Képforrás: 123RF

Izráel ősatyja, Ábrahám Isten hívására elhagyta ősei földjét. Amikor egy termékeny vidékre, Kánaán földjére érkezett, csodálatos ígéretet kapott: „A te utódaidnak fogom adni ezt a földet!” (1Mózes 12,7) Ábrahám utódai, Izráel népe később Egyiptomból szabadulva a pusztai vándorlás során értek el újra az ígéret földje határáig. Mózes ekkor kémeket küldött ki, akik jó híreket hoztak a földről: olyan termékeny, hogy joggal nevezik azt tejjel-mézzel folyó földnek:

„Szedtek gránátalmát és fügét is… Negyven nap múlva visszatértek a föld kikémleléséből. Visszamentek, és megérkeztek Mózeshez, Áronhoz és Izráel fiainak egész közösségéhez… Beszámoltak nekik meg az egész közösségnek, és megmutatták nekik a föld gyümölcseit… ezt mondták: Elmentünk arra a földre, ahová küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse!” (4Mózes 13,23–27)

Gránátalma, alma, méz – a Ros Hásáná (év kezdete) ünnep jelképei – Képforrás: 123RF

Kánaán földje jó földrajzi adottságának és a tenger közelségének köszönhette termékenységét, nagyobbrészt erdős dombvidék, csak északon voltak magasabb hegyek. A nyár meleg, de a tenger közelsége miatt reggelente derült időben bőséges harmat üdíti fel a növényeket. Az északi határszélen a közel háromezer méter magas Hermón hegyen télen sok hó esett, ami csak nyár végére olvadt el. Ha onnan fújt a szél, mindig hozott egy frissítő záport, amit Hermón harmatjának neveztek, és az Úr áldásához hasonlították. „Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére.” (Zsolt 133,2)

A hófödte Hermón a Hula-tó partja felől, Észak-Izraelben – Képforrás: 123RF

Kánaán földjének különlegessége volt a kiszámítható időjárás. A fő termény a kenyérgabona volt, amit nyár végén vetettek el. Az ősz pár hetes kiadós esővel kezdődött, és mivel ez jött a vetés után, ezt nevezték korai esőnek. Az enyhe télen a vetés jól áttelelt. A tél végén jött még egy esős időszak tavasszal, ekkor fejlődtek ki a kalászok, ez az eső volt a késői eső. A korai nyár beérlelte a vetést, így pünkösdre, kb. május végére már mindig arattak. A korai és kései eső a kiszámíthatóságnak, Isten hűségének volt a jele: „Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet.” (Hós 6,3–4)

Fügefa nőtt egy romos kőfal mellett – a képen a fal mögül kandikál ki – Képforrás: 123RF

A föld gazdagságát mutatta, hogy több olyan gyümölcstermő fa nőtt, ami vadon is megélt. Ha ültették, akkor is kevés gondozást igényelt, csak a termést kellett leszedni. Ilyen volt az évszázadokig is termőképes olajfa, vagy az itt vadon is terjedő füge, aminek a termése, a fügekalácsként ismert aszalt füge nagy cukortartalma miatt a nehéz munkát végzők, a sokat gyalogló kereskedők, katonák eledele volt. Ezt hordták magukkal, olyan volt, mint ma a csokoládé. A szőlőből a pontuszi, nagy szemű, mag nélküli fajták voltak elterjedve, ezeket a mediterrán országokban ma is termesztik, néha nálunk is kapható. Akkoriban még nem került be Amerikából a filoxéra betegség, ha leszúrták a szőlő egy vesszőjét, megfogant, és öreg fákra futtatva lugast alkotott, pár év múlva pedig már termett.

Aszalt füge füzérek a gyümölcsárusnál – Képforrás: 123RF

A saját szőlő és fügefa a jólét, a bőség jelképe lett, Mikeás próféta a Messiás uralkodását a bőség és béke korszakaként jövendöli meg: „Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, senki sem háborgatja őket. (Mik 4,4) Ezzel Kánaán gazdagsága, a tejjel és mézzel folyó ország annak az előképévé vált, hogy az Úr a jövőben még sok jót készít az Ő népének.

Szerzetesek által gondozott szőlő az izraeli Latrunban, a trappista kolostor kertjében – Képforrás: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Képforrás: 123RF

Az olajfa a Bibliában az egyik legtöbbször említett növény. Olasz hatásra nálunk az oliva név terjedt el, így nevezzük a fa termését és az abból készült olajat is. Trianonig az olajfa hazánkban is őshonos volt, a mai Horvátország területéről a termőterület átért a tengerparton Olaszországba, ahonnan az oliva elnevezés származik. Nálunk más növényi olajokat is használtak, pl. napraforgó- és repceolaj, ezért a faolajat ezektől megkülönböztetve nevezték olivának. Mivel a bibliai tájakon csak az olajfa olaját ismerték, ott az olaj mindig az olivaolajat jelenti.

A sok célra hasznos olajfa – képforrás: 123RF

A fa latin neve, olea europaea arra utal, hogy az ma Dél- Európában, a Fekete tengertől Portugáliáig mindenütt elterjedt haszonnövény. Ám az olajfa ázsiai eredetű, őshazája a mai iraki-török határvidék, innen Örményországig ma is vadon is él az erdőkben, de már nagyon régen elterjedt egész Ázsiában. Európában a görögök, majd a rómaiak terjesztették el.

A Bibliában az olajfa az első név szerint megnevezett kultúrnövény, az özönvíz leírásában olvasunk róla: „Estére megjött hozzá a galamb, és íme, már egy leszakított olajág volt a csőrében.” (1Mózes 8,11) Azóta lett az olajágat hozó galamb a megbékélés jelképe. Később a választott népnek ígért „tejjel mézzel folyó” Kánaán gazdagságának felsorolásában is szerepel. Izráel népe az Úr gondviselését látta abban, hogy az olajfa termése sokféle célra használható, és a fa megél a kövek között is, ahol mást nem lehetne termelni: „Az ÚR vezette egymaga, nem volt vele idegen isten. A föld magaslatain hordozta, a mező termésével etette. Mézzel táplálta a sziklából, olajjal a kősziklából.” (5Mózes 32,12–13)

Olajfa termése – képforrás: 123RF

Az olajfáért mint Isten áldásáért adott hálát Jób is: „amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj” (Jób 29,6).

Az olaj volt az egyik legfontosabb élelmiszer, használták sütésre, főzésre. Nagyon népszerű volt az olajjal készült kenyérféle, olyan alapételnek számított, hogy az volt a szegény, akinek már erre sem jutott. Amikor Illés próféta idején éhínség volt Izráelben, a sareptai özvegyasszony ilyet készített a próféta számára (1Királyok 17). Ma Izráelben és a szomszédos országokban mindenütt népszerű étel, ami segít elképzelni, mit süthetett a sareptai özvegy Illésnek. A régi, Károli-fordítás pogácsának nevezi, az újfordítás lepénynek. Ismerjük a mai receptet, valószínűleg hasonló lehetett a sareptai özvegy kenyérkéje is. Ki ehet próbálni:

Hozzávalók: 50 dkg liszt, 40 gramm élesztő, 3 dl jó minőségű olivaolaj, kevés só. Elkészítése: Csészében egy dl meleg vízben elkeverünk egy kanál lisztet és az élesztőt, összekeverjük a lisztet az olajjal, beleöntjük a felfuttatott élesztőt, összegyúrjuk kicsit, pihentetjük, zsemle méretűre szaggatjuk, forró sütőben kb. 200 fokon 20 perc alatt barnára sütjük.

Olaj, olajbogyó, kenyér – a bőség jelei – képforrás: 123RF

Az ókorban az olajat testápolásra is használták, naponta kenték be a fejüket olajjal. Ezt csak akkor hagyták ki, ha valaki gyászolt vagy böjtölt, ezzel jelezték, hogy most befelé fordulnak, nem törődnek a mindennapi testápolással. Mikor Dávid király Betsabétől született gyermeke meghalt, a gyászt ezzel fejezte be: „Ekkor fölkelt Dávid a földről, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott” (2Sámuel 12,20).

Az ókori görög görög orvosok feljegyezték, hogy kevesebb a juhok közt a fájós lábú, nem gyullad be a folyton növő és letöredező körmük, ha az olajfák alatt legeltették őket. Innen kiindulva megfigyelték, hogyha szüretkor az olajfa leveleit nem szedik ki, hanem belekerül a présbe, akkor az olajnak nagyobb a sebgyógyító hatása. Nagy Sándor azt hirdette a katonáiról, hogy sebezhetetlenek, ami így inkább csak legenda, de annyi alapja volt, hogy hadjáratai idején ügyelt rá, hogy otthoni olajjal el legyenek látva. Olajjal kenték be testüket a katonák, így kevesebbet szenvedtek a páncél okozta horzsolásoktól, ami az akkori hadseregek állandó gondja volt.

Az evangéliumokban is sokszor olvasunk az olajfáról és az olajról, közismert az irgalmas samaritánus története, aki utazóként elsősegélyre olajat tart magánál: „Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire” (Lukács 10,33).

A Gecsemáné-kert Jeruzsálemben – képforrás: 123RF

Jeruzsálem mellett volt az Olajfák hegye. Jézus sokszor tartózkodott itt a tanítványaival, innen siratta el a várost hitetlensége miatt, itt volt a Gecsemáné-kert, ahol Jézus a szenvedésére készült, ide jöttek érte a katonák Júdás vezetésével.

Amikor a zsidók a 19. századtól kezdtek visszaköltözni őseik földjére, kiderült, hogy a török időkben lepusztított országban alig van gyümölcsfa. Az európai fajták nem bírták az itteni klímát, de az olajfa jól megél a köves és nehezen öntözhető területen is, ma újra egész olajfaerdők virulnak Izráelben.

Olajfakert egy izraeli kibucban, a Negev-sivatagban – képforrás: 123RF

Az 1948-ban létrejött Izráel állam címerében is a hétágú gyertyatartót két olajfaág fogja közre.

képforrás: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Fotó © Jaap Doedens

Pál utazásának sok emléke megtalálható Görögországban, az emlékhelyeket legtöbbször a helyi orthodox közösség gondozza. A legkeletibb görög emlékhely a bibliai Neápoliszban, a mai Kavála városában található a Szent Miklós templom bejárata előtt. A hagyomány szerint Pál és vele az evangélium itt ért európai földre. Az emlékmű bizánci mozaikképe egymás mellé vetíti Pál álmát Tróászban és a neápoliszi partraszállást, a kettő közt a tengerszoros látszik (ApCsel 16,8–12).

Pál emlékműve a Szent Miklós templom előtt Kaválában, az egykori Neápoliszban, Filippi kikötőjében – fotó © Jaap Doedens

Filippitől északra az első falu neve Lydia. Az első európai keresztyén emlékére szép emlékhelyet építettek azon a helyen, ahol Pál megkeresztelte Lídiát. A Zigaktis nem nagy folyó, inkább mély és gyors patak, két oldala kőlépcsőkkel van kirakva, kereszteléskor ide ül le a gyülekezet. A két alsó lépcső olyan közel van, hogy át lehet lépni.

Lídia keresztelésének helye Filippi mellett – fotó © Jaap Doedens

A Bibliában nem találunk pontos leírást, hogy az első keresztyének hogyan végezték a keresztelést. Feltételezzük, hogy Keresztelő János példájára, ahol volt alkalmas víz, ott teljes vízbe merítéssel kereszteltek. A görög orthodox egyházban a csecsemőket kereszteléskor egy pillanatra a pap belemeríti a templomi keresztelőmedencébe. Ettől az általános gyakorlattól itt Lydia faluban eltérnek, a folyócskából merítenek vizet, és azzal öntik le a gyermek fejét vízzel.

Filippitől délre a Pál által is végigjárt ókori út, a Via Egnatia egy szakasza nagyon jó állapotban van. Minden évben nagyobb zarándokutat szerveznek Lídia keresztelőhelyétől a Neápolisz közelében levő Szilász kolostorig, így ez az útszakasz szépen rendbe van téve.

Via Egnatia Filippi közelében – fotó © Jaap Doedens

A második misszói út során Pál Athénba, az akkori görögség szellemi fővárosába is elment. Mivel olyan dolgokat hirdetett, ami alapvetően új volt, a város vezetői elé idézték. A városi tanács az Areopágoszon ülésezett, ami görögül Areosz pagosz, azaz Árész dombja. Árész a görög mitológiában a háború istene volt, a római Mars megfelelője. Ha háborúzni akartak, az Akropolisz lábánál levő lapos sziklatömbön jött össze a haditanács, később a városi tanács is, amit az ülések állandó helyéről szintén Areopágosznak neveztek. Pált itt hallgatták meg, és ő hosszabb beszédet tartott a város vezetői előtt (ApCsel 17,22–34).

Athéni látkép az Akropoliszról, előtérben az Areopágosz – fotó © Jaap Doedens

Pál Athénból Korinthusba ment, és másfél évig munkálkodott a városban az Úr kijelentése alapján: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,9–10)

A város emeletes palotái egy későbbi földrengésben összedőltek, de jó állapotban megmaradt a helytartói palota terasza, ahol a helytartó a helyiek panaszos ügyeiben ítélkezett. Ide hozták a vádlói Pált is, Gallió helytartó elé, aki diplomatikusan elutasította a vallási vitában való ítélkezést (ApCsel 18,12).

Apolló templomának maradványai a korinthusi romkertben – képforrás: 123RF

A romkert melletti múzeumban láthatók a helyi ásatásokon talált használati tárgyak, többek között egy bronzlapból készült tükör is. Bizonyára sokat kalapálták, csiszolták, míg valamilyen képet lehetett látni benne. Valami ilyenre gondolt Pál, amikor azt mondta, hogy most még csak tükör által homályosan látunk: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Korinthus 13,12)

Ókori fémtükör a korinthusi múzeumban – fotó © Jaap Doedens

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Fotó: Jaap Doedens