Üzenet – Téma:
* Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet…
* Az evangélium ellenállást vált ki.
Előzmények:
Saul a megtérése után egy ideig még Jeruzsálemben volt, majd Tarzuszban. Egy ideig Arábiában, Szíriában és Ciliciában (nézd meg a térképen, hol található Tarzusz).
Előzetes megjegyzés: Fontos, hogy a missziói utakat térképpel a kezünkben tekintsük át. A Biblia nem fölöslegesen nevez meg annyi földrajzi adatot. Barnabás és Pál ciprusi útja még nem volt olyan nehéz és próbára tévő, mint Pál más útjai. Gyakran megdöbbenünk azon, hogy — Pál szavaival — olyan erőtlen és kicsiny testével milyen csodálatosan nagy próbatételeket élhetett át! Saul nem hiába lett Pál, vagyis „kicsi”.
1. történet:
Az István megkövezése után támadt üldözés miatt sokan elmenekültek Jeruzsálemből. Palesztinán át eljutottak Föníciáig, sőt Ciprus* szigetére, meg a szíriai Antiókhiába* is. (Kis-Ázsiában másik Antiókhia van.) Útközben hirdették az evangéliumot ezek a hívők, de csak a zsidóknak. Prédikálásuk gyümölcsöző volt.
Így keletkezett Ciprus szigetén gyülekezete az Úr Jézusnak. Onnan jött néhány hívő (meg a líbiai Ciréne gyülekezetéből) Antiókhiába, ahol a görögöknek is hirdették az Úr Jézust. Sokan hittek, és tértek meg közülük.
A hír eljutott a jeruzsálemi gyülekezetbe is. Az apostolok elküldték Barnabást Antiókhia területére. Mikor megérkezett, örült annak, amit tapasztalt, hogy Isten kegyelme ilyen áldott munkát végzett. „Megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.”
Barnabás hittel és Szentlélekkel teljes ember volt. Az ő prédikálására sokan csatlakoztak még a gyülekezethez. Ám az állandóan gyarapodó gyülekezet gondozásával nem bírt egyedül. Elment hát a ciliciai Tarzuszba, hogy Sault megkeresse. Magával vitte Antiókhiába.
Egy éven át dolgoztak ott együtt, s tanították a nagy gyülekezetet. Antiókhiában nevezték először a Krisztusban hívőket keresztyéneknek.
Keresztyén gyülekezet csak akkor teljes értékű, ha követi a missziói parancsot. Az antiókhiai gyülekezet ennek jó példáját mutatta.
Volt köztük néhány próféta és tanító*: Barnabás és Simeon, akinek „Niger” (=fekete) mellékneve ismert (valószínűleg az észak-afrikai Cirénéből való); Lucius, szintén Cirénéből; továbbá Manaén, aki Heródes Antipas galileai negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett*. Végül Sault említi az Írás.
Szolgálat és böjtölés közben egyszer így szólt hozzájuk a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.”
E néhány testvér — most már talán a gyülekezettel együtt — még egy ideig böjtölt és imádkozott. Majd rátették kezüket Barnabásra, az áldás jeleként, és engedték őket elutazni.
János, akit János Márknak is (vö. 331. lecke jegyzete) hívtak, a szolgálatban való segítőtársként ment Barnabással és Saullal.
Barnabást és Sault a Szentlélek vezette Ciprus szigetére, mely ebben az időben római uralom alatt állt. Antiókhiából előbb a közeli kikötővárosba, Szeleukiába mentek, onnan hajóztak át Szalamisz kikötőjébe. Sok zsidó kereskedő lakott e városban, az ő zsinagógáikban hirdette Barnabás és Pál Isten igéjét. (Megfigyelhetjük, hogy Pál a missziói útjai során először mindig — amennyiben lehetséges — a helyi zsidó közösséggel keresett kapcsolatot.) Arról nem hallunk, volt-e gyümölcse prédikációjuknak a szalamiszi zsidók között.
Az országot bejárva érkeztek meg a fővárosba, a sziget nyugati oldalán lévő Páfoszba. Ott székelt a római vezetés. Szergiusz Paulusz volt a helytartó, „aki értelmes ember volt”. Találkoztak itt egy zsidó mágussal és álprófétával, akit Bar-Jézusnak (vagyis „Jézus fiának”) hívtak! Gyakran megfordult a helytartónál, talán a szolgálatában is állt.
Szergiusz Paulusz meghallotta, hogy Barnabás és Saul a városba érkeztek, és magához hívatta őket, mert szerette volna hallani Isten igéjét.
De Elimás* — ahogyan Bar-Jézust másképpen hívták — mindent megtett azért, hogy a helytartót eltérítse (visszatartsa) a hittől.
„Saul pedig, akit Pálnak* is hívnak” (mostantól mi is így nevezzük), Szentlélekkel telve szigorúan ránézett, és így szólt: „Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazságnak ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme az Úr keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig!”
Elimás erre megvakult. Tapogatózva keresgélt valakit, aki kézen fogná és elvezetné.
A helytartó ezt látva hitt az Úr tanításának.
2. történet:
Pál, Barnabás és János Márk Páfoszból Kis-Ázsiába* hajóztak. Eljutottak a pamfiliai Pergébe.
János Márk itt búcsút vett Páltól és Barnabástól. Visszatért Jeruzsálembe. Vajon a tervezett hosszú út riasztotta volna? (Ez t később problémát jelent Pál és Barnabás között — vö. ApCsel 15,37-40; 337. lecke).
Pergéből Pál és Barnabás tovább utazott Antiókhiába, mely pizidiai területen fekszik, két tó között, a Taurusz-hegyen. Szombaton elmentek a zsinagógába, ahol mint megszokott emberek foglaltak helyet.
A törvény és a próféták felolvasása utána zsinagóga vezetői egy szolgát küldtek hozzájuk, ezzel az üzenettel: „Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok.”
Pál felállt, intett a kezével, hogy csend legyen (egy zsinagógában beszélgetni szoktak, amikor nincs fölolvasás vagy igemagyarázat). „Férfiak, izráeliták, akik az Istent félitek, halljátok” — kezdte Pál. Majd röviden fölvázolta Izráel népének történetét az egyiptomi szabadulástól Dávid uralkodásáig. „Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.” (3/ő. Zsolt. 89,21)
Dávid utódaiból adta Isten Izráelnek, ígéretei szerint az üdvözítő Jézust. Először Keresztelő Jánosnak adta hírül jövetelét, aki hirdette a megtérés keresztségét. S Pál itt felemelte a szavát: „Atyámfiai férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai, és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje nekünk küldetett el.” Majd elmondta, amit a zsidó vezetők tettek Jézussal Jeruzsálemben: elítélését és megfeszítését, feltámadását és azok tanúságtételét, akik találkoztak vele.
Tanúskodnak erről az atyáknak tett ígéretek is, melyeket a Szentírás őriz. „Vegyétek tehát tudomásul, atyámfiai, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.”
Pál valószínűleg észrevette, hogy hallgatói egy része mit sem akar hallani ebből az evangéliumból, s beszéde végén figyelmeztette őket hitetlenségük következményeire. Ők aztán gyorsan elhagyták a zsinagógát. Mások kérték Pált és Barnabást, hogy a következő szombaton is beszéljenek ezekről a dolgokról. Sokan követték őket a zsidók és az istenfélő prozeliták közül*.
A következő szombaton majdnem az egész város egybegyűlt, hogy Isten igéjét hallják. De amikor a zsidók (azok, akik egy hete sem akarták befogadni az igét) meglátták a tömeget, irigykedni kezdtek, és átkozódva Pál beszéde ellen fordultak. Pál prédikálásában nem a törvény, hanem a kegyelem került a középpontba.
Pál és Barnabás pedig bátran beszélt: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” (Vö. Ézs 49,6)
Amikor a pogányok ezt hallották, nagyon megörültek, és dicsőítették az Urat. Sokan hívőkké lettek közülük. Az Úr igéje pedig elterjedt Antiókhia körül az egész tartományban.
A zsidók azonban felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat* és a város előkelőit, s kiűzték Pált és Barnabást a határukból. Ők lerázták a lábuk porát ellenük*, és elmentek Ikóniumba. Az antiókhiai új hívők pedig megteltek örömmel és Szentlélekkel.
3. történet:
Pál és Barnabás — mintegy 150 kilométernyi gyalogút után! — Ikóniumba* érkezett. Ez a város már Likaóniában van. Ott is először a zsinagógába mentek, ahol olyan meggyőzően beszéltek, hogy zsidók és görögök közül egyaránt sokan lettek hívőkké. De azok a zsidók, akik nem fogadták el a tanításukat, felingerelték a város lakóit Pál és Barnabás ellen.
A feszült helyzet ellenére mégis itt maradtak egy ideig, és bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelme igéje mellett, jelek és csodák történtek. Az evangélium nem maradt gyümölcstelen.
Közben a város lakosságának egy része a zsidók mellé, másik része az apostolok mellé állt. Egy nap aztán összefogtak a vezetők, hogy a feldühített tömeget Pálék ellen uszítsák, s megkövezzék őket.
Pál és Barnabás ezt megelőzve elhagyták a várost, és Likaónia más városaiba menekültek, Lisztrába* (ami oda kb. 30 km), Derbébe (kb. 90 km) és környékükre, ahol szintén hirdették az evangéliumot.
Lisztrában csoda történt. Volt ott egy ember, aki születésétől fogva béna volt, nem tudott járni. Ő is hallgatta Pál beszédét, aki felfigyelt rá, s észrevette, van olyan hite, hogy meggyógyuljon. Így szólt hozzá: „Állj a lábaidra egyenesen!” Erre az ember felugrott és járkált.
A körülöttük lévő emberek, látva ezt, likaóniai nyelven kiáltoztak: „Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban*!” Barnabást Zeusznak (Jupiter*), Pált pedig Hermésznek (Merkuriusz*) nevezték, mivel ő volt a szóvivő. A Zeusz-templom papja pedig bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, hogy áldozatot mutasson be nekik.
De mikor az apostolok ezt meghallották, ruhájukat megszaggatva rohantak a tömeg közé, kiáltozva: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet.”
Csak nagy nehezen tudták a tömeget lebeszélni arról, hogy áldozatot mutasson be nekik.
De zsidók érkeztek Lisztrába Antiókhiából és Ikóniumból; Pál, Barnabás és az evangélium ellenségei. Rábeszélték a sokaságot, kövezzék meg Pált (a szóvivőt!), majd kivonszolták a városból, mert azt hitték, halott. Vagyis nem legális megkövezés (ítélet), hanem lincselés volt ez inkább. Pál a 2Kor 11,25-ben emlékezik erre az eseményre.
A tanítványok (városbeli hívek) nem hagyták Pált magára, aki egyszer csak felkelt, és visszament velük a városba. Másnap pedig továbbutazott Barnabással Derbébe.
Derbében az evangéliumot hirdetve Pál és Barnabás sokakat megnyert tanítványnak, majd visszatértek Lisztrába, onnan Ikóniumba és Antiókhiába. Mindenütt erősítették és bátorították a tanítványokat, hogy hűek maradjanak a hitben. Beszéltek róla, hogy sok háborúságon át kell bemenniük az Isten országába.
Gyülekezetenként elöljárókat, véneket (presbiterek) választottak. Mielőtt búcsút vettek volna, böjtöltek és imádkoztak a hívekkel, az Úrnak ajánlva őket.
Pizidián áthaladva eljutottak Pamfilia provinciába. Prédikáltak Pergé városában, majd a kikötővárosba, Attáliába mentek, ahonnan visszahajóztak Antiókhiába. Beszámoltak a gyülekezetnek, amely kiküldte őket, „milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre”.
Pál és Barnabás ezután hosszú időre Antiókhia gyülekezetében maradtak.
Jegyzetek:
Ciprus — Ciprus szigete a Földközi-tengeren található, nem túlságosan messze, kb. 100 km-re a parttól. Önálló római provincia volt, saját helytartóval (prokonzullal), aki Szergiusz Paulusz volt akkor.
A sziget, Antiókhia városához hasonlóan, a Kelet-Nyugat közötti kereskedelem központja volt. Vallási szokásaiban keleti és görög vonásokat egyesített. Pafosz, a vezetés székhelye, különösen ismerős volt Vénusz-templomáról, és az istennő kultuszához kapcsolódó „érzéki” ünnepségekről. Szalamiszban, a sziget keleti oldalán sok zsidó kereskedő lakott. Több zsinagógájuk volt.
Antiókhia — Igen fontos kereskedőváros volt Szíriában, az Orontész folyó mentén. A Kr. e. IV. szd-ban alapította Szeleukosz Nikátor, és a testvéréről, Antiokhuszról nevezte el. A Szeleukidák fővárosa volt.
Próféták és tanítók — A „próféta” fogalma az Új szövetségben kissé mást jelentett, mint az Ószövetségben. A próféta átadja azt, amit a Szentlélektől kap. Az ószövetségi prófétáknak többnyire Isten ítéletét kellett hírül adniuk Izraelről és/vagy a környező népekről, valamint megjövendölni a Messiás eljövetelét. Az újszövetségi korban elsősorban Isten igéjének kijelentői voltak a próféták, és csak néha-néha mondhattak próféciát a Szentlélek által, mint Agabus, aki az éhínséget adta hírül (vö. ApCsel 11,27-30).
A tanító olyan valaki, aki tanítja és vezeti a gyülekezetet (hasonló a zsidó rabbihoz, vagy a mai lelkészhez).
A negyedes fejedelemmel, Heródessel nőtt fel — Lehet, hogy Manaén anyja volt Heródes dajkája, szoptatója, de az is lehet, hogy Manaén a királyi család „bizalmasa” volt, tiszteletbeli címmel, akinek tekintélye volt az udvarban.
Elimás, a varázsló —E korban sok varázsló és varázslónő volt, a zsidók között is. Az Elimás arab szó, „mágus”-t, „bölcs”-et jelent. A keleti bölcseket is (Mt 2,1) eredetileg mágusoknak nevezték.
Pál — Római polgárként Sault a Pál név illette meg. Lukács az ApCsel-ben ezt a római nevet használja, mivel most Júdeán kívül, a hellenista világban van. Pál „kicsit” jelent, ami bizonyára a testtartásáról is mond valamit.
Kis-Ázsia — Ázsia nyugati félszigete, melyet északon a Fekete-tenger, nyugaton az Égei-tenger, délen a Földközi-tenger vesz körbe, keleten Szíriával határos, és Örményországig tart. A keresztyénség történetében fontos helyet foglalt el, Pál és segítőtársai sok gyülekezetet alapítottak itt. Azóta kevés hívő maradt. Az iszlám került a helyére. Ez a terület ma Törökországhoz tartozik. (Örményországban még van sok keresztyén.)
Pál korában ez a terület a rómaiak kezén volt, akik különböző provinciákra osztották fel. Hét ilyen önálló kormányzatú tartománya volt: Ázsia, Bitinia, Kappadócia, Likaónia, Galácia, Pamfilia és Cilicia. A missziói utakon más elnevezésekkel is találkozunk, melyek egy korábbi időszakhoz tartoznak. Pl. Frigia, Pizidia. Így Antiókhia (Pizidia) valószínűleg Galácia provinciában volt. A missziói utak legtöbb térképén mindkettő, a régebbi és újabb név is megtalálható. A történet elmondásakor használjuk inkább a „környéke, vidéke” kifejezést, amikor a régebbi megnevezésekkel találkozunk.
Prozeliták, pogányból zsidóvá lettek — A Mt 23,15 beszéli el, hogy az írástudók és farizeusok bejárják a tengert és a szárazföldet, hogy egy pogányt prozelitává tegyenek. A prozeliták valamikor pogányok voltak, akik a zsidó valláshoz csatlakoztak. Hogyha nem metélkedtek körül, vagy nem tartották meg a törvényt, akkor az udvar prozelitáinak hívták őket (a templomba csak a pogányok udvaráig mehettek); ha pedig teljesen a zsidósághoz csatlakoztak, akkor az „igazság prozelitáinak” neveztettek.
Tekintélyes istenfélő asszonyok —Feltűnő, hogy sok pogány (görög vagy görögül beszélő) asszony vonzódott a zsidó istentisztelethez. Könnyen megtehették, mivel nem kellett körülmetélkedniük, és nem volt szükségük a házastársuk beleegyezésére. A görög kultúrában az asszonyoknak nagyobb önállóságuk volt.
Lerázni a port a lábukról — Az Úr Jézus tanította erre a tanítványait: „Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyítékul ellenük.” (Lk 9,5; vö Lk 10,10-12)
Zsidó szokás volt lábukról a port eltávolítani, amikor egy pogány országot vagy területet elhagytak, hogy megtisztuljanak a pogányok tisztátalanságától. Az Úr Jézus csatlakozott ehhez a szokáshoz.
Ikónium — A város neve „kép”, „képecske”. Feltételezik, hogy nevét olyan képnek köszönheti, melyet a mítosz szerint Prométeusz csinált volna a bűneset után, és amit a szél életre keltett. A város egy időre Likaónia fővárosa volt, és ma Koniának hívják.
Lisztra — Likaónia területén lévő város, 5-6 órányi járásra Ikóniumtól; római telepesek is laktak ott, akik egyfajta katonai arisztokráciát képviseltek. Amikor egy magasabb rangú római tiszt nyugdíjba ment, kapott egy földbirtokot, hogy abból éljen.
Lisztrában tért meg az ifjú Timóteus is, valószínű, hogy a város első meglátogatása alkalmával. Pál második missziói útja folyamán ismét eljutott Lisztrába, akkor esik szó róla: „Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány…” (ApCsel 16,1kk). Tehát akkor már hívő volt.
Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban — Ez a gondolat Philémon és Baukis mítoszán alapul, amit Ovídiusz, híres latin költő, Augusztus császár kortársa őrzött meg. Philémon, egy idős ember és a felesége, Baukis vendégszeretettel fogadták Zeuszt és Hermészt (latinosan Jupiter és Merkuriusz), miután hiába próbálkoztak gazdagoknál és előkelőeknél fedelet kapni, mint fáradt utasok. Büntetésül az egész vidéket víz sodorta el, csak Philémon háza maradt meg, és pompás templommá változott. Zeusz Philémon két kívánságát teljesítette. Ő és a felesége templomőrizők lettek, s egyszerre haltak meg. Philémon tölgyfává változott, Baukis pedig hársfává.
A görög mitológiában gyakran találkozunk azzal, hogy az istenek emberi alakban jelennek meg, amiből sokat megörökítettek a műalkotások.
Jupiter — A római főisten, a mennyei atya; ő rendelkezett a világ sorsával; Rómát különösen is oltalmában tartotta, ott volt a temploma. A görögök a főistent Zeusznak hívták. Az ApCsel görög alapnyelve nem Jupiternek, hanem Zeusznak nevezi.
Merkuriusz — A rómaiaknál a kereskedelem istene; ugyanaz, minta görögöknél Hermész, az istenek követe és szószólója. Az ApCsel görög szövegében Hermész a neve
Énekek:
Református énekeskönyv: 67; 72:6.10; 89:7.20; 133; 251:1.3; 370:1; 396; 397
Jertek, énekeljünk: 134; 166; 239; 247:1-2
Harangszó: 35; 45; 46; 47
Dicsérjétek az Urat!: 5; 67; 146; 151; 159:1-3
Erőm és énekem az Úr: 12; 26; 32; 46; 82; 115; 127; 128; 129
Megjegyzések:
„Menjetek el… tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19) — Az Úr Jézus missziói parancsát már korábban is gyakorolták a Jeruzsálemből elmenekült gyülekezeti tagok. Fülöp evangélista pl. gyülekezetet alapított Samáriában. De a misszió igazán Barnabás és Saul Antiókhiába küldésével kezdődött, majd teljesedett ki.
Látjuk tehát, hogy a missziói parancsot magánszemélyként is gyakorolják keresztyének, s a gyülekezet is megteheti, ha a Szentlélek ösztönzi erre. Minden hívőnek magának kell megértenie e feladatot, s megtennie, ami lehetőségében áll. Hogy missziót végezzen, evangélizáljon az Úr Jézus nevében. Még ha ő maga nem is tudna „útnak indulni” az evangéliummal, bekapcsolódhat más módon, akár valamilyen adományt elküldve missziói vagy evangélizációs célokra. Áldott az a gyülekezet, mely magáénak tekinti ezt a feladatot.
Az evangélium ellenállást vált ki — Jézus előre megmondta, hogy az evangélium kijelentése sok embernél ellenállásba fog ütközni. Elimás esetében Pál — a Szentlélek vezetésével —felvette a harcot a gonosszal. Szergiusz Paulusz így lett meggyőzve az evangélium ügyének. Máskor viszont egyszerűen ott kell az ilyen embereket hagyni, elmenni arról a helyről, lerázva a port „ellenük” a lábakról (vö. Lk 9,5). Pál és Barnabás ismerte ezt a kijelentést. Vigyázzunk rá, hogy az „ellenük”, Isten igéjének ítéletét fejezi ki. Nem nekünk kell ítélkezni. (Vö. Mt 7,1-5)
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Emberismeret (Osztályfőnöki)
- Dicséret, imádat, sztárkultusz — Mit kezdjünk velük? (***)
Történelem (Egyháztörténelem) / Földünk és környezetünk (Földrajz)
- Magyar misszionáriusok: Babos Sándor kiküldése Mandzsúriába. (***)
- Térképhasználat: az első missziói út állomásai. Rajzos térképvázlat készítése. Ugyanezek a helyek mai földrajzi térképen. Távolságmérés vonalas mérték segítségével. Útiterv készítés. (***)
- Lisztra maradványai: szemelvény H. V. Morton: „Pál apostol nyomában” c. könyvéből. (***)
Magyar nyelv és irodalom / Történelem
- Útinapló írása Barnabás nevében: eseményvázlat személyes megjegyzésekkel. (***)
- Istenalakok a görög-római mitológiában. Zeusz/Jupiter, Hermész/Merkur. Philémon és Baukisz mítosza. (***)
Vázlat:
1. történet:
Antiókhia (Szíria)
Krisztus gyülekezete („keresztyének”)
Barnabás elhívja Sault (Tarzuszból)
együtt tanítanak
missziós gyülekezet:
Barnabást és Sault küldik ki
Saul = Paul
János Márk is velük (Barnabás unokaöccse)
Ciprus: Szalamisz, Páfosz
Szergiusz Paulusz helytartó
Elimás a mágus (Bar-Jézus)
megpróbálja a helytartót visszatartani a hittől
büntetés: átmenetileg megvakul
Szergiusz Paulusz hisz a tanításban
2. történet:
Ciprusról Kis-Ázsiába
János Márk visszatér
Antiókhia (Pizidia) — zsinagóga (beszéd)
zsidók és prozeliták követik őket
következő szombat — pogányok is
zsidók irigykednek — apostolok ellen szítanak
távozás Ikóniumba
3. történet:
Ikónium — zsinagóga
zsidók és görögök lesznek hívőkké
vezetők az apostolok ellen
menekülés Lisztrába
Lisztra — béna meggyógyítása
„Zeusz” és „Hermész”
pap: áldozati állat
Mi is emberek vagyunk!
zsidók (Antiókia és Ikónium) fölizgatják a tömeget
Pált megkövezve a városon kívülre viszik
Pál föláll és visszamegy a városba
irány Derbé
Visszaút: Derbé — Lisztra — Ikónium — Antiókhia — Pergé — Attália — Antiókhia (Szíria)
a gyülekezetekben: presbitereket választanak
Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!
343-344. Harmadik missziói út: Pál Efezusban; macedóniai és görögországi körút; vissza Jeruzsálembe
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Győz az evangélium.
* Isten kezében van a jövő.
Előzmények:
Pál másfél évet dolgozott Korinthusban. Ezalatt hallotta Timóteustól, hogy a thesszalonikai gyülekezet erős maradt a hitben, az üldöztetések ellenére is. Még Korinthusban két levelet is írt ennek a fiatal gyülekezetnek. Miután a zsidók Gallió, a helytartó előtt is megvádolták, és törvényszék elé vitték, Pál elbúcsúzott a korinthusbeli gyülekezettől, s Priszcillával és Akvilával együtt Efezusba utazott. Társai ott maradtak, ő pedig folytatta útját a szíriai Antiókhiába.
1. történet:
Pál egy ideig Antiókhiában maradt. Majd úgy érezte, újra útra kell kelnie. Végigjárta Galácia és Frígia vidékét, s felkereste azokat a helyeket, ahol az Úr Jézus követői éltek. Erősítette őket. Efezusba is el akart jutni. Mikor előző útján meglátogatta a gyülekezetet, megígérte, hogy még visszatér hozzájuk.
Pál távollétében egy zsidó prédikátor érkezett Efezusba, az alexandriai* Apollós*. Ő „az Írásokban jártas”, tanult ember volt, jól megalapozott ótestamentumi ismeretekkel. Már „tanítást kapott az Úr útjáról”, vagyis megtanulta és elfogadta, hogy a Messiás eljött. Buzgó lélekkel beszélt erről az efezusi zsinagógában is. Viszont még keveset tudott az Úr Jézus életéről és munkájáról, s csak a megtérés keresztségét ismerte, amit Keresztelő János is hirdetett.
Akvila és Priszcilla felfigyeltek Apollósra, s maguk mellé vették, hogy még alaposabban elmagyarázzák neki az Isten útjait. Amikor pedig Apollós Akhájába* kívánt menni, hogy Pál munkáját folytassa, az efezusi testvérek bátorították őt ebben. Ajánlólevelükkel érkezett Korinthusba, ahol nagy segítségére volt a gyülekezetnek, s a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.
Pál időközben, körú:Ot befejezve, megérkezett Efezusba. Ott találkozott néhány tanítvánnyal, akik még nem ismerték a Szentlelket, s csak a „János keresztségével” keresztelkedtek meg. János amikor keresztelt, megtérést követelt, s egyben Jézusra mutatott. Ezt megértve ezek az emberek is megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére, s megkapták a Szentlélek ajándékát.
Pál három hónapon keresztül az efezusi zsinagógába járt, ahol a zsidókkal vitázott Isten országának dolgairól. De miután néhányan nyíltan szembeszálltak, s még gyalázták is az Úr útját (az evangéliumot), Pál és más tanítványok is elhagyták a zsinagógát. Ettől kezdve Pál mindennap Tirannosz iskolájában* tanított. Ezt az áldásokban teli munkát két éven keresztül végezte. Így mindazok, akik Ázsiában laktak, meghallhatták az Úr Jézus igéjét, zsidók és görögök egyaránt.
Isten nem mindennapi csodákat tett Pál által. Még a testén levő kendőket és kötényeket is elvitték a betegekhez, hogy meggyógyuljanak.
Vándor zsidó ördögűzők is tevékenykedtek Efezusban, egy Skéva nevű zsidó főpap hét fia. Ők is megpróbáltak az Úr Jézus nevében gyógyítani gonosz lelkektől megszállott embereket. A gonosz lelkek azonban nem engedelmeskedtek, s a megszállott rájuk ugrott, és legyűrte őket. Ruha nélkül, sebesülten kellett elmenekülniük.
Tudomására jutott ez minden efezusi lakosnak, félelem töltötte el őket, és magasztalták az Úr Jézus nevét. Még a hívők közül is sokan eljöttek, és megvallották bűneiket Akik varázslást űztek, azok közül sokan összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Ötvenezer ezüstpénzre becsülték (sok millió forint) a megsemmisített könyvek értékét.
Így terjedt az evangélium, s erősödött meg az Úr ereje által Efezusban és környékén.
Mindezek után Pál elhatározta, hogy Macedóniát és Akháját bejárva Jeruzsálembe megy. „Miután ott már voltam, Rómát is meg kell látnom” — mondta munkatársainak. Mégis, egy ideig még Ázsiában maradt, s két munkatársát küldte Macedóniába, Timóteust és Erásztoszt*.
Efezusban abban az időben igen nagy zavargás támadt Jézus Krisztus tanai ellen. Egy Demeter nevű ötvös (Demetrius = „Démétér istennőnek szentelve”), aki Artemisz* templomának ezüst másolatait készítette (amit aztán a zarándokoknak ‘szuvenír’-ként árusítottak), jelentős keresethez juttatta ezzel a város mestereit. Demeter összehívta a mestereket és a hasonló foglalkozásúakat, s Pál ellen lázított, aki „nagy tömeget nyert meg és vezetett féke” egész Ázsiában, s aki azt állítja, hogy „amiket emberkéz alkot, azok nem istenek”. Márpedig ezzel nemcsak az ötvösmesterséget fenyegeti veszély, hanem Artemisz istennő tiszteletét is.
Az összegyűltek erre haragosan kiáltozni kezdtek: „Nagy az efezusi Atemisz!” (Károli ford.: „Nagy az efézusi Diána!”) A zűrzavar pedig gyorsan kiterjedt az egész városra. Megragadták Pál útitársait, a macedón Gájuszt és Arisztarkhoszt, s velük együtt a színházba* rohantak. Pál szintén oda akart állni a népgyűlés elé, de a gyülekezet nem engedte, barátai is óvták tőle. A színházban nagy volt a zűrzavar, sokan azt sem tudták, mért jöttek össze.
Közben a zsidók kiválasztottak maguk közül egy szószólót, Sándort*, és előreküldték, hogy beszéljen. Valószínűleg féltek, nehogy az efezusiak ellenük is forduljanak, hiszen ők szintén a bálványimádás ellen voltak. Mikor felismerték, hogy Sándor zsidó, újból kiabálni kezdték, hogy: „Nagy az efezusi Artemisz!”, mintegy két órán keresztül. Végül a város jegyzője lecsendesítette a sokaságot, és feloszlatta a gyűlést
2. történet:
Miután megszűnt a zavargás, Pál összehívta a gyülekezeti tagokat, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Ahogy azt már korábban tervezte, Macedóniába indult, és elment azokba a városokba, melyeket annak idején meglátogatott. Bátorította és biztatta a fiatal gyülekezeteket, majd továbbutazott Görögországba. Három hónapig volt ott, valószínűleg meglátogatta Athént és a korinthusi gyülekezetet is.
Hajóval akart visszatérni Szíriába, de hajóra szállásakor a zsidók merényletet terveztek ellene, ezért kénytelen volt gyalog visszamenni Macedóniába. Néhány testvér elkísérte őt az útján: a béreai Szópatér, a thesszalonikai Arisztarkhosz* és Szekundusz, a derbéi Gájusz és Timóteus, valamint az ázsiai Tükhikosz* és Trofimosz*. Ezek a testvérek előre mentek, és Tróászban vártak Pálra és Lukácsra. Lukács újra Pállal utazott (lásd az 5-6. verstől: „mi”), a kovásztalan kenyerek napjai után indultak Filippiből Tróászba. Öt napig tartotta hajóút, további hét napot maradtak a városban.
Tróászban történt egy csoda.
A hét első napján (vasárnap) összegyűltek a tanítványok, hogy úrvacsorát vegyenek („megtörjük a kenyeret”). Utolsó napjuk volt ez Pállal, aki azt tervezte, hogy a következő nap indul tovább. Pál hosszan prédikált nekik, egészen éjfélig. Ráadásul az olajlámpások miatt elég nyomott lehetett a levegő. Egy Eutikhosz nevű fiatalember az ablakban talált magának ülőhelyet. Pál hosszas beszéde közben mély álomba merült, kiesett az ablakon, két emeletet zuhant, ezért holtan találtak rá. Pál lesietett. Ráborult, átölelte, és teljes hittel mondta: „Ne zajongjatok, mert a lelke benne van!” Azután nyugodtan felment, megtörte a kenyeret, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk.
Időközben Eutikhosz teljesen rendbe jött. A testvérek, akik vele maradtak, egészségesen hozták fel. Mindenkit teljesen megvigasztalt, és bátorított ez a csoda.
Ezalatt Lukács és a testvérek, akik Tróászban újra találkoztak, hajóval indultak tovább Asszoszba, ami körülbelül 60 km-es út volt. Ott vártak Pálra, aki gyalogosan tette meg ezt az utat. Bár a szárazföldön rövidebb az út, sokkal fárasztóbb. Amikor Pál megérkezett, együtt hajóztak tovább Mitilénébe, onnan Khiosz felé, másnap Számoszra. A következő napon pedig már Milétoszba érkeztek.
Pál úgy döntött, Efezus mellett csak elhajóznak, mert félt az időveszteségtől, pünkösd ünnepére Jeruzsálembe akart érkezni. Milétoszban viszont magához hívatta az efezusi gyülekezet véneit. (Ez kb. 70 km-es távolság.)
Ahogy a vének megérkeztek Pál beszélni kezdett hozzájuk Emlékeztette őket, hogy abban az időben, mikor még náluk volt, meg kellett küzdenie a zsidók gyűlöletével. Buzgón tett bizonyságot, mint apostol, és hirdette zsidóknak is, meg görögöknek is az Istenhez való megtérést, és az Úr Jézusban való hit szükségességét A Szentlélek most nyilvánvalóvá tette, hogy Jeruzsálembe kell mennie. Azt még nem tudja Pál, hogy ott mi lesz, de arról tanúságot tesz neki a Szentlélek városról városra, hogy fogság és nyomorúság vár rá. Ő pedig az életét is odaadná az evangéliumért. Biztos benne, hogy most14ák egymást utoljára. Ezért vallja meg, hogy nem ő a hibás, ha valaki közülük elveszne, mert ő tényleg mindent elmondott arról, amit tudniuk kell Istennek az emberekkel való tervéről.
Pál nyomatékosan kérte a véneket, hogy viseljenek gondot magukra és a gyülekezetre, mert ő tudja, hogy távozása után „dühös farkasok” jönnek, és nem fogják kímélni a gyülekezetet. Olyan emberek, akik hamis dolgokat állítanak, hogy a gyülekezeti tagokat megnyerjék maguknak. Vigyázzanak azért, és emlékezzenek, hogy „három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között” intette őket.
Pál az őt ért vádakra gondolva elmondta, hogy ő soha senkitől nem kért se aranyat, se ezüstöt, sőt még ruhát sem. Saját kezeivel gondoskodott a maga és a vele együtt lévők szükségeiről. Így mutatta meg, milyen kemény munkával kell gondoskodni az erőtlenekről. Mert az Úr Jézus maga mondta: Jobb adni, mint kapni.
Miután Pál ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott.
Valamennyien sírásban törtek ki. Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt. Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem látják viszont.
Aztán kikísérték szeretett tanítójukat — és utastársait — a hajóhoz.
Milétoszból Kósz, Rodosz és Ciprus szigete mellett Tíruszba hajóztak, ahol várakoztak egy hetet, míg kipakolják a hajó rakományát. Ott is éltek keresztyén testvérek, velük töltötték ezt az időt. Ők a Lélek indítására kérték Pált, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. De Pál tudta, hogy ezt kell tennie.
Tíruszból Ptolemaisz érintésével — ahol szintén meglátogatták a testvéreket — Cézáreába hajóztak. Itt lakott Fülöp evangélista, egy a hét közül, akiket röviddel pünkösd után választottak meg erre a tisztségre (lásd ApCsel 6,5; 326. lecke). Volt neki négy hajadon lánya, akik prófétáltak. Több napon át tartózkodtak ott, miközben lejött Júdeából egy Agabosz* nevű próféta. A Szentlélek által prófétálni kezdett. Levette Pál övét, megkötözte vele saját kezét és lábát, s így szólt: „Azt a férfit, akié ez az öv, így kötözik meg Jeruzsálemben a zsidók, és pogányok kezébe adják.”
Ezt hallva mindenki kérlelni kezdte Pált, hogy ne menjen Jeruzsálembe. De ő így válaszolt: „Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.”
Társai belenyugodva mondták: „Legyen meg az Úr akarata!”
Elérkezett a nap, hogy Pál és az övéi elinduljanak Jeruzsálembe. Csatlakozott még hozzájuk néhány cézáreai tanítvány, akik elvezették őket a ciprusi Mnázónhoz, egy régi tanítványhoz, hogy az ő vendégei legyenek.
Jegyzetek:
Apollós — Ez a zsidó származású evangélista Alexandriából származott, s jártas volta zsidógörög hittudományban. Nagyon jól ismerte az Ószövetség görög fordítását. Keresztelő János munkásságának köszönhetően lett Messiás-hívő.
Miután Efezusban Akvila és Priszcilla tanították őt Jézus Krisztus tanaira, elment Korinthusba, hogy ott továbbvigye Pál apostol munkáját. Pál azt írja a korinthusiaknak: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3,6) Az 1Kor 3,1-9-ben a korinthusi viszálykodásról van szó. Az egyik azt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik: „Én Apollósé”. Pál óv ettől. Ők mindketten Krisztus szolgái. „Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.”
Apollós később Krétára is ellátogatott (Tit 3,13).
Alexandriai — Ebben az egyiptomi városban, Alexandriában a bibliai időkben igen sok zsidó élt, a lakosság közel egyharmada. Volt ott egy fontos iskola is, ahol a zsidó-görög bölcsességet/tudományokat oktatták (az ApCsel 6,9-ben van szó „alexandriaiak”-ról, akik Istvánnal és más külhoni zsidókkal vitatkoztak.)
Alexandriában keletkezett a Septuaginta, az Ótestamentum görög fordítása is. Továbbá ott volt egész Közel-Kelet legnagyobb könyvtára.
Akhája — Közép és Dél-Görögországot magában foglaló terület, Kr. e. 27-től római provincia. Központja Korinthus volt.
Tirannosz iskolája — Ez egy görög előadóterem volt tulajdonképpen, egy gyülekező hely, ahova az emberek azért mentek, hogy mindenfélét megbeszéljenek, mint ahogy a görögök tették Athénban. Ésszerű volt tehát Páltól, hogy egy ilyen teremben kezdett tanítani, mert ott sok görög és zsidó összejött. Abban az időben a görög filozófusok csak délelőttönként adtak ‘leckéket’, szóval Pál használhatta az épületet délután és esténként. Tirannosz ‘retorika-tanár’ lehetett.
Feltételezhető azonban az is, hogy egy sportiskolát használtak, ahol délelőtt voltak az edzések. Délután, mikor már túl meleg volt a sportoláshoz, az iskola üresen állt.
Erásztosz — Valószínűleg ugyanaz a (görög) korinthusi számvevő, akiről a Róm 16,23 is beszél. A 2Tim 4,20 megemlíti, hogy Korinthusban maradt.
Artemisz — Ez a görög istennő több minőségben is megjelent, ami összegzése lehet sokféle démoni erőnek. Minden valószínűség szerint emberáldozatokat is mutattak be neki. Eredetileg a természet istennője volt, később a vadászat istennőjeként tisztelték. Ugyanúgy, mint testvére Apolló —mindkettőjüket Zeusz és Leto gyermekeinek tartja a görög mitológia —, a serdülő emberek és állatok védelmezője volt. Artemiszt már korán, mint ólatin társát, Dianát, a termékenység és a születés istennőjeként tisztelték a nők. Az „efezusi Artemisz” imádata igen elterjedt volt. Temploma Efezusban a Kölni Dóm másfélszerese, 127 oszlopa volt. Az impozáns épület egy a világ hét csodájából, ezért is olyan népszerűek azok a szuvenírek.
Artemisz efezusi templomában állt egy igen nagy szobor magáról az istennőről. Ez a szobor a hagyomány szerint egy nap leszállt az égből, ekkor építették köré a templomot. Innen ered az az elnevezés, hogy Efezus az Artemisz templom őrzője.
Színház — A 25 000 férőhelyes nagy amfiteátrumot értik alatta.
Sándor — Ugyanaz a Sándor lehet, akiről Pál is ír a Timóteushoz írt levelében (1Tim 1,20; 2Tim 4,14 Alexandrosz, a rézműves): esküdt ellensége Pálnak és az evangéliumnak!
Arisztarkhosz — Efezusban ezt a testvért a macedón Gájusszal együtt a tömeg a színházba vonszolta (lásd ApCsel 19,29). A Kolossé 4,10-ben úgy írnak róla, mint Pál fogolytársa. Valóban elkísérte Pált Rómába (lásd ApCsel 27,2 és Filem 24), Lukáccsal együtt.
Tükhikosz — Erről a testvérről azt tudjuk, hogy Pál Kolosséba küldte, mint az ő képviselőjét, hogy néhány dolgot elintézzen. Pál a Kol 4,7-ben így ír róla: „a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban”.
Trofimosz — Ez az efezusi testvér szintén elkísérte Pált Jeruzsálemig, ahol a zsidók vele együtt látták (ApCsel 21,29). A 2Tim 4,20 versében szerepel még a neve: „Trofimoszt pedig Milétoszban hagytam betegen”.
Agabosz — Ő prófétálta annak idején az antiókhiai gyülekezetben, hogy az egész világra éhínség tör. El is jött Klaudiusz császár uralkodása alatt (lásd ApCsel 11,27-28).
Énekek:
Református énekeskönyv: 115:1-2; 130:3; 135:9-10; 171; 233:1-2.4; 265:1-2; 271:1; 274:1
Jertek, énekeljünk: 141; 163; 173; 182
Harangszó: 43; 45; 47
Dicsérjétek az Urat!: 5; 8; 14:1; 17; 24:1-2; 68; 75; 151
Erőm és énekem az Úr: 29; 54; 117; 131
Megjegyzések:
Az igazság győz — Folyamatosan megfigyelhető Pál missziói útjai során, hogy az evangélium igazsága erőszakot szenved, néha rafináltan, máskor nyílt durvasággal. Hol a zsidók, hol a görögök támadnak az Úr igéjére. Az akadályok ellenére mégis az igazság győzedelmeskedik!
Isten kezében van a jövő — Pál tudta, hogy Jeruzsálemben szenvednie kell majd. Mégis teljes bizalommal fordul az Úr felé, aki ott is mellette áll majd. Még ha halál várna rá, akkor is tudja, hogy aki az Úrban bízik, annak nem kell félnie. Dávid azt mondja a 18. zsoltár 30. versében: „ha Isten segít, a falon is átugrom.”
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Emberismeret / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki)
Történelem (Egyháztörténelem)
Történelem / Földünk és környezetünk (Földrajz) / Vizuális kultúra (Rajz—Művészettörténet) / Könyvtárhasználat
Vázlat:
1. történet:
Pál — Antiókhia
Galácián és Frígián keresztül
Efezus — Apollós
Akvila és Priszcilla — tanítás
Apollós Korinthusban
Pál Efezusban
találkozás János tanítványaival
Skéva fiai —póruljárt ördögűzők
terjed az evangélium
Demeter — ezüst templomok
Artemisz istennő kultusza
zavargás Efezusban
a város jegyzője lecsitítja a tömeget
2. történet:
Pál elbúcsúzik a gyülekezettől
látogatás Macedóniában és Görögországban
visszatérés Macedónián keresztül — Lukács csatlakozik
Tróászban néhány testvér várja őket
hosszú prédikáció — Eutikhosz
Milétosz: búcsú az efezusi testvérektől
Kósz — Rodosz — Ciprus
Tírusz: találkozás újabb hívőkkel
figyelmeztetés: ne menjen Jeruzsálembe
Ptolemaisz — Cézárea
szállás Fülöpnél (4 lány — prófétálás)
Agabosz próféta: Pál övével kötözi meg magát
Jeruzsálemben a zsidók így kötözik meg Pált
Pál társaival Jeruzsálembe megy
365/343-344. Harmadik missziói út: Pál Efezusban; macedóniai és görögországi körút; vissza Jeruzsálembe – tanári segédlet és feladatlapok egyben
341-342. Második missziói út (3): Pál Athénben és Korinthusban
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Isten nemzetsége vagyunk: Őhozzá tartozunk.
* Az ismeretlen Istent te megismerheted.
* Isten szolgáival van a nehézségek között is.
Előzmények:
Pál, Szilász és Timóteus Filippiből Thesszalonikába utaztak, ahol először a zsinagógában jelentették ki az Úr igéjét. Jó néhányan hittek a zsidók és görögök közül is. Sokan azonban ellenük fordultak a zsidók közül, és megpróbálták őket elítéltetni. Jázon kezességet vállalt értük.
Pál, Szilász és Timóteus tovább utaztak Béreába, ahol ugyancsak sokan tértek meg. Tesszalonikai ellenségeik utánuk jöttek, hogy ellenük fordítsák a népet. Pál elutazott Athénbe. Szilász és Timóteus később ment utána.
1. történet:
Míg Pál Athénben* Szilászra és Timóteusra várt, „háborgott a lelke”, amikor látta, hogy a város menyire bálványimádó*. Zsidókkal és a zsidókhoz csatlakozott istenfélőkkel beszélgetett a zsinagógában. A piacon (főtéren) pedig sok-sok emberrel naponta.
Epikureus és sztoikus bölcsek* is voltak Athénban. Beszélgettek Pállal. Néhányan azt kérdezték közülük: „Mit akarhat ez a fecsegő (betű szerint: „madárka, amelyik fölszed mindent”; de lehet „pletykafészek”, vagy „kontár” jelentése is) mondani?” Mások azt mondták: „Úgy látszik, hogy idegen istenségek hirdetője”, mivel Pál Jézusról és az Ő feltámadásáról prédikált.
Az athéniakat és a városban élő jövevényeket akkoriban főleg az újdonságok érdekelték. A tudásra kíváncsiak magukkal vitték Pált az Areopagoszra, és megkérdezték tőle: „Megtudhatjuk-e, mi az az új tanítás, amelyet hirdetsz? Mert, amint halljuk, idegenszerű dolgokkal hozakodsz elő; szeretnénk tehát megérteni, hogy miről is van szó.”
Pál ekkor kiállt az Areopagosz* közepére, ahol a szónok helye volt, és beszédbe kezdett: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK*. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.”
Nem az athéniek bálványimádásáról beszél, hanem dicséri őket, amiért olyan vallásosak. Keresi a kapcsolópontot, ami jelen esetben az „ismeretlen Isten”. Tudja, hogy az athéniek vallási gondolkodásából mi hiányzik, ezt a hiányt jött ő betölteni az egyedül igaz Istenről szóló híradással.
Úgy mutatja be Istent, minta világmindenség teremtőjét, aki „nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára”, hiszen Ő ad életet mindenkinek. Nem a véletlen vagy nem a sors uralja tehát a világot, mint azt az epikureusok vagy a sztoikusok gondolták.
Isten minden nép Istene, Ura az egész földgolyónak, az egész emberi nemzetséget „egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent”. Aki nincs messze, hisz mindannyian „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.
Még egy görög költőre is hivatkozik: „Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.”* Akkor hogyan lehetne bármi szoborhoz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség? A görög kultúra fellegvárában ezt kimondani nagy bátorságra vallott. Hogy mer valaki ilyet mondani annyi bálványszobor és templom között? És Pál folytatja: Isten elnézte ugyan a tudatlanság időszakait, de most megtérést hirdet minden embernek. „Azért rendelt (mutatott) egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.”
Amikor az athéniak Pált a halottak feltámadásáról hallották beszélni, egyesek gúnyolódni kezdtek, mások azt mondták: „Majd meghallgatunk erről máskor is.” Ami kb. annyit jelent: majd ha mi is feltámadunk, vagyis soha. A görög bölcseknek a halálból való feltámadás ugyanis teljesen lehetetlen és abszurd gondolat volt. Ráadásul a testet alacsonyabb rangúnak tartották, s inkább megszabadulni akartak tőle a halál által.
Pált a gúnyos fogadtatás mentette meg. Egyszerűen nem vették őt komolyan. Beszéde ezzel véget ért, csöndben távozott. Mégsem volt teljesen eredménytelen a prédikálása, mert néhányan hívővé lettek, köztük Dioniziosz, az areopagiták udvarának egyik tagja, s egy Damarisz nevű asszony.
2. történet:
Athénből Pál Korinthusba* ment, az Akhája nevű római provincia tóvárosába. Ott Akvilával és annak feleségével, Priszcillával* találkozott, akik Pontusz* környékéről származó zsidó keresztyének voltak. Akvila sátorkészítő, mint maga Pál is. Mivel náluk folytathatta mesterségét*, hozzájuk költözött, s együtt dolgozott velük.
Akvila és Priszcilla nemrégiben hagyták el Rómát, mivel Klaudiusz császár megparancsolta, hogy minden zsidó távozzon Rómából*.
Pál minden szombaton elment a zsinagógába. Eleinte jó visszhangja volt prédikálásának.
Aztán Szilász és Timóteus is megérkeztek Thesszalonikából, s Pál attól kezdve teljesen az ige hirdetésének szentelte magát.
Bizonyságot tett arról, hogy Jézus a Krisztus (=Messiás). Ez heves ellenállást váltott ki a zsidókból. Szidalmazták Pált, aki megtelt szent haraggal, s keleti szokás szerint lerázta ruhájáról a port (ugyanaz történik, mint amikor a lábáról veri le a port), és azt mondta a gúnyolódóknak: „Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek.” (Vö. Ez 3,18 és 33,8) Ez az átok nem azért érte őket, mert nem fogadták el a feltámadott Üdvözítőről szóló tanítást, hanem mert kigúnyolták Őt. Ezzel eljátszották azt az előjogot, hogy elsőként találkozzanak az evangéliummal.
Pál ettől kezdve Jusztusz házában prédikált, aki istenfélő ember volt (prozelita vagy zsidó feleségű görög), s aki a zsinagóga mellett lakott. Pál prédikálása megáldatott, mivel a zsinagóga vezetője, Kriszpusz (a neve: „göndörhajú”) az egész családjával együtt hitt és megkeresztelkedett. Sok korinthusi, aki eljött Pál prédikálását hallgatni, szintén hitt és megkeresztelkedett.
Egyik éjjel az Úr látomásban így szólt Pálhoz: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Micsoda bátorítás volt ez Pálnak! Másfél évig maradt még ott, és hirdette Isten igéjét Korinthusban.
Közben Gallió* lett Akhája helytartója (prokonzul), aki a fővárosba, Korinthusba jött. A Pált gyűlölő zsidók megragadták a lehetőséget, hogy az új prokonzulnál megvádolják. Pált az ítélőszék elé hurcolták, s a következő vádat emelték ellene: „Ez az ember arra csábítja az embereket, hogy törvényellenes módra tiszteljék az Istent.” Pál védekezni akart, de Gallió maga hárította el a vádolókat, nem akarta tovább hallgatni őket: „Ha valami törvénytelenségről vagy súlyos bűntettről volna szó, ti zsidók, a törvény értelmében meghallgatnálak benneteket. Ha viszont rátok tartozó ügyekről, nevekről és a ti törvényetekről van közöttetek vita, azt intézzétek el magatok, mert én ilyenekben nem kívánok bíró lenni.”
Kiutasította a vádaskodókat a törvényszék elől. A jelenlévők erre ellenük fordultak, s ütlegelni kezdték a zsinagóga (új) vezetőjét, Szószthenészt a törvényszék előtt. Gallió — igazi sztoikusként — mit sem törődött ezzel.
Az éjszakai bátorítás, amit Pál az Úrtól kapott, ez által is igazolódott.
Pál ,jó néhány napig” maradt még Korinthusban. Majd elbúcsúzott az atyafiaktól, és (Korinthus kikötőjéből, Kenkreából) Szíria felé hajózott. Akvila és Priszcilla is vele utazott. Pál Kenkreában megnyíratta a fejét, mert fogadalma* volt.
Előbb Efezusba mentek, ahol Pál beszélt a zsinagógában a zsidókkal, de nem maradt ott, bármennyire is marasztalták. Így búcsúzott el tőlük: „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja.” Akvila és Priszcilla Efezusban maradtak.
Pál rövid utazás után Cézárea kikötőjébe érkezett, ahol köszöntötte a gyülekezetet. Majd tovább utazott a gyülekezetbe, mely küldte, a szíriai Antiókhiába.
Feltételezhető, hogy Szilász és Timóteus Korinthusban maradt.
Jegyzetek:
Athén — Attika fővárosa volt a görög műveltség központja. Pál korára Athén már régen elvesztette régi katonai nagyságát, és Korinthus volt a római Akhája provincia fővárosa. De Athén attól még a görög tudomány, művészet és bölcsesség központja maradt, és sok bölcsességre vágyó kereste fel a birodalom minden részéből, vagyis korának a tudományos központja volt.
Bálványimádó — Athén bejáratánál tűnik fel Neptun (Poseidon), Minerva (Athéné), Jupiter (Zeusz), Apollo és a múzsák képe, hasonlóképpen Bacchus és Ceres temploma. S még sok egyéb bálványkép és oltár volt található a városban.
A sok bálvány a démonok hatalmába vitte az embereket. Pál, a született zsidó, igazán szörnyűnek találhatta a sok bálványt. A tízparancsolat szerint Istennek semmilyen szobrot nem szabad faragni! Ezenfelül a görög vallási gyakorlat meglehetősen erkölcstelen és parázna volt.
Epikureus és sztoikus bölcsek — Az epikureusok az athéni Epikiirosz (Kr. e. 341-270) bölcselő etikájának voltak a követői. Valamit erről az etikáról: Az életcél az egyén boldogsága, amikor minden kívánság beteljesedik, és ezzel az „ataraxia” állapota áll be, azaz vágyak, kívánságok nem zavarják többé. Ahhoz, hogy ezt elérjék, mindent kerülni kellett, ami nyugtalanságot okozhat, így házasságot, politikát, vallást.
A sztoikusok a ciprusi Zeno (Kr. e. 336-263) követői voltak, aki egy hajótörés következtében került Athénbe, és ott maradt. A STOA, a mozgalom „iskolája” (tulajdonképpen egy oszlopcsarnok, amiben tanítottak) kozmopolita irányultságú volt. Világképük panteista, vagyis az embernek a természettel összhangban kell élnie. A sors a természetbe van bezárva; előle nem menekülhet az ember. A magasabb boldogság: zavartalan kedélynyugalom és teljes függetlenség. A beszéd, az értelem fejlesztésével, szemlélődés útján tudja az ember a jót megvalósítani (jelenlévővé tenni), ezért ne befolyásoltassa magát ennek a világnak semmiféle eseményével. „Sztoikusan” próbáltak hidegek, okosak maradni minden körülmények között. Az ember tisztában van vele, hogy a véletlennek mekkora szerepe van az életben, hogy a sors elkerülhetetlen, ne ágáljon hát ellene, hanem hidegvérűen nézzen szembe a sorsával. E kor görög drámája, a sztoikus tanítás hatására olyan hőst ábrázol, aki bátran hanyatlik alá.
Sem az epikureusoknál, sem a sztoikusoknál nem volt helye a mély bűnvallásnak, ahogy a személyes Istennek sem, aki a világot teremtette és fönntartja. A modern ember jól felismerhetően visel újra sztoikus és epikureus vonásokat.
Areopagosz — Ares vagy Mars dombja, ahol az Areopagiták udvara vagy kollégiuma gyűlésezett, esetenként ítélkezett. Idegen istenek és tanítások kijelentésére halálbüntetés volt érvényben. (Szokrateszt ezért ítélték a mérgezett kehely kihörpintésére.) Megértjük, hogy miért vitték oda Pált. „Ismeretlen istenről” beszélt? Az Areopagiták udvara az a hely, ahol ezeket a dolgokat megítélik, s egyben tudományos fórum is volt.
Az ismeretlen Istennek — Úgy vélik, hogy itt egy olyan istenről van szó, aki Athént megmentette egy szerencsétlenségtől, miközben az emberek nem tudták, melyik istennek köszönjék ezt meg.
„Bizony, az ő nemzetsége vagyunk” — A ciliciai Aratus költő kifejezése (ahonnan Saul is jött), és megtalálható más íróknál, többek között a sztoikus Cleantesnél is.
Korinthus — A római uralom idején Görögország egyik legfontosabb városa volt. Pál korinthusi tartózkodása idején a város még elég fiatal; Krisztus előtt 146-ban rombolták le a rómaiak, és Kr. előtt 50 körül ugyancsak rómaiak építették újjá. Sok római lakott ott, úgy, hogy „kolóniáról” is beszélhetünk. Akhája provincia fővárosa, igazgatási központ volt, a helytartó székhelye. Egyben Vénus és Apolló imádatának, a kereskedelemnek, társadalmi és politikai életnek a központja. Jó fekvésének is köszönheti ezt, a Róma és Kelet közötti nagy kereskedelmi út mentén, amibe sok egyéb út is csatlakozott. Így lett Korinthus a szíriai Antiókhia és Efezus mellett olyan város, ahonnan a keresztyénség Nyugat felé terjedhetett. Ismert a város erkölcsi züllöttsége is. Pl. a kultikus paráznaság szolgálatára több mint egyezer prostituált működött itt.
Akvila és Priszcilla — Akvila neve „sas”-t, Priszcilla „tiszteletreméltót” jelent. Pál munkatársaivá váltak (ApCsel 18,18-21). Efezusban Apollósnak ,még alaposabban megmagyarázták az Isten útját” (ApCsel 18,26). Később megint Rómában voltak (Róm 16,3-5), majd újra Efezusban (2Tim 4,19).
Pontusz — Tartomány Kis-Ázsia északi részén, a Fekete-tenger partvidékén (3/ő. ApCsel 2,9).
Rómát elhagyni — A zsidókat Klaudiusz császár elüldözte Rómából. Suetonius történetíró ezt így jelzi: „Ő (Klaudius) elüldözte a zsidókat Rómából, mivel Krisztus miatt állandóan nyugtalanságot idéztek elő. Vagyis zsidókat és zsidó keresztyéneket egy kalap alá vettek!”
Folytatni mesterségét — Pál missziói útjai idején mindig megpróbált önmaga fenntartásáról gondoskodni, pénzt keresni sátorkészítőként, amihez értett. Ma a misszionáriust gyakran az a gyülekezet tartja fönn, amelyik küldte.
Gallió — Kr. u. 51-ben vagy 52-ben Galliót Klaudiusz császár Akhája prokonzulává tette. Eredetileg Marcus Annaeus Novatus-nak hívták, majd a Gallió család adoptálta (jogilag a családba fogadta). Bátyja volt az ismert sztoikus bölcselőnek, Senecának, aki két írását neki ajánlotta, dicsérte mint ügyes és jóravaló embert, aki nemes lelkű, s főleg mint aki nem talpnyaló. Gallió kiesett Néró császár kegyeiből, és 65-ben parancsára megölték. Galliónak Pál esetében igaza volt, amikor Szószthenész vádját elutasította.
Fogadalom — Ilyenkor egy zsidó megfogadta, hogy megtesz (pl. Istennek áldoz) valamit, vagy elhagy valamit (pl. nem iszik több alkoholos italt; gondoljunk a názírok fogadalmára). Hogy Pál fogadalma mit jelentett, arról nem olvasunk. A fej leborotválása kegyelmi ígéret jele.
Énekek:
Református énekeskönyv: 47:1-2; 96:1-3.7; 135:1.9-10.12; 392; 468
Jertek, énekeljünk: 174:1; 182; 183
Harangszó: 43; 47
Dicsérjétek az Urat!: 14:1; 17; 24:1-2; 67; 82
Erőm és énekem az Úr: 24; 29; 46; 59; 106; 129
Megjegyzések:
Mi Isten nemzetsége vagyunk — Egy missziói beszéd jó kezdete ez, hogy a hallgatókat elgondolkoztassa földi „létezésükről”. Fiatal emberekben is, akik elhárítják Jézus Krisztus evangéliumát, gondolatokat lehet ébreszteni vele.
Épp az a tudás, hogy az ember Isten nemzetségéből származik, az Ő képére van teremtve, ahogy a 8. Zsoltár beszél róla, veszett el az évszázadok folyamán. A régi görög bölcsek, a materialisták és az evolúció hirdetői mind azt próbálták hangoztatni, hogy a természet indította el a maga fejlődését, s fenntartja a folyamatot, beleértve az emberi életet is. Az ember halál utáni életének és a feltámadásnak a tana természetesen nem illeszkedik ebbe. Annak az időnek a tana, amelyiknek van kezdete és vége, sem ismerős a görög filozófiában. Az állandóan visszatérő időt ismerik. Minden, ami van, volt is, és vissza is fog jönni, tanítják.
Beszélni az ismeretlen Istenről — Ahogy a görögök a Úr Istent nem ismerték, ugyanúgy ma sem tudják sokan, kicsoda az Úr! E keresztyénség utáni időben Istent egyre kevésbé ismerik el az emberek. Ezért nekünk, keresztyéneknek kell ismertté tennünk előttük Istent és az Ő csodálatos, szeretetből fakadó tetteit.
Isten védelme alatt Isten országában dolgozni — Pált missziói munkájában Korinthusban különlegesen támogatta az Úr ígérete, hogy őt ott semmi baj nem fogja érni. Nem minden keresztyén kap személyesen ilyen ígéretet, mégis, azzal, hogy az Úrnak szolgálnak, az Ő kegyelme alá helyezkednek. Ami nem azt jelenti, hogy közben semmiféle problémájuk nem lesz. A vértanúkról szóló korai és mai elbeszélések erről világosan beszélnek. Az Úr Jézus felkészítette tanítványait az elkövetkező nehézségekre, amivel apostolságuk közben találkozni fognak. De bátorítást is adott: sosem fogja őket cserben hagyni.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Történelem / Földünk és környezetünk (Földrajz) / Vizuális kultúra (Rajz—Művészettörténet) / Könyvtárhasználat
Magyar nyelv és irodalom / Történelem
Vázlat:
1. történet:
Pál — Athén
sok bálvány: szobrok, oltárok
bölcsek — Pállal beszélgetnek
Areopagosz
„ismeretlen Isten”
feltámadás
sokan gúnyolódnak
Dioniziosz és Damarisz hívő lesz
2. történet:
Pál — Korinthus
Szilász és Timóteus
Akvila és Priszcilla — sátorkészítés
zsinagóga — gúny
Jusztusz házában — áldás
Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró megtér
látomás: „Ne félj, hanem szólj”
törvényszék elé viszik Pált
Gallió elutasítja az ügyet
Efezuson keresztül Pál Antiókhiába megy
Akvila és Priszcilla Efezusban marad
365/341-342. Második missziói út (3): Pál Athénben és Korinthusban – tanári segédlet és feladatlapok egyben
339-340. Második missziói út (2): Pál és Szilász Thesszalonikában és Béreában; két levél Thesszalonikába
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Isten igéje megmozgatja a világot.
* Kutassátok az Írásokat!
Előzmények:
Pál és Szilász Tróászból Macedóniába utazott. Filippiben egy Lídia nevű bíborárus asszony keresztyén lett, és vendégül látta az evangélium követeit. Pál gonosz lelket parancsolt ki egy jövőmondó nőből, amiért Szilásszal börtönbe került. Földrengés miatt megszabadultak bilincseiktől, de nem hagyták el a börtönt. Ezután a börtönőr és egész háza népe hitt Jézus Krisztusban.
Történet:
Pál, Szilász és Timóteus elindultak Filippiből. Délnek utaztak, a Macedónián át vezető úton (Via Egnatia: a kor kereskedelmi útja), Amfipolisz és Apollónia városok mellett. Thesszalonikába* értek, ahol a zsidóknak zsinagógája volt.
Amint Pál szokta, szombaton elment a zsinagógába. Három egymás utáni szombaton beszélt a zsidóknak az Írások alapján. Isten igéjéből bizonyította nekik, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, feltámadnia a halálból, s hogy Jézus a Krisztus, akit ők is várnak. Néhány zsidó hitre jutott, és csatlakozott Pálékhoz. Hívővé lett sok istenfélő görög is, akik már korábban kapcsolódtak a zsidó hithez, s volt közöttük egy sereg előkelő asszony.
De itt is voltak a zsidók közt, akik nem akartak tudni az evangéliumról, s irigyelték Pál és Szilász „sikerét”. Maguk mellé vettek néhány embert a piaci csavargók közül, akik aztán felzaklatták a népet az új tanítás ellen.
Pál és Szilász egy bizonyos Jázonnál* szállt meg, aki szintén zsidó lehetett. Az összecsődített emberek Jázon házához vonultak azzal a szándékkal, hogy Pált és Szilászt elfogják, de ők nem voltak ott. Ekkor Jázont néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták, azt kiáltozva: „Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. Jázon befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást tartanak királynak: Jézust.”
Így izgatták fel a sokaságot, és a város vezetőit, akik hallották ezt. De Jázon és társai jóban lehettek a város vezetőivel, akik miután „kezességet kaptak” Jázonéktól, elengedték őket. Hogy a kezesség kaució fizetésével is járt-e, nem tudjuk pontosan. Van, aki ezt feltételezi.
A testvérek nem vállaltak további kockázatot, még azon az éjszakán útnak indították Pálékat Béreába, ami ugyan 55 km-re volt mindössze, de már egy másik körzethez, államigazgatási egységhez tartozott.
Béreában Pál és Szilász újra elmentek a zsinagógába. A zsidók itt „nemesebb lelkűek” voltak, mint Thesszalonikában. „Teljes készséggel” fogadták az Úr igéjét, nyitva álltak előtte. Naponta érdeklődve kutatták az Írásokat, hogy meglássák, igaz-e, amit Pál Krisztusról hirdet.
Sokan hittek közülük! Sok tekintélyes görög asszony és férfi is csatlakozott a még csak most keletkező gyülekezethez. De mikor a Thesszalonikában élő zsidók meghallották, hogy Pál Béreában hirdeti az igét, eljöttek, hogy a népet ellenük ingereljék.
A fiatal gyülekezet atyafiai azonnal továbbküldték Pált, néhány testvér egészen Athénig kísérte. Szilász és Timóteus Béreában maradtak, de Pál üzent értük, hogy „minél hamarabb menjenek hozzá”.
Levelek Thesszalonikába:
Timóteus Athénban csatlakozott Pálhoz, aki visszaküldte Thesszalonikába, hogy bátorítsa a fiatal gyülekezetet, s hírt hozzon felőle (1Thessz 3). Pál már Korinthusban volt, amikor Timóteus a vigasztaló jó hírrel visszajött. Pál nem sokkal ezután írta első levelét Thesszalonikába, valószínűleg még Korinthusból. A második levél nagyon hasonlít az elsőhöz, keletkezésük között néhány hónap telhetett csak el. Pál legrégebbről ránk maradt levelei ezek (talán a Galatákhoz írt kivételével).
1. Thesszalonikai levél
Pál a levelet Szilvánusz (Szilász római neve) és Timóteus nevében is írja. Isten munkája az, ami a thesszalonikai gyülekezettel történt, ezért is lehettek példává görög földön minden keresztyén számára. (1)
Pál ellenségei megpróbálják a gyülekezetet ellene hangolni. Ezért emlékezteti Pál testvéreit arra, hogyan végezte köztük a munkáját. Munkatársaival bátran vitték az evangéliumot, nem az emberek, hanem Isten tetszését keresve. Keményen dolgoztak éjjel és nappal, nehogy megterheljenek közülük bárkit is. Pál hálás, hogy a fiatal gyülekezet a prédikációt nem emberi szóként, hanem Isten üzeneteként fogadta. (2)
Pál maga helyett Timóteust küldi, hogy erősítse őket a hitben, hisz erős üldözés indult ellenük. S amikor Timóteus jó hírekkel tér vissza, hálát ad a gyülekezet hitéért, ami neki is erősítést jelent. (3)
Pál figyelmezteti a fiatal gyülekezetet, hogy tartsák távol magukat a körülöttük élők pogány szokásaitól. Csendes munkára inti őket, tisztességes életvitelre. Majd válaszol a feltámadással kapcsolatos kérdéseikre. (4)
Jézus visszajövetelének a napjáról is beszél Pál, ami hirtelen és váratlanul érkezik el. A hívek ne féljenek tőle, hanem éberen és józanul várják e napot. S közben éljenek egymással békességben. (5)
Mielőtt Pál a levelet áldással és köszöntéssel zárná, néhány rövid, de sokat mondó figyelmeztetést ad: Mindenkor örüljetek. Szüntelenül imádkozzatok. Mindenért hálát adjatok (ez az Isten akarata veletek Krisztus Jézusban). A Lelket ne oltsátok ki. A prófétálást ne vessétek meg. Vizsgáljatok meg mindent, a jót tartsátok meg. (Vagyis ne fogadjatok el semmit kritikátlanul, mindent az ige szerint tekintsetek meg.) A gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. (5,16-22)
„A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek!” (5,28)
2. Thesszalonikai levél
Pál újra hálát ad Istennek a gyülekezet hitéért, amellyel elviselik az üldözést. Szüntelen imádkozik értük: Isten tegye méltóvá őket, hogy Krisztussal megdicsőíttessenek. (1)
Pál józan hitre int az Úr visszajövetelével kapcsolatban, s figyelmeztet, nehogy valaki félrevezesse őket, mert az a nap nem jön el hamarabb, mint amikor eljön a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a kárhozat fia, a törvénytipró*, „a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával”. Azért kap hatalmat, hogy akik az igazságot nem fogadják el, „elvegyék ítéletüket”. Akiket viszont az igazságra hívott el Isten, azok álljanak meg szilárdan a tanításban, és fogadják el vigasztalását. (2)
Pál a gyülekezet imádságát kéri maga és a munkatársai számára, hogy az evangélium továbbra is áldás sal terjedjen. Figyelmezteti őket, hogy tartsák magukat távol azoktól, akik nem akarnak dolgozni, s haszontalan dolgokat műveinek. Magát állítja megint példának, aki nem tétlenkedett, hanem dolgozott éjjel-nappal, hogy senkinek se legyen terhére. (3)
„Ti pedig testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe.” (3,13)
Jegyzetek:
Thesszalonika — A mai Szaloniki; régóta egyik fontos városa a Balkán-félszigetnek, kereskedelmi és közlekedési központ, a Via Egnatia mentén fekszik, kora kereskedelmi útján, az Adriától a Hellespontosig vivő út mentén. A római korban Thesszalonika Macedónia fó’városa volt, szabad város, saját szenátussal és népgyűléssel. Hogyha egy ilyen városban fölkelés törne ki, a rómaiak akár el is vehetnék a szabad város jogát!
Néhány keresztyén testvér, akik Pált kísérték, onnan származnak: Arisztarkhosz és Szekundusz (ApCsel 20,4), s valószínűleg Démász is, aki később hűtlen lett, és Thesszalonikába utazott (2Tim 4,10). Az ApCsel 27,2-ben olvassuk, hogy a „thesszalonikai macedón Arisztarkhosz is” Pállal (és Lukáccsal) utazott Rómába.
Jázon — Józua vagy Jézus — görög néven. Talán ő van megnevezve a Róma 16,21-ben is.
Kárhozat fia, törvénytipró — Nem világos, kire vagy mire céloz Pál e kifejezésekkel. Említi, hogy majd Isten ellen áll, és felülemelkedik mindazon, amit Isten szentnek nevezett. Ez a „személy” (a megszemélyesített gonosz), bizonyára az antikrisztus, „beül az Isten templomába”, hogy megmutassa: „ő isten”. Arra utalna ezzel Pál, hogy a gonosz Krisztus gyülekezetében támad, és minden hatalmat magához ragad? Amikor az Úr visszajön, meg fogja őt ölni „szájának leheletével”, „eljövetelének fenségével”.
Énekek:
Református énekeskönyv: 3:1-2; 119:53.58; 133; 164; 171; 396; 397
Jertek, énekeljünk: 180; 182; 183
Harangszó: 47; 50
Dicsérjétek az Urat!: 38; 67; 97; 146; 155; 158
Erőm és énekem az Úr: 51; 59; 66; 79; 117
Megjegyzések:
Isten igéje felkavarja a világot — Érdekes, hogy a piaci csavargók kimondják az igazságot azzal, hogy Pál és Szilász felforgatta a világot. Mindenütt, ahol kimondják az Úr Jézus igéjét, történik valami… pozitív vagy negatív értelemben. Senki sem marad változatlanul, mikor az ige megszólítja. Néha fölénybe kerülnek az ellenállók. Mennyi könyvet, cikket, doktori dolgozatot írtak mára tiszta evangélium ellen! Mennyi szónok koptatta a nyelvét, hogy Isten igéjét megpróbálja erőtlenné tenni! Szekták keletkeztek, már Pál idejében is. A legszörnyűbb, amikor magából az egyházból jön ellenállás az evangélium üzenete ellen: hogy Jézus Krisztus szenvedett, meghalt, eltemették, és a harmadik napon feltámadott (rövid tartalma Pál prédikálásának).
De mindig akadnak pártolók is. Sokan fognak még csatlakozni Jézus Krisztus gyülekezetéhez, amíg ő visszajön majd az ég felhőin. Pál ítélete az 1Thessz 2,16-ban pedig kemény azok ellen, akik Thesszalonikában Isten igéjét meg akarták állítani: „…akadályoznak minket abban is, hogy prédikáljunk a pogányoknak, hogy üdvözüljenek: így teszik teljessé mindenkor bűneiket. De utol is érte őket az Isten haragja végérvényesen.”
Hálát adni isten előtt — Egy lelkész, misszionárius vagy evangelizátor mindig örül, ha észleli, hogy a munkáján áldás van. Pál is észlelte, amikor Timóteustól jó híreket kapott a thesszalonikai gyülekezetről. Hasznos és nagyszerű dolog imádkozni azért, hogy legyen áldás az istentiszteleten.
Hűséggel megállni üldözés idején — Pál hálás volt, hogy a fiatal gyülekezet megállt akkor is, amikor üldözés támadt. De utal rá, hogy ezt a hívek ne tulajdonítsák a saját erejüknek. Az Úr segítette őket.
Üldözés nem mindig a legkeményebb formájában fordul elő — fogság, mártírság, megöletés. Előfordulhat, hogy valamelyik keresztyént támadják, gúnyolják, lebecsülik. Ilyenkor is nehéz hűséggel kitartani, különösen ifjú keresztyéneknek. Segítségért való imádság különösen fontos ilyenkor.
Ne féljünk Krisztus visszajövetelétől — A thesszalonikai gyülekezet tele volt kérdéssel Jézus visszajövetelét illetően. Pál ennek külön figyelmet szentelt.
Aki az Urat igazán szolgálja, nem kell félnie az utolsó ítélettől. Valóban nagyon fontos, hogy készen legyünk az Ő visszajövetelére. Lásd ezzel kapcsolatban a tíz szűz példázatát — Máté 25,1-13 (300. lecke).
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Történelem / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki) / Dráma
Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek / Pályaorientáció (Osztályfőnöki)
Magyar nyelv és irodalom
Vázlat:
Pál, Szilász, Timóteus — Filippiből
Amfipoliszon, Apollónián át
Thesszalonika — zsinagóga
vita a zsidókkal az evangéliumról
piaci csavargók uszítanak
Pált és Szilászt nem találják
Jázont viszik el néhány testvérrel
város vezetői — vád
Jázon kezességet vállal
Pál és Szilász Béreába megy
készséggel fogadják az igét
thesszalonikai zsidók lázítanak
Pált elviszik Athénig
Timóteus — Pál követe
két levél Thesszalonikába
365/339-340. Második missziói út (2): Pál és Szilász Thesszalonikában és Béreában; két levél Thesszalonikába – tanári segédlet és feladatlapok egyben
337-338. Második missziói út (1): Pál és Szilász Kis-Ázsiában; Macedóniában; börtönőr Filippiben
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* A misszió: segítségnyújtás.
* Krisztusban mindig lehet örülni.
* „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz!”
Előzmények:
Júdeai atyafiak nyugtalanságot okoztak az antiókhiai gyülekezetben: azt állították, hogy a pogányból lett keresztyéneknek is körül kell metélkedniük, és a zsidó törvényt meg kell tartaniuk. Pált és Barnabást a gyülekezet Jeruzsálembe küldte. Az apostoli zsinaton megbeszélték a kérdést. Pál és Barnabás Júdás és Szilász kíséretében tért vissza az apostolok levelével.
1. történet:
Jeruzsálemből való visszatérte után Pál és Barnabás egy ideig Antiókhiában (Szíria) maradt. Többekkel együtt tanították és hirdették az Úr igéjét. Szilász* nem ment vissza Jeruzsálembe, úgy találta, Antiókhiában kell maradnia.
Egy nap Pál azt mondta Barnabásnak: „Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk: hogy megy a soruk.”
Barnabás beleegyezett. Javasolta, hogy unokaöccsét, János Márkot is vigyék magukkal (aki feltehetően szintén Antiókhiában tartózkodott).
Pál ezzel nem értett egyet. Még mindig neheztelt, amiért Márk Pamfiliánál cserben hagyta őket. Meghasonlás támadt a két evangélista között, s úgy határoztak, külön úton mennek tovább. (Később megbékéltek újra; lásd 1Kor 9,6; Kol 4,10; 2Tim 4,11; Filem 24.)
Barnabás János Márkkal Ciprusra hajózott.
Pál Szilászt vitte magával. Isten kegyelmébe ajánlották őket a testvérek, majd szárazföldön mentek Szírián át Ciliciába. Mindkét tartományban voltak gyülekezetek, melyeket meglátogattak, s hitben erősítettek.
Tovább utazva eljutottak Derbébe és Lisztrába is. Lisztrában volt egy fiatal tanítvány, Timóteus („tisztelet Istennek”). Anyja hívő zsidó asszony, apja görög volt. Édesanyjában (Euniké) és nagyanyjában (Lóisz) „képmutatás nélküli hit” lakott, amit Pál Timóteusban is megtalált (2Tim 1,5). A 2Tim 3,14-15-ben ezt olvassuk: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.”
Feltételezik, hogy Timóteus Pál első lisztrai látogatása idején tért meg. Lisztra és Ikónium keresztyénei jó bizonysággal voltak róla.
Pál Timóteust magával akarta vinni, aki bár anyai ágon zsidó volt, gyerekkorában mégsem lett körülmetélve. A zsidók kedvéért, akiket meg akartak még látogatni, Pál körülmetélte Timóteust. Legalább ezért ne ütközzenek ellenállásba.
Pál, Szilász és Timóteus együtt utaztak tovább. Azoknak a városoknak a gyülekezeteiben, ahol megálltak, elmondták, hogy milyen határozatot hoztak Jeruzsálemben az apostolok a pogányból lett keresztyének számára (vő. 336. lecke). Azt tanácsolták, tartsák magukat ezekhez a rendeletekhez. A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, s naponta csatlakoztak hozzájuk új hívek.
Amikor Galácia provinciában Frígia földjére értek, a Szentlélek megakadályozta, hogy tovább utazzanak Ázsia provinciába, és ott hirdessék az igét. Visszafordultak hát, és a nyugaton fekvő Mízia felé mentek, ahonnan az északkeleten fekvő Bitíniába szerettek volna eljutni, de ezt sem engedte a Lélek. Így Mízián át Tróász* kikötővárosába jutottak.
Egy éjjel Pál látomást látott: egy Macedóniából* való férfi kérlelte őt: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!”
Pál rögtön tudta, hogy Isten üzenetéről van szó. Megértette, miért akadályozta meg a Lélek, hogy Ázsia provinciába, majd Bitíniába utazzanak. Az Úr azért hívta őket, hogy Macedóniába menjenek. Európába is el kell vinni Jézus Krisztus evangéliumát, hogy megérintse az embereket!
Azonnal kerestek hát egy hajót, hogy amilyen gyorsan csak lehet, Macedóniába vigye őket*
2. történet:
Lukács itt a beszámolóját többes szám első személyben („mi”) folytatja. Ami azt jelenti, hogy Tróászban ő is csatlakozott Pálhoz, Szilászhoz és Timóteushoz.
Tróászból Szamotráké szigetét érintve hajóztak a macedón kikötővárosba, Neápofiszba. Innen Filippibe* mentek tovább, mely jelentős város, római kolónia* volt. Néhány napig ebben a városban maradtak.
Kevés zsidó lakott Filippiben, nem volt zsinagógájuk*. De Pál és társai megtudták, hogy szombatonként a folyó mellett szoktak imádkozni. Odamentek hát, s beszéltek az összegyűlt asszonyokkal.
Az egyik asszonyt Lídiának hívták. Üzletasszony volt, Thiatira* városából való bíborárus*. Figyelmesen hallgatta a jövevényeket, s az Úr megnyitotta szívét Pál szavai előtt, úgy, hogy hitt az Úr Jézus Krisztusban. Nemsokára megkeresztelkedett, családjával együtt.
Lídia akkor arra kérte Pálékat, szálljanak meg a házában. Ami meg is történt.
Egy alkalommal, mikor Pál és társai újra a folyópartra mentek imádkozni, találkoztak egy szolgálólánnyal (rabszolganővel), akiben jövendőmondó lélek* volt. Gazdái sokat kerestek a lány jövendőmondásával. A lány Pálék után ment, és kiáltozott: „Ezek az emberek a Magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek!” Több napon keresztül tette ezt. Mintha a lélek arra használná, hogy Pálékat és üzenetüket Jeklámozza”.
Pált azonban ez bosszantotta. Megelégelte, s így szólt a lányt a hatalmában tartó lélekhez: „Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle!” A gonosz lélek azonnal elhagyta a lányt.
Mikor gazdái észrevették, hogy oda a haszon, megharagudtak. Megragadták Pált és Szilászt — a két zsidót (Timóteust és Lukácsot görögnek vélhették, bár Timóteus csak „félig volt görög”). A főtérre hurcolták őket (a „fórum”, piactér), a hatóság elé, s ezt mondták az elöljáróknak: „Ezek az emberek felforgatták városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” Filippiben tehát nem sok becsülete volt a zsidóknak. Minden további nélkül lázítóknak tekintették őket. A rómaiak különben sem féltek attól, hogy „beszennyezik” őket más szokások. Ez most csak ürügy volt. A vádlók nem véletlenül hallgattak anyagi veszteségükről, és a tisztátalan lélek kiűzéséről. Annak nem sok hatása lett volna a bírákra.
A körülöttük lévő emberek gyűlölettel teltek meg, s az idegenek ellen támadtak. A vezetőket is megszállta a népharag, s letépették Pál és Szilász ruháját. Megparancsolták a városi szolgáknak, hogy botozzák meg őket. Ami meg is történt, anélkül, hogy nyomozták volna, történt-e bármi, amit a római jog nem enged.
Ezután Pált és Szilászt börtönbe vetették. Megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket, ami nyilván azt jelentette, hogy az életével felel értük. A börtönőr ezért a belső börtönben helyezte el őket, dohos, nyirkos helyen, és kalodába* zárta a lábukat.
Éjszaka van.
Pál és Szilász szenvedéseiről nem olvasunk, csak arról, hogy imádkozik a két rab, és énekel. Istent dicsőítik a többi fogoly füle hallatára. Aztán egyszer csak — talán a dicsőítő énekre válaszként? — megmozdul a föld. A bilincsek lehullnak, a kalodák összetörnek, kinyílik minden ajtó.
A börtönőr erre ébredt, s jogosan hitte, hogy minden fogoly elmenekült. Előhúzta a kardját, hogy végezzen magával. Az őr, akitől elszöknek a foglyok, megérdemli a halált!
Pál azonban (aki nem láthatta, csak megérthette, mi az őr terve) hangosan rákiáltott a sötétből: „Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!”
A börtönőr világosságot kért. Berohant a börtön mélyére, s odaborult, egész testében remegve, Pál és Szilász lábaihoz. Majd kivezette őket a zárkából, s ezt kérdezte: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?”
„Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” — hangzott a két fogoly válasza. Majd Isten igéjét hirdették neki, és mindazoknak, akik vele voltak a házban. Végül megkeresztelték a börtönőrt, egész családjával együtt.
Az őr, aki az elején olyan durván kezelte Pált és Szilászt, most magával vitte őket a lakásába, és kimosta a sebeiket. Asztalt terített nekik. Boldog volt, mert háza egész népével együtt megtanult hinni az Úr Jézusban.
Másnap reggel az elöljárók elküldték a törvényszolgákat a börtönbe ezzel az üzenettel: „Bocsásd szabadon azokat az embereket!” Nem világos, hogy a magisztrátus miért határozott így. Talán a földrengést vélték büntetésnek, vagy az istenek figyelmeztetésének, mivel az előző napon két ártatlan embert botoztattak meg, és vetettek börtönbe, anélkül, hogy kihallgatták volna őket.
A börtönőr odament Pálhoz, és közölte vele: „Az elöljárók ideküldtek, hogy bocsássalak szabadon titeket: most tehát távozzatok, menjetek el békességgel!”
De Pál így válaszolt: „Megvertek minket nyilvánosan, ítélet nélkül, és börtönbe vetettek, holott római polgárok vagyunk*; most pedig titokban akarnak elküldeni minket? Azt nem, hanem jöjjenek ide, és ők maguk vezessenek ki bennünket!”
A törvényszolgák jelentették a dolgot, az elöljárók pedig megijedtek, mikor hallották, hogy a két zsidó fogoly római polgár. Sietve bocsánatot kértek, kivezették őket a börtönből, s kérték, hogy sürgősen hagyják el a várost. Talán féltek újra a népharagtól? Vagy sürgősen meg akartak szabadulni ettől a terhes esettől, nehogy Pál és Szilász panasszal éljen ellenük?
Pálék nem siettek. Először Lídia házához mentek, ahol Timóteust és Lukácsot viszontlátták, s megvigasztalták. Pál és Szilász ezután elhagyta a várost (valószínűleg Timóteus is). Lukács hátramaradt Filippiben*.
Kiegészítés:
Jóval később, amikor fogolyként Rómában volt, írt Pál a Filippiben lévő gyülekezetnek. Levele végén megköszöni a filippibeliek hűséges gondoskodását róla, aki most fogoly.
Jegyzetek:
Szilász — Az ApCsel-ben következetesen Szilászként szerepel. Másutt Szilvánuszként (2Kor 1,19; 1Thessz 1,1; 1Pét 5,12). Szilász fontos ember volt Jeruzsálemben (ApCsel 15,22), ezenfelül próféta (ApCsel 15,32). Szilásznak is római polgárjoga volt, Páléhoz hasonlóan (ApCsel 16,37).
Tróász — Kikötőváros a Helleszpontoszon, a Kis-Ázsia és Macedónia közötti tengerszoros közelében (ma Törökország és Görögország között). A várost a trójai háborúra emlékezve építették, 15 mérföldnyire délre a régi Trójától, Nagy Sándor utóda, Antigonosz által. A tulajdonképpeni név Alexandria Tróász; a macedóniai Nagy Sándor tiszteletére, aki itt pihent meg keleti nagy győzelmei után.
Pál egy ideig prédikált Tróászban, bár Lukács nem ezen a helyen említi. Az ApCsel 20,5-12-ből kiderül, hogy itt már keresztyén gyülekezet volt (3/ő. 344. lecke).
Macedónia — Földrajzilag ez a terület a Balkán-félszigeten van. Kr. e. 146 óta római provincia. A híres világhódító, Nagy Sándor volt Macedónia uralkodója Kr. e. 336-323 között. Ő tette hatalmas birodalmában általános érvényű nyelvvé a görögöt, aminek nagy jelentősége volt a keresztyénség gyors elterjedésében.
Macedóniába vigye őket — Lukács ezt már így mondja: „igyekeztünk elmenni Macedóniába”, s innen a beszámoló többes szám első személyű. Lukács tehát csatlakozott Pálékhoz, lehet, hogy Pálnak orvosi segítségre volt szüksége.
Filippi — Ezt a várost macedóniai Fülöp építtette, Nagy Sándor apja. Kr. e. 168-ban került a város a Római birodalomhoz. Kr. e. 42-ben lett római kolónia. Sok római lakott ott, akik egy földdarabot kaptak a hadseregben való szolgálataik jutalmául.
Római kolónia — Római katonák és polgárok települése egy meghódított földön, azzal a céllal, hogy a római tekintélyt képviseljék és szélesítsék. Ilyen városoknak különleges előjogaik voltak. Teljesen a római jog érvényesült ott, és a sereg parancsnokai irányították: „praetorok” vagy „duumvirek”; az utóbbi azt jelenti, hogy ketten voltak egyszerre. A praetorok mellett hivatalnokok szolgáltak, a „liktorok”. Lukács a praetor és lictor görög szavakat használta; a „strategoi” és „rhabdouchoi” pedig „főemberek” és „városszolgák” lehetnek nyelvünkön.
Nincs zsinagóga — Amikor egy zsinagógát alapítottak, legalább tíz zsidó férfinak kellett lakni a környéken. Csak ezután tarthattak izraelita istentiszteletet. (Ez a szabály valószínűleg az 1Mózes 18,32-ből ered: hogyha lett volna tíz igaz ember Sodomában, akkor a város megmenekült volna.)
Thiatira — Ez a város Lídiában, Mízia határán, a Pergamonból Szárdiszba vivő úton volt. Ipara és kereskedelme jelentős. Később gyülekezete is lett (vő. Jel 1,11; 2,18kk). Egyike az öt lídiai gyülekezetnek, ahová Jánosnak írnia kellett: Efézus, Szmirna, Thiatira, Szárdisz, Filadelfia. További kettő volt még: Pergamon (Míziában) és Laodicea (Pizidiában).
Bíborárus asszony — A bíbor igen drága festék, a vörös és lila között többféle árnyalattal. Kicsi csigák házából készítik, amiket bíborcsigáknak hívnak. Bíborszínűre festett ruhát csak királyok és más nagyságok hordtak.
Jövendőmondó lélek — Eredetileg ezen a helyen a „Python lelke” kifejezés állt. A Python egy sárkány neve volt, akit Apolló isten ölt meg, amivel a Delphoi-i orákulum birtokába jutott. Papnőjét Pythiának hívták.
Kaloda — Olyan eszköz, mely két gerendából áll, mindkettőből két félkör van kivágva. A fogoly alsó lábszárát bedugták a félkörbe, a másik gerendát odaszíjazták. Nem lehetett belőle elmenekülni.
„Római polgárok vagyunk” — Tarzusz, Pál szülővárosa a római polgárháborúban Július Caesart választotta. Fizetségképpen Tarzusz lakói attól fogva római polgárnak nevezhették magukat. Szilász is hasonlóképpen római polgárnak tűnik, mivel Pál „mi”-ről beszél. Ellenkezett a római joggal, hogy egy római polgárt megkössenek és megbotozzanak előzetes vizsgálat nélkül. Nem beszélve a halálbüntetésről, javak elkobzásáról. És egy római polgárt megvesszőzni is tilos volt.
Lukács Filippiben maradt — A missziói útról való beszámolóban ismét „róluk” van szó. Filippi gyógyítási központ volt. Úgy vélik, Lukács ott maradt, hogy orvosi hivatását gyakorolja, s egyben vezesse a kicsi gyülekezetet.
Énekek:
Református énekeskönyv: 47; 92:1; 96:1-2; 121:1-4; 130:3-4; 255:1.3; 468; 469
Jertek, énekeljünk: 122; 163; 176; 177; 182; 185
Harangszó: 42; 43; 45; 50
Dicsérjétek az Urat!: 5; 14; 24; 45; 62:1-2; 63; 67; 71; 75; 76; 146
Erőm és énekem az Úr: 18:1-2; 46; 96:1.3-4; 119; 131
Megjegyzések:
„Jöjj át, légy segítségünkre!” — Még mindig vannak helyek a világon, ahol az evangéliumot sohasem hallhatták. Misszionáriusok, evangélizátorok keresik fel őket. Ma is előfordul, hogy Isten egy meghatározott helyre, országra vagy földrészre hív el embereket, hogy ott az evangéliumot hirdessék. Gyülekezetek támogatják őket, úgy imádságban, mint anyagi eszközökkel. De nemcsak a gyülekezetek (egyház) végeznek missziót. Sok keresztyén személyesen is érzi az elhívást, hogy otthonának a közelében, vagy távolabb is elvigye az üdvösség üzenetét. Vannak, akik a misszióért és evangélizációért otthon imádkoznak, s anyagilag támogatják azt. Megint mások azért fáradoznak a világban, hogy pénzt gyűjtsenek meghatározott missziói célokra.
Még gyerekek is segítenek ebben, iskolai, gyülekezeti akciók szervezésével (missziói persely, ifjúsági munka stb.). Hazánkban is vannak különböző szervezetek, amelyek hitépítő irodalom terjesztésével foglalkoznak, vagy egyéb anyagi segítséggel együtt szolgálják az evangélium ügyét.
Keresztyén egyházak Kis-Ázsiában (Törökország) nincsenek már. Az evangélium terjesztésének jelenlegi nagy akciói Dél-Amerikában, Koreában, Kínában zajlanak, ellentétben Európával, ahol az elvilágiasodás egyre nagyobb lesz. Vajon hogyan fog Európa száz év múlva kinézni9 A mi világrészünknek nagy szüksége volna ébredésre!
„Örüljetek az Úrban” — Ezt a tanácsot adja Pál Filippi gyülekezetének (Fil 4,4). Meg is ismétli: „örüljetek!” Nem lehet mindig mindennek örülni. Gyász, betegség, baleset idején egészen normális, hogyha szomorúak vagyunk. De itt nem erről van szó… Hanem arról, hogy a hívő embernek mindig van öröme az Úrban. Pál és Szilász is ezt éli meg a börtönben, a szörnyű körülmények között. Ők minden ellenére örvendeztek az Úrban, amit énekük is jelez. Sok példája ismert annak, hogy hívő emberek nehéz körülmények között örvendezni tudtak Urukban, Istenükben. Mekkora áldás ez: az ember nem figyel tovább a fájdalomra, éhségre, fogságra, kínzásra. Mindent legyőz az öröm: Krisztusban lenni!
Krisztus által megtartva — A börtönőr kérdése („Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?”) érthető. Legmélyebb nyomorúságában — amikor mára halállal állt szemben — értette meg, hogy örökre elveszne. A földrengés is erősen megragadta, talán arra emlékeztette, hogy van egy Magasabb Hatalom, amihez ő nem ér fel. Bűnös élete, tele gyűlölettel és embertelenséggel, szintén vádolta.
Minden pogány vallásban kell valamit tennie az embernek, hogy elérje az üdvösséget. Csak a keresztyénségben van már minden készen az Úr Jézus által. Az emberek hálából élhetnek Isten szerinti életet, de nem azért, hogy ezzel valamit megszolgáljanak.
Pál nem azt mondja a börtönőrnek, hogy először bánja meg a sok gonoszságot, amit elkövetett; vagy hogy az ilyen ember számára úgysincs megtartatás. Pál Krisztusra mutat. Csupán a Jézus Krisztusban való hit által van üdvösség!
A római hivatalnok ezután nem szégyellte a foglyokról való gondoskodást. Sohasem tett volna így, ha nem változik meg teljesen az élete. A megtérés gyümölcse mindig krisztusi szeretet! Teljes megváltozását Pál és Szilász is igazolta, mikor övéivel együtt megkeresztelte.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Történelem / Földünk és környezetünk (Földrajz) / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki)
Magyar nyelv és irodalom
Vázlat:
1. történet:
Antióchia (Szíria)
Barnabás — János Márk (Ciprusra)
Pál — Szilász (Szírián át Ciliciába)
gyülekezeteket meglátogatva
Lisztra — Timóteus velük megy
Frígia — Galácia — Bitínia — Mízia
a Szentlélek akadályozza őket
Tróász
látomás: macedón férfi:
„Jöjj át, légy segítségünkre!”
2. történet:
Pál — Szilász — Timóteus — Lukács („mi”)
Tróász — Neápolisz — Filippi (római kolónia)
szombat — folyópart
Lídia, bíborárus nő (Tiatira)
szíve és háza megnyílik
rabszolgalány — jövendőmondó lélek
Pál: „Menj ki belőle!”
haragszik a tulajdonos
Pál és Szilász a városvezetés előtt
botozás — börtön — kaloda
Pál és Szilász énekelve dicsőítik Istent
földrengés — kinyílnak az ajtók
börtönőr — öngyilkos akar lenni
„Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!”
„Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?”
„Higgy az Úr Jézusban!”
házanépével megkeresztelkedik
sebet ápol — enni ad
a városvezetés szabadon bocsátja őket
Pál: ,Római polgárok vagyunk!”
bocsánatkérés — „Távozzatok!”
Lukács Filippiben marad
365/337-338. Második missziói út (1): Pál és Szilász Kis-Ázsiában; Macedóniában; börtönőr Filippiben – tanári segédlet és feladatlapok egyben
336. Gyűlés Jeruzsálemben
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* A törvény Krisztushoz vezető tanítómester.
* A szeretet törvénye azt kívánja: legyünk tekintettel másokra.
Előzmények:
Első missziói útja után Pál és Barnabás visszatért Antiókhia gyülekezetébe, abba a gyülekezetbe, mely misszióra kiküldte őket. Ciprus, a kis-ázsiai Antiókhia, Ikónium, Lisztra és Derbé után.
Történet:
Pál és Barnabás már jó ideje az antiókhiai gyülekezetben szolgált ismét, mikor Júdeából néhány zsidó keresztyén érkezett hozzájuk. Ők így tanították az antiókhiai testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek.” Azt követelték, hogy a pogányokból lett hívők is tartsák meg Mózes törvényét. (Tanításukat júdaizmusnak* nevezzük.)
Pál és Barnabás egyáltalán nem értett egyet a júdai testvérekkel. Heves vitába elegyedtek. A gyülekezet pedig úgy határozott, hogy Pálék néhány más testvérrel együtt menjenek el Jeruzsálembe az apostolokhoz és vénekhez, hogy a vitatott kérdést megbeszéljék velük.
Fönícián és Samárián keresztül utaztak. Meglátogatták az útba eső gyülekezeteket, s beszéltek missziói útjukról, a pogányok megtéréséről. Nagy örömet szereztek ezzel minden testvérnek.
Jeruzsálemben fogadta őket a gyülekezet, az apostolok és presbiterek. Elmondták nekik, milyen nagy dolgokat vitt rajtuk keresztül végbe az Úr. S elmondták azt is, milyen követeléssel álltak elő a farizeusok pártjából megtért keresztyének.
Az apostolok és a presbiterek gyűlést tartottak a kérdésről. (A gyűlés „apostoli zsinat”-ként ismert.) Nagy vita támadt, nem tudtak megegyezni. Akkor fölállt Péter, s emlékeztette a testvéreket, hogy Isten őt már jó ideje kiválasztotta arra, hogy pogányoknak hirdesse az evangéliumot. „A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogyan nekünk”, hangsúlyozta Péter. Kétségtelenül Kornéliusz római százados megtérésére gondolt, s az ő családjára, ami vagy tíz évvel korábban történhetett (vö. ApCsel 10; 330. lecke). Ha ezek a pogányok nem hittek volna, nem nyerték volna el a Szentlelket, jelezte Péter. Az Úr ezzel megmutatta, hogy Ő a pogányok megtérését akarja!
Péter még tovább ment. Isten „nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket”. Ennyi elég, a test körülmetéléssel való megtisztítására nincs szükség!
„Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” Ezzel Mózes törvényére utal. „Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők (a pogányok).”
A gyűlés akkor elcsöndesedett, s újra meghallgatták Pál és Barnabás beszámolóját, milyen sok jelet és csodát tett általuk Isten a pogányok között.
Majd Jakab, az Úr testvére, aki a jeruzsálemi gyülekezet egyik „oszlopa” volt (vö. Gal 2,9), döntő fontosságú beszédet mondott. Megismételte a Péter által mondottakat, s a próféták szavaiból igazolta, hogy Isten akarata a pogányok Úrhoz való térése (Ámósz 9,11-12 alapján). Jakab ezért úgy gondolta, hogy a megtért pogányokat Mózes törvényének a betartásával békén kell hagyni. Annyit azonban helyénvalónak talált, hogy tartózkodniuk kell bizonyos dolgoktól (mindenekelőtt ételektől), amiket a bálványáldozat beszennyezett. (A piacon árult húst a görög kultúrában előbb mindig pogány bálványoknak ajánlották.) Tartózkodniuk kell továbbá a paráznaságtól*, ami szintén gyakori volt akkor (vö. 1Kor 5,1; 6,9-18).
Jakab azt is jobbnak találta, hogyha a pogányok közül lett hívők nem fogadják el a megfulladt állat húsát, amiben ott maradt a vér*. Jobban teszik, ha nem élnek vele, nehogy a zsidók megbotránkozzanak. (Egyébként egészségesebb is olyan húst enni, amiből kicsöpögött a vér.)
Jakab tehát tekintettel volta zsidókra, akik minden városban ott voltak, s minden szombaton olvasták a zsinagógákban a törvényt.
Az apostolok, presbiterek és az egész gyülekezet jónak találta Jakab elképzelését. Elhatározták, hogy választanak néhány testvért, akik Pállal és Barnabással Antiókhiába utaznak. Júdás volt az egyik, más néven Barsabbás, Szilász a másik, a gyülekezet két elöljárója.
Levelet küldtek velük a pogányokból lett keresztyéneknek Antiókhiába, Szíriába és Ciliciába (ahol Tarzusz is feküdt). A levél tisztázna, hogy akik összezavarták az antiókhiai testvérek hitét, azok nem a jeruzsálemi gyülekezet megbízásából cselekedtek. Elküldik hát Pállal és Barnabással Júdást és Szilászt, hogy szóban is megerősítsék az üzenetet:
A Szentlélek vezetésével úgy látják jónak, hogy a pogányból lett keresztyénekre nem raknak nagyobb terhet, mint tartózkodni „a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól, és a paráznaságtól”. Ha erre vigyáznak, jól teszik. „Legyetek egészségben.”
Átadták a testvéreknek a levelet Antiókhiában, akik megörültek a bátorításnak. Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak, saját szavaikkal is buzdították és erősítették a gyülekezetet. S miután ott időztek még egy darabig, a testvérek békével elbocsátották őket. Szilász azonban jobbnak látta, hogy ott maradjon.
A Galata levélben (2,11-14) Pál beszámol egy tapasztalatáról e kérdéssel kapcsolatban. Péter egy adott alkalommal meglátogatta az antiókhiai gyülekezetet. Ez még azelőtt történt, hogy a júdeai testvérek, akik fölkavarták a gyülekezetet, megérkeztek volna.
Péter nyugodtan evett együtt a pogányból lett keresztyénekkel.
De mikor a júdeai testvérek megjöttek, Péter elhúzódott tőlük.
Félt a „körülmetélkedett” testvérektől. A többi zsidóból lett keresztyén is így viselkedett. Még Barnabást is befolyásolta a képmutatás!
Pál ezt nem találta tisztességesnek Péter és a többiek részéről. Látta, hogy „nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak”. Meg is mondta Péternek: „Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”
Pál a következő igeversekben rávilágít, hogyan gondolkodik e dologról.
A megtért zsidók is tudják, hogy az ember nem azáltal igazul meg, hogy pontosan tartja magát a törvényhez, hanem a Jézus Krisztusban való hit által. Tévedés tehát újra felépíteni, amit az ember korábban lerombolt (a törvény megtartását, abból a célból, hogy általa megigazuljon Isten előtt).
Pál elmondja, hogy ő Krisztussal együtt megfeszíttetett, és mégis él. Úgy is, mint a többi ember, „testben”, de még inkább „az Isten Fiában való hitben”.
„Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.”
Később így folytatja: „Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.«” (Gal 5,13-14).
Jegyzetek:
Júdaizmus — Ez a tanítás, amit Pál korában utazó zsidó keresztyének terjesztettek, igazán veszélyes volt fiatal gyülekezeteknek. A zsidó vallás keveredett benne a keresztyénséggel. Pál sokat küzdött ellene. Bőségesen írt róla leveleiben. Pl. a Kol 2,11-ben, amiben világossá teszi, hogy a testi körülmetélkedés nem szükséges többé a keresztyének számára: „Benne vagyok körülmetélve is, de nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem a Krisztus szerinti körülmetéléssel, a bűn testének levetése által.” Az is világos, amit Pál a Gal 5,6-ban erről ír: „Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.”
A júdaizmus azt tanította, hogy nemcsak a körülmetélkedés szükséges a keresztyéneknek, hanem minden zsidó törvény megtartása is, mint pl. a tiszta étel fogyasztása. Ami Jézus Krisztus tanításával ellentétes. „Krisztus megváltott minket a törvény átkától” — írja Pál a Gal 3,13-ban (vö. Róm 2,25-29.) Pálnak sok nyugtalanságot szereztek e nyugtalanságot hintő testvérek, akik nem akartak rosszat, de a tanításukkal zavarba hozták a gyülekezetet.
Paráznaság — Görögül „porneia”, ami fordítható akár „fajtalanság”-nak is. Nemcsak a prostituáltakkal való kapcsolatot tiltotta a törvény, hanem a concubinátust (vadházasságot) és a közeli rokonok közötti házasságot is. A pogányok ezt nem tartották paráznaságnak, de a zsidók igen.
Nem enni húst a vérrel együtt (véres húst) — Az Úr parancsolja ezt Noénak (1Móz 9,4: „De húst az éltető vérrel együtt ne egyetek!”), amit aztán a mózesi törvényekben is megtalálunk (3Móz 3,17; 7,26-27; 19,26; 5Móz 12,23). Olyan állat húsáról van szó, amit nem levágtak, hanem megfulladt, vagy valamilyen természetes halállal halt meg, esetleg agyonütötték. Az állat vérét teljesen ki kellett folyatni a levágás után, mielőtt a húst hasznosíthatták volna. Ami egyébként a világon szinte mindenütt szokás volt.
Énekek:
Református énekeskönyv: 19,4.7; 133; 135:1.8; 162:1-2; 380:1-3.7; 392:1-2; 397; 458,2-3
Jertek, énekeljünk: 65; 101; 134
Harangszó: 41; 44; 47; 52:1.4-5
Dicsérjétek az Urat!: 53:1.4-5; 55:4; 97; 153; 155
Erőm és énekem az Úr: 12; 29:2; 87:1-2; 127
Megjegyzések:
A törvény Krisztushoz vezető tanítómester — Pál, mint a Galatáknak is írta (Gal 1,14), szerfelett rajongott, harcolt az atyák hagyományáért. Megtérése után arra a következtetésre jutott, hogy a törvény őt nem igazíthatja meg Isten előtt. Mégis „tanítómester” a törvény, nevelő (görög: paidagogos — paedagogos, olyan rabszolga, akire a család gyermekeinek a nevelése volt bízva), hogy őket Krisztushoz vezesse. (Vö. Gal 3,24-25.)
Valóban úgy van, hogy a törvény (a Tízparancsolat) még mindig megmutatja a bűnöket. Törvény nélkül nem volna világos, hogy mi a bűnös dolog. És az a fölismerés, hogy újra vétkeztem Isten parancsolatai ellen, a hívőt Krisztus karjaiba vezeti. Ezt naponkénti megtérésnek nevezhetjük.
Megváltásunkat Krisztus végezte el a kereszten. Aki bármi emberi munkát kíván meg az üdvösség előfeltételeként, az kivonja a szívet a kegyelem evangéliumából! De a nyomorúságunkból való megváltásért hálából igyekeznünk kell Isten törvénye szerint élni, hogy így jelezzük hálánkat Istennek.
Tekintettel másokra — Jakab megoldása azt példázza, hogy a pogányokból lett hívőknek tekintettel kell lenni a zsidóból lett hívők érzéseire. Abban a korban ez nagyon is érthető. Jakab és a jeruzsálemi testvérek el akarták kerülni, hogy két irányzata, két csoportja legyen a gyülekezeteknek, melyek egymást nem ismerik el igazi híveknek és Krisztusban testvéreknek.
Amennyiben lehetséges — és nem a lelkiismeretünk ellen való —, akkor jó, ha mi is tekintettel vagyunk a másképpen gondolkodók érzéseire a keresztyén egyházon belül. Nehogy mi kötözzünk „súlyos és elhordozhatatlan terheket” (vö. Mt 23,4) mások vállára. Pál a galatabelieknek utal a törvény legelőkelőbb részére: a felebarát iránti szeretetre. Ha ezt minden keresztyén gyakorolná, elkezdené a saját környezetében lévő felebaráttal, akkor magától értetődő lenne, hogy tekintettel vagyunk egymásra.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki) / Történelem (Egyháztörténet) /Dráma
Vázlat:
antiókhiai (Szíria) gyülekezet
jeruzsálemi zsidók látogatóban
körülmetélkedés, zsidó törvények
Pál és Barnabás a jeruzsálemi apostoloknál
gyűlés — vita
Péter — pogányok (Kornéliusz)
Jakab — hozzászólás — határozat:
pogányból lett keresztyének:
– ne egyenek bálványáldozati húst
– megfulladt állatot és húst vérrel
– ne paráználkodjanak
Szilász és társai — levél Antiókhiába
a keresztyének öröme
365/336. Gyűlés Jeruzsálemben – tanári segédlet és feladatlapok egyben
334-335. Pál és Barnabás Antiókhiában; Első missziói út: Ciprus, Kisázsia
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet…
* Az evangélium ellenállást vált ki.
Előzmények:
Saul a megtérése után egy ideig még Jeruzsálemben volt, majd Tarzuszban. Egy ideig Arábiában, Szíriában és Ciliciában (nézd meg a térképen, hol található Tarzusz).
Előzetes megjegyzés: Fontos, hogy a missziói utakat térképpel a kezünkben tekintsük át. A Biblia nem fölöslegesen nevez meg annyi földrajzi adatot. Barnabás és Pál ciprusi útja még nem volt olyan nehéz és próbára tévő, mint Pál más útjai. Gyakran megdöbbenünk azon, hogy — Pál szavaival — olyan erőtlen és kicsiny testével milyen csodálatosan nagy próbatételeket élhetett át! Saul nem hiába lett Pál, vagyis „kicsi”.
1. történet:
Az István megkövezése után támadt üldözés miatt sokan elmenekültek Jeruzsálemből. Palesztinán át eljutottak Föníciáig, sőt Ciprus* szigetére, meg a szíriai Antiókhiába* is. (Kis-Ázsiában másik Antiókhia van.) Útközben hirdették az evangéliumot ezek a hívők, de csak a zsidóknak. Prédikálásuk gyümölcsöző volt.
Így keletkezett Ciprus szigetén gyülekezete az Úr Jézusnak. Onnan jött néhány hívő (meg a líbiai Ciréne gyülekezetéből) Antiókhiába, ahol a görögöknek is hirdették az Úr Jézust. Sokan hittek, és tértek meg közülük.
A hír eljutott a jeruzsálemi gyülekezetbe is. Az apostolok elküldték Barnabást Antiókhia területére. Mikor megérkezett, örült annak, amit tapasztalt, hogy Isten kegyelme ilyen áldott munkát végzett. „Megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.”
Barnabás hittel és Szentlélekkel teljes ember volt. Az ő prédikálására sokan csatlakoztak még a gyülekezethez. Ám az állandóan gyarapodó gyülekezet gondozásával nem bírt egyedül. Elment hát a ciliciai Tarzuszba, hogy Sault megkeresse. Magával vitte Antiókhiába.
Egy éven át dolgoztak ott együtt, s tanították a nagy gyülekezetet. Antiókhiában nevezték először a Krisztusban hívőket keresztyéneknek.
Keresztyén gyülekezet csak akkor teljes értékű, ha követi a missziói parancsot. Az antiókhiai gyülekezet ennek jó példáját mutatta.
Volt köztük néhány próféta és tanító*: Barnabás és Simeon, akinek „Niger” (=fekete) mellékneve ismert (valószínűleg az észak-afrikai Cirénéből való); Lucius, szintén Cirénéből; továbbá Manaén, aki Heródes Antipas galileai negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett*. Végül Sault említi az Írás.
Szolgálat és böjtölés közben egyszer így szólt hozzájuk a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.”
E néhány testvér — most már talán a gyülekezettel együtt — még egy ideig böjtölt és imádkozott. Majd rátették kezüket Barnabásra, az áldás jeleként, és engedték őket elutazni.
János, akit János Márknak is (vö. 331. lecke jegyzete) hívtak, a szolgálatban való segítőtársként ment Barnabással és Saullal.
Barnabást és Sault a Szentlélek vezette Ciprus szigetére, mely ebben az időben római uralom alatt állt. Antiókhiából előbb a közeli kikötővárosba, Szeleukiába mentek, onnan hajóztak át Szalamisz kikötőjébe. Sok zsidó kereskedő lakott e városban, az ő zsinagógáikban hirdette Barnabás és Pál Isten igéjét. (Megfigyelhetjük, hogy Pál a missziói útjai során először mindig — amennyiben lehetséges — a helyi zsidó közösséggel keresett kapcsolatot.) Arról nem hallunk, volt-e gyümölcse prédikációjuknak a szalamiszi zsidók között.
Az országot bejárva érkeztek meg a fővárosba, a sziget nyugati oldalán lévő Páfoszba. Ott székelt a római vezetés. Szergiusz Paulusz volt a helytartó, „aki értelmes ember volt”. Találkoztak itt egy zsidó mágussal és álprófétával, akit Bar-Jézusnak (vagyis „Jézus fiának”) hívtak! Gyakran megfordult a helytartónál, talán a szolgálatában is állt.
Szergiusz Paulusz meghallotta, hogy Barnabás és Saul a városba érkeztek, és magához hívatta őket, mert szerette volna hallani Isten igéjét.
De Elimás* — ahogyan Bar-Jézust másképpen hívták — mindent megtett azért, hogy a helytartót eltérítse (visszatartsa) a hittől.
„Saul pedig, akit Pálnak* is hívnak” (mostantól mi is így nevezzük), Szentlélekkel telve szigorúan ránézett, és így szólt: „Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazságnak ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme az Úr keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig!”
Elimás erre megvakult. Tapogatózva keresgélt valakit, aki kézen fogná és elvezetné.
A helytartó ezt látva hitt az Úr tanításának.
2. történet:
Pál, Barnabás és János Márk Páfoszból Kis-Ázsiába* hajóztak. Eljutottak a pamfiliai Pergébe.
János Márk itt búcsút vett Páltól és Barnabástól. Visszatért Jeruzsálembe. Vajon a tervezett hosszú út riasztotta volna? (Ez t később problémát jelent Pál és Barnabás között — vö. ApCsel 15,37-40; 337. lecke).
Pergéből Pál és Barnabás tovább utazott Antiókhiába, mely pizidiai területen fekszik, két tó között, a Taurusz-hegyen. Szombaton elmentek a zsinagógába, ahol mint megszokott emberek foglaltak helyet.
A törvény és a próféták felolvasása utána zsinagóga vezetői egy szolgát küldtek hozzájuk, ezzel az üzenettel: „Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok.”
Pál felállt, intett a kezével, hogy csend legyen (egy zsinagógában beszélgetni szoktak, amikor nincs fölolvasás vagy igemagyarázat). „Férfiak, izráeliták, akik az Istent félitek, halljátok” — kezdte Pál. Majd röviden fölvázolta Izráel népének történetét az egyiptomi szabadulástól Dávid uralkodásáig. „Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.” (3/ő. Zsolt. 89,21)
Dávid utódaiból adta Isten Izráelnek, ígéretei szerint az üdvözítő Jézust. Először Keresztelő Jánosnak adta hírül jövetelét, aki hirdette a megtérés keresztségét. S Pál itt felemelte a szavát: „Atyámfiai férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai, és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje nekünk küldetett el.” Majd elmondta, amit a zsidó vezetők tettek Jézussal Jeruzsálemben: elítélését és megfeszítését, feltámadását és azok tanúságtételét, akik találkoztak vele.
Tanúskodnak erről az atyáknak tett ígéretek is, melyeket a Szentírás őriz. „Vegyétek tehát tudomásul, atyámfiai, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.”
Pál valószínűleg észrevette, hogy hallgatói egy része mit sem akar hallani ebből az evangéliumból, s beszéde végén figyelmeztette őket hitetlenségük következményeire. Ők aztán gyorsan elhagyták a zsinagógát. Mások kérték Pált és Barnabást, hogy a következő szombaton is beszéljenek ezekről a dolgokról. Sokan követték őket a zsidók és az istenfélő prozeliták közül*.
A következő szombaton majdnem az egész város egybegyűlt, hogy Isten igéjét hallják. De amikor a zsidók (azok, akik egy hete sem akarták befogadni az igét) meglátták a tömeget, irigykedni kezdtek, és átkozódva Pál beszéde ellen fordultak. Pál prédikálásában nem a törvény, hanem a kegyelem került a középpontba.
Pál és Barnabás pedig bátran beszélt: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” (Vö. Ézs 49,6)
Amikor a pogányok ezt hallották, nagyon megörültek, és dicsőítették az Urat. Sokan hívőkké lettek közülük. Az Úr igéje pedig elterjedt Antiókhia körül az egész tartományban.
A zsidók azonban felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat* és a város előkelőit, s kiűzték Pált és Barnabást a határukból. Ők lerázták a lábuk porát ellenük*, és elmentek Ikóniumba. Az antiókhiai új hívők pedig megteltek örömmel és Szentlélekkel.
3. történet:
Pál és Barnabás — mintegy 150 kilométernyi gyalogút után! — Ikóniumba* érkezett. Ez a város már Likaóniában van. Ott is először a zsinagógába mentek, ahol olyan meggyőzően beszéltek, hogy zsidók és görögök közül egyaránt sokan lettek hívőkké. De azok a zsidók, akik nem fogadták el a tanításukat, felingerelték a város lakóit Pál és Barnabás ellen.
A feszült helyzet ellenére mégis itt maradtak egy ideig, és bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelme igéje mellett, jelek és csodák történtek. Az evangélium nem maradt gyümölcstelen.
Közben a város lakosságának egy része a zsidók mellé, másik része az apostolok mellé állt. Egy nap aztán összefogtak a vezetők, hogy a feldühített tömeget Pálék ellen uszítsák, s megkövezzék őket.
Pál és Barnabás ezt megelőzve elhagyták a várost, és Likaónia más városaiba menekültek, Lisztrába* (ami oda kb. 30 km), Derbébe (kb. 90 km) és környékükre, ahol szintén hirdették az evangéliumot.
Lisztrában csoda történt. Volt ott egy ember, aki születésétől fogva béna volt, nem tudott járni. Ő is hallgatta Pál beszédét, aki felfigyelt rá, s észrevette, van olyan hite, hogy meggyógyuljon. Így szólt hozzá: „Állj a lábaidra egyenesen!” Erre az ember felugrott és járkált.
A körülöttük lévő emberek, látva ezt, likaóniai nyelven kiáltoztak: „Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban*!” Barnabást Zeusznak (Jupiter*), Pált pedig Hermésznek (Merkuriusz*) nevezték, mivel ő volt a szóvivő. A Zeusz-templom papja pedig bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, hogy áldozatot mutasson be nekik.
De mikor az apostolok ezt meghallották, ruhájukat megszaggatva rohantak a tömeg közé, kiáltozva: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet.”
Csak nagy nehezen tudták a tömeget lebeszélni arról, hogy áldozatot mutasson be nekik.
De zsidók érkeztek Lisztrába Antiókhiából és Ikóniumból; Pál, Barnabás és az evangélium ellenségei. Rábeszélték a sokaságot, kövezzék meg Pált (a szóvivőt!), majd kivonszolták a városból, mert azt hitték, halott. Vagyis nem legális megkövezés (ítélet), hanem lincselés volt ez inkább. Pál a 2Kor 11,25-ben emlékezik erre az eseményre.
A tanítványok (városbeli hívek) nem hagyták Pált magára, aki egyszer csak felkelt, és visszament velük a városba. Másnap pedig továbbutazott Barnabással Derbébe.
Derbében az evangéliumot hirdetve Pál és Barnabás sokakat megnyert tanítványnak, majd visszatértek Lisztrába, onnan Ikóniumba és Antiókhiába. Mindenütt erősítették és bátorították a tanítványokat, hogy hűek maradjanak a hitben. Beszéltek róla, hogy sok háborúságon át kell bemenniük az Isten országába.
Gyülekezetenként elöljárókat, véneket (presbiterek) választottak. Mielőtt búcsút vettek volna, böjtöltek és imádkoztak a hívekkel, az Úrnak ajánlva őket.
Pizidián áthaladva eljutottak Pamfilia provinciába. Prédikáltak Pergé városában, majd a kikötővárosba, Attáliába mentek, ahonnan visszahajóztak Antiókhiába. Beszámoltak a gyülekezetnek, amely kiküldte őket, „milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre”.
Pál és Barnabás ezután hosszú időre Antiókhia gyülekezetében maradtak.
Jegyzetek:
Ciprus — Ciprus szigete a Földközi-tengeren található, nem túlságosan messze, kb. 100 km-re a parttól. Önálló római provincia volt, saját helytartóval (prokonzullal), aki Szergiusz Paulusz volt akkor.
A sziget, Antiókhia városához hasonlóan, a Kelet-Nyugat közötti kereskedelem központja volt. Vallási szokásaiban keleti és görög vonásokat egyesített. Pafosz, a vezetés székhelye, különösen ismerős volt Vénusz-templomáról, és az istennő kultuszához kapcsolódó „érzéki” ünnepségekről. Szalamiszban, a sziget keleti oldalán sok zsidó kereskedő lakott. Több zsinagógájuk volt.
Antiókhia — Igen fontos kereskedőváros volt Szíriában, az Orontész folyó mentén. A Kr. e. IV. szd-ban alapította Szeleukosz Nikátor, és a testvéréről, Antiokhuszról nevezte el. A Szeleukidák fővárosa volt.
Próféták és tanítók — A „próféta” fogalma az Új szövetségben kissé mást jelentett, mint az Ószövetségben. A próféta átadja azt, amit a Szentlélektől kap. Az ószövetségi prófétáknak többnyire Isten ítéletét kellett hírül adniuk Izraelről és/vagy a környező népekről, valamint megjövendölni a Messiás eljövetelét. Az újszövetségi korban elsősorban Isten igéjének kijelentői voltak a próféták, és csak néha-néha mondhattak próféciát a Szentlélek által, mint Agabus, aki az éhínséget adta hírül (vö. ApCsel 11,27-30).
A tanító olyan valaki, aki tanítja és vezeti a gyülekezetet (hasonló a zsidó rabbihoz, vagy a mai lelkészhez).
A negyedes fejedelemmel, Heródessel nőtt fel — Lehet, hogy Manaén anyja volt Heródes dajkája, szoptatója, de az is lehet, hogy Manaén a királyi család „bizalmasa” volt, tiszteletbeli címmel, akinek tekintélye volt az udvarban.
Elimás, a varázsló —E korban sok varázsló és varázslónő volt, a zsidók között is. Az Elimás arab szó, „mágus”-t, „bölcs”-et jelent. A keleti bölcseket is (Mt 2,1) eredetileg mágusoknak nevezték.
Pál — Római polgárként Sault a Pál név illette meg. Lukács az ApCsel-ben ezt a római nevet használja, mivel most Júdeán kívül, a hellenista világban van. Pál „kicsit” jelent, ami bizonyára a testtartásáról is mond valamit.
Kis-Ázsia — Ázsia nyugati félszigete, melyet északon a Fekete-tenger, nyugaton az Égei-tenger, délen a Földközi-tenger vesz körbe, keleten Szíriával határos, és Örményországig tart. A keresztyénség történetében fontos helyet foglalt el, Pál és segítőtársai sok gyülekezetet alapítottak itt. Azóta kevés hívő maradt. Az iszlám került a helyére. Ez a terület ma Törökországhoz tartozik. (Örményországban még van sok keresztyén.)
Pál korában ez a terület a rómaiak kezén volt, akik különböző provinciákra osztották fel. Hét ilyen önálló kormányzatú tartománya volt: Ázsia, Bitinia, Kappadócia, Likaónia, Galácia, Pamfilia és Cilicia. A missziói utakon más elnevezésekkel is találkozunk, melyek egy korábbi időszakhoz tartoznak. Pl. Frigia, Pizidia. Így Antiókhia (Pizidia) valószínűleg Galácia provinciában volt. A missziói utak legtöbb térképén mindkettő, a régebbi és újabb név is megtalálható. A történet elmondásakor használjuk inkább a „környéke, vidéke” kifejezést, amikor a régebbi megnevezésekkel találkozunk.
Prozeliták, pogányból zsidóvá lettek — A Mt 23,15 beszéli el, hogy az írástudók és farizeusok bejárják a tengert és a szárazföldet, hogy egy pogányt prozelitává tegyenek. A prozeliták valamikor pogányok voltak, akik a zsidó valláshoz csatlakoztak. Hogyha nem metélkedtek körül, vagy nem tartották meg a törvényt, akkor az udvar prozelitáinak hívták őket (a templomba csak a pogányok udvaráig mehettek); ha pedig teljesen a zsidósághoz csatlakoztak, akkor az „igazság prozelitáinak” neveztettek.
Tekintélyes istenfélő asszonyok —Feltűnő, hogy sok pogány (görög vagy görögül beszélő) asszony vonzódott a zsidó istentisztelethez. Könnyen megtehették, mivel nem kellett körülmetélkedniük, és nem volt szükségük a házastársuk beleegyezésére. A görög kultúrában az asszonyoknak nagyobb önállóságuk volt.
Lerázni a port a lábukról — Az Úr Jézus tanította erre a tanítványait: „Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyítékul ellenük.” (Lk 9,5; vö Lk 10,10-12)
Zsidó szokás volt lábukról a port eltávolítani, amikor egy pogány országot vagy területet elhagytak, hogy megtisztuljanak a pogányok tisztátalanságától. Az Úr Jézus csatlakozott ehhez a szokáshoz.
Ikónium — A város neve „kép”, „képecske”. Feltételezik, hogy nevét olyan képnek köszönheti, melyet a mítosz szerint Prométeusz csinált volna a bűneset után, és amit a szél életre keltett. A város egy időre Likaónia fővárosa volt, és ma Koniának hívják.
Lisztra — Likaónia területén lévő város, 5-6 órányi járásra Ikóniumtól; római telepesek is laktak ott, akik egyfajta katonai arisztokráciát képviseltek. Amikor egy magasabb rangú római tiszt nyugdíjba ment, kapott egy földbirtokot, hogy abból éljen.
Lisztrában tért meg az ifjú Timóteus is, valószínű, hogy a város első meglátogatása alkalmával. Pál második missziói útja folyamán ismét eljutott Lisztrába, akkor esik szó róla: „Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány…” (ApCsel 16,1kk). Tehát akkor már hívő volt.
Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban — Ez a gondolat Philémon és Baukis mítoszán alapul, amit Ovídiusz, híres latin költő, Augusztus császár kortársa őrzött meg. Philémon, egy idős ember és a felesége, Baukis vendégszeretettel fogadták Zeuszt és Hermészt (latinosan Jupiter és Merkuriusz), miután hiába próbálkoztak gazdagoknál és előkelőeknél fedelet kapni, mint fáradt utasok. Büntetésül az egész vidéket víz sodorta el, csak Philémon háza maradt meg, és pompás templommá változott. Zeusz Philémon két kívánságát teljesítette. Ő és a felesége templomőrizők lettek, s egyszerre haltak meg. Philémon tölgyfává változott, Baukis pedig hársfává.
A görög mitológiában gyakran találkozunk azzal, hogy az istenek emberi alakban jelennek meg, amiből sokat megörökítettek a műalkotások.
Jupiter — A római főisten, a mennyei atya; ő rendelkezett a világ sorsával; Rómát különösen is oltalmában tartotta, ott volt a temploma. A görögök a főistent Zeusznak hívták. Az ApCsel görög alapnyelve nem Jupiternek, hanem Zeusznak nevezi.
Merkuriusz — A rómaiaknál a kereskedelem istene; ugyanaz, minta görögöknél Hermész, az istenek követe és szószólója. Az ApCsel görög szövegében Hermész a neve
Énekek:
Református énekeskönyv: 67; 72:6.10; 89:7.20; 133; 251:1.3; 370:1; 396; 397
Jertek, énekeljünk: 134; 166; 239; 247:1-2
Harangszó: 35; 45; 46; 47
Dicsérjétek az Urat!: 5; 67; 146; 151; 159:1-3
Erőm és énekem az Úr: 12; 26; 32; 46; 82; 115; 127; 128; 129
Megjegyzések:
„Menjetek el… tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19) — Az Úr Jézus missziói parancsát már korábban is gyakorolták a Jeruzsálemből elmenekült gyülekezeti tagok. Fülöp evangélista pl. gyülekezetet alapított Samáriában. De a misszió igazán Barnabás és Saul Antiókhiába küldésével kezdődött, majd teljesedett ki.
Látjuk tehát, hogy a missziói parancsot magánszemélyként is gyakorolják keresztyének, s a gyülekezet is megteheti, ha a Szentlélek ösztönzi erre. Minden hívőnek magának kell megértenie e feladatot, s megtennie, ami lehetőségében áll. Hogy missziót végezzen, evangélizáljon az Úr Jézus nevében. Még ha ő maga nem is tudna „útnak indulni” az evangéliummal, bekapcsolódhat más módon, akár valamilyen adományt elküldve missziói vagy evangélizációs célokra. Áldott az a gyülekezet, mely magáénak tekinti ezt a feladatot.
Az evangélium ellenállást vált ki — Jézus előre megmondta, hogy az evangélium kijelentése sok embernél ellenállásba fog ütközni. Elimás esetében Pál — a Szentlélek vezetésével —felvette a harcot a gonosszal. Szergiusz Paulusz így lett meggyőzve az evangélium ügyének. Máskor viszont egyszerűen ott kell az ilyen embereket hagyni, elmenni arról a helyről, lerázva a port „ellenük” a lábakról (vö. Lk 9,5). Pál és Barnabás ismerte ezt a kijelentést. Vigyázzunk rá, hogy az „ellenük”, Isten igéjének ítéletét fejezi ki. Nem nekünk kell ítélkezni. (Vö. Mt 7,1-5)
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Emberismeret (Osztályfőnöki)
Történelem (Egyháztörténelem) / Földünk és környezetünk (Földrajz)
Magyar nyelv és irodalom / Történelem
Vázlat:
1. történet:
Antiókhia (Szíria)
Krisztus gyülekezete („keresztyének”)
Barnabás elhívja Sault (Tarzuszból)
együtt tanítanak
missziós gyülekezet:
Barnabást és Sault küldik ki
Saul = Paul
János Márk is velük (Barnabás unokaöccse)
Ciprus: Szalamisz, Páfosz
Szergiusz Paulusz helytartó
Elimás a mágus (Bar-Jézus)
megpróbálja a helytartót visszatartani a hittől
büntetés: átmenetileg megvakul
Szergiusz Paulusz hisz a tanításban
2. történet:
Ciprusról Kis-Ázsiába
János Márk visszatér
Antiókhia (Pizidia) — zsinagóga (beszéd)
zsidók és prozeliták követik őket
következő szombat — pogányok is
zsidók irigykednek — apostolok ellen szítanak
távozás Ikóniumba
3. történet:
Ikónium — zsinagóga
zsidók és görögök lesznek hívőkké
vezetők az apostolok ellen
menekülés Lisztrába
Lisztra — béna meggyógyítása
„Zeusz” és „Hermész”
pap: áldozati állat
Mi is emberek vagyunk!
zsidók (Antiókia és Ikónium) fölizgatják a tömeget
Pált megkövezve a városon kívülre viszik
Pál föláll és visszamegy a városba
irány Derbé
Visszaút: Derbé — Lisztra — Ikónium — Antiókhia — Pergé — Attália — Antiókhia (Szíria)
a gyülekezetekben: presbitereket választanak
365/334-335. Pál és Barnabás Antiókhiában; Első missziói út: Ciprus, Kisázsia – tanári segédlet és feladatlapok egyben
332-333. Saul megtérése; Saul újra Jeruzsálemben
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Istennek semmi sem lehetetlen: a megtérés az Ő csodája.
* Amire az Úr elhív, arra fel is készít.
Előzmények:
Eddig a Péter apostol körüli eseményekkel foglalkoztunk, most rátérünk a Pál apostolról szóló elbeszélésekre.
Már ifiú Saulként megismertük, ott volt István megkövezésénél. A szanhedrin tagjai ruháikat Saulra bízták, aki örült István halálának. Saul ezután pusztította a jeruzsálemi gyülekezetet, férfiakat és nőket hurcolt el házukból, és börtönbe vettette őket (vö. ApCsel 7,58 és 8,1; 326. lecke).
Bevezetés:
Ki ez az ember?
Héber neve Saul („kért” vagy „Istentől kiimádkozott” — mint Izráel első királya, a benjámini Saul — vö. 1Sám 9); Jézus így szólította meg (ApCsel 9,4). Benjámini (Fil 3,5: „…nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül…”), de római polgár is (ApCsel 22,25-27). Ezért lett héber neve átalakítva a görög/rómaiasan hangzó Saulusra. Szülei Tarzuszban éltek, a kis-ázsiai Cilicia római provinciájában (ApCsel 22,3). Saul születése előtt valamennyi idővel kapták meg Tarzusz lakói a római polgárjogot.
Szigorú farizeus nemzetségből származik (ApCsel 26,5: „kegyességünk legszigorúbb irányzata szerint éltem, mint farizeus”; Fil. 3,5: „törvény szempontjából farizeus”), az ismert írástudótól, Gamálieltől* tanult (ApCsel 22,3: „Gamáliel lábainál kaptam nevelést az ősi törvény szigora szerint”).
Saul egészen jó, szinte fanatikus tanítvány volt, ami a saját szavaiból derül ki a Gal 1,14-ben: „…És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak.”
A szigorú farizeusok szokása volt valamilyen egyszerű foglalkozással keresni a kenyerüket. Saul sátorkészítő volt (vö. ApCsel 18,3; 1Kor 4,12: „tulajdon kezünkkel dolgozva fáradozunk”).
Feltételezik, hogy beszédhibás lehetett és gyönge testű („tövis adatott a testembe”; 2Kor 12,7). Lehet, hogy ismerte az Úr Jézust, hallgathatta beszédeit Jeruzsálemben, ítéletét Kajafás termében, és elítélését Poncius Pilátus által egészen közelről. Végignézhette keresztie feszítését, s a (zsidók által tagadott) híradást a feltámadásáról hallhatta … és kritizálhatta.
Saul meg volt győződve arról, hogy jól teszi, ha a Názáreti Jézus követőit üldözi. Az volt, aminek mondta is magát (ApCsel 22,3), „rajongtam Istenért”.
1. történet:
Saul továbbra is buzgón üldözte Jézus Krisztus gyülekezetét Zsákmányát kereső ragadozóhoz lehet hasonlítani, aki nem nyugszik, míg az általa gyűlölt Jézus követőit mind el nem fogja. S úgy gondolta, ezzel Istent szolgálja.
István megkövezése után üldözték ugyan a jeruzsálemi gyülekezetet, mégis sokan el tudtak menekülni tagjai közül. Egy részük Damaszkuszba került, és ez kitudódott.
A fanatikus Saul Damaszkuszba akart hát menni, a szíriai tóvárosban élő zsidók közösségéhez. A főpaptól kért megbízólevelet, hogy nyomozhasson olyan férfiak és nők után, akik Jézus tanításait követik, s megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe, ítélethozatalra.
Látjuk, milyen messzire ért a szanhedrin keze, a zsidó vallási hatalom abban a korban*.
Hamarosan el is indult Saul kísérőivel Damaszkuszba, ám a város előtt hirtelen mennyei fény villant fel körülötte*. Földre esett, és hangot hallott, mely így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (Az ApCsel 26,14 hozzáteszi: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.*”)
„Ki vagy, Uram?” — kérdezte Saul. Vajon tudta-e, ki szólítja meg? „Úrnak” szólította, de nem biztos, hogy tudta, ki ő.
„Én vagyok Jézus, akit te üldözöl” — mondta az Úr. Aki Krisztus tanítványait üldözi, őt is üldözi! — „Kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.”
A vele utazó férfiak döbbenten álltak, mivel hallották a hangot, de nem láttak senkit.
Saul felállt a földről. Amikor kinyitotta a szemét, senkit sem látott. Megvakult az erős fénytől. Kísérői kézen fogva vezették be a városba, ahol egy bizonyos Júdás házában szállt meg. Három napig maradt ott vakon, étel és ital nélkül. Így összetörte az Úr Jézus megjelenése.
A harmadik napon látomásban szólította meg az Úr Jézus egyik damaszkuszi követőjét, Anániást. Saulhoz küldte: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának* hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy (újra) lásson.” Az Úr jól előkészíti a találkozást, ami érthető.
Anániás elgondolkodott: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet!” A damaszkuszi hívők tehát már tudták, Saul milyen céllal érkezik a városba.
Az Úr azonban azt mondta neki: „Menj el, mert választott eszközöm ő*, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”
Ez meg kellett nyugtassa Anániást. Engedelmeskedett végre. Sault térdelve és imádkozva találta Júdás házában. Rátette kezét, és így szólt hozzá: „Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.
Anániás tehát tudta, mi történt a városba vezető úton. Vajon az Úr Jézus ezt is elmondta neki? Vagy másféleképpen szerzett róla tudomást? Nem tudjuk. Figyelemre méltó az is, hogy Anániás a Szentlélekkel való kitöltetésről beszélt. Saul úgy válhat apostollá, az Úr Jézus küldöttévé, ha a Szentlelket befogadja, mint a többi apostol az első pünkösdkor (vö. ApCsel 2 — 4; 321. lecke).
Saul azonnal visszanyerte látását. Mintha pikkelyek estek volna le a szeméről.
S most valami rendkívüli következett: Anániás megkeresztelte Sault*!
Saul három nap óta először evett, és megerősödött. S amint látjuk, nemcsak testileg. Néhány napig a Damaszkuszban élő tanítványoknál maradt. Valószínűleg magával vitte Anániás.
Damaszkuszban sok zsidó lakott. Saul egyből beszélni kezdett a zsinagógájukban Krisztusról. Még nem sokat tudott róla, de amit tudott, azt hirdette: Jézus Isten Fia! Hiszen megszólította őt a mennyből! Egyik zsinagógából ment a másikba, hogy elmondja bizonyságtételét. S közben nem sokat törődött magával, hogy most mi lesz, mit szólnak hozzá.
Aki hallotta, csodálkozott rajta. „Hát nem ő az, aki üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívják ezt a nevet (Jézusét), és aki ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok elé vigye őket?” (Nem igazán látjuk, hogy e csoda hatására megváltoztak volna.)
Saul egyre bátrabb lett, vagyis a Szentlélek e pár nap alatt egyre inkább megtanította az Üdvözítő munkájának ismeretére. Az Írásokból bizonyítja a damaszkuszi zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus, az annyira várt Messiás. (Hallgatói értelmi érveket nem tudnak fölhozni ez ellen, a szívük maradt inkább bezárva.)
Jó néhány nap múlva a városban lakó zsidók elhatározták, hogy Sault megölik.
A terv azonban nem maradt titokban. Saul barátai éberen vigyáztak. Megtudták, hogy mostantól egy csapat fanatikus zsidó fogja őrizni a városkapukat, hogy Sault elkapják és megöljék. A 2Kor 11,32-33 szerint Saul ellenségei Aretász helytartónak, Nabatea királyának (Petra fővárosa) segítségét is kérték, aki Damaszkuszt uralta.
A tanítványok segítettek Saulnak elmenekülni a városból. Éjszaka egy olyan házba vitték, mely a várfalhoz volt építve, s egy ablakon át egy kosárban kötéllel leeresztették (vö. 2Kor 11,33).
2. történet:
Saul Damaszkuszból való menekülése után három évig Arábiában volt. Majd Jeruzsálembe utazott, ahol annyi keresztyént hurcolt fogságba.
Jeruzsálemben csatlakozni próbálta tanítványokhoz, vagyis az Úr Jézus követőihez Akik nagyon is érthető módon, féltek tőle, nem hitték, hogy ő is tanítvány lett.
Barnabás* másként gondolkozott erről. Magához vette Sault, és az apostolokhoz vitte. Elmondta nekik, hogy Saul a damaszkuszi úton látta az Urat, aki beszélt vele. Azt is elmondta, hogy Damaszkuszban Saul milyen bátran beszélt Jézus nevében.
Ez elég volt az apostoloknak, hogy tanítványként maguk közé fogadják a gyülekezet korábbi üldözőjét. Bizonyára hallottak arról is, amit az Úr Anániásnak mondott Saul küldetéséről.
Saul egy időre Jeruzsálemben maradt az apostolokkal, s bátran beszélt az Úr Jézus nevében. Aztán egyszer csak vita támadt közte és a görög nyelvű zsidók között. Azok egyáltalán nem egyeztek vele, s próbálták megölni.
Saul különös kijelentést kapott, amiben az Úr Jézus közölte vele, hogy az evangéliumot a pogányoknak kell hirdetnie. A templomban imádkozva látomást látott, amiben az Úr Jézus azt mondta neki, gyorsan hagyja el a várost, mert nem fogadják el a bizonyságtételét. „Eredj el, mert én messzire küldelek téged, a pogányok közé.” (ApCsel 22,17-21)
A testvérek, miután megtudták, hogy mit terveznek a görög zsidók, Pált Cézárea kikötővárosba vitték. Onnan útnak indították születési helyére, a ciliciai Tarzuszba.
Kiegészítés:
Galata 1,10 — 2,1: Itt Saul életének olyan szakasza következik, amiről Lukács nem mond szinte semmit az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Saul (a majdani Pál) jóval később írt erről a Galatákhoz* írt levelében.
Pál elmondja, hogy előbb üldözte Isten gyülekezetét, majd Jézus Krisztus megjelenése által hívatott el apostollá, hogy pogányoknak hirdesse az evangéliumot.
Saul a megtérése után Arábiába* ment. Három évig volt ott, majd tizenöt napig tartózkodott Jeruzsálemben, ahol Péterrel találkozott, és Jakabbal, az Úr testvérével. Később Szíria és Cilicia provinciákat látogatta meg. Mindez idő alatt a júdeai gyülekezetek nem ismerték őt személyesen, de hallottak róla, hogy az, aki korábban üldözte őket, most azt a hitet hirdeti, melynek pusztítója volt.
Csak tizennégy évvel később ment vissza Saul Jeruzsálembe, Barnabással és Titusszal.
Jegyzetek:
Gamáliel — Farizeus és törvénytudó, a szanhedrin — zsidó nagytanács — hetven tagjának egyike. Amikor az apostolokat elfogták, és a tanács elé állították, Gamáliel volt az, aki megpróbálta a foglyokat a tanácsteremből kijuttatni. Majd szólt a tanácstagokhoz. Olyan emberek képét idézte fel a korábbi időkből, akik a népet felkavarták, de akikről most —valamennyi idő elteltével — semmit sem hallani. Talán így lesz Jézus követőivel is. De —figyelmeztetett — hogyha Istentől volna, amit tesznek, akkor a nagytanács úgysem tehet semmit ellenük. Akkor Isten ellen harcolnának. (Vö. ApCsel 5,34-39; 325. lecke) Gamáliel a zsidó történetírónál, Josephus Flaviusnál úgy szerepel, mint az egyik legnagyobb zsidó rabbi, a nagytanács hét legfontosabb tagjának egyike, aki elnyerte a különleges Jabban” címet. A hagyomány szerint Gamáliel halála után a törvény dicsőségének és a tanítás tisztaságának vége szakadt, amivel a farizeizmusnak is vége lett.
Gamáliel Simeon rabban fia, a híres Hillél unokája volt.
Zsinagógák és a szanhedrin hatalma — A Római birodalom területén zsinagógák százait lehetett megtalálni, szétszórva. A jeruzsálemi szanhedrinnek nem volt meghatározó hatalma vallási ügyekben, de mindenütt számoltak vele. Lelki dolgokban olyan szabad kezet hagytak a rómaiak a zsidóknak, amennyire csak lehet. Fenyítéshez is volt joguk.
Mennyei fény villant körülötte — Az ApCsel 26,13-ban így olvasunk erről: déltájban „a nap fényénél is ragyogóbb világosság” sugározta körül őket. A görögben az áll: „körbevillámlik”.
,Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” — Egy ökröt, a zsidó parasztok igásállatát a hajtója néha meg kellett bökdösse, hogy jobban húzzon. Mindezt egy hegyes bottal, vagy szúrós növénnyel tette. A nehézkes, engedetlen ökör haragból gyakran hátrafelé rúgott, bele az ösztökébe.
Átvitt értelemben azt az erőtlen haragot fejezi ki a mondás, amellyel mások helyett önmagának okoz fájdalmat az ember. Saul esetében nem mondhatjuk, hogy csak önmagának okozott fájdalmat, ahogyan gyűlölettel indult el Jézus Krisztus gyülekezete ellen. A gyülekezet is szenvedett ettől, de nem okozhatta a veszedelmét.
Egyenes utca — Feltehetőleg Damaszkusz főutcája, mely keletről nyugati irányba vezetett.
Választott eszközöm ő — Arra utal az Úr, hogy Saul kiválasztott, és alkalmassá lett téve arra, hogy az Ő nevét, az evangéliumot elvigye a pogányokhoz. Saul királyoknak is fogja hirdetni az Üdvözítő nevét! (II. Agrippa királyra gondolhatunk, aki Pált Fesztusz helytartónál hallgatta ki; ApCsel 25,23kk; 349. lecke). S persze a zsidóknak is, akiket a különböző helyeken meglátogat. Saul, aki annyi hívőnek okozott szenvedést, majd maga kell az Úr Jézus nevéért szenvedést vállaljon.
Anániás megkeresztelte Sault — Anániás vajon gyülekezeti tisztségviselő volt, vagy abban a korban minden egyes hívő megkeresztelhette az Úr Jézus új követőjét? Valószínűleg a kis damaszkuszi gyülekezet vezetője lehetett. Pál maga sem sok új hívőt keresztelt meg.
Barnabás — „Vigasztalás fia” — Ez volt a mellékneve; eredetileg Józsefnek hívták (vö. ApCsel 4,36). Lévita volt, aki Ciprus szigetén született. Eladott egy mezőt, s ennek árát az apostoloknak adta (ApCsel 4,37). Őróla mondják az ApCsel 11,24-ben, hogy derék ember, Szentlélekkel és hittel teljes. Az Úr Jézus gyülekezetének szétszóratása után Barnabást a jeruzsálemi gyülekezet Antiókhiába küldte, ahol sok áldás sal munkálkodott. Barnabás fölkereste Sault Tarzuszban, és magával vitte Antiókhiába (ApCsel 11,22-25; 334. lecke). Később Barnabás Saullal (Pállal) együtt az Antiókhiai gyülekezetből Ciprusra küldetett, hogy ott hirdesse az evangéliumot (ApCsel 13,1-4; 334. lecke).
Galaták — A nagy Galácia provincia lakói, ami ma Törökország közepe, hegyekkel, magasföldekkel és nagy tavakkal. Sok helyen találták meg zsinagógák maradványait, többek között Szárdiszban. Itta zsidóknak nagy befolyása volta keresztyén gyülekezetekre.
Arábia — Valószínűleg Nabatea királyságára gondoltak, aminek Petra volt a tóvárosa, mai Jordániában. Ez időben, amikor Saul ott járt, Aretász volt királya ennek az országnak. Megdöbbentő, hogy Saul ott járt, hiszen a 2Kor 11,32-ben elbeszéli, hogy Aretász helytartó őt Damaszkuszban el akarta fogatni.
Egyébként Aretász apósa volt Heródes Antipásznak, Galilea negyedes fejedelmének. Heródes első felesége Aretász lánya volt, akit ellökött magától (hogy Heródiással, testvére,
Fülöp feleségével éljen együtt), ami után Aretász sereggel vonult ellene.
Énekek:
Református énekeskönyv: 42:7; 65:2-3; 77:8; 215:1-2; 300:3-4; 395; 460:1.4
Jertek, énekeljünk: 97; 101; 103; 118; 134; 137
Harangszó: 33; 35; 42; 43; 50:1-2
Dicsérjétek az Urat!: 15:1-2; 60; 63; 67; 70; 74:1.4; 146; 161
Erőm és énekem az Úr: 18:1; 21; 24; 56:1.4; 59; 127; 131:1-2
Megjegyzések:
Az Úrnak semmi sem lehetetlen — Olyan megtérés, mint a tarzuszi Saulé, évszázadokon át előfordul újra meg újra. Üldözőből tanítvány válik. Emberileg nézve csoda, hogy egy ilyen elszánt üldöző megállíttatik az útján. Minden megtérés Istentől való csoda. Az Úr Jézus nem hiába mondja, hogy az angyalok a mennyben örülnek egy bűnös ember megtérésén.
Saul megtéréséből kiderül, hogy semmi sem lehetetlen az Úrnak: gonosztevő a kereszten; Saul; a ciprusi Sergius Paulus római helytartó (ApCse113,7kk; 334. lecke); egy embernyúzó az orosz vagy román börtönben; hindu vezető Bali szigetén stb. Soli Deo Glória!
Csodálatosak az Úr útjai — Milyen sokat kellett Saulnak várnia, míg végre elkezdhette igazi munkáját! Összehasonlíthatjuk a 14 évet, amit Arábiában, Szíriában és Ciliciában töltött, azzal a negyven évvel, amit Mózesnek Jetrónál, az apósánál kellett eltöltenie. Isten mindkét szolgája számára az előkészület évei voltak ezek. Nem mindig sikerül úgy, ahogy várjuk. De Isten tervébe csodálatosan beleillik.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Emberismeret (Osztályfőnöki) / Történelem (Egyháztörténelem)
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Természetismeret (Környezetismeret) / Dráma
Ének-zene / Dráma
Vázlat:
tarzuszi Saul
szigorú farizeus
Gamáliel leckéje
a jeruzsálemi hívek üldözése (István)
„Istenért rajongó”
levél a főpapoktól
Damaszkusz — híveket elfogni
Damaszkusz közelében — fény és hang:
„Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
„Ki vagy, Uram?”
„Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”
feladat: „menj be a városba”
három napig vak
nem eszik, nem iszik — imádkozik
Anániás — fél Saultól
Saul az Úr választottja:
elviszi az evangéliumot a pogányokhoz
Anániás Saulhoz megy
kézrátétel — Saul újra lát
Saul prédikál Damaszkusz zsinagógáiban
menekülés: kosárban a falról
Jeruzsálem — a gyülekezet fél Saultól
Barnabás az apostolokhoz viszi
Saul — bátran beszél az Úr Jézusról
ellenségei elől Tarzuszba megy
365/332-333. Saul megtérése; Saul újra Jeruzsálemben – tanári segédlet és feladatlapok egyben
331. Péter kiszabadul a börtönből
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Az Úr védelmezi és segíti az övéit.
* A legnehezebb helyzetben is imádkozhatsz a társadért.
* Isten büntetése utoléri a gőgös embert.
Előzmények:
Pétert a római századoshoz, Kornéliuszhoz hívatták. Beszélt ott Joppéban nyert látomásáról, hogy pogányoknak is lehet hirdetni az evangéliumot! Kornéliusz és házanépe hitt az Úr Jézusban. Szentlélek szállt mindannyiukra, s megkeresztelkedtek.
Történet:
A történetünkben szereplő „Heródes király” Heródes Agrippa*, Nagy Heródes unokája. A nagyapa ölette meg Jézus születése után a betlehemi gyerekeket.
Heródes nemrég lett ura Júdeának. Most alkalmat keres, hogy a zsidókat a maga pártjára hangolja. Fölismerte a nagytanács nyugtalanságát Jézus követőinek sokasodása miatt. A népnek semmi baja nem volt az apostolokkal és a gyülekezettel, de vezetőik állandóan keresték a lehetőséget, hogy megnehezítsék az evangélium üzenetének átadását.
Heródesnek kapóra jött a szanhedrin békétlensége. A gyülekezet néhány tagját fogságba vettette, hogy „kegyetlenkedjen” velük. Közöttük Jakabot, Zebedeus egyik fiát, János testvérét.
Jakabot nem sokkal húsvét előtt karddal megölette. Hogy bíróság elé lett-e állítva előtte, az nem biztos*. Jakab apostol tehát kiitta a keserű poharat (lásd Mt 20,22-23; 286. lecke). Nem sokáig tanúskodhatott arról az üdvösségről, melyet egyedül Jézus Krisztusban lehet megtalálni.
Heródes látta, hogy a zsidóknak tetszik a gyülekezet elleni fellépése. Ezért újabb vezetőjüket fogatta el: Pétert. Ez épp a „kovásztalan kenyerek” ünnep idejére esett, a húsvét előtti hétre, amikor a zsidók kovász nélküli kenyeret ettek. (Péternek ez már a harmadik fogsága volt pünkösd, a Szentlélek kitöltetése óta.)
Heródesnek szándéka az volt, hogy Pétert húsvét után a nép elé állítja, ami után majd elítélik. Nyilvános eljárást akart tehát, valószínűleg azért, hogy megmutassa, milyen jól vigyáz a zsidók hitére.
Szigorúan őriztette Pétert. Legalább négy őrt* állítottak, az ajtó elé is, s Pétert magát is megláncolták, két őr közé. (Heródes talán tudott Péter előző szabadulásáról — vö. ApCsel 5,19; 325. lecke.)
Miközben Péter a börtönben az ítéletére várt, a gyülekezet — talán különböző helyeken, csoportokban együtt* — imádkozott.
Az imádság meghallgatásra talált…
Eltelt az ünnep, Heródes másnap elő akarta vezettetni Pétert. Péter éjszaka nyugodtan aludt. Alhatott is nyugodtan, mert bízott és bízhatott az Úrban. Egyszer csak egy angyal lépett hozzá. Oldalba lökte Pétert, hogy felébressze, és azt mondta: „Kelj fel gyorsan!”
Erre lehulltak Péter kezéről a bilincsek.
„Övezd fel magad, és kösd fel sarudat!” — folytatta az angyal. — „Vedd fel a felsőruhádat, és kövess engem!”
Péter megtette, de nem tudta, hogy álmodik-e, vagy ébren van. Azt hitte, megint látomást lát.
Átmentek az első őrségen, majd a másodikon, s odaértek a vaskapuhoz, mely a városba vitt. A kapu magától megnyílt előttük! Végigmentek egy utcán, majd hirtelen eltávozott tőle az angyal.
Péter akkor magához tért, s így szólt „Most tudom igazán, hogy az Úr elküldte az ő angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből, és mindabból, amit a zsidó nép várt.”
Mit tegyen? Mária házához ment, a Márknak is nevezett János* anyjához. Ott sokan voltak együtt, hogy imádkozzanak Péterért.
Amikor megzörgette a bejárati ajtót, odament egy Rodé (`Rózsa’) nevű szolgálólány, megnézni, ki az. A kapu zárva volt. Péter fölfedte kilétét. Rodé felismerte a hangját, de örömében nem nyitott kaput, csak berohant gyorsan, hírül adni, hogy Péter áll odakint.
„Elment az eszed!” — torkolták le a házbeliek.
De Rodé csak bizonygatta, hogy ő az. Akkor azt mondták: „Az ő angyala az.”
Péter azonban tovább zörgetett. S mikor végre kinyitották a kaput, mindenki elámult. Aztán egyszerre kezdtek beszélni, Péternek kellett lecsendesítenie őket. Elmondta nekik, hogy vezette ki az Úr a börtönből.
Rögtön ezután el is búcsúzott tőlük, meghagyva, hogy mondják el mindezt Jakabnak* és a testvéreknek. (Ők valószínűleg egy másik helyen voltak együtt, hogy imádkozzanak érte.) Majd elment a városból egy másik helyre, aminek a szentíró nem említi a nevét.
Másnap reggel nem csekély riadalom támadt a katonák között, akiknek Pétert kellett őrizniük. Mi történhetett vele?
Heródes is hallott a szökésről. Kerestette Pétert az egész városban, de nem találták. Kihallgatták az őröket, ami bizonyára kemény vallatással járt. Majd börtönbe vetették őket. (Őrségben elaludni halálos ítéletet jelentett!) Valószínűleg elítélték mind a négy őrt, akik éjjel szolgálatban voltak.
Heródes Agrippa ezután Júdeából Cézáreába ment, és a palotájában maradt.
Kiegészítés:
Heródes király ellenséges indulattal volt a tírusziak és szi-dóniak iránt. Fönícia északnyugatra volt tőlük határos. A problémák oka egy félresikerült üzlet lehetett. A tengerparti Tírusz és Szidón városának lakói hajózásból és kereskedelemből éltek. A 20. versből következtethetjük, hogy cserekereskedelem folyt köztük a Heródes területéről származó élelmiszerért. Földjük kevésbé volt alkalmas mezőgazdaságra és állattenyésztésre. (Ezt már a salamoni templom építésének idejéből ismerjük: Hírám, Tírusz királya gondoskodott faanyagról, amiért Salamon liszttel, árpával és olajjal fizetett. Vö. 1Kir 5,24-25; 128. lecke).
A tírusziak és szidóniak féltek. Követséget küldtek Cézáreába, tartsák vissza Heródest erőszakos tervétől. Először csak a kamarásával beszéltek. Békét kértek, hogy népük továbbra is élelemhez jusson.
Heródes szólni akart a követekhez. Királyi viseletben jött be az ülésterembe, trónjára ült, s beszédet intézett hozzájuk.
A nép úgy meghatódott, hogy kiabálni kezdtek: „Isten hangja ez, és nem emberé!”
Heródesnek ez hízelgett, s mivel nem Istennek adott dicsőséget, az Úr angyala szörnyű betegséggel büntette meg. Férgek emésztették meg*, s meghalt (öt nappal az elviselhetetlen betegség kezdete után, jegyzi föl Josephus Flavius, a zsidó történetíró).
Jegyzetek:
I. Heródes Agrippa — Kr. u. 41-44 között uralkodott. Apja Aristobulos, Nagy Heródes legidősebb fia. Unokaöccse Heródes Antipas, Keresztelő János gyilkosa (vö. Mt 14,1-12), aki Heródiással élt együtt. Ez a Heródiás I. Heródes Agrippa nővére. Bereniké (vö. ApCsel 25,23) és Druzilla, Félix helytartó (vö. ApCsel 24,24) felesége is nővérei. Az az Agrippa pedig, akit az ApCsel 25,23 említ, a fia, vagyis II. Heródes Agrippa.
I. Heródes Agrippa Kr. u. 10-ben született. Amikor 6 éves volt, Rómába ment tanulni. Megbarátkozott Caligulával és Claudiusszal. Ezt a barátságot kihasználta. Caligula trónfoglalásakor Agrippa, a gyanakvó Tiberius császár parancsára börtönbe volt vetve, aki azzal vádolta, hogy Caligulát trónra akarta segíteni. Amikor Caligula tényleg császár lett, szabadon bocsátotta Agrippát, s megjutalmazta Trakhónitisz és Abiléné tartományokkal (Lk 3,1) s királyi címmel, később pedig Galileával és Pereával. A következő császár, Claudiusz is növelte a királyságát, mégpedig Júdeával és Samáriával, úgy, hogy Nagy Heródes teljes területe ismét egyesült unokája, I. Agrippa alatt. Nem sokáig tartott a dicsőség, mert három évvel később (Kr. u. 44-ben) I. Agrippa meghalt. Fia, II. Agrippa végül csak néhány északi provinciát kapott.
A három év alatt, amíg Júdeán uralkodott, ez a dicsőségre vágyó és pompaszerető király újabb falat építtetett Jeruzsálem köré, s egyéb javításokat is végeztetett a városban.
I. Agrippa nagyra értékelte a zsidókkal való jó kapcsolatot.
Törvényszék által elítélni? — Alexandriai Kelemen mesélte el — Euszebiosz egyháztörténetében írja le —, hogy az apostol vádlója annyira a hatása alá került Jakab bírák előtti bátor hitvallásának, hogy a bírák előtt állva ő is hívőnek vallotta magát. Elítélték, hogy Jakabbal együtt haljon meg. A kivégzőhelyre menet Jakab bocsánatát kérte, aki úgy válaszolt: „Béke veled!”, és átölelte. Mindkettőjüket lefejezték. A történetet már nem lehet kinyomozni. A Biblia mindenesetre hallgat erről.
Négy őr; első és második őrség — Ezek a katonák nem egyszerre álltak őrségben. Szolgálatonként négy őr került sorra, valószínűleg hat óránként váltották egymást. Két katona Péter egy-egy oldalán, a harmadik valószínűleg a börtönajtóban, a negyedik a kapunál.
Imádkoztak együtt — Szükséges és jó dolog együtt imádkozni, amire Pál többek között a 2Kor 1,11-ben, az Ef 6,18-ban bátorít. Jakab is ír erről a Jak 5,16-ban.
János, akit Márknak is hívtak — Pál és Barnabás útitársa, de csak az első missziói úton (vö. ApCsel 12,25 — amikor Barnabás és Saul Jeruzsálemből elutaztak, János Márkot is magukkal vitték; 13,5 — 334. lecke; 15,37kk— 337. lecke). Barnabás unokaöccse (Kol 4,10). Mária, az anyja, Barnabás testvére. Az ApCsel 15,39-ben azt olvassuk, hogy Barnabás a Páltól való elválás után magával vitte Ciprusra, és ott csupán Márkként van említve. A Kol 4 is Márknak említi, Pál mellett látjuk újra Rómában (vö. 2Tim 4,11; Filemon 24). Az 1Pt 5,13-ban Péter is Márkról beszél, s „fiam”-ként említi. Kérdés, hogy ugyanarról a személyről van-e szó, vagy két különbözőről. Miért fontos ez? Azért, mert ha János Márk és Márk az 1Pt 5,13-ból ugyanaz a személy, akkor ő volt Márk evangéliumának az írója. A legtöbb írásmagyarázó ezt fogadja el.
Egyébként régóta feltételezik, hogy Márk evangélista Péter „szájából” jegyezte le az evangéliumot (Rómában, Kr. u. 63 körül). A Mk 14,51-52 esete („de követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén: őt is elfogták, de ő az ingét otthagyva meztelenül elmenekült”) is egyedül Márk előtt lehetett ismert.
Jakab — Jakabot, az Úr testvérét értik alatta (Gal 1,19). Az első üldözés után, amit Saul vezetett (vö. ApCsel 8,1; 326. lecke), a megmaradt jeruzsálemi gyülekezet egyik vezetője. Oszlopa volt a gyülekezetnek (vö. Gal 2,9), tekintélyes ember (vö. ApCsel 15,13kk; az apostolok gyűlése; 336. lecke). Igaznak nevezték. Minden valószínűség szerint ő írta a Jakab levelét. Lásd még: 1Kor 15,7.
Férgek emésztették meg — Feltűnő, hogy Krisztus egyházának más üldözői is haltak meg hasonló szörnyű halállal: többek között Antiochus Epiphanes és Nagy Heródes; a spanyol II. Fülöp és a francia IV. Lajos.
Énekek:
Református énekeskönyv: 30:1-2; 34:3-4; 91:1.6.8; 125:1-4; 254:1.3-5; 380:1-3.6
Jertek, énekeljünk: 153; 173; 174:1
Harangszó: 39; 44 (kezdhetjük így: Ki az Istent szereti, szavát hittel követi…); 47; 52:1.4
Dicsérjétek az Urat!: 14:1.3; 18; 68; 75; 93; 168:1-2
Erőm és énekem az Úr: 12; 17; 19; 29; 30; 116
Megjegyzések:
Az Úr védi és segíti az ő gyermekeit — Feltűnő, hogy Jakab apostolt nem szabadította meg angyallal vagy másképpen az Úr, Istvánt sem, Pétert pedig igen. Tehát nem úgy van, hogy minden hívő kiszabadul a szorongató helyzetből. A hit sok vértanúja példázza ezt. Ugyanakkor az Úr a híveket nehéz helyzetükben lelkileg támogatja.
Miért szabadult ki Péter a börtönből? Nem tudjuk. Az Ézs 55,8-ban mondja az Úr: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim.” Egy biztos: Péternek még volt elvégezni való munkája Isten Országáért.
Az Úr megbünteti a gőgös hitetleneket — Heródes büntetést kap gőgjéért. Hallgatói tetszésnyilvánítását túlságosan is szívesen hallgatta. Nem bizonyított, hogy minden gőgös, aki Istennel egyenlő magasságba helyezi magát, vagy magát többre becsüli Istennél, ilyen szörnyű büntetést kapna, mint Heródes. Ezzel kapcsolatban gondoljunk Nebukadneccarra, akit ugyancsak a gőgje miatt ért büntetés (vő. Dán 4; 187. lecke). Ő még kap lehetőséget, hogy megbánja bűneit.
A téma kisebbek számára még nehéz, csak felsősök számára javasoljuk a feldolgozását.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalomismeret / Emberismeret (Osztályfőnöki) / Történelem
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika
Vázlat:
I. Heródes Agrippa —Nagy Heródes unokája
A zsidók kedvére akar tenni
Jakabot megölik (kard)
Pétert elfogják
Húsvét után akarják megölni
őrök veszik körül
angyal — lehullnak a láncok
ki a börtönből — az őrökön át
utca — az angyal eltűnik
Mária háza (János Márk anyja)
imádkoznak Péterért
kopognak a kapun — Rodé
el se hiszik először
Péter elmond mindent
meghallgatott imádság
Péter búcsút vesz
az őröket megbüntetik
Heródes büntetése
365/331. Péter kiszabadul a börtönből – tanári segédlet és feladatlapok egyben
329-330. Péter Liddában és Joppéban; Kornéliusz keresztyén lesz
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Az imádságnak nagy ereje van.
* Az evangélium mindenkié.
Előzmények:
Fülöp diakónus az üldözések miatt Samáriában hirdette az evangéliumot. Prédikálására sokan megkeresztelkedtek. Köztük volt Simon, a varázsló is, akinek megtérése nem volt őszinte. Később Fülöp a gázai úton találkozott az etióp királynő főkomornyikjával, s neki is Jézus Krisztust hirdette az Írás alapján. A főember hitvallást tett, és azonnal megkeresztelkedett.
Bevezetés:
Hogy a Pál körüli eseményekkel majd egészben tudjunk foglalkozni, most három olyan történet következik, ahol Péter áll a középpontban.
Megfigyelhetjük, hogy a Péterről szóló történetek sok mindenben hasonlóak Pál utazásaihoz: gyógyítások, fogság, halott feltámasztása, varázslóval való vita. Feltételezhető, hogy Lukács e párhuzamokat azért mutatja be, hogy Pál tekintélyét megerősítse a gyülekezetekben.
1. történet:
A jeruzsálemi gyülekezet szétszóratása után Júdeában, Galileában és Samáriában is keletkeztek gyülekezetek. E fiatal gyülekezeteknek — olvassuk — békessége volt: nem találkoztak ellenségeskedéssel, ezért egymással teljes nyugalomban éltek, miközben erősödtek. Az Úr félelmében* jártak: szent életútjukkal példává lettek a környezetükben élő embereknek. Így lélekszámban is gyarapodtak: egyre több ember csatlakozott hozzájuk.
Péter látogatni indult ezeket a fiatal gyülekezeteket. Így jutott el a liddai szentekhez* is. Lidda* egy régi városka a Jeruzsálemből Joppe kikötőjébe vezető út mentén. Péter ott egy bizonyos Éneász nevű emberrel találkozott, aki már nyolc éve feküdt az ágyán bénán. Azt mondta neki: „Éneász, meggyógyít téged Jézus Krisztus. Kelj fel, és magad vesd be az ágyadat!” Éneász erre felkelt! Lidda és Sáron* lakói, akik látták őt gyógyultan, megdöbbentek a csodán, és megtértek az Úrhoz.
Nagy csoda történt a közelben fekvő Joppéban* is. E kikötővárosban lakott Tábita, akit görögösen Dorkásznak* is szólítottak. Tábita tagja volt a joppéi gyülekezetnek. Áldással szolgált, róla olvassuk: „Ez a nő sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát*.”
Míg Péter Liddában időzött, Tábita súlyosan megbetegedett, és meghalt. Megmosták, s kiterítették a felső szobában. A hely külön van említve, ami jelentheti a gyülekezeti termet, ahol találkozni szoktak. Az is föltűnik, hogy Tábitát nem temették el azonnal, ahogy az akkoriban Izráelben szokás volt. Vajon csodában reménykedett a gyülekezet, ezért vitték volna a holtat a felső szobába?
Két követet küldtek Péterért a közeli Liddába, megkérni, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön Joppéba. Péter nem habozott, hanem a két testvérrel Joppéba utazott. Amikor odaért, egyből a felső szobába vezették. Odajött a gyülekezet minden özvegyasszonya. Sírtak, és megmutatták ruháikat, amiket Dorkász még életében készített nekik. Csöndes méltatása ez az asszonynak, aki talán nem a szavaival, hanem inkább tetteivel mutatta keresztyénségét.
Péter azonban mindenkit kiküldött*. Nem nyilvános előadásra készült. Letérdelt, és imádkozott*. Majd a holttest felé fordult, s így szólt: „Tábita, kelj fel!”
Tábita kinyitotta a szemeit. Amikor Pétert meglátta, felült.
Péter odanyújtotta a kezét, felállította az asszonyt, és behívta a gyülekezet tagjait Megmutatta, hogy Tábita él.
A csoda egész Joppé előtt ismert lett. Sokan hittek ezáltal az Úrban, hisz megmutatkozott: az evangélium nem emberi kitalálás, hanem Istentől van. Péter még sokáig maradt Joppéban. Érthető, hiszen a gyülekezet Tábita feltámadásával megerősödött. Péter bizonyára megkeresztelte a sok megtérőt, és tanította őket Jézus Krisztusról.
Péter egész idő alatt egy Simon nevű tímárnál* lakott.
2. történet:
Cézáreában* élt egy bizonyos Kornéliusz, aki római százados* volt az itáliai csapatnál*. Istenfélő*, ami azt jelenti, hogy valóban az Urat szolgálta, neki adott dicsőséget. Lelkiismeretesen élt, sok alamizsnát adott a népnek. Imádkozott is rendszeresen.
Föltehetően a zsidók imádkozási idejét megtartva, Kornéliusz a kilencedik órában (du. három óra) imádkozott éppen. A jeruzsálemi templomban ilyenkor mutatták be a délutáni áldozatot. Kornéliusz akkor világosan látta, hogy Istennek egy angyala megy be hozzá. Az angyal megszólította: „Kornéliusz!” „Mi az, Uram,” — kérdezte rémülten a százados. „Imádságaid és alamizsnáid emlékeztetőül feljutottak az Isten elé — folytatta az angyal. — Most azért küldj embereket Joppéba, és hívasd magadhoz azt a Simont, akit Péternek is hívnak. Ő egy Simon nevű tímár vendége, akinek a háza a tengerparton van.”
Amint az angyal eltűnt, Kornéliusz hívatta két szolgáját, és egy istenfélő katonáját. Elmondott nekik mindent, és elküldte őket Joppéba. Ez kb. egy napi út (mintegy 50 km), vagyis csak a következő napon érhettek Joppéba.
Másnap, mialatt Kornéliusz követei közeledtek, Péter a hatodik órában (déli 12 óra; a déli étkezés ideje) Simon házának lapos tetejére ment imádkozni. Közben megéhezett, és enni kért. Mialatt az ételt készítették, Péter révületbe esett. Látta, hogy megnyílik az ég, és valami lepedőszerű ereszkedik le a négy sarkánál fogva. Ebben mindenféle négylábú és csúszómászó állat, s mindenféle madár volt. (Vagyis a többség tisztátalan*!) Egy mennyei hang azt mondta: „Kelj fel, Péter, öld és egyél!” De Péter lelkiismeretesen betartotta az étkezési törvényeket. Mondta is: „Semmiképpen nem, Uram, mert soha nem ettem semmi közönségest vagy tisztátalant.” Újra szólt hozzá a hang: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”
Még kétszer megismétlődött a látomás. Péter elgondolkodott rajta, de nem értette, mit jelent.
Közben Kornéliusz követei Simon házához érkeztek. Simon után érdeklődtek, akit Péternek is hívnak.
Amíg Péter a látomáson tűnődött, azt mondta neki a Szentlélek: „Íme, három férfi keres téged: kelj fel, menj le, és eredj el velük. Semmit ne tétovázz, mert én küldtem őket!”
Péter lement hát a követekhez, akik elmondták neki az üzenetet: „Kornéliusz százados, igaz és istenfélő ember, aki mellett bizonyságot tesz az egész zsidó nép, egy szent angyaltól azt az utasítást kapta, hogy hívasson téged a házába, és hallgassa meg, amit te mondasz.”
Péter ekkor megértette a látomását Fogadta a követeket Simon házában, másnap pedig útnak indult velük Cézáreába. Néhány joppéi testvér* is vele tartott.
Kornéliusz már várta őket. A különleges alkalomra összehívta családját és a legjobb barátait. Elég sokan lehettek együtt.
Amint Péter be akart lépni, Kornéliusz eléje ment, a lábához borult, és imádni akarta. Péter azonban elhárította ezt, s Kornéliusszal beszélgetve ment be a házba. Ott vette észre, hogy mennyien gyűltek össze. Így szólította meg őket:
„Tudjátok, hogy tiltott dolog zsidó embernek idegennel kapcsolatot tartani.* De nekem Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak. Ezért el is jöttem vonakodás nélkül, amikor értem küldtetek. Most pedig hadd kérdezzem meg: miért küldtetek értem?”
Kornéliusz erre beszélt Isten angyaláról, s hogy milyen utasítást kapott tőle. Így fejezte be: „Most tehát mind itt vagyunk az Isten színe előtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit rád bízott az Úr.”
Péter beszélni kezdett: „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik. Ezt az igét küldte Izráel fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által. Ő a mindenség Ura!” Arra emlékeztette Péter Kornéliuszt és a háza népét, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában a názáreti Jézussal, aki járta az országot, jót téve, és meggyógyítva mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert Isten volt vele. „Őt azonban fára feszítve megölték; de az Isten harmadnapon feltámasztotta őt, és megadta neki, hogy láthatóan megjelenjék; de nem az egész népnek, hanem csak azoknak a tanúknak, akiket előre kiválasztott erre az Isten: minekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. Róla tesznek bizonyságot a próféták mind, hogy aki hisz őbenne, az ő neve által bűnbocsánatot nyer.”
Míg ezeket mondta Péter, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét. Elámultak a zsidó származású (körülmetélt) hívők (akik Joppéból jöttek), hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kitöltetett. Hallották ugyanis, amint nyelveken szólva magasztalták az Istent. (Figyeljünk rá: azelőtt kapták a Szentlelket, mielőtt megkeresztelkedtek volna!)
Majd megszólalt Péter: „Vajon megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy megkapták a Szentlelket, mint mi?” És megkeresztelték őket Jézus Krisztus nevében.
Kornéliusz és övéi pedig megkérték Pétert, hogy maradjon velük még néhány napig.
Kiegészítés:
Az apostolok, és a júdeai testvérek hallották, hogy pogányok is elnyerték Isten igéjét. Amikor Péter Jeruzsálembe visszaérkezett, vitatkoztak vele, amiért pogányok házába ment be. Péter elmondta látomását a különböző állatokkal teli lepedőről, s a közvetlenül ezután odaérkező követekről, akik arra kérték, menjen el velük Kornéliuszhoz. Beszélt róla, mit mondott neki a Szentlélek, s hogy Kornéliusznak angyal jelent meg, ezért hívta őt, Simon Pétert magához, hogy megmondja, mit tegyenek, ki által üdvözülnek. Elmondta azt is Péter, hogy a Szentlélek mindazokra kitöltetett, akik Kornéliusz házában voltak, miközben ő még beszélt, ugyanúgy, ahogy az első pünkösdön velük is történt. „Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János vízzel keresztelt, de ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?”
Amint társai hallották ezt a beszámolót, megnyugodtak, dicsőítették Istent, és hálásan mondták: „Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre.”
Jegyzetek:
Az Úr félelmében — Ez a kifejezés az Ószövetségből ered, lásd a 2Krón 19,9-et és a Péld 1,29-et.
Szentek — „Szenteken” nem néhány, az egyházban nagy tiszteletet elért embert értünk, mint a római katolikusok, hanem minden hívőt, aki tiszta szívvel vallja Jézus Krisztust urának („A szentekben, akik a földön élnek… telik minden kedvem”; Zsolt 16,3). Emlékezzünk csak, az Apostoli Hitvallásban is valljuk: „hiszem a szentek közösségét”. Pál a levelei elején lévő köszöntésében is gyakran szólítja meg a „szenteket”.
Lidda — Valószínűleg Lód települése, Benjámin törzsi területének a határán, az 1Krón 8,12 szerint. Lidda a Földközi-tenger partján feküdt, közvetlenül Joppe (Jaffa, Jáfó) mellett.
Sáron — Ezt a vidéket az Ézs 65,10 említi: „Sárón juhok legelője lesz.” Termékeny síkság a tengerparton, Karmel és Joppe között, elismert a szépsége és a termékenysége. Lásd Énekek 2,1: „Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma”, és Ézs 35,1-2: a puszta és a szomjú föld virágba borul és örvendezik. „Része lesz a Libánon pompájában, a Karmel és Sárón díszében.”
Joppe — Jáfó régi város a Földközi-tenger partján, Dán törzse kapta meg, 50 km-re fekszik Jeruzsálemtől. Lakói régen föníciaiak lehettek, Tírusz és Szidon hajósai. A tíruszi Hírám királya templomépítésre szánt cédrusfát Libanonból ide hozta tutajon (2Krón 2,15). Innen ment Jónás Tarsisba (Jónás 1,3). Az Újszövetségben a helyet Joppénak nevezték. A mai Izráelben is Joppénak hívják, és Tel Aviv részévé vált.
Tábita; Dorkász — Tábita héber név. Tábita és Dorkász, mindkettő „zergét” jelent, őzsutát, kedves állatot. „Szerelmes szarvasünő és kedves őzike”, ahogyan Salamon a barátságos és drága házastársat nevezi (Péld 5,19). Látjuk, hogy ez a Tábita (Dorkász) valóban kedvessé, tiszteletreméltóvá vált. (Keresztyén női egyesületeket, diakóniai szolgálatokat neveztek el róla.)
Alamizsnát osztott — Az „osztott” szó eredetije a görög „poieoo”, ami „tenni, cselekedni, gyártani” jelentéssel bír. Vagyis nem csupán „osztogatta a szegényeknek”, hanem maga készítette: az özvegyasszonyok mutogatták Péternek az ingeket és más ruhadarabokat.
Mindenkit kiküldött — Vagyis nincs nyilvánosság. Korunkban is hallunk gyógyításokról, amik nyilvánosan történnek; sokan a tanúi lehetnek. Ez nem aszerint történik, ahogyan az Úr Jézus tanította nekünk. Amennyire lehetett, ő a csodáit csöndben és elkülönülten tette. Péter itt hasonló példát adott.
Letérdelt és imádkozott — Péter maga semmit sem tehetett Tábitáért. Amikor az elhalt asszony közelébe lépett, nem ő volt erős. Feltámasztásának a csodája csupán Istentől jöhetett, „Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket” (Róm 4,17). Imádkozás közben ne a problémákra figyeljünk, hanem legyen teljes bizodalmunk az Úrban.
Tímár — Simon bőrkikészítő, tímár volt. Tehenek és más állatok bőrét tisztítani és cserezni kellett. E munka közben kellemetlen, átható illat terjengett. Simon a tengerparton lakott (ApCsel 10,6), ami jól megfelelt bűzös tevékenységének.
A tímárság a zsidó ember szemében megvetett volt. A tímárok döglött állatokkal foglalkoztak, ezért állandóan tisztátalanok voltak. Tipikus hát, hogy Péter épp ilyen embernél szállt meg!
Cézárea — ,Palesztina Cézáreája”, a Földközi-tenger partján fekszik, egy napi út Joppétól (Jaffa). Kr. u. 12-ben Nagy Heródes építtette át, megerősítette, és Cézáreának nevezte el Augustus császár tiszteletére. A város a prokurátor (római helytartó) székhelye volt. Heródes Agrippának is volt ott palotája, aki iszonyatos halállal halt meg (ApCsel 12,20-23; 331. lecke). Mielőtt Pál Jeruzsálembe ment, a cézáreai gyülekezetben maradt, és Fülöp evangélista házánál lakott, akinek négy prófétáló leánya volt (ApCsel 21,8-14; 344. lecke). Pált sokáig tartotta itt fogva Félix és Fesztusz helytartó (ApCsel 23,33 — 26,32; 348-349. lecke).
Százados — Egy „centurió” a római seregben magas rangú, tekintélyes tiszt volt.
Itáliai csapat — Ez a „speira” vagy „cohorte” olyan katonákból állt, akik Itáliából származtak, és római állampolgárok voltak. Nevük: „Cohors II Miliaria Italica Civium Romanorum Voluntariorum”, vagyis itáliai ezerszeres római polgári önkéntesekből álló csapat Önkéntesként vették fel tehát a szolgálatot. Hogy bizonyosak legyenek a hűségükben, mind született rómaiak voltak.
Kornéliusz istenfélő — Ne vegyük ezt olyan könnyen. A rómaiak bálványimádók voltak, lazább erkölcsökkel. Amikor egy római parancsnok Isten akaratát elfogadta, s lelkiismeretes életet kezdett élni, ez kétségtelenül érintette kollégáit és alárendeltjeit, katonáit és házicselédeit is, akiknek most jobb élete lett őnála, mint más katonáknak és szolgáknak.
Tisztátalan állatok — Mózes 3. könyve 11. részében találjuk leírva a tisztátalan állatok hosszú sorát, amiket zsidóknak nem volt szabad megenniük.
Néhány joppéi testvér — Az ApCsel 11,12 szerint hatan voltak.
Nem-zsidóval való kapcsolat — A zsidók ilyenkor tisztasági és étkezési törvényekkel kerültek ellentétbe.
Énekek:
Református énekeskönyv: 67:1-2; 86:1.5; 140:6.12.; 474; 380:1-2; 426; 458; 459; 460
Jertek, énekeljünk: 63; 75; 105; 108:1-2; 134; 238; 243
Harangszó: 35; 43; 45; 50:1-2
Dicsérjétek az Urat!: 5; 8; 56; 62:1; 67; 71; 84; 146
Erőm és énekem az Úr: 18:1; 21; 29; 46; 59; 66; 111; 117
Megjegyzések:
Az imádság ereje — Péter a felső szobában először imádkozott Tábita feltámasztásáért. Lázár feltámasztása előtt Jézus is imádkozott előbb (Jn 11; 284. lecke). De különbség volt Péter és az Úr Jézus imádsága között: Péter térdelve imádkozott, megalázva magát, mint egy szolga, aki teljesen függ az ő Mesterétől. Péternek könyörögnie kellett, hogy Isten mutassa meg a halál feletti hatalmát. Az Úr Jézus felemelte a szemeit Atyjára, és úgy imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.” Vagyis úgy imádkozott, mint Isten Fia, aki megeleveníti, akit csak akar. Látjuk, hogy az imádság ereje nem az imádkozóé, hiszen mi nem tudjuk, hogyan imádkozzunk, hanem „maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26).
Éneász (és mások) meggyógyításánál nem olvassuk, hogy Péter előbb imádkozott. De nyugodtan feltételezhetjük, hogy a csodához hozzátartozik az imádság. Ezzel kapcsolatban Jakab apostolt idézhetjük (5,14-15; olvassátok el, és beszéljétek meg): „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.”
Pogányoknak is adatott az evangélium — Jézus Krisztus gyülekezetének a története Kornéliusz megtérésével új irányba kanyarodik, most látszik, hogy nem csupán zsidók, hanem pogányok is juthatnak hitre egy apostol prédikálására. Látomás által mutatta ezt meg a Szentlélek Péternek. De főleg akkor lett világossá, hogy az üdvösség úgy a zsidóké, minta pogányoké is, amikor a Szentlélek Kornéliuszra és az övéire kitöltetett. Ez nagyon fontos mindazoknak, akik származás szerint nem zsidók.
Megjegyzésre méltó, hogy az apostolokat előbb meg kellett győzni erről, annak ellenére, hogy Mesterük egyértelműen parancsolta: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). S még hozzátette: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül…(Mk 16,16). Szó sincs itt meghatározott származásról vagy népről. Utolsó beszédei egyikében mondta az Úr Jézus: „…hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve” (Lk 24,47). Utolsó szavaiban pedig, mielőtt a mennybe vitetett volna, megismételte: „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).
Az apostolok és más jeruzsálemi testvérek eddig nem igazán fogták fel, hogy a minden nép közötti prédikálással vele jár az is, hogy körülmetélt zsidóként a pogányok között forgolódjanak. Az a látomás viszont, amit Péter látott, világos helyzetet teremtett.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Vizuális kultúra (Rajz)
Vázlat:
Péter
Lidda
Éneász — gyógyítás
Joppe
Tábita (Dorkász) — feltámasztás
sokan hisznek
Simon, a tímár
Cézárea — Kornéliusz
római százados — Istent szolgálja
angyal — „Hívasd Pétert!”
Joppe — Péter látomása
mindenféle állattal teli lepedő — tisztátalanok is
„Öld és egyél!”
Péter tiltakozik
„Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”
Péter elmegy Kornéliuszhoz
Szentlélek kitöltetése a pogányokra
keresztség
365/329-330. Péter Liddában és Joppéban; Kornéliusz keresztyén lesz – tanári segédlet és feladatlapok egyben
327-328. Fülöp Samáriában; a főkomornyik megtérése
/Kategória: 365 bibliai történet, ÚjszövetségÜzenet – Téma:
* Isten jelekkel is megerősíti a szavát.
* Az ige magyarázata hitet ébreszt.
Előzmények:
Istvánt, a hét diakónus egyikét görögül beszélő zsidók vádolták káromló beszéddel, és a nagytanács elé vitték. István itt olyan beszédet tartott, melyben a tanácsot vádolta Jézus meggyilkolásával. A haragvó tanácsosok rárohantak és megkövezték. A jeruzsálemi gyülekezet ezt követően üldözést szenved és szétszóratik.
1. történet:
Amint a jeruzsálemi gyülekezetet üldözni kezdték, a diakónus (és egyben evangélista*) Fülöp el tudott menekülni. Samária* városába ment, ott hirdette, hogy Jézus a Krisztus. Prédikálása gazdag áldást nyert. Sokan jutottak el hitvallásig. Hitüket erősítették azok a csodák, amik Fülöp által történtek: sok megszállott meggyógyult, sok béna és sánta egészséges lett. A samáriai emberek* öröme ezért igen nagyra nőtt.
Már jó ideje ott élt Samáriában egy bizonyos Simon* is, aki varázslásával ámulatba ejtette a város lakosságát. Ő magát igen nagyra tartotta, az emberek pedig azt mondták róla: „ő az Isten Hatalmasnak nevezett ereje”.
Sok férfi és nő keresztelkedett meg Fülöp szavára. Így keletkezett egy új gyülekezet. Simon maga is hívő lett, és részesült a keresztségben. Állandóan Fülöp közelében maradt, s mélyen a hatása alá került azoknak a csodáknak, amik Fülöp által történtek.
A Jeruzsálemben lévő apostolok hallották, hogy Samária elfogadta Isten igéjét. Pétert és Jánost küldték a városba, az új gyülekezetet meglátogatni. Megkeresztelt, de a Szentlelket még nem ismerő hívekkel találkozott a két apostol. Imádkoztak érte, hogy ők is kapjanak Szentlelket, majd kezüket rájuk téve a gyülekezet részesült a Szentlélek ajándékában.
Simon látta, hogy a Szentlélek az apostolok kézrátételével adatik. Odament hát Péterhez és Jánoshoz, s pénzét felajánlva kérte: „Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az vegye a Szentlelket.” (Ezek szerint Simon hite nem volt teljes. Nem kapott Szentlelket!)
Péter felháborodottan válaszolt: „Vesszen el a pénzed veled együtt, amiért azt gondoltad, hogy pénzen megszerezheted az Isten ajándékát! Nem részesülhetsz, és nem is örökölhetsz ebből, mert a szíved nem egyenes az Isten előtt. Térj meg tehát e gazságodból, és könyörögj az Úrhoz, hátha megbocsátja neked szíved szándékát. Mert látom, hogy a keserű irigység és a gonoszság fogságába estél.”
Simon megrettent a büntetéstől, különösen az átoktól. Kérte az apostolokat: „Könyörögjetek értem az Úrhoz, hogy semmi se szálljon rám abból, amit mondtatok.” Nem a bűnbánat, hanem a félelem beszélt belőle.
Péter és János még egy ideig Samáriában maradt, hogy az ifjú gyülekezetnek többet beszéljenek az evangéliumról. Majd visszatértek Jeruzsálembe. Útközben még sok samáriai faluban hirdették az evangéliumot.
2. történet:
Fülöp még Samáriában tartózkodott, mikor az Úr angyala így szólt hozzá: „Kelj fel, és menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen*.”
Fülöp fölkelt, és elindult. Egy előkelő etióp férfi utazott azon az úton, a kandaké*, az etiópok királynőjének fő komornyikja* (kamarása), kincseinek őrizője. Jeruzsálemet látogatta meg. Ami jelentheti azt, hogy prozelita volt, a zsidó hit ismerője. Valószínűleg zarándokúton volt az ősi templomvárosban, mert azt olvassuk, hogy imádkozni jött Jeruzsálembe. A komornyik Jeruzsálemben drága dolgot vásárolt: kézzel írott könyvtekercset Ézsaiás próféciáival. Útközben kocsijában ült és olvasott. (Ismerhette tehát az Ószövetség nyelvét, a hébert, vagy a görög fordítást, a Septuagintát* használta.)
A komornyik (esetleges) útitársaival odaért, ahol Fülöp várakozott. A Szentlélek ezt mondta Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz!” Fülöp a kocsihoz lépett, s hallotta, amint az ember Ézsaiást olvassa. Megkérdezte: „Érted is, amit olvasol?”
„Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza?” — válaszolt a komornyik, s kérte Fülöpöt, hogy üljön mellé a kocsiba.
Az olvasott szakasz a következő volt: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyia meg a száját A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel?” (Ézs 53,7-8 a Septuagintában.)
A komornyik megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról?”
Fülöp erre Jézus Krisztus evangéliumát hirdette neki az adott igeszakasz alapján. A komornyik hinni kezdett. Amikor vízhez érkezett a kocsi, így szólt: „Íme, itta víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?”
„Ha teljes szívből hiszel, akkor lehet.”
„Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”
Most már nem volt akadálya a komornyik megkeresztelkedésének. Megállította a kocsit, s beléptek a vízbe. Fülöp akkor megkeresztelte őt (alámerítve).
Amint kijöttek a vízből, a Lélek elragadta Fülöpöt*. A komornyik nem látta őt többé, mégis boldogan utazott tovább. Nem volt már szüksége Fülöpre, a szíve eltelt örömmel, hisz megismerte üdvözítőjét az Úr Jézust.
Hová lett Fülöp? Azótoszban került elő (régi filiszteus város, a Földközi-tenger partján: Asdód, Gázától mintegy 30 km-re). Onnan indult tovább hirdetni az evangéliumot minden városban, míg csak Cézáreába nem jutott*.
Jegyzetek:
Evangélista — Az ApCsel 21,8-ban „Fülöp evangélista” olvasható. Egyrészt így kapunk hírt arról, hogy diakónusból az ige hirdetőjévé lett; másrészt így tesznek különbséget közte és Fülöp apostol között. A Fülöp jelentése: „lovakat szerető”. Később Cézárea kikötővárosában lakott, ahol Pál őt Jeruzsálembe vezető útján meglátogatta. Volt négy hajadon lánya, akik prófétáltak (ApCsel 21,9).
Samária városa — A régi fővárosról van szó, mely Semer hegyén feküdt, arról nevezték el. A tíz törzs királya, Omri építtette. Nagy Heródes nevezte el Sebasténak. „Samária” lett a neve annak a földterületnek is, ahol a samaritánusok laktak. Voltak már hívők ezen a területen (3/ő. Jn 4; 224. lecke: „A samáriai asszony”).
Samaritánusok — Palesztina közepének e lakói nem tiszta vérű zsidók. Izráeliták, akik a tíz törzs fogságba vitele után más népekkel keverednek. (Vö. 2Kir 17,24kk) Utódaik Sikemben és környékén laknak. Monoteisták (egy istent imádnak), elismerik a Tórát (Mózes öt könyvét), gyakorolják a körülmetélkedést. Szent helyük a Garizim hegye. Várják a Messiás, a próféta eljövetelét, ahogy az 5Móz 18,15-19 megígérte.
Simon — Justinus Mártír (150 körül) szerint ez a Simon varázsló volt, aki Claudius uralkodása idején Rómába ment. Helena társaságában, aki korábban prostituált volt, és akit úgy tiszteltek, mint Istentől jött lelket. Iréneus szerint (180) úgy tisztelték őt ennek a varázslónak a követői, mint atyaistent, Jézust mint a fiút, és Helénát mint a szentlelket. Micsoda szemérmetlen társítás!
A „simónia” fogalma innen származik: „lelki ajándékok adás-vételét jelenti, beleértve egyházi felavatást és egyházi tisztségeket is”, ezért keményen elítélik. A Holland Történelmi Egyház alkotmánya szerint pl. hivatalból való felfüggesztés és elbocsátás a simónia büntetése.
Néptelen út — Gáza Kr. e. 96-ban elpusztult. Csak Kr. u. 66-ban építették újjá. Vagyis kicsi volt a forgalom. Elképzelhető, hogy a komornyik azért választotta ezt az utat, hogy teljes nyugalommal elmélkedhessen. Gázától a parti úton mehetett délnek. Fülöp ezen a csendes úton teljes nyugalommal magyarázhatta az igét a komornyiknak.
Kandaké, az etiópok királynője — A kandaké nem személynév, hanem rang, mint pl. a fáraó. A megjelölt terület általános neve az Egyiptomból délre eső országoknak. Kandaké a női uralkodója volt annak az országnak, amelyet most Etiópia néven ismerünk. Valószínűleg erről a tájról érkezett Sába királynője is. Föltételezik, hogy a zsidó vallás az ő Salamonnál történt látogatása óta ismert volt ebben az országban. Még ma is van zsidó közösség, a FALASHA, amely valószínűleg nem zsidó eredetű, hanem a zsidók hitére tért törzs. Közülük sok ember Izráelbe telepítéséről, s egy zsidó hitben nevelt fiú életéről szól az „Élj és boldogulj!” (2005.) c. film. (További magyarázat Izráel és Etiópia viszonyára: a „Sába királynője” c. lecke Jegyzeteiben; 129. lecke.)
Komornyik — A görögben itt „eunuch” áll, azaz herélt. A királynő mellett fontos szerepe volt. A komornyik éppen Ézsaiást olvasta! Az Ézs 56,3kk-ben ugyanis különleges ígéret szól idegennek és heréltnek: „Ne mondjon ilyet az az idegen, aki az Úrhoz csatlakozott: Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr. Ne mondja a herélt sem: Én már kiszáradt fa vagyok! … Ha … ragaszkodnak szövetségemhez, … elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak.”
Septuaginta — Lehet, hogy a komornyik a héber szöveget olvasta, de Lukács, aki az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvet írta, a Septuagintából idézi a fordítást (hetvenek fordítása). A Septuaginta az Ószövetség legrégebbi görög fordítása, Kr. e. 250-130 között keletkezett. Legenda szerint e fordítást hetven zsidó bölcs Egyiptomban hetven nap alatt készítette el. A fordítás itt-ott eltér a héber szövegtől; apokrif könyveket is fölvettek bele. Két lehetőség van: a komornyik ismerte az Ószövetség nyelvét, a hébert (és Lukács idézi a Septuagintát), vagy épp ezt a görög fordítást vette meg, mivel tudott görögül (korának világnyelve). Legtöbb írásmagyarázó az utóbbit választja.
Az Úr Lelke elragadta Fülöpöt — E Lélek által való elragadás ismerős a Bibliából: 1Kir 18,12 (Óbadjáhu fél, hogy az Úr Lelke Illést elragadja); 2Kir 2,11 (Illés mennybemenetele); 1Thessz 4,17 (hívők elragadtatása).
Fülöp Cézáreában — Amikor Pál évekkel később Lukáccsal Cézáreába érkezik, Fülöp még ott lakik (ApCsel 21,8). Lukács, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv írója magától Fülöptől hallhatta a komornyikkal való találkozását.
Énekek:
Református énekeskönyv: 19:4.6-7; 25:2; 119:1.53; 172; 229:1-2; 286:1-3(4-7); 295:1
Jertek, énekeljünk• 129; 169; 180; 184; 193; 203
Harangszó: 35; 43; 45; 47; 50:1-2
Dicsérjétek az Urat!: 5; 38; 62:1; 67; 70; 97
Erőm és énekem az Úr: 18:1; 59; 66; 135:1-2; 136:1-2
Megjegyzések:
Isten megerősíti igéjét — Az Úr Jézus prédikált és csodákat tett. Az apostolok is prédikáltak és tettek csodákat Jeruzsálemben. Fülöp hasonlóképpen szolgált Samáriában. Miért kell a prédikáció mellé csoda? Csodával erősítette meg az Úr az igéjét. Így az emberek nem csak hallották, hanem látták is, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia.
A missziói mezőn, ahol az emberek először találkoztak az evangéliummal, gyakran történtek csodák. Ezzel akarja az Úr a Lelke által az IGE valódiságát hangsúlyozni.
Veszélyes, amikor az emberek a prédikátort, akin keresztül a csoda történik, csodatévőnek tekintik. Ezt a helyére kell tenni. Gondoljunk Pálra és Barnabásra, Lisztában, miután Pál egy bénát meggyógyított (vö. ApCsel 14,8-18; 335. lecke).
Sátán, mint Isten utánzója (majmolója) — Amit a sátán Simon által tett, azt a samáriaiak Isten munkájaként szemlélték. A pogányok gyakran démoni erőknek, okkult cselekményeknek adtak isteni státuszt. Az okkultizmus korunkban is sok embert megragad. Megszólítja az ember (tudatalatti és gyakran ismeretlen) tudását, miszerint lennie kell Istennek, aki mindent irányít.
Simon mágus samáriai emberekre való hatása megdöbbentő példa arra, hogy a sátán okkult dolgokon keresztül mekkora hatalommal avatkozhat be emberek életébe. Praktikáival egy egész várost elcsábított. Ám a megtérésekből azt is látjuk, hogy Krisztus hatalma sokkal nagyobb ennél.
Az ige magyarázatát hallva: hinni — A kamarás nem értette, mit jelentenek az Ézs 53 szavai. Csak amikor Fülöp magyarázta. Közben a Szentlélek megvilágította a szívét, s hitte, hogy Jézus Krisztus az ő Megmentője és Üdvözítője. Ez jó példa a gyerekeknek arra, hogy a prédikáció milyen fontos. Ma hol beszélik és magyarázzák Isten igéjét? A templomban, gyülekezeti alkalmakon, de a keresztyén családokban is. Nem csupán kötelesség vagy jó szokás tehát istentiszteletre járni, hanem nagyon is szükséges. Természetesen a Szentlélek más módon is tud hatni az ember szívére, mégis, legcélszerűbb mód az ige magyarázata. Ezt az apostolok prédikációinak hatását olvasva is látjuk. Gondoljunk Péter első prédikációjára pünkösdkor, majd azokra a beszédekre, amiket később a templomban tartott. Pál prédikálása is nagy erővel hatott.
Hit — hitvallás — keresztség — A komornyik hitt, aztán vallást tett hitéről, majd jött a keresztség. Ezt a vonalat követi a felnőttkeresztség. Gyermekkeresztségnél a hangsúly a szövetségre esik: hívő szülők gyermeke a keresztséggel Isten szövetségébe kerül, melyet Isten a gyülekezetével kötött. S csak amikor ezek a gyermekek idősebbek lesznek, jönnek, s amikor alkalmas, és hisznek, tesznek vallást a hitükről, s veszik a keresztséget magukra (saját felelősség).
Mégis van rá példa, hogy teljes családok megkeresztelkedtek, ahol voltak kisgyerekek is (ApCsel 10,47-48: Kornélius, 330. lecke; ApCsel 16,33: börtönőr Filippiben, 338. lecke).
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Ének-zene
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika
Vázlat:
1. történet
Fülöp – Samária
Simon varázsló
új gyülekezet
Péter és János
Szentlélek
Simon – Szentlelket vásárolni
Péter – átok és megtérésre hívás
2. történet
Fülöp – gázai út
Kandaké komornyikja
Jeruzsálem
Ézsaiás könyvtekercse
Fülöp magyarázata
„Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”
megkeresztelve
a komornyik öröme
Fülöp eltűnik – Cézárea
365/327-328. Fülöp Samáriában; a főkomornyik megtérése – tanári segédlet és feladatlapok egyben