grafika © Bódi Kati
Ódor Fanna böjti kötetét egy húsvéti írás zárja, és kacagó öröm.
Ezzel kívánunk minden kedves olvasónknak áldott Húsvétot.
Ódor Fanna
SZÍNE-VISSZÁJA
Böjti morzsák
Bódi Kati grafikáival
Ódor Fanna
Kelj fel!
Ráhel nagyon boldog volt, hogy ők is felmennek az ünnepre a templomba. Talán ez lesz az utolsó, hogy a szüleivel mehet, jövőre már biztosan férjhez adják. Utoljára lehet a gyermekek között. Persze, a nagylányok között fog menni, és tudja, hogy a fiúk figyelni fogják őket, de úgy érezte, ez még gondtalan zarándoklat lesz. Édesapja nagyon féltette őt, mióta majdnem elveszítette, de sokáig nem várhat a férjhezmenetellel.
Jeruzsálemben előkelő szállást kaptak, hiszen édesapja mégiscsak egy zsinagógai elöljáró volt, még ha messzi kis városé is.
Ráhelt, aki a kicsi vidéki zsinagógához szokott, mindig lenyűgözte a templom pompája. Mégis távolabbinak érezte a Mindenhatót itt, mint otthon. Túl sok volt itt az ember, és túl nagy a zsivaj. Az áldozatbemutatásokat sem szerette. Kisebb korában el is ájult, amikor látta, ahogy a bárányokat levágják. Azt gondolta, hogy Isten egy kegyetlen gyilkos, és félt Tőle. Ezt persze senkinek nem merte elmondani. Nem értette, miért kell bárány az Istennek, hiszen minden az Övé. Nekik, embereknek, kell a hús, mert enniük kell, de Isten nem eszik.
A páskavacsorát viszont szerette. Igyekezett nem gondolni a hús eredetére. Szerette a szabadulás történetét, a finom ételeket, és hogy együtt van a család és a rokonok. A főváros zaját is szerette, csak Istent nem érezte.
Őt otthon érezte, Kapernaumban. Legjobban azt szerette, amikor hajnalban kiment a Galileai-tó partjára, és nézte a végtelenbe nyúló vizet. Mindig azt gondolta, hogy kicsiny életének búját, bánatát egy-egy hullám messzire sodorja tőle, és a távolban kisimítja. Bárhogyan is háborgott a szíve, mindig békességgel ment tovább. Hitte, hogy a Mindenhatóval találkozott. Azt képzelte, hogy egyszer ő is felfekszik a vízre a part közelében, becsukja a szemét, aztán a hullámok lassan beljebb viszik, és mikor újra kinyitja szemét, a hatalmas Isten ölelésében találja magát. Ilyenkor nem félt az Istentől.
Egyszer majdnem megtörtént. Beteg lett. Nagyon beteg. Mindenki kétségbeesett körülötte, de ő nem félt. Becsukta a szemét, és úgy érezte, a hullámokon fekszik… olyan békességes volt minden… aztán kinyitotta a szemét, és egy olyan szemet látott meg, amiben benne volt a végtelen. Azt érezte, hogy megérkezett. Aztán hallotta a hangot, érezte a kezekből belé áradó erőt, és tudta, hogy mindez valóság, hogy mindig is jól tudta, csak még nem most van az ideje. Nem ő ment az Istenhez, hanem az Isten jött el hozzá.
Most viszont teljesen összezavarodott. Édesapja, Jairus mesélte, hogy borzasztó dolog történt: azt a Jézus nevű rabbit, aki őt visszahozta a halálból, istenkáromlás vádjával elítélték. Már végre is hajtották az ítéletet, átadták Őt a rómaiaknak, akik keresztre feszítették.
Ráhel kirohant. Egyedül akart maradni a gondolataival. Szombat volt, messzire nem mehetett. És különben is hová menjen itt? Hol érezheti itt az Istent?
Korán lefeküdt, és amikor lehunyta szemét, megint azt képzelte, hogy a hullámokon fekszik, és egyre beljebb, beljebb viszi a víz. Minden olyan békességes volt, mint édesanyja ringatása gyermekkorában.
Amikor kinyitotta a szemét, még sötét volt, de a madarak már készülődtek az új nap köszöntésére. Hirtelen felpattant fekhelyéről, és kiosont a házból. Mennie kell. Kell találnia egy helyet, ahol ugyanezt érezheti. Itt sajnos nincsen tópart, de kicsi szíve húzta valahová.
A hűvös miatt magára kerítette felsőruháját, és elindult a néptelen városban. Úgy tervezte, visszaér, mire a családja felébred. Itt nem kellett korán kelni, mint otthon, hiszen nem volt semmi dolguk.
Tópart híján csendes ligetet vagy kertet keresett. Arrafelé vette útját, amerre ilyet látott.
Szívében a békességet meg-megzavarta a kétségbeesés egy-egy hulláma: ha Jézus meghalt, akkor semmi sem igaz abból, amit érez. Akkor ki fogja várni őt? Maguk alá fogják temetni a hullámok?
Még a könnye is kicsordult erre a gondolatra.
A következő hullám az értetlenségé volt: hogyan halhatna meg az, aki másokat visszahoz a halálból? Márpedig őt visszahozta. Már ott voltak a siratóasszonyok. Ő halott volt.
Arra eszmélt, hogy lábai a temetőkert felé viszik őt. Lassan jött fel a Nap. A távolban pár árny vált kivehetővé, asszonyoknak látszottak. Megnyugtatta a gondolat, hogy nincs teljesen egyedül, de nem akart csatlakozni senkihez.
Az út feletti kis dombon a pálmafák alatt pár fügefa virított. Ráhel gyomra nagyot kordult. Felkapaszkodott hát a dombra, óvatosan, hiszen a még harmatos füvön kissé csúszott a könnyed saru. Letépett egy fügét, letelepedett a fa alá, és nézte maga alatt az utat. Aztán elnézett a messzeségbe, látta megcsillanni a napot a templom arany tetején.
Beleharapott a fügébe. Szemét lehunyta, és arcán a Nap melegét érezte. A nyers, édes gyümölcshús jólesően áradt szét szájában, és valami különös örömmel töltötte el.
Kinyitotta szemét, hogy megnézze, milyen füge ez, és mi olyan különös ebben a napsütésben. Pillantása az útra esett, ahol egy fehér ruhás férfi állt. A ragyogás Tőle jött. A szeméből, amit Ráhel olyan jól ismert, hiszen egyszer nagyon közelről látta.
Amint a kislány felismerte, a férfi elmosolyodott. Szája nem mozdult, mégis hallatszott a hangja, éppen úgy, mint akkor:
– Leányka, kelj fel!
Majd áldásra emelve sebhelyes kezét, továbbment az úton.
Ráhel felpattant ültéből, és kacagva szaladt a szállásuk felé.
Emmaus-túra
/Kategória: TudástárKépforrás: 123RF
Tegyünk mi is egy gyalogtúrát a környéken, egy kb. 10-11 km-re fekvő kirándulóhelyre. Ez kényelmes tempóban kb. 3-4 órás túra, amit gyerekekkel is bevállalhatunk. Közben lehet jókat beszélgetni, ismerkedni egymással, a környezettel.
Kép: 123RF
„Emmausban” – a gyalogtúra célállomásán – uzsonnázzunk meg, beszélgessünk az út közben szerzett élményekről, majd meséljük el az emmausi tanítványok történetét (Lukács 24,13 – 35).
Ők vajon hogy érezhették magukat útközben? Hogyan láthatták a környezetüket? Mi juthatott az eszükbe?
Mi változtatta meg a gondolkodásukat, érzéseiket? Miből ismerték fel Jézust? Milyen lehetett a visszaút?
Mintha kicserélték volna a két tanítványt, azonnal útnak indultak, és szinte „repültek” visszafelé. A visszautat érdemes úgy szervezni, hogy „kapjanak szárnyakat” a gyerekek: szálljunk vonatra, autóbuszra, vagy jöjjenek értünk autókkal. A visszaúton is folytatódhat az élmények mesélése, a beszélgetés.
Gyalogfogó
A kirándulóhelyen, ha maradt még a gyerekekben elég energia, mozgásos játékokat is játszhatunk.
A gyalogfogó egyszerű fogócska, de most csak gyalogolni szabad, futni nem. Tehát menekülni és kergetni is csak gyaloglépésekkel lehet. Kell hozzá egy játékvezető is, aki figyeli a lépéseket, és a hibázókat figyelmezteti. Nem könnyű a futólépés helyett a hosszú gyaloglépést megtanulni, könnyen visszatér a futó mozdulat, amikor mindkét láb elhagyja a földet. A váltás egyik mozgásformáról a másikra példázza azt a váltást is, amit a tanítványok átélhettek Mesterük elvesztése után.
Akit háromszor figyelmeztet, az kiáll a játékból, vagy ottmarad a pályán akadálynak.
Emmaus-ugróiskola
Aszfalton, térkövön vagy a puszta földön rajzoljunk egy hatvan mezőből álló útvonalat, ami kanyaroghat hosszan, vagy tekeredhet csiga alakban is. Az útvonal kiindulópontja Jeruzsálem, végpontja pedig Emmaus.
A játékosok a kezdőpontról egy-egy kis kövecskét, cserép- vagy fadarabkát rugdosva indulnak el fél lábon ugrálva. A kövecskét mindig a következő lépésmezőbe kell pöccinteni lábfejjel (vonal is elfogadható). Ha sikerül, a játékos továbbugrál, és addig folytatja a pöckölést, amíg nem ront. Itt megjelöli, meddig jutott, és az új körben innen folytatja. A következő játékos hasonlóan kezdi, majd folytatja a játékot. Ki ér hamarabb Emmausba? Ki hány próbálkozással tud végigugrálni a pályán? Aki eljutott Emmausig, visszafelé már lépkedve vagy futva is megteheti az utat.
A játékot páros vagy csapatváltóként is játszhatjuk, amikor a pár vagy csapat tagjai egymásnak adják át a stafétát (a követ). Itt is az a cél, hogy minél kevesebb váltással tegyék meg az utat Emmausig.
Egyértelműség
/Kategória: Napi áhítatJak 1,19–26
A beszéd a szívből jön, s ha nem, akkor érvénytelen. Egy kínai közmondás szerint: „Ami vagy, az hangosabban beszél, mint amit mondasz.” A mozdulatok, az ún. metakommunikáció valóban sok információt hordoz számunkra. Vigyázzunk tehát, hogy mit beszélünk, mert önmagunkkal is ellentmondásba keveredhetünk!
Valaki úgy fogalmazta meg, nem véletlen, hogy az ember két fület kapott és csak egy szájat, mert sokkal nagyobb szüksége lenne a hallásra, a meghallásra, mint a beszédre. Képzeld el, ha két szájunk lenne…
Megfigyelhetjük azt is, hogy ez a „második nyelv”, a metakommunikáció, amely a mozdulataink, gesztusaink, mimikánk nyelve, mennyi elrejtett dolgot hoz elő belőlünk. Ha ránézünk egy ember arcára, vagy megfigyeljük mozdulatait, sokkal többet tudunk meg valódi szándékáról, mint amikor csak szavait halljuk.
Tudjuk, hogy Isten mit vár tőlünk, másoknak talán még tanácsoljuk is nagy bölcsen, hogy mikor mit kéne tenni, s közben mi magunk halogatjuk az egyértelmű cselekvést. Tetteink elárulnak minket. S bármilyen szépek és igazak lesznek szavaink, úgy fogunk járni, mint a farizeusok, akiket Jézus leleplez: Mt 23,3!
Beszéljünk annyit, amennyit meg tudunk élni! S kezdjük annál a parancsnál, ami a legjobban szorongat minket! Inkább lassan járjunk, hogy tovább érjünk!
„A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt 5,37)
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Beszédszaporítás imádságban
/Kategória: Napi áhítat1Kir 18,20–39
Vannak szerzetesrendek, ahol a kevés beszéd erény, van, ahol semmi mást nem szabad szólni, csak imádságot, éneket mondani Isten dicsőségére. Érdemes lenne kipróbálni néhány napig!
De sokszor imádságunk is hiábavaló. Úgy érezzük, hogy nem jutott tovább a plafonnál. Mások imádságát is hányszor nem tudjuk követni, s így nem tudjuk rámondani az áment sem. Miért van ez? Mert semmit sem tettünk az imádság lelkületéért. Istent nem lehet csak úgy megszólítani! Néhány másodpercnyi csendet hagyjunk előtte is, utána is. Sőt még azt is gyakorolhatjuk, hogy egyszerűen időt szánunk az Istennel való közösség megélésére, s nem beszélünk. Ő mindent tud. Azt is, amit mondani vagy kérni akarunk. Nem vehetjük rá semmire szavainkkal, amit ne akarna megadni – inkább nekünk kéne hallgatni Őt, odafigyelni arra, amit mond nekünk. Ehhez pedig csend kell.
Sok vallásban használják az ún. „szó-mágiát”. Ez annyit jelent, hogy addig ismételgetik saját istenük nevét, amíg segítségükre nem jön. Ezt gyakorolták a Baál papok is, mikor a Kármel-hegyén egy napon át próbálták rávenni istenüket, hogy adjon tüzet az égből. Illés csak egyszer kérte, mégis megkapta. De így használják a buddhizmusban is az imamalmot sok ezerszer való körbeforgatással. Ez kiüresíti a gondolatokat, s közelíti a Nirvánához, a semmiben való elmerüléshez. A mi Istenünk azonban nem a semmit, hanem a mindent kínálja nekünk, ha hittel hívjuk segítségül nevét!
A te élettörténeted imádságaid és meghallgatott könyörgéseid története.
Veldkamp
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
A nyelv bűnei
/Kategória: Napi áhítatJak 3,1–12
Jakab levele figyelmeztet, hogy szavainkkal olyan folyamatokat indíthatunk el, melyeket azután nem áll hatalmunkban megállítani. Olyan képeket használ, melyek kicsiny dolgokat szemléltetnek, ám nagy dolgokat befolyásolnak. Hajókormány, mely egy egész hajót irányít; tűz, mely egy egész erdőt felgyújt.
Talán mindnyájan hallottunk már vissza olyan információkat, amelyeket mi indítottunk el, s azután csak csodálkoztunk, hogy az emberek száján mi lett belőle. De ugyanez fordítva is igaz, hiszen rólunk is mondanak olyat, amit valaki a maga gondolata szerint ítélt meg, de sosem kérdezett rá, hogy igaz-e. A pletyka az egyik legveszélyesebb emberi vétek, mert úgy tudja körbefonni a másik embert, hogy majd megfojtja. Ez mára már az internet egyik legveszélyesebb lehetősége. Akár oly módon is, hogy a „lájkokkal” és a „megosztásokkal” olyan információk terjednek, amelyek ártalmasak és hazugok, s közben elterelik a figyelmet arról, ami igazán lényeges lehetne számunkra. A szenzációhajhászás „foglalkozási ártalom” lett, a korrekt tájékoztatás helyett. Sok fiatalt megaláznak, kicsúfolnak, míg másokat – méltatlanul is – felemelnek. Egy szó is, egy kép is lavinát indíthat el! Figyeljünk oda, hogy mit teszünk fel, mit osztunk meg másokkal!
Mérjük meg szavainkat, mielőtt írunk valakiről valamit, s figyeljünk arra, hogy beszédünk igaz és hasznos is legyen a minket hallgatóknak, olvasóknak!
Szólj, gondolj, tégy jót! S minden gondolat és tett tiszta tükörként fog visszamosolygani rád.
Vörösmarty Mihály
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Az ember beszéde
/Kategória: Napi áhítatMt 12,33–37
A 3. parancsolat a hiábavaló, felesleges, értéktelen beszédre figyelmeztet. Arra, amikor az ember csak azért beszél, hogy a másik ne tudjon ellentmondani, vagy mert azt hiszi, hogy addig neki van igaza, míg beszél. Talán sosem gondoltuk még végig, amit itt az ige mond: „Minden haszontalan szóról…” Hogyan fogunk akkor elszámolni? Rettenetesen sok felesleges dolgot beszélünk!
Figyeljük csak meg, hogy őszinteség címén hányszor mondunk olyat, amit később megbánunk! Vagy elmondjuk ötször, amit a másik tudomására akarunk hozni, amivel teljesen elvesszük az idejét és erejét, s már nem tud koncentrálni arra, hogy ő mit szeretett volna mondani.
Vannak, akik az április elsejét arra használják, hogy megtréfálják a többieket. Ez legtöbbször szavakban történik, s aki ezt teszi, nem is gondol arra, hogy milyen lelki válságokat okozhat vele a másiknak. Sokan jártak már úgy, ahogy a Péld 26,18–19 írja: tüzes nyilakká lesznek tréfának szánt szavaink. A tréfa tehát „agresszív támadássá” válhat a másik személye ellen, amely megront benne valamit.
Vigyázzunk a mai napon, hogy mit beszélünk másokról, s mivel tréfáljuk meg őket! Szóljunk szeretettel és vidáman, ám felelősen!
„A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre!” (Péld 10,19)
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Édesebbek a méznél
/Kategória: Napi áhítatZsolt 19,8–15
Lehet a parancsolat tükör, hogy elvezessen a bűnlátásra. Lehet korlát, melyet szó szerint veszünk komolyan, s keressük, hogy akkor mit nem szabad? Lehet folytonos szembesülés, annak keresése, hogy „most” mit kell értenem belőle. Kálvin János minden vasárnap felolvastatta a templomban a Tízparancsolatot, hogy mindenki megtanulhassa. Vannak, akik lerövidítik az eredeti bibliai verseket, s átfogalmazzák, hogy úgy még egyszerűbb legyen. (Ez a parancsolat egy az egyben eltűnik tanításukból!) Pedig már eddig is mennyi mindenre vezetett el, hogy szóról-szóra kerestük értelmét! Vannak, akik a magyarázatokkal, hogy valójában mit is szabad, s mit nem: 613 másik parancsolatot adnak kiegészítésül.
A 10 igét maga Isten írta le saját kezűleg (2Móz 32,16). Ezért a parancsolatoknak egyetlen értelme van: azokat szívünkbe írni! Méghozzá abban a formában, ahogy leíratott. Gondolkodni, beszélgetni róluk, hogy keressük a valódi helyüket egész életünkben. A parancsolatokat ŐRIZNI kell, mert soha ki nem meríthetjük gazdagságukat, egész életünkben új és új értelmük nyílhat ki. Ezért tanítani kell, amit megértettünk, hogy mások is tovább gazdagítsanak minket a maguk élettapasztalatával. Minden újabb nemzedék csak felfedezheti, amilyen ígéreteket azokban Isten elrejtett!
Mit kezdjünk a parancsolatokkal? Olvasd el újra az 5Móz 6,4–9 verseit! Gondold végig, hogy milyen módszereket ajánl a parancsolatok megőrzésére!
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Ódor Fanna: Kelj fel!
/Kategória: Média, Ünnepgrafika © Bódi Kati
Ódor Fanna böjti kötetét egy húsvéti írás zárja, és kacagó öröm.
Ezzel kívánunk minden kedves olvasónknak áldott Húsvétot.
Ódor Fanna
SZÍNE-VISSZÁJA
Böjti morzsák
Bódi Kati grafikáival
Ódor Fanna
Kelj fel!
Ráhel nagyon boldog volt, hogy ők is felmennek az ünnepre a templomba. Talán ez lesz az utolsó, hogy a szüleivel mehet, jövőre már biztosan férjhez adják. Utoljára lehet a gyermekek között. Persze, a nagylányok között fog menni, és tudja, hogy a fiúk figyelni fogják őket, de úgy érezte, ez még gondtalan zarándoklat lesz. Édesapja nagyon féltette őt, mióta majdnem elveszítette, de sokáig nem várhat a férjhezmenetellel.
Jeruzsálemben előkelő szállást kaptak, hiszen édesapja mégiscsak egy zsinagógai elöljáró volt, még ha messzi kis városé is.
Ráhelt, aki a kicsi vidéki zsinagógához szokott, mindig lenyűgözte a templom pompája. Mégis távolabbinak érezte a Mindenhatót itt, mint otthon. Túl sok volt itt az ember, és túl nagy a zsivaj. Az áldozatbemutatásokat sem szerette. Kisebb korában el is ájult, amikor látta, ahogy a bárányokat levágják. Azt gondolta, hogy Isten egy kegyetlen gyilkos, és félt Tőle. Ezt persze senkinek nem merte elmondani. Nem értette, miért kell bárány az Istennek, hiszen minden az Övé. Nekik, embereknek, kell a hús, mert enniük kell, de Isten nem eszik.
A páskavacsorát viszont szerette. Igyekezett nem gondolni a hús eredetére. Szerette a szabadulás történetét, a finom ételeket, és hogy együtt van a család és a rokonok. A főváros zaját is szerette, csak Istent nem érezte.
Őt otthon érezte, Kapernaumban. Legjobban azt szerette, amikor hajnalban kiment a Galileai-tó partjára, és nézte a végtelenbe nyúló vizet. Mindig azt gondolta, hogy kicsiny életének búját, bánatát egy-egy hullám messzire sodorja tőle, és a távolban kisimítja. Bárhogyan is háborgott a szíve, mindig békességgel ment tovább. Hitte, hogy a Mindenhatóval találkozott. Azt képzelte, hogy egyszer ő is felfekszik a vízre a part közelében, becsukja a szemét, aztán a hullámok lassan beljebb viszik, és mikor újra kinyitja szemét, a hatalmas Isten ölelésében találja magát. Ilyenkor nem félt az Istentől.
Egyszer majdnem megtörtént. Beteg lett. Nagyon beteg. Mindenki kétségbeesett körülötte, de ő nem félt. Becsukta a szemét, és úgy érezte, a hullámokon fekszik… olyan békességes volt minden… aztán kinyitotta a szemét, és egy olyan szemet látott meg, amiben benne volt a végtelen. Azt érezte, hogy megérkezett. Aztán hallotta a hangot, érezte a kezekből belé áradó erőt, és tudta, hogy mindez valóság, hogy mindig is jól tudta, csak még nem most van az ideje. Nem ő ment az Istenhez, hanem az Isten jött el hozzá.
Most viszont teljesen összezavarodott. Édesapja, Jairus mesélte, hogy borzasztó dolog történt: azt a Jézus nevű rabbit, aki őt visszahozta a halálból, istenkáromlás vádjával elítélték. Már végre is hajtották az ítéletet, átadták Őt a rómaiaknak, akik keresztre feszítették.
Ráhel kirohant. Egyedül akart maradni a gondolataival. Szombat volt, messzire nem mehetett. És különben is hová menjen itt? Hol érezheti itt az Istent?
Korán lefeküdt, és amikor lehunyta szemét, megint azt képzelte, hogy a hullámokon fekszik, és egyre beljebb, beljebb viszi a víz. Minden olyan békességes volt, mint édesanyja ringatása gyermekkorában.
Amikor kinyitotta a szemét, még sötét volt, de a madarak már készülődtek az új nap köszöntésére. Hirtelen felpattant fekhelyéről, és kiosont a házból. Mennie kell. Kell találnia egy helyet, ahol ugyanezt érezheti. Itt sajnos nincsen tópart, de kicsi szíve húzta valahová.
A hűvös miatt magára kerítette felsőruháját, és elindult a néptelen városban. Úgy tervezte, visszaér, mire a családja felébred. Itt nem kellett korán kelni, mint otthon, hiszen nem volt semmi dolguk.
Tópart híján csendes ligetet vagy kertet keresett. Arrafelé vette útját, amerre ilyet látott.
Szívében a békességet meg-megzavarta a kétségbeesés egy-egy hulláma: ha Jézus meghalt, akkor semmi sem igaz abból, amit érez. Akkor ki fogja várni őt? Maguk alá fogják temetni a hullámok?
Még a könnye is kicsordult erre a gondolatra.
A következő hullám az értetlenségé volt: hogyan halhatna meg az, aki másokat visszahoz a halálból? Márpedig őt visszahozta. Már ott voltak a siratóasszonyok. Ő halott volt.
Arra eszmélt, hogy lábai a temetőkert felé viszik őt. Lassan jött fel a Nap. A távolban pár árny vált kivehetővé, asszonyoknak látszottak. Megnyugtatta a gondolat, hogy nincs teljesen egyedül, de nem akart csatlakozni senkihez.
Az út feletti kis dombon a pálmafák alatt pár fügefa virított. Ráhel gyomra nagyot kordult. Felkapaszkodott hát a dombra, óvatosan, hiszen a még harmatos füvön kissé csúszott a könnyed saru. Letépett egy fügét, letelepedett a fa alá, és nézte maga alatt az utat. Aztán elnézett a messzeségbe, látta megcsillanni a napot a templom arany tetején.
Beleharapott a fügébe. Szemét lehunyta, és arcán a Nap melegét érezte. A nyers, édes gyümölcshús jólesően áradt szét szájában, és valami különös örömmel töltötte el.
Kinyitotta szemét, hogy megnézze, milyen füge ez, és mi olyan különös ebben a napsütésben. Pillantása az útra esett, ahol egy fehér ruhás férfi állt. A ragyogás Tőle jött. A szeméből, amit Ráhel olyan jól ismert, hiszen egyszer nagyon közelről látta.
Amint a kislány felismerte, a férfi elmosolyodott. Szája nem mozdult, mégis hallatszott a hangja, éppen úgy, mint akkor:
– Leányka, kelj fel!
Majd áldásra emelve sebhelyes kezét, továbbment az úton.
Ráhel felpattant ültéből, és kacagva szaladt a szállásuk felé.
Böjtölve és imádkozva
/Kategória: Napi áhítatApCsel 14,21–23
Az első keresztyének életgyakorlatában a böjt arra is lehetőséget adott, hogy valamilyen kérdésben választ, útmutatást kapjanak Istentől. Így választották ki nagy felelősséggel, böjttel és imádsággal az első missziói útra Barnabást és Sault (ApCsel 13,1–3). Vagy mai igénkben a vezetőket.
Életünk nagy kérdéseiben igen körültekintően kell eljárnunk. Szükségünk van tisztánlátásra, Isten vezetésére, hogy biztonsággal dönthessünk.
Isten ügyében járni nem kis dolog, ezért vannak lelkészek, akik vasárnap reggel mindig böjtölnek, hogy lelki táplálékkal töltődhessenek, s azt adhassák tovább a rájuk bízottaknak. Vannak hívek, akik az úrvacsorai istentiszteletre készülnek hasonlóképpen.
A test kívánságainak, indulatainak megtagadása, megfékezése csak akkor ér célhoz, ha figyelmünk valóban a lelki erőforrásokra irányul. Önmagában nem az „éhezés”, vagy önsanyargatás kedves Isten előtt, hanem a lelki dolgokra való teljes odaszánás. Erre válaszol Ő áldással: vezetésben, üzenetének megértésében, békesség-adásban.
Sokszor előfordult, hogy küzdöttem valamiért, mindenáron meg akartam nyerni, s nem sikerült. Ám ahogy elengedtem, s szabad kezet adtam Istennek, hogy adhatja, de akár el is veheti, általában nagyon hamar eldőltek az ügyek. Érdemes mindig „nyitott tenyérrel” imádkozni, s nem szorongatni kéréseinket, hanem úgy odaállni, hogy Isten azt vehessen ki belőle, s azt tehessen bele, amit akar. Így tud minket egyenes úton vezetni.
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
A böjt, mint közbenjárás
/Kategória: Napi áhítatMt 17,14–21
Másokért böjtölni? Lehetséges ez? Igen, ez a böjtnek egy sokak által gyakorolt formája. Főképp az Ószövetségben olvashatunk erről (pl. Eszter 4).
Az ember lelke üres. Tölthető. Ezért nem mindegy, hogy kit enged be gondolataiba, mivel foglalkozik egész nap, mit őrizget a szívében. Nem mindegy, hogy ki mit olvas, mit enged meg magának fantáziálásában, véleménynyilvánításában, mit hallgat meg a pletykákból, mert ez mind „töltögetés”.
Amikor az ember böjtöl, akkor kiönti szívét, „mint a vizet az Úr színe előtt” (JSir 2,19), s engedi, hogy a benne lévő összevisszaságból rend legyen. Mert ha Isten Lelke tölt be, akkor minden lehetségessé válik. Amíg magammal vagyok tele, vagy mindenféle egyéb töltögetéssel, addig csak hitetlenül tudok szemlélni minden ügyet, s nem tudok másokon segíteni sem.
Így néztek a tanítványok az igében szereplő emberre és fiára. Jézus ezért világosan megmondja nekik, hogy ha van hely hitnek a szívükben, akkor tudnak segíteni.
A böjt egyfajta lehetőség, hogy átadjam Istennek a terepet, még nagyobb erővel töltse meg életemet – mások javára.
Ne fordíts semmi időt arra, amihez Isten áldását nem kérheted!
Lavater
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
A kegyesség gyakorlása
/Kategória: Napi áhítatMt 6,1–18
Isten előtt kedves kegyesség: adakozás, imádság, böjt. Együtt a három. Nem egyik, vagy másik csupán, hanem így láncra fűzve, hármasban.
Mindegyik titokban, Isten, s nem mások szeme előtt gyakorolva.
Mi, reformátusok nem nagyon szoktunk böjtölni. Az adakozás és az imádság talán megkapja a megfelelő hangsúlyt istentiszteleteinken, de a böjtről nemigen szólunk. Pedig bizonyára nem véletlen, hogy a Hegyi beszédben együtt szerepel e három. Lehet, hogy meg kellene tanulnunk böjtölni? Hogyan kezdjük el?
Kezdjük úgy, hogy étkezés előtt hosszabban imádkozunk. Már ez is komoly önfegyelmet igényel. Egy másik alkalommal csak folyadékot vegyünk magunkhoz egész nap, pl. tejet vagy gyümölcslevet, s minden étkezési időben imádkozzunk. Nagyon vigyázzunk, nehogy rögtön ne együnk semmit, mert könnyen rosszul leszünk. Lényeges, hogy örömmel tegyük. Ha csak a korgó gyomrunkra tudunk figyelni, jobb, ha azonnal abbahagyjuk.
Urunk tanítása szerint a böjt olyan, mint egy „ünnep”. A Vele való közösség megélésének alkalma, melyből mindig gyümölcsök születnek. Ezért a böjtre lelkileg is fel kell készülni, előre végiggondolni mindazt, amiért gyakorolni kívánjuk.
Megsanyargatom testemet, és szolgává teszem.
Pál apostol
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024