Képforrás: 123RF

A jom kippur, az engesztelés napja a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepe. Eredete a pusztai vándorlás idejére nyúlik vissza. Izráel népe sokszor vétett az Úr parancsa ellen, de az Úr adott lehetőséget a megbánásra.

„Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Ugyanennek a hetedik hónapnak a tizedike [Tisri: szeptember/október] az engesztelés napja. Tartsatok szent összejövetelt, tartóztassátok meg magatokat, és mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. Ne végezzetek ezen a napon semmiféle munkát, mert az engesztelés napja ez, hogy engesztelést végezzenek értetek Isteneteknek, az Úrnak színe előtt. Ha pedig valaki nem tartóztatja meg magát ezen a napon, azt ki kell irtani népe közül. És ha valaki bármiféle munkát végez ezen a napon, azt az embert kipusztítom népe közül. Ne végezzetek semmiféle munkát akkor. Örök rendelkezés legyen ez mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre. A teljes nyugalom napja legyen ez nektek, tartóztassátok meg magatokat. A hónap kilencedikének estéjén, ettől az estétől a következőig pihenjetek nyugalmatok napján.” (3Mózes 23,26–32)

A főpap évente egyszer, ezen a napon mehetett be a szent sátor, később a jeruzsálemi templom belső részébe, a szentek szentjébe, és engesztelő áldozatot mutatott be a nép bűneiért, a nép pedig egész nap böjtölt és bűnbocsánatért imádkozott. A főpap bikát és kecskebakot áldozott, ezeknek vérét vitte be a kárpit mögé, hogy engesztelést szerezzen vele. Majd a szentély előtt, az égőáldozati oltár mellett egy másik bak fejére tette a kezét, és fölötte megvallotta Izráel minden bűnét. Így ruházta át vétkeiket a bakra, aztán kivitték a pusztába, „hadd vigye magával a bak minden bűnüket egy kietlen vidékre” (3Mózes 16,22). Így lett belőle „bűnbak”.

Két kecskebak közül sorsolással döntötték el, melyik lesz áldozat, melyik lesz bűnbak – kép: 123RF

A szétszóratás után már nem volt templom és áldozat, de az egész napos böjt és imádság szokása megmaradt. A magyarországi zsidók hosszúnapnak nevezték, mert ilyenkor az egész napot böjtölve a zsinagógában töltötték estétől estéig, ott is virrasztottak. Vannak zsidók, akik a vallásukat már alig tartják meg, csak ezt a böjti napot, mivel néhány nappal van a zsidó újév után. Szokás, hogy ilyenkor a haragosok kibékülnek, akinek adóssága van, igyekszik rendezni, hogy tiszta lappal kezdje az új esztendőt.

Zsidó férfi imája Jeruzsálemben jom kippur idején – kép: 123RF

Lásd még itt Maurycy Gottlieb: Zsidók imája a zsinagógában jom kippur idején című képét (1878, Tel Aviv Museum)

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Képforrás: 123RF

Az ókorban az emberek többsége falun lakott, mezőgazdasággal foglalkozott, így az év ritmusát a természet rendje szabályozta. A mi naptárunk a régi római naptárból alakult ki. Itália éghajlata hasonló a miénkhez, de mivel délebbre van, a tavasz hamarabb érkezett, március elején már nyíltak a gyümölcsfák, ekkor kezdték a veteményezést, ezért az év kezdetét is innen számították, március volt az első hónap.

Mai naptárunkban néhány hónap neve őrzi ezt a beosztást. Október jelentése: „nyolcadik hónap” a latin octo – nyolc szóból ered; ebből jön az oktáv szavunk is. Ennek megfelelően december a tizedik hónap a latin decem – tíz szóból, ez is több idegen szóban előfordul.

Újévi üdvözlet – Képforrás: 123RF

Kánaán földjén más volt az éghajlat, mivel délebbre van. A hosszú és száraz nyár csak az aratásra volt alkalmas, télen nem volt fagy, ősszel és tavasszal volt egy esős időszak, amit korai és kései esőnek neveztek. A mezőgazdasági év kora ősszel kezdődött, és ennek megfelelően innen számolták az év kezdetét is. A zsidóság a saját naptárát a szétszórattatásban is megőrizte, ráadásul a Bibliában található időadatok és nemzetségtáblázatok alapján tartják számon az éveket a teremtéstől folyamatosan. Ebben az évben a zsidóknál a mi naptárunk szerint 2018. szeptember 9-én este az 5779. év kezdődik.

Mikor Izrael és Júda az önállóságát elvesztette, a zsidóságnak alkalmazkodnia kellett az asszír-babiloni birodalmak rendjéhez is: A polgári év kezdete így náluk is tavaszra esik, Niszán (Ábib) hónapra (3Móz 23,5), ám ennek első napját nem tekintik ünnepnek. A vallási életben az őszi, Tisri hónap (a hivatalos naptár szerint a hetedik hónap) maradt az év kezdete (Rós hásáná), ezt tették a kürtzengés ünnepévé (3Móz 23,24).

Sófár: egyszerű kosszarv, melyet kürt módjára szólaltatnak meg – Képforrás: 123RF

A zsidóknál nem szokás a zajos óévbúcsúztatás, inkább csendben, családi körben ünnepelnek. Hálát adnak a teremtésért a Teremtőnek, a zsinagógában az egyévi rendbe beosztott szentírási szakaszok hetenkénti felolvasását ilyenkor kezdik újonnan, amit azzal jeleznek, hogy megfújják a sófárt, a kosszarvból készült kürtöt.

A kosszarv arra a kosra emlékezteti őket, amelyet Ábrahám kapott Istentől, hogy azt áldozza fel Izsák helyett: „Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Mózes 22,13) – Izsák születésének és megkötözésének története minden újévkor előkerül, hogy Isten jelenlétére emlékeztessen, a sófár hangjával együtt.

Sófárt fújó izraelita férfi – Képforrás: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár