addig nem hagyhatom el.

– Majd én megtudom, mit tervez – mondta Jónátán –, és jelet adok neked. Reggel kimegyek a mezőre, és úgy teszek, mintha célba lőnék az íjammal. Ha apám tervez valamit ellened, akkor azt mondom majd a nyílszedegető gyereknek: Messze előtted van a nyilam! Siess, fuss, meg ne állj!

A terv sikerült, de nem jót hozott. Saul az ünnepi asztalnál mondta ki, hogy meg akarja ölni Dávidot. Jónátán otthagyta a vacsorát, reggel pedig a megbeszélt módon figyelmeztette a barátját. Aztán hazaküldte a nyílszedő gyereket.

– Az Úr legyen veled – szólt búcsúzóul a barátjához Dávid. – Ha te nem lennél, talán már nem is élnék. Örökre a legjobb barátom maradsz.

– Te is nekem – mondta Jónátán –, mindhalálig.

 

Kép forrása

 

Elmeséli Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt
az 1Sámuel 17 alapján

Illusztráció: Kelemen Czakó Rita

 

 

Eredeti megjelenés:
Dávid és Góliát, Trixi-könyvek, 2010

 

 

Dávid testvérei katonák voltak. Bal-jobb. Ahová kellett, oda indultak. Bal-jobb. Bal-jobb.

– Sereg állj! Tábort verünk a völgyben, és csatarendbe állunk a hegyen.

 

Hadrendbe állt az izraeli sereg. No de miféle sereg ez? Nézd csak meg, mindenki fél, remeg… Mert jön az ellenség, páncéljuk csörög, lépésük dübög, fegyvereik élesek. És ki vezeti őket? Egy óóóóriás! A híres-neves filiszteus Góliát.

 

Dumm! Megrendül a föld, ahogy Góliát lép egyet. Dumm! Damm! Remeg a föld, ahogy Góliát lépeget. Dumm! Damm! Dumm! Az izraeliekkel szemben feláll a filiszteus sereg.

 

– Uáááááá!!!!!!! – lép ki a sereg elé Góliát, és ordít egy nagyot. – Hát senki se mer kiállni velem? Féltek ugye? – kérdi gúnyosan. – Hát hol van az Istenetek, aki megvéd titeket? Berezelt ő is, mint ti, mindannyian?

 

Zrim-zrum, ziriri-zum, zörög a rézpáncél, ahogy Góliát a mellét veri.

Va-va-va-vacognak az izraeliták fogai. Ne-ne-ne-nem mer kiállni senki a párviadalra.

 

Zim-zum, zilili-zum… Mi ez a furcsa zaj?

Zim-zum, zilili-zum… Ez nem vacogás. Se nem remegés. Ez valami más.

Zim-zum, zilili-zum… Lantot penget valaki.

 

Az Úr, az én pásztorom. Zim-zum

Füves mezők, várnak reám… Zilili-zum

Ez egy pásztordal. De kinek van kedve most énekelni?

Dávid jön ott, a pásztorfiú. Élelmet hoz a bátyjainak a táborba.

 

Zrim-zrum, ziriri-zum. Va-va-va-vacogók. Cidri-dri-cidrizők.

Dávid csodálkozva néz körül:

– Mit vacogtok, mit reszkettek itt? Hát nincs Istenetek, hogy ennyire féltek?

 

Zrim-zrum, ziriri-zum, zörög a rézpáncél. Góliát megint a mellét veri, és gúnyolódik.

Dávid hallja, de nem ijed meg. Harcra készül. Párviadalra készülődik.

 

Nincs más fegyvere Dávidnak, csak a botja meg a parittyája. Kiválaszt a patakból öt kis követ. Az lesz a lőszer. És hopp, máris Góliát előtt terem.

– Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? – ordít az óriás.

 

– Uáááááá!!!!!!! – harsogja Góliát.

Dávid pedig segítségül hívja Istenét. Megforgatja parittyáját, megcélozza, hipp-hopp, s eltalálja, kipp-kopp, Góliát fejét.

– Auuuuuu!!!!!!! – leheli Góliát.

 

– Góliááááááát… Go-go-go-góliááát… – iszkol a filiszteus sereg.

– Hurrá! Isten erős! – zeng a kiáltás. – Dávid legyőzte az óriást!

És az öröm, ami a győzelmet kíséri, óóóóóriás.

 

 

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 8,1 – 10,8 alapján

Ugye milyen rossz, amikor keresel valamit, és nem találod? Emlékszel rá, hogy ide tetted, és nincs ott. És amott sem. Sehol, az egész házban. De még az udvaron sem. Néha képesek úgy eltűnni a dolgok, hogy szinte varázserő kellene ahhoz, hogy megtaláld. Vagy éppen egy látnok, aki megmondja, hogy oda menj, ott biztos meglesz. És persze az a legrosszabb, ha a kutyád vész el vagy a cicusod. Mert a labdának vagy a színes ceruzának nincs lába. Nem megy arrébb. Ha valahova letetted, ott marad, csak meg kell találni. De ha egy állat elkóborol, azt tényleg nehéz megtalálni.

Bizony, így volt ezzel egy Benjámin törzséből származó ember is. Egy napon eltűntek a szamarai. Nagy baj volt ám ez. Ha akkoriban elveszett valakinek a szamara, az olyan volt, mintha ma ellopnák a kocsiját. Vagy a teherautóját, amivel a munkáját végzi. Mert szamárháton utaztak akkoriban az emberek Izráel földjén. Szamár cipelte a terheket. Nagyon fontos jószág volt.

Szóval, ez a Benjámin törzséből származó ember nem hagyta csak úgy elveszni a szamarait. Szólt a fiának, Saulnak:

– Vigyél magaddal egy szolgát, és keressétek meg a szamarakat!

A két legény feltarisznyázott és nekiindult. Nem volt egyszerű a dolguk, hiszen a szamár megy a saját feje után. Ahol füvet lát, ott megáll. Aztán megy tovább hegyeken-dombokon keresztül. Saul és a szolga is kereste mindenütt a szamarakat. Éjt nappallá téve mentek, hogy megtalálják őket. Bejárták Efraim hegyvidékét. Átkutattak minden hegyet és völgyet. Bejárták Benjámin földjét, de nem találták meg. Amikor Cúf földjére értek, ezt mondta Saul a szolgának:

– Gyere, menjünk vissza, különben apám értünk fog már aggódni, nem a szamarakért.

– Rendben – válaszolta a szolga –, de én úgy tudom, Isten embere itt él ebben a városban. Nem hallottál még Sámuelről? Tiszteli őt mindenki. Talán ő meg tudja mondani, hol lehetnek a szamarak. Kérdezzük meg tőle.

Saul beleegyezett a dologba, és elindultak a városba, ahol az Isten embere lakott. Sámuel, akit Isten még ifjúkorában szólított meg.

De éppen akkoriban nagy bajban volt. Sámuel Izráel bírája lett, aki igazságot tett és bátorította a népet a harcaiban. Amikor megöregedett, át kellett adnia a vezetést. A fiai lettek Izráel bírái. És nem voltak valami jó bírák. Nem nagyon kedvelték őket.

– Jobb lenne, ha király uralkodna felettünk – háborogtak az izraeliták. – Mi sem vagyunk rosszabbak, mint a többi nép. És mindenkinek van királya, csak nekünk nincs.

– Adj nekünk királyt – követelték Sámueltől az izraeliták. – Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!

– De hiszen nem én vagyok a bírátok – válaszolta Sámuel –, nem is fiaim. Isten bíráskodik felettünk.

– Ugyan – legyintettek a zsidók. – Istent nem látjuk. De a királyt igen. Királyt akarunk! Amint csak lehet!

Sámuelnek nagyon rossz érzése támadt. Isten elé vitte a dolgot. És Isten azt mondta, legyen. Ha ennyire ostobák, legyen csak királyuk. Tapasztalják csak meg, hogy mit jelent.

– A király uralkodni fog fölöttetek. Fiaitokat elviszi katonának – figyelmeztette Sámuel a népet.

– Nem baj! – felelték az izraeliták. – Királyt akarunk!

– Leányaitokat meg elviszi szolgálónak.

– Hadd vigye!

– Elveszi a legjobb földjeiteket.

– Hadd vegye!

– És tizedet szed a termésetekből meg a nyájaitokból.

– Nem baj! – makacsolták meg magukat az izraeliták. – Királyt akarunk!

– Rendben – fejezte be Sámuel –, ti akartátok. De aztán nekem ne panaszkodjatok! Ne siránkozzatok az Úr előtt sem, mert nem fog válaszolni.

– Nem baj! – kiáltották egy emberként az izraeliták. – Akkor is legyen királyunk!

„Jól van. Akkor legyen királyotok. Ha Isten is úgy akarja” – törődött bele Sámuel.

Nem kellett sokáig várnia. Isten egyszer csak azt mondta neki:

– Holnap ilyenkor egy embert küldök hozzád Benjámin földjéről. Kend fel őt Izráel királyává. Ő szabadítja meg népemet a filiszteusok kezéből.

Pontosan így is lett, ahogy Isten megmondta. Másnap jött Saul a szolgájával, hpgy megtudják merre lehetnek a szamarak. Sámuel már messziről látta, hogy ez a Saul milyen szép szál legény.

– Ez az én emberem! – mondta Sámuelnek Isten.

„Te tudod, Uram. Ha úgy akarod, legyen ez a benjámini ifjú a király – bólogatott magában Sámuel. – Jó kiállású legénynek látszik. Magasabb mindenkinél. Jól mutat majd a trónon.”

De amikor Saul megérkezett Sámuelhez, nem a trón felől érdeklődött. A szamarai sorsa izgatta.

– Elvesztek az apám szamarai – mondta a prófétának. – Nem tudod véletlenül, merre keressük őket?

– Ugyan – legyintett Sámuel. – A szamarak miatt ne bánkódj, mert megkerültek. Különben is, kié mindaz, ami becses Izráelben? A tied és a családodé!

Saul nem egészen értette dolgot.

„Biztos összekever valakivel a próféta” – gondolta, és magyarázkodni kezdett.

– Hogy lehetne minden az enyém? A kevesebbnél is kevesebb, amit magaménak mondhatok. Hiszen én benjámini vagyok, Izráel legkisebb törzséből való! Nemzetségem pedig a legkisebb Benjámin törzsének összes nemzetsége között! Miért beszélsz hát így hozzám?

– Azért, mert téged akar Izráel királyává tenni Isten – válaszolta Sámuel, de látta, hogy Saul szívét még mindig nyomja valami. – És nyugodj meg végre! Megkerültek a szamaraid. Apád már miattatok aggódik, fiam. Csak tedd azt, amit én mondok neked!

Kép forrása

Szamaras kép forrása

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 1–3 alapján

Megjelent a Reformátusok lapja 2011. október 9-i és 16-i számában

 

Anna álma

 

Hunyd le a szemed! Most képzeld magad elé, amit a legjobban szeretnél a világon. Amire leginkább vágysz. Mit látsz? Lehet, hogy valami új játékot. Vagy egy számítógépet. Biciklit. De az is lehet, hogy valami egészen mást. Mondjuk egy kiskutyát vagy egy cicát. Valami kis állatot, amit dédelgetni tudsz. De az is lehet, hogy egy igazán hűséges, jó barátra vágysz leginkább. Akivel jókat lehet játszani. Nagyokat nevetni. Aki mindenben megért. Vagy éppen egy kistestvérre, aki mindig veled van.

Bizony, sokszor vágyunk valami olyasmire, amit nem lehet megvenni. Ami nem megfizethető, és megszerezni sem lehet. Amit csak Istentől kaphatunk ajándékba. Valami ilyenre vágyott Anna is. Ha lehunyta a szemét, nem új ruhát látott maga előtt. Nem is fényes ékszereket vagy szépséges szőnyegeket. Hanem egy kisbabát. Egy kisfiút, akinek ő lenne az édesanyja. Mert igazság szerint Anna családjában már voltak kisbabák. Akkoriban több felesége is lehetett egy férfinak, és Anna férjének, Elkánának volt egy másik felesége is.  Őt Penninának hívták, és már voltak gyermekei. Elkána nagyon szerette Annát, pedig nem lehetett közös gyermekük. Amikor Anna emiatt sírdogált az ünnepi asztalnál, a férje így vigasztalta:

– Miért sírsz, Anna, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?

„Nem…” – gondolta Anna, de nem mondta ki, hiszen ezzel nagyon megbántotta volna a férjét. Szerette ő Elkánát, hogyne szerette volna, de a világon legeslegjobban egy gyermeket szeretett volna. Mert hiába halmozta el a férje mindenfélével, Anna semmilyen ajándéknak nem tudott igazán örülni. Úgy érezte, élete legszebb ajándéka egy kisfiú lenne. Akit etethetne. Fürdethetne. Aki ott játszana körülötte, és ő hallgathatná a nevetését. Akinek szép kis ruhácskákat varrhatna. Anna mindent megadott volna egy kisgyermekért.

Ezért is ment el minden évben ő is Silóba, a szent sátorhoz. Ezért vett részt az ünnepi vacsorán, ahol persze Peninna rendesen kicsúfolta. De Anna nem törődött a csúfolódással. Igazság szerint az ünnepi asztallal sem törődött. Egyedül az érdekelte, hogy segítsen neki Isten.

Akkoriban Silóban tartották az istentiszteleteket. Ott mutatták be az áldozatokat a szent sátor udvarán. Az áldozattal pedig lakoma is járt, amint részt vett az egész család. De Anna alig várta, hogy vége legyen a lakomának. Miután ettek és ittak, felkelt, és már futott, szaladt is a sátortemplomhoz, hogy imádkozzon. Éli és két fia, Hofni és Fineás voltak akkor az Úr papjai. Éli ott ült egy széken a sátortemplom bejáratánál.

Anna, ahogy a templomba lépett, imádkozni és könyörögni kezdett Istenhez. Sírt és zokogott. Magában beszélt. De persze nem magának, hanem Istenhez szólt.

– Istenem, ha rám tekintesz, és fiúgyermeket kapok, odaadom neked. Téged fog szolgálni egész életében.

Éli gyanúsan szemlélte. Egyre gyanúsabban.

„Mit csinál ez az asszony? Mért rendez itt jelenetet? Ez nem templomba való viselkedés! Biztos berúgott az áldozati lakomán, és most botrányt rendez itt nekem” – háborodott fel magában Éli, és már ugrott is, hogy figyelmeztesse a rendbontó asszonyt.

– Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki, és viselkedj rendesen!

Anna csodálkozva nézte a papot. Miről beszél? Éli a főpap, nem? És még nem látott olyat, hogy valaki zokogva kérjen valamit az Úrtól? Hogy hosszasan beszéljen hozzá? De Anna nem gondolkodott el ezen fölöttébb, hanem elmondta Élinek, hogy milyen fogadalmat tett. Éli megnyugodott, és áldással engedte útjára az asszonyt:

– Menj el békével! Izráel Istene teljesítse a kérésedet!

Úgy is történt. Alig egy év múlva kisfia született Annának, és ő nem felejtette el, amit megfogadott. A gyermeket Sámuelnek nevezte el, ami azt jelenti: „Az Úrtól kértem őt”. Amikor pedig Sámuel nagyobbacska lett, elvitte Silóba, Éli főpaphoz, és felajánlotta Istennek egész életére. Attól kezdve Sámuel ott élt, és a szent sátornál szolgált, az Úr előtt.

Nem volt ez könnyű döntés Annának. És a férjének, Elkánának sem. Mert hiába látogatták rendszeresen Sámuelt, csak nem lehettek vele minden nap. Hiába varrt neki Anna szép kis ruhácskákat, nem láthatták, hogyan szaladgál bennük. Mégis boldogok voltak, mert tudták, hogy Sámuel jó helyen van. És Isten sem feledkezett meg Annáról és Elkánáról. Öt gyermeket kaptak még a felajánlott Sámuel helyett.

 

Anna és Sámuel

 

Ugrás, első szóra

 

„Neked hányszor kell szólni, kisfiam?” – Ugye jó néhányszor hallottad már ezt a kérdést? Meg azt is: „ezerszer megmondtam már, de te mégsem”. Vagy: „ezerszer megmondtam már, és mégis…” Bizony, előfordul nemegyszer, hogy hiába szólnak a felnőttek, nincs kedved szót fogadni. Főleg, ha segíteni kell. Akkor aztán minden fontosabb. Biztos, hogy akkor megy a legizgalmasabb jelenet a tévében, amikor szól anya, hogy légy szíves, szedd le az asztalt, vagy szaladj le a szeméttel. Vagy éppen akkor sikerül elérni az újabb szintet a játékban. De még az is előfordulhat, hogy segítenél te szívesen, csak pont akkor kezd el fájni a lábad. Esetleg a füled. És anya igazán megértheti, hogy fájós lábbal nem lehet csak úgy ugrálni.

Ismerek azonban egy fiút, akinek soha nem fájt a lába. Ugrott első szóra. És a fülei is olyan jó állapotban voltak, hogy azonnal meghallotta a hívó szót. Azonnal engedelmeskedett. Még akkor is, ha álmából riasztották fel.

Sámuelről beszélek, Anna és Elkána fiáról. Akinek a megszületéséért annyit imádkozott az édesanyja. Akit olyan nagyon várt, mégis, már kisgyermekként felajánlotta Istennek. Sámuel attól kezdve a silói sátortemplomban élt. Jó helyen volt az Úr közelében. Pedig Éli nem volt valami jó főpap. A fiai pedig egyáltalán nem voltak jó papok. Nem követték Isten parancsait. Oda se figyeltek rá, csak mentek a saját fejük után. De Sámuel ezzel nem foglalkozott. Ott segített, ahol tudott. És ugrott az első szóra, amikor szóltak neki. Így lett a kisfiúból nagyfiú, aki mindenkinek szívesen segít.

Sámuel a sátortemplomban aludt, közel az Úr ládájához. Egyszer egy hang ébresztette fel álmából.

– Sámuel! Sámuel!

„Ó, biztos Éli szólít” – gondolta magában, és ugrott azonnal, hogy teljesítse a főpap kérését.

– Én? – nézett rá álmosan Éli. – Én ugyan nem hívtalak! Menj vissza aludni!

Sámuel visszament. Biztosan csak álmodta, hogy szólították. De alig hunyta le a szemét, ismét a nevét hallotta:

– Sámuel! Sámuel!

„Ez már biztos Éli lesz!” – gondolta, és már futott is a főpaphoz.

– Hívtál engem, itt vagyok.

Éli azonban így felelt:

– Nem hívtalak, fiam, feküdj már le!

Sámuel értetlenül kullogott vissza a helyére. De amikor harmadszor is hallotta a hívást, és rohant Élihez, a főpap mélyen elgondolkodott.

„Én nem hívtam a fiút, az biztos. Lehet, hogy Isten szólította?”

– Menj csak vissza, fiam! – mondta Sámuelnek. – Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!

Sámuel ment, és lefeküdt a helyére. Alig telt el pár perc, és ismét a nevét hallotta.

– Sámuel! Sámuel!

– Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! – felelte, ahogy Élitől hallotta, és a szíve hevesen dobogott. Sejtette már, hogy Isten szólítja. És valóban. Az Úr akart beszélni vele. Sámuelnek mondta el, hogy most már büntetés következik. Meg fogja büntetni Élit és fiait, amiért nem hallgattak a parancsaira.

Sámuel ott feküdt az ágyán egész reggelig. Vacogott a félelemtől. Kicsoda ő, hogy Isten szól hozzá? Miért nem Élit szólította meg? Ő a főpap. Vagy a fiait. Vacogott a foga, ha arra gondolt, mit akar Isten tenni velük. Figyelmeztetni kéne őket… De hogyan?

Éli már korán reggel hívta a fiút:

– Fiam! Sámuel!

– Itt vagyok.

– Mit mondott neked Isten? – kérdezte Éli. – Ne titkolj el előlem semmit!

Elmondott hát Sámuel mindent. Semmit sem titkolt el. Éli pedig így szólt:

– Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát – és lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy Isten betartja az ígéretét, büntetés következik. De a lelke mélyén meg is nyugodott. Mert végre megint van valaki, akihez szól az Úr. Akin keresztül üzen. Aki Isten első szavára ugrik, mindegy, hogy éjszaka van, vagy nappal. Isten a prófétájává tette Sámuelt.