Képforrás: 123RF

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 1–3 alapján

Megjelent a Reformátusok lapja 2011. október 9-i és 16-i számában

 

Anna álma

 

Hunyd le a szemed! Most képzeld magad elé, amit a legjobban szeretnél a világon. Amire leginkább vágysz. Mit látsz? Lehet, hogy valami új játékot. Vagy egy számítógépet. Biciklit. De az is lehet, hogy valami egészen mást. Mondjuk egy kiskutyát vagy egy cicát. Valami kis állatot, amit dédelgetni tudsz. De az is lehet, hogy egy igazán hűséges, jó barátra vágysz leginkább. Akivel jókat lehet játszani. Nagyokat nevetni. Aki mindenben megért. Vagy éppen egy kistestvérre, aki mindig veled van.

Bizony, sokszor vágyunk valami olyasmire, amit nem lehet megvenni. Ami nem megfizethető, és megszerezni sem lehet. Amit csak Istentől kaphatunk ajándékba. Valami ilyenre vágyott Anna is. Ha lehunyta a szemét, nem új ruhát látott maga előtt. Nem is fényes ékszereket vagy szépséges szőnyegeket. Hanem egy kisbabát. Egy kisfiút, akinek ő lenne az édesanyja. Mert igazság szerint Anna családjában már voltak kisbabák. Akkoriban több felesége is lehetett egy férfinak, és Anna férjének, Elkánának volt egy másik felesége is.  Őt Penninának hívták, és már voltak gyermekei. Elkána nagyon szerette Annát, pedig nem lehetett közös gyermekük. Amikor Anna emiatt sírdogált az ünnepi asztalnál, a férje így vigasztalta:

– Miért sírsz, Anna, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?

„Nem…” – gondolta Anna, de nem mondta ki, hiszen ezzel nagyon megbántotta volna a férjét. Szerette ő Elkánát, hogyne szerette volna, de a világon legeslegjobban egy gyermeket szeretett volna. Mert hiába halmozta el a férje mindenfélével, Anna semmilyen ajándéknak nem tudott igazán örülni. Úgy érezte, élete legszebb ajándéka egy kisfiú lenne. Akit etethetne. Fürdethetne. Aki ott játszana körülötte, és ő hallgathatná a nevetését. Akinek szép kis ruhácskákat varrhatna. Anna mindent megadott volna egy kisgyermekért.

Ezért is ment el minden évben ő is Silóba, a szent sátorhoz. Ezért vett részt az ünnepi vacsorán, ahol persze Peninna rendesen kicsúfolta. De Anna nem törődött a csúfolódással. Igazság szerint az ünnepi asztallal sem törődött. Egyedül az érdekelte, hogy segítsen neki Isten.

Akkoriban Silóban tartották az istentiszteleteket. Ott mutatták be az áldozatokat a szent sátor udvarán. Az áldozattal pedig lakoma is járt, amint részt vett az egész család. De Anna alig várta, hogy vége legyen a lakomának. Miután ettek és ittak, felkelt, és már futott, szaladt is a sátortemplomhoz, hogy imádkozzon. Éli és két fia, Hofni és Fineás voltak akkor az Úr papjai. Éli ott ült egy széken a sátortemplom bejáratánál.

Anna, ahogy a templomba lépett, imádkozni és könyörögni kezdett Istenhez. Sírt és zokogott. Magában beszélt. De persze nem magának, hanem Istenhez szólt.

– Istenem, ha rám tekintesz, és fiúgyermeket kapok, odaadom neked. Téged fog szolgálni egész életében.

Éli gyanúsan szemlélte. Egyre gyanúsabban.

„Mit csinál ez az asszony? Mért rendez itt jelenetet? Ez nem templomba való viselkedés! Biztos berúgott az áldozati lakomán, és most botrányt rendez itt nekem” – háborodott fel magában Éli, és már ugrott is, hogy figyelmeztesse a rendbontó asszonyt.

– Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki, és viselkedj rendesen!

Anna csodálkozva nézte a papot. Miről beszél? Éli a főpap, nem? És még nem látott olyat, hogy valaki zokogva kérjen valamit az Úrtól? Hogy hosszasan beszéljen hozzá? De Anna nem gondolkodott el ezen fölöttébb, hanem elmondta Élinek, hogy milyen fogadalmat tett. Éli megnyugodott, és áldással engedte útjára az asszonyt:

– Menj el békével! Izráel Istene teljesítse a kérésedet!

Úgy is történt. Alig egy év múlva kisfia született Annának, és ő nem felejtette el, amit megfogadott. A gyermeket Sámuelnek nevezte el, ami azt jelenti: „Az Úrtól kértem őt”. Amikor pedig Sámuel nagyobbacska lett, elvitte Silóba, Éli főpaphoz, és felajánlotta Istennek egész életére. Attól kezdve Sámuel ott élt, és a szent sátornál szolgált, az Úr előtt.

Nem volt ez könnyű döntés Annának. És a férjének, Elkánának sem. Mert hiába látogatták rendszeresen Sámuelt, csak nem lehettek vele minden nap. Hiába varrt neki Anna szép kis ruhácskákat, nem láthatták, hogyan szaladgál bennük. Mégis boldogok voltak, mert tudták, hogy Sámuel jó helyen van. És Isten sem feledkezett meg Annáról és Elkánáról. Öt gyermeket kaptak még a felajánlott Sámuel helyett.

 

 

Ugrás, első szóra

 

„Neked hányszor kell szólni, kisfiam?” – Ugye jó néhányszor hallottad már ezt a kérdést? Meg azt is: „ezerszer megmondtam már, de te mégsem”. Vagy: „ezerszer megmondtam már, és mégis…” Bizony, előfordul nemegyszer, hogy hiába szólnak a felnőttek, nincs kedved szót fogadni. Főleg, ha segíteni kell. Akkor aztán minden fontosabb. Biztos, hogy akkor megy a legizgalmasabb jelenet a tévében, amikor szól anya, hogy légy szíves, szedd le az asztalt, vagy szaladj le a szeméttel. Vagy éppen akkor sikerül elérni az újabb szintet a játékban. De még az is előfordulhat, hogy segítenél te szívesen, csak pont akkor kezd el fájni a lábad. Esetleg a füled. És anya igazán megértheti, hogy fájós lábbal nem lehet csak úgy ugrálni.

Ismerek azonban egy fiút, akinek soha nem fájt a lába. Ugrott első szóra. És a fülei is olyan jó állapotban voltak, hogy azonnal meghallotta a hívó szót. Azonnal engedelmeskedett. Még akkor is, ha álmából riasztották fel.

Sámuelről beszélek, Anna és Elkána fiáról. Akinek a megszületéséért annyit imádkozott az édesanyja. Akit olyan nagyon várt, mégis, már kisgyermekként felajánlotta Istennek. Sámuel attól kezdve a silói sátortemplomban élt. Jó helyen volt az Úr közelében. Pedig Éli nem volt valami jó főpap. A fiai pedig egyáltalán nem voltak jó papok. Nem követték Isten parancsait. Oda se figyeltek rá, csak mentek a saját fejük után. De Sámuel ezzel nem foglalkozott. Ott segített, ahol tudott. És ugrott az első szóra, amikor szóltak neki. Így lett a kisfiúból nagyfiú, aki mindenkinek szívesen segít.

Sámuel a sátortemplomban aludt, közel az Úr ládájához. Egyszer egy hang ébresztette fel álmából.

– Sámuel! Sámuel!

„Ó, biztos Éli szólít” – gondolta magában, és ugrott azonnal, hogy teljesítse a főpap kérését.

– Én? – nézett rá álmosan Éli. – Én ugyan nem hívtalak! Menj vissza aludni!

Sámuel visszament. Biztosan csak álmodta, hogy szólították. De alig hunyta le a szemét, ismét a nevét hallotta:

– Sámuel! Sámuel!

„Ez már biztos Éli lesz!” – gondolta, és már futott is a főpaphoz.

– Hívtál engem, itt vagyok.

Éli azonban így felelt:

– Nem hívtalak, fiam, feküdj már le!

Sámuel értetlenül kullogott vissza a helyére. De amikor harmadszor is hallotta a hívást, és rohant Élihez, a főpap mélyen elgondolkodott.

„Én nem hívtam a fiút, az biztos. Lehet, hogy Isten szólította?”

– Menj csak vissza, fiam! – mondta Sámuelnek. – Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!

Sámuel ment, és lefeküdt a helyére. Alig telt el pár perc, és ismét a nevét hallotta.

– Sámuel! Sámuel!

– Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! – felelte, ahogy Élitől hallotta, és a szíve hevesen dobogott. Sejtette már, hogy Isten szólítja. És valóban. Az Úr akart beszélni vele. Sámuelnek mondta el, hogy most már büntetés következik. Meg fogja büntetni Élit és fiait, amiért nem hallgattak a parancsaira.

Sámuel ott feküdt az ágyán egész reggelig. Vacogott a félelemtől. Kicsoda ő, hogy Isten szól hozzá? Miért nem Élit szólította meg? Ő a főpap. Vagy a fiait. Vacogott a foga, ha arra gondolt, mit akar Isten tenni velük. Figyelmeztetni kéne őket… De hogyan?

Éli már korán reggel hívta a fiút:

– Fiam! Sámuel!

– Itt vagyok.

– Mit mondott neked Isten? – kérdezte Éli. – Ne titkolj el előlem semmit!

Elmondott hát Sámuel mindent. Semmit sem titkolt el. Éli pedig így szólt:

– Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát – és lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy Isten betartja az ígéretét, büntetés következik. De a lelke mélyén meg is nyugodott. Mert végre megint van valaki, akihez szól az Úr. Akin keresztül üzen. Aki Isten első szavára ugrik, mindegy, hogy éjszaka van, vagy nappal. Isten a prófétájává tette Sámuelt.