Üzenet:
* Isten az emberekkel akar lakni.
* Az ószövetségi szertartások Krisztus áldozatára mutatnak.
Bevezetés:
Mózes a Sínai-hegyen az Úrtól utasítást kapott a szent sátor építésére. Az ott folyó istentiszteletet is a kapott rendtartás szerint tartották.
A legfontosabb utasításokat nyomon követjük, azok lelki jelentésével együtt.
A Szent sátor és az istentisztelet
Isten az emberekkel lakik
A szent sátor, majd később a jeruzsálemi templom, valamint a benne folyó istentisztelet jelezték, hogy Istennek gondja van népére, és közöttük lakik. Az Úr Jézus eljövetele vetett véget e látható jegynek. Hisz benne Isten „egész teljessége” lakozott testben (Kol 2,9). „Az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk.” (Jn 1,14 – Károli) Jézus úgy tanította a tanítványait, hogy aki Őt megismerte, tudja, milyen Isten: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)
Izráelnek egészen különleges szerepe volt. A föld népei közül egyedül ez a kicsi nép szolgálhatta az egyetlen Istent. Az Úr pedig őrizte népét, mint a „szeme fényét” (5Móz 32,10), és még most is úgy tesz. Így értünk meg valamit abból, hogy Izráel annyi gúny, irigység és üldözés között sem pusztult el.
A szent sátor felszerelése és az ott folyó kultusz lényegében Jézus Krisztus megváltó tettének előképe.
Isten szerette e népet, melyet Ábrahámban kiválasztott; ezért akart velük lakni. Ám ők ugyanolyan bűnösek voltak, mint a többi nép. Ezért Isten nem élhetett közösségben velük kiengesztelés nélkül. A sok állatáldozat azonban nem eredményezte az Isten és ember közötti megbékélést. Csak az Úr Jézus nagy áldozata, kereszthalála békítette meg Istent a világgal. Ezek után nincs többé szükség szent sátorra és a templomi áldozatokra. Isten Lelke most azoknak a szívében lakik, akik benne hisznek, hozzá imádkoznak, és Őt szolgálják.
A szent sátor építése és berendezése szent dolog. Mózesnek minden apró részletben az Úr előírásához kellett tartania magát, legyen szó csavarról és kallantyúról, még akkor is, ha nem kell minden egyes alkatrésznek „lelki” tartalmat adnunk.
Így aztán óvatosan magyarázzuk a szent sátor elemeit.
Az Úr a népével, Izráellel akart együtt lakni. Egy egészen különleges sátrat kellett készíteni a számára. A sátor lakóhelyet, lakást jelent. Bizonyos helyeken a szent sátor „a gyülekezés (vagy kijelentés) sátora”-ként van említve, nem összecserélhetően azzal a sátorral, amit Mózes korábban készített, hogy imádkozni tudjon ott ő és a nép is (vö. 2Móz 33,7–11). Máshol a „bizonyság sátorá”-nak hívják (vö. 4Móz 9,15; 18,2).
Becalél és Oholiáb (2Móz 31,1–11)
Az Úr két ügyes embert állíttatott a munka élére. Becalélt és Oholiábot az Úr betöltötte „isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, foglalatba való kövek vésésére, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére” (2Móz 31,3–5).
Őket segítették mindazok, „akiknek bölcsességet és értelmet adott az ÚR, hogy el tudják készíteni a szentély különböző istentiszteleti eszközeit” (2Móz 36,1kk).
Becalél Húr unokája. Azé a Húré, aki Áronnal együtt Mózes karjait alátámasztotta az Amálék elleni harc idején (2Móz 17,10). Júda törzséhez tartozott. Oholiáb pedig Dán törzséből való.
Adakozás a sátor építésére (2Móz 25,1–7; 35,4–9.21–29)
Az Úr utasította Mózest, hogy „felajánlást” szedjen „minden embertől, akit arra indít a szíve”. Az emberek elhozták kincseiket, a legszebbet, amijük volt, az Úrnak adták.
Hogyan jutottak ennyi értékhez? A választ a 2Móz 3,22; 11,2–3 és 12,35–36-ban olvassuk. Eszerint Isten parancsára az egyiptomiaktól ezüstöt, aranyedényeket és ruhát kértek. Az Úr jóindulatot támasztott az egyiptomiakban, nem jöttek el üres kézzel.
A különböző szöveteket az asszonyok készítették el. A férfiak fáról és prémekről is gondoskodtak.
A 2Móz 36,3–7-ből látszik, hogy a nép szívesen adakozott. Annyira, hogy le kellett állítani a gyűjtést. Rengeteg arany és ezüst jött össze; huszonkilenc talentum meg hétszázharminc sekel arany; száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel ezüst (vö. 2Móz 38,24–25). Ez együtt mintegy tizenhét tonna!
Mit jelent ez számunkra?
Ahogy a szent sátorhoz szükség volt adakozásra, úgy ma is a hívek adományaiból fedezik a gyülekezet kiadásait. Ezt szolgálja a perselyezés, az egyházfenntartói hozzájárulás s az egyéb felajánlások. Figyeljünk arra, hogy a nép örömmel és jószívvel adott olyan sokat, hogy Mózesnek megálljt kellett mondania. „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7)
Az első udvar (2Móz 27,9–18)
A szent sátor körüli térséget udvarnak nevezték el. E köré réztalpú, 5 könyök magas oszlopokra (1 könyök kb. 44 cm) dupla szálas (sodrott) fonalból készült lenvászon függönyt feszítettek, és ezüst kapcsokkal erősítették a szőnyegfalat a 60 oszlopra, ezüsthuzallal voltak összekötve.
Az udvar hossza 100 könyök volt, vagyis valamivel kevesebb 45 méternél.
Szélessége 50 könyök, mintegy 22 méter. A bejáratot 20 könyök széles függönyből készítették (majdnem 9 m), kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból, művészi módon kihímezve, és 4 oszlopra függesztették.
Mit jelent ez számunkra?
A kerítés fehér volt, Isten szentségének jeleként. Senki sem látott be rajta (5 könyök = 2,2 méter). A kapun át lehetett csak bemenni (hímzett függöny). „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!” (Zsolt 100,4). Maga az Úr tette lehetővé, hogy közeledjünk hozzá. Imádságainkat és áldozatainkat kedvesen fogadja. Ez a kapu az Üdvözítő előképe, akin át „az igazak” bejárást kaptak Istenhez, az Atyához (Zsolt 118,20). Ő a kapu: aki átmegy rajta, megtartatik (Jn 10,9). „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” (Zsolt 65,5)
Az égőáldozati oltár (2Móz 27,1–8)
Az udvarra került az égőáldozati oltár. Négyzet alakú volt, hossza és szélessége 5 könyök (2,2 m), magassága 3 könyök (1,32 m). Akácfából készült. Kívül és belül rézzel kellett bevonni a deszkákat. A négy sarokra négy rézszarv került. Az oltár közepéig hálószerű rézrács lógott le, 4 sarkára 4 rézgyűrűt erősítettek, amin átdugták az akácfából készített, rézzel bevont hordozórudakat.
A hozzá tartozó felszerelést is rézből kellett készíteni: fazekakat (az áldozati hamu felfogásához), (kanálszerű) lapátokat, hintőedényeket (az áldozati állatok vérének felfogására), villákat (a hús kivételéhez), szenes serpenyőket (az égő faszén számára).
Az égőáldozati oltárnál a nép vagy egy egyéni áldozó bűnét az áldozattal együtt letehette, vagyis a kiengesztelés helye volt. Az áldozati állat vére az oltárra került, ezzel történt a kiengesztelés, és Isten nem emlékezett meg többé a bűnről.
A rézzel bevont négyzet alakú keretet földdel vagy faragatlan kövekkel töltötték ki. Ha útra keltek, az oltárról a hamut le kellett söpörni. S akkor a föld vagy a kövek maradtak vissza (vö. 2Móz 20,24–25 és 4Móz 4,13–14).
Mit jelent ez számunkra?
Égőáldozat – A tűz tisztít. Tulajdonképpen ez a célja minden égőáldozatnak: megtisztítani a kapcsolatot Isten és az áldozatot bemutató személy között. Az első áldozatot az új égőáldozati oltáron az Úr tüze emésztette meg. Isten hűsége nem ér véget: Mindig kész bűnbocsánatra. Nem csoda, hogy a nép ujjongott, amikor tanúja volt az első tűznek, és teljes tisztelettel arcra borult. (3Móz 9,24)
Az égőáldozati oltár szarva – Ha valaki egy másik ember halálában volt részes, odamenekülhetett az oltár szarvához, és megragadhatta. Utána ítélet következett, vajon szándékosan ölte-e meg a másikat, vagy véletlenül okozta a halálát. Ha ártatlannak bizonyult, a paptól felmentő ítéletet kapott. Ha bűnösnek bizonyult, meg kellett halnia. (Gondoljunk a menedékvárosokra: 5Móz 19!)
A szarvak Krisztusra mutatnak, mert „Őt megragadva” kapunk felmentést. Mindannyian bűnösek vagyunk, Isten szent törvényét megszegtük. Krisztus keresztje szabadít meg az átoktól: „És felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” (Lk 1,69 – Károli)
A rézmedence (2Móz 30,18–21)
A szentély és az égőáldozati oltár között állt a rézmedence. Állványa is rézből volt. Ennek vizében kellett Áronnak és fiainak kezüket és lábukat megmosni, mielőtt a szentélybe léptek volna, hogy „ne haljanak meg.”
A rézmedence „azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből (készült), akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak” (2Móz 38,8). Innen tudjuk, hogy ebben az időben rézből való tükröt használtak. (A hiúság eszközét az Úrnak való szolgálatra áldozták oda.)
A rézmedence formája nincs közelebbről leírva. Ez azt jelentheti, hogy Mózes jól ismert ilyen edényeket. Lehet, hogy Egyiptomban hasonló medencéket használtak a szertartásokon. Régi keleti templomok ásatásai során hasonló medencéket találtak. Valószínűleg egy gömbölyű tartályra csapokat erősítettek. Alá helyezték a kerek medencét, amiben a papok az előírt mosakodást elvégezték. A használt vizet a medence alá ásott lyukba vezethették.
Mit jelent ez számunkra?
A rituális mosakodással a papok megtisztultak. Nem csoda, hogy a zsidók ezt az edényt különösen is szentnek tekintették.
Mi Krisztus által megtisztulva, a Szentlélek segítségével közeledhetünk Istenhez (gondoljunk az „újjászületés fürdőjére” – Tit 3,5).
Naponkénti tisztálkodásra volt szüksége a papoknak, arra van szüksége a keresztyéneknek is.
A szent sátor (2Móz 26)
A szent sátorban semmi sem lehetett emberi ízlés vagy kitalálás szerint. Az Úr mondta el a hegyen Mózesnek annak minden részletét.
Minden faanyag drága akác volt. A 10 könyök hosszú és 1,5 könyök széles (kb. 4,50 x 0,7 m) akácfadeszkákat arannyal vonták be. 20 deszka volt a déli, 20 az északi, 6 a nyugati oldalon (hátul), a bejárat sarkainál pedig 1–1. Az ezüst talpakkal ellátott deszkák reteszekkel kapcsolódtak egymáshoz, mintha egy darabból lettek volna.
A szent sátor belseje így 30 könyök hosszú volt, 10 könyök széles és 10 könyök magas (kb. 12 x 4,50 x 4,50 m). Elejét függöny zárja le, amit 5 bearanyozott és réz lábakon nyugvó akácoszlopra függesztettek fel. E függöny égkékkel, bíborral és skarláttal hímzett, finoman szőtt lenvászon volt.
A szent sátorban is volt egy függöny. Négy aranyozott oszlopra függesztették, amik ezüst lábon álltak. Ezt a függönyt is finom sodrott lenfonalból szőtték égkék, bíbor és skarlát színekben, és kérubokat szőttek bele. Ez a függöny osztotta két részre a belső teret: a szentélyt választotta el a szentek szentjétől.
A szent sátrat 10 sátorlap takarta, amiket hurkokkal kapcsoltak össze egymással. Vászonból készültek, égkék, bíbor, skarlát fonallal átszőtt kérub-alakokkal. Erre jött még 12 sátorlap kecskeszőrből, fölé vörösre festett kosbőrből készített sátorlapok, legtetejére pedig egy takaró delfinbőrből. Oldalt és hátul a sátorlapok a szentélyt is takarták. Földbevert facövekhez rögzítették.
A szent sátrat mindig ugyanolyan távolságra kellett felállítani az udvar kerítésétől: 50 könyök (kb. 22 m) az udvar bejáratától, az udvar hátuljától és oldalaitól pedig 20–20 könyök (kb. 9 m).
Mit jelent ez számunkra?
Az összejövetel sátrának minden eleme Krisztusról és gyülekezetéről beszél.
A két szent helyiség a zárófüggöny (szentély kárpitja) mögött el volt választva az emberektől. Nem tudtak – csak úgy – bekukucskálni a szentélybe. Ki mehetett be? A főpap és a papok, az Úr felkentjei. Isten és a nép szolgáiként ők voltak a kapocs a megtisztulásra szoruló nép és a megtisztítani akaró Úr között. A fölkent Krisztus hasonlóképpen köti össze gyülekezetét az Atya Istennel.
A kárpit esetében a Zsid 10,19–20-ra gondolunk. Egyedül Krisztus által lehetséges az Atyához menetel. E kárpit hasadt ketté a második templomban Jeruzsálemben, tetejétől az aljáig, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét (Mt 27,50–51). Hitetlenségünkkel ne próbáljunk újabb kárpitot szőni…
A szentély kívülről sötét színeivel nem lehetett vonzó. Belülről viszont pompás volt. Hasonlítsd össze az igazi istentisztelettel, ahol nem a külső számít, hanem a hit (a szív).
A szövetség ládája (2Móz 25,10–22)
A szentek szentjébe állították be a szövetség ládáját. Akácfából készült, arannyal borították. Két aranyozott akácfarúdon hordták. Csak léviták vihették.
A színarany fedélen két arany kerúb állt arccal a födél felé fordulva. Kiterjesztett szárnyukkal betakarták a födelet. Ide kellett hoznia a főpapnak minden évben, a nagy engesztelési napon az engesztelő áldozatot.
A ládába tették a „bizonyságot”, a két kőtáblát, amin a Tízparancsolat volt.
„Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerúb közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak. Beszélek veled mindarról, amit majd általad parancsolok Izráel fiainak.”
Mit jelent ez számunkra?
Az arany láda a szentek szentjében képviselte a szövetséget, melyet az Úr a népével kötött. A szövetséget a szövetség törvénye erősítette meg, a Tízparancsolat. A láda Isten trónját jelképezte. Itt lakott maga az Úr! Ahogy a szent sátor, a szentek szentje még inkább az Úr dicsőségéről és szentségéről beszélt.
A szent kenyerek asztala (2Móz 25,23–30; 3Móz 24,5–9)
A szent kenyerek asztala a szentély bejáratától jobbra került. Akácfából készült, arannyal vonták be, 2 könyök hosszú és 1 könyök széles (kb. 0,90 x 0,45 m) volt. Négy aranykarikán keresztül dugták be a két arannyal bevont hordozórudat. 12 tálat, serpenyőket az illatáldozathoz, kelyheket (fedeles) és korsókat készítettek hozzá színaranyból. Az asztalon álltak a szent kenyerek. Szombatonként cserélték frissre.
E tizenkét kenyeret kovász nélkül kellett készíteni. Mellé tiszta tömjént tettek a füstölő edénybe. A tizenkettes szám Izráel tizenkét törzsére utal.
A kenyereket csak a papok ehették meg. Itt nevezik meg az első papokat: Áront és fiait. (Vö. 1Sám 21,1–6; 102. lecke; Mt 12,3–4)
Mit jelent ez számunkra?
A szent kenyerek asztalát a szent evangéliummal hasonlítják össze, Jézus Krisztus örömhírével. Így adja Isten igéje nekünk is állandóan az Élet Kenyerét, az Úr Jézust. A szent kenyerek asztala az Isten és népe közötti szövetségnek volt a jele. Gondoljunk csak a szent úrvacsorára, aminek közösségébe Krisztus hívja a híveket. Az jöhet, aki önmagától tudja, hogy nyomorúságban van, és segítségre van szüksége, ahogyan Dávid kért Ahimelek paptól szent kenyeret, amikor ínségben volt (1Sám 21).
Az arany gyertyatartó (2Móz 25,31–40; 3Móz 24,1–4)
A szentély bejáratától balra, a szent kenyerek asztalával szembe került az arany gyertyatartó. Ezt a tartozékaival együtt 1 talentum aranyból (42,12 kg) kellett elkészíteni. Nem öntötték, hanem egyetlen darabból kovácsolták ötvösmunkaként. Hét ágát mandulavirág-alakú kelyhek díszítették. (A mandulafa, mely keleten tavasszal először virágzik és terem: az új élet szimbóluma; vö. Jer 1,11–12.) A karok végén voltak a mécsesek, melyekben tiszta olivaolaj itatta át a kanócot. E lámpának (héberül: menorah) sosem volt szabad kialudnia.
Magának a főpapnak kellett naponta a mécses égő kanócát megtisztogatni.
Megj.: A zsidók még mindig ünneplik minden évben a Chanukka-ünnepet. A Chanukka-mécses lámpái a szentély (és a templom) „menórájára” emlékezve égnek.
Mit jelent ez nekünk?
A mécses fénye a „világ világosságának”, az Úr Jézusnak a szimbóluma. A mécsest tápláló olaj a Szentlélek kiábrázolója. Minden hívő, aki Krisztussal élő kapcsolatban van, világosságot áraszt maga körül, de csak a Szentlélek által.
Az illatáldozati oltár (2Móz 30,1–10)
A szentélyben, a kárpit előtt középen állt az illatáldozati oltár akácfából, arannyal burkolva. 1 könyöknyi volt a széle, hossza, egy-egy szarvval a sarkokon. Arany szegélyt kapott körben, s két oldalára egy-egy aranygyűrűt, amikbe az akácból készült, arannyal bevont akác hordozórudak kerültek.
A pap reggel és este jóillatú füstölőszert égetett rajta, egyben feltöltötte a gyertyatartó mécseseit. A tüzet az áldozati oltárról kellett meggyújtani. (Vö. 4Móz 18,7; Lk 1,9)
Évente egyszer a főpap az illatáldozati oltár szarvain engesztelést végzett. Ez a nagy engesztelési napon történt (lásd ott).
Az illatáldozati oltárt nem volt szabad lemásolni.
Mit jelent ez számunkra?
Az illatáldozat az imádság szimbóluma. Gondoljunk csak a Zsolt 141,2-re: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!”
A Jelenések 8,3–4 a szentek imádságát az illatáldozathoz hasonlítja. Az illatáldozati oltár nem véletlenül állt olyan közel a szövetség ládájához, amin Isten dicsősége lakozott. Az Úr Jézus a közbenjáró az Atyánál. Az Ő imádsága az igazi illatáldozat, amit „igen szent”-nek neveztek (2Móz 30,10). Imádságban szentül közeledjünk Istenhez, Jézus Krisztus nevében, „aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk” (Róm 8,34).
Áronnak és fiainak a ruhája (2Móz 28)
Áron volt az első főpap. Fiai az első papok: Nádáb és Abíhú, Eleázár és Itámár. Az első két fiú volt az, aki „idegen tüzet” vitt az oltárra, ezért büntetésként rögtön meghaltak (3Móz 10).
A papi ruhákról részletes leírás készült. Ezek a „szent ruhák” méltóságteljesek és ékesek voltak, az Úr szolgálatának dicsőségét tolmácsolták.
Áron öltözéke: hósen (melltáska), efód (papi kötény), palást, mintás köntös, süveg és öv.
Az efód Áron felsőruhája volt, gazdagon hímezték aranyszállal (amit vékony aranylemezből vágtak), kék és piros bíborral, valamint karmazsinfonállal. Finom sodrott lenfonalból készült, két vállrésszel. Az efód két vállrészét öv kötötte össze, ugyanabból az anyagból és ugyanazzal a hímzéssel, mint maga az efód. A vállszalagra ónixkövet erősítettek. Ezekre Izráel 12 törzsének a nevét vésték, mindegyik kőbe hatot, az ősatyák születési sorrendje szerint. Így a főpap szimbolikusan egész népét vállain hordozta, amikor a szent sátorban szolgált. Az ónixköveket aranyfoglalat vette körül, és fonott aranyláncokkal erősítették a vállszalagokra.
A hósent az efód fölé vették fel. Melltáskának vagy mellvédő pajzsnak nevezhetjük. Két réteg drága szövetből készült, ugyanabból az anyagból, mint az efód. Négyzet alakú volt, kétrét hajtva, egy arasz hosszú és egy arasz széles. Arany foglalatban 12 drágakövet helyeztek el rajta, négy sorban hármasával, mindegyikbe Izráel egy-egy törzsének neve volt belevésve. Ezeket arany foglalatba erősítették. A hósent aranykarikákon átbújtatott aranyzsinór rögzítette. Az efódot és a hósent nem kellett egymástól különválasztani, amikor a főpap levetette papi szolgálati ruháját. Így hordozta a főpap az egész népét a szívén, amikor a szentélybe ment. Ha a Bibliában efódról van szó, általában a melltáskát is belegondolják.
Az úrímot és a tummímot be kellett tenni a melltáskába (vö. 3Móz 8,8), hogy „hordozza Áron mindig a szíve fölött a döntéseket”. A Biblia nem közli pontosan, hogy mik voltak ezek a szent tárgyak. Jelentésük: „fény és beteljesedés”. Ám az „ítélet”-hez is van közük. A melltáskának, a hósennek ugyanis a tulajdonképpeni neve: „ítélet melltáskája”. Talán drágakövek voltak, melyek közül az egyik „igen”-t, a másik pedig „nem”-et jelentett.
Amikor valakinek Isten tanácsára volt szüksége, az úrím és tummím segítségével tudhatta meg. Az 1Sám 28,6-ban olvassuk, hogy Saul tanácsot kért az Úrtól, de az úrím nem felelt. A Neh 7,65-ben olvassuk, hogy egy fontos eseménynél a főpapnak jelen kellett lennie úrímmal és tummímmal.
Az efód palástját kék bíborból kellett elkészíteni. A fej számára egy nyílás volt rajta, köröskörül szövött szegéllyel, hogy a nyílás ne sérüljön. Egyetlen darabból állt. Alsó szegélyén gránátalmák lógtak kék és piros bíborból, meg karmazsin fonálból, közöttük arany csengettyűk. A gránátalmák a hit gyümölcseire emlékeztetnek, a csengettyűcskék pedig az ige szavára. Áronnak ezt a palástot kellett viselnie, amikor a szentélyben szolgált. Minden mozdulatnál megszólaltak a csengők. Ez nagyon fontos volt: „Ezt viselje Áron szolgálat közben, hogy hallható legyen a csengés, amikor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.”
A homlokdíszt aranylapból készítették, s rávésték a feliratot: „Az Úrnak szentelt.” A lemeznek Áron homlokán kellett lennie. Így ő maga is, meg mindenki, akivel csak találkozott, arra emlékezett állandóan, hogy az Úr szent Isten. (Vö. Zak 3,1–5)
A köntös (ing, közönséges papok csak ilyet hordtak) lenvászonból készült, szövött mintával. Ez hosszabb volt, mint a palást.
A nadrág ugyancsak lenvászonból készült, a főpap és a papok is viselték papi ruhájuk alatt.
A papok öltözete: köntös (alsóruha), öv, nadrág, és fejkendő.
Mit jelent ez számunkra?
A főpap az Úr és a nép között közvetített. Általa történhetett csak a kiengesztelés (a nagy engesztelési napon). Közvetlen összefüggés van az Ószövetség főpapja és az Újszövetség Főpapja, Jézus Krisztus között. Ő az út, igazság és élet; senki sem mehet az Atyához, csakis Őáltala (Jn 14,6). A főpapot felkenték. Így az Úr Krisztus is felkent, akit az Atya kent fel Szentlelkével (Mk 1,10).
A főpap a nagy engesztelési napon először saját magáért mutatott be áldozatot. Ezért akart az Úr Jézus Keresztelő János által megkeresztelkedni (vö. Mt 3,13–17). Csak ezután kezdhette el Üdvözítő munkáját. Fontos, hogy mi is tisztelettel és alázattal közeledjünk Istenhez.
A felkenés olaja (2Móz 30,22–33)
A papokat olajjal kenték fel, mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna a szent sátorban.
Kezüket és lábukat is állandóan meg kellett mosni.
A fölkenetés olaja fontos része volt a szent sátor istentiszteletének. Mirhából, balzsamos fahéjból, balzsamos nádból, kassziából és olivaolajból készült.
A szent sátrat és felszerelését is ilyen olajjal kellett megkenni.
Aki ezt az olajat meghamisította, vagy illetéktelent kent meg, azt ki kellett irtani!
Mit jelent ez számunkra?
Mielőtt szolgálni kezdenénk az Úrnak, nekünk is szükségünk van a megszentelésre. Gondoljunk a Szentlélekkel való felkenetésre.
Berendezik a szent sátrat (2Móz 39,33–43; 40; 3Móz 8)
A szent sátrat, és minden tárgyat úgy készítettek el, ahogyan az Úr mondta Mózesnek. Ő ellenőrizte a munkát, s rendben találva azt, megáldotta a munkásokat.
Az Úr aztán azt mondta Mózesnek, hogy a kivonulás második éve első hónapjának első napján állítsa fel a szent sátrat. Akkor kerüljön a láda is a helyére, a szentek szentjébe. Akasszák fel a függönyt. A szent kenyerek asztalát, az arany füstölőáldozati oltárt és az arany gyertyatartót vigyék a szentélybe. Ezek után terítsék a sátorlapokat a szentély fölé, és az ajtónyílást zárják le a kárpittal. Majd az égőáldozati oltárt és a réz mosdóedényt vigyék az előudvarba, és zárják le a bejáratot a függönnyel.
Ezek után kenjék meg szent olajjal a szent sátrat és az egész fölszerelést.
Áronnak és fiainak fölszentelése (3Móz 8)
Mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna, Áront és a fiait a szentély ajtónyílásában Mózes megmosta vízzel.
Majd Áronra feladta a főpapi öltözéket, és fölkente őt szent olajjal.
Ezután a papszentelési áldozatok bemutatása következett.
Áron leszármazottai ettől kezdve „örökre papok, nemzedékről nemzedékre” (2Móz 40,15).
A szent sátor használatba vétele (2Móz 40)
A szent sátrat először a Sínai-hegynél, a kivonulástól számított második év első hónapjának első napján rendezték be.
Mózes tette az első kenyereket a szent kenyerek asztalára, és gyújtotta meg először a gyertyatartó mécseseit. Az arany illatáldozati oltáron jó illatú áldozatot mutatott be. A rézmedencét vízzel töltötte meg. Az égőáldozati oltáron bemutatta az első áldozatot. Ezután felhőoszlop borította be az egész sátrat, az Úr dicsősége betöltötte azt. Napközben ott is maradt a felhőoszlop; éjjel pedig „tűz alakjában volt a hajlék fölött” (4Móz 9,15). Mózes először be se tudott menni a felhő miatt.
A gyülekezés sátrából beszélt az Úr Mózesnek. Az áldozatok szabályait, különleges napok és ünnepek megtartását ismertette.
Az áldozatok (3Móz 1–7)
Az Úr részletesen elmondta Mózesnek, milyen áldozatokat mutassanak be.
A pogány áldozatok célja az volt, hogy az isten vagy istenek jótetszését megnyerjék, hogy azok megsegítsék őket. Fizetőeszközül szolgáltak. Az ember ad valamit tulajdonából az isteneknek, hogy kapjon. Izráel nem így áldozott. Tudniuk kellett, hogy amit áldoznak, az az ÚRÉ: „Az Úré a föld és ami betölti” (Zsolt 24,1). Nem a zsidó jött ajándékával az Istenhez, hanem Isten közeledett az áldozatban az emberhez. A tűz volt a jele az áldozat elfogadásának. Így bocsátotta meg Isten a bűnt, amivel vétettünk ellene a bűneinkkel. A zsidók régóta ismerték az áldozást. Még mielőtt ősatyjuk, Ábrahám áldozott volna, már áldoztak. Gondoljunk Kainra és Ábelre (1Móz 4), és Nóéra (1Móz 8).
Az Úr azt akarta, hogy az áldozások szabályosak és rendszeresek legyenek.
Röviden leírjuk az áldozatok formáit:
Általános áldozat
– napi áldozat: égőáldozat, ételáldozat, italáldozat, reggel és este
– heti áldozat: szombatáldozat – kétszer annyi, mint hétköznapon
– évi áldozat: páskaünnepen, pünkösdkor, lombsátrak ünnepén és a nagy engesztelési napon
Áldozati állatok
Tiszta állatok legyenek: négylábú patás állatok, melyek páros ujjúak és kérődzenek: csak szarvasmarha, kos és bárány, bakok és nőstény kecskék; a magot evő madarak közül csupán galambok és gerlicék. Csak hibátlan állatokat lehetett áldozni.
Az áldozati állatok, a fiatal galambok kivételével, legalább nyolc naposak legyenek. Szarvasmarhát általában három éveset; bárányt vagy kecskét pedig 1 éveset áldoztak.
Termésáldozat
Ezt az áldozatot csak később hozhatták, amikor a nép már megérkezett Kánaánba.
– ételáldozat: gabona (búza és árpa első zsengéje) pirítva, liszt vagy kovásztalan kenyér olivaolajjal, tömjén és só
– italáldozat: bor
Az áldozathoz kötelező volt sót is hozzátenni, ami az áldozat tartósságát (és így Isten hűségének a változatlanságát) ábrázolta (gondolj a 4Móz 18,19-re: „sónak szövetsége ez” – Károli).
Tilos a kovász, méz és idegen tűz (saját tűz, nem megszentelt tűz; gondolj Nádábra és Abíhúra – 3Móz 10,1).
Megj.: A kovász az elburjánzó bűn szimbóluma. Vö. amit az Úr Jézus mond a Mt 16,5–12-ben: a farizeusok és szadduceusok tanítását hasonlította a kovászhoz.
A méz édesítőszer, amivel az áldozat tisztasága sérülne.
Az égőáldozat (3Móz 1)
Csak férfiak mutathattak be áldozatot. Az áldozat ép, hibátlan, hímnemű szarvasmarha (bika), juh, bárány vagy kecske lehetett. Szegények két galambfiókát vagy két gerlicét áldoztak.
Egy pap átvette az áldozatot. Az áldozó a kezét az állat fejére tette. Ezzel jelképesen azonosult az áldozati állattal. Majd leszúrta az áldozati állatot. Tehát az nem egy pap vagy lévita dolga volt! Ezzel – helyettese, az áldozati állat által – mintegy önmagán hajtotta végre az ítéletet.
Az életet jelképező vért a pap az oltárra hintette. (A normális húsétellel a zsidók sosem fogyaszthatták a vért.) Az állat élete lépett az áldozó élete helyére. Isten az áldozó bűneit elfogadta és megbocsátotta.
Majd az áldozati állatot feldarabolták, megtisztították, és az oltáron elégették. „Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az ÚRnak.”
Az áldozati állat bőrét nem égették el, azt megtarthatta a pap (3Móz 7,8).
A megszokott napi égőáldozat két ép, egyéves bárány volt. Az egyiket reggelente, a másikat esténként áldozták föl (vö. 4Móz 28,1–4). (Az este itt a kilencedik órát jelenti, vagyis naplemente előtt három órával.)
A vétekért való áldozat (3Móz 4)
Vétekért való áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor
– a népből vétkezett valaki,
– egy pap vagy a főpap vétkezett,
– az egész nép vagy a nép egy csoportja vétkezett.
A vétekért való áldozatot ugyanúgy kellett bemutatni, mint az égőáldozatot.
Aki a vétekért való áldozatot hozta, rátette kezét az áldozati állat fejére. Ha az egész nép vétkezett, akkor a vezetőiknek kellett ezt megtenniük.
Ha papnak volt vétke, akkor a pap maga vágta le az áldozati állatot.
A fölfogott vért a szentély bejáratához kellett vinni. Itt a pap vérbe mártott ujjával hétszer meghintette a szentély ajtókárpitját. (Zsidó rabbinus hagyományok szerint a papnak a vérbe mártott ujjával meg kellett érintenie az ajtókárpitot.) Majd belépve a szentélybe, a pap a füstölőáldozati oltárhoz ment, és megkente az oltár szarvait vérrel. Majd kiment az udvarra, és az égőáldozati oltár lábához öntötte a maradék vért.
Az áldozati állat maradékát (hús, bőr, kövérje, belsőségek, trágya) nem az égőáldozati oltáron kellett elégetni, hanem a pap kivitte azt a táboron kívülre, egy tiszta helyre, ahová a hamut öntik, és ott égette el egy farakáson. Az égőáldozati oltáron csak a veséket és a kövérjét égethették el a májon lévő hártyával együtt. A papok, mielőtt az áldozati állatot a táboron kívülre vitték elégetni, maguknak kivehették a hús egyharmad részét. (Ugyanez állt a jóvátételi áldozatra is.)
A jóvátételi áldozat (3Móz 5 és 7)
A bűnért való áldozat és a jóvátételi áldozat sokban hasonlítottak egymásra. Volt különbség is: a bűnért való áldozat esetében áthágtak „csak egyet is az ÚR tilalmai közül”, vagy mulasztást követtek el az istentiszteletet illetően; a jóvátételi áldozatot pedig főleg a felebarát elleni vétség esetén mutatták be, de akkor is, amikor pl. a tizedet vagy az első zsengét nem adták meg.
A jóvátételi áldozat tehát a nem szándékosan elkövetett bűnök jóvátételét célozza (vö. 4Móz 15,27–31).
Az ételáldozat (3Móz 2)
Az ételáldozat lényege, hogy a kapott javakból valamit visszaadtak az Úrnak. Közben a tőle való áldásokra emlékeztek („emlékeztető” áldozat, 2. v.).
Az ételáldozat elég; „kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak”.
Ételáldozatként kevés lisztet, olajat és tömjént égetett el a pap. A maradékot megtarthatta. Másik formája ugyanannak az ételáldozatnak kemencében vagy sütőlapon sült.
Az ételáldozat mellé társult az italáldozat, egy kis bor. Az első termésből, a zsengéből is adtak ételáldozatot.
A békeáldozat (3Móz 3 és 7)
A héber „sjelamiem” szó jelentése: „áldozat, mely békét hoz” jelentésű („sjalóm” = „béke”). A belső békéről van itt szó.
Hím vagy nőstény szarvasmarhát, kecskét vagy juhot áldoztak. Az áldozónak most is rá kellett tennie először a kezét az áldozati állatra. A vért az oltár körül hintették szét. Az áldozat javát az oltáron elégették.
A békeáldozatot a kapott áldásokért is bemutatták. Nem feltétlenül jelentős eseményekért való hálaadás volt. Olvasunk a Bibliában szomorúság és gond idején bemutatott békeáldozatról is (vö. többek közt 2Sám 24). Létezik továbbá „fogadalmi békeáldozat”. Akkor hozták, amikor valaki speciális fogadalommal, ígérettel jött az Úrhoz. Az utolsó békeáldozat-tipus az „önkéntes áldozat”, amit spontán módon hoztak, Isten iránti szeretetből.
A békeáldozat különlegessége, hogy az áldozó az áldozat harmadrészét visszakapta. A legjobb rész, a kövérje lett az ÚRÉ. A második rész a papoké (mell és vállak), a harmadik rész pedig (ami visszamaradt) az áldozóé. Így három különböző „fél” részesedett ugyanabból az áldozatból. Az áldozó a maga harmadrészével szabadon rendelkezett, áldozati lakomát tarthatott belőle.
Mit jelent ez számunkra?
Azért soroltuk fel az áldozatok fajtáit, hogy a gyerekek bepillantást nyerhessenek az istentiszteletbe. Megérthessék, mit jelent áldozni. Különösen a bűnért való áldozat fontos. Volt megbocsátás: az oltár mindig készen állt, a tűz égett rajta. Aki valamilyen bűnt követett el, a nap bármelyik órájában mehetett az Úrhoz. A hálaáldozat is érthető a gyerekek számára. A hála igazán gyermeki tulajdonság! Adni akarok, mert én magam is sokat kaptam. Ez Istennek is kijár. A hálából adás örömet szerez: hálaáldozat után gyakran tartottak áldozati ünnepet.
Természetesen minden áldozat a nagy Áldozatra, az Úr Jézusra mutat, aki önmagát áldozta népe bűneiért.
A nagy engesztelési ünnep (3Móz 16; 23,27–32)
Az ortodox zsidók ezen a napon ma is azért imádkoznak, hogy bocsánatot kapjanak valamennyi bűnükre, amit az előző évi nagy engesztelési ünnep óta elkövettek. Egész nap nem dolgoznak. Még a turistáknak sem szabad fényképezni.
Az ószövetségi zsidók ezen a napon megbánták bűneiket, és bűneik bocsánatát kérték, amiért égőáldozatot, bűnért való áldozatot vagy engesztelő (jóvátételi) áldozatot kellett bemutatni.
E napon nem dolgozhatott senki, még a jövevény sem. „A teljes nyugalom napja legyen ez nálatok”, így „megtisztultok minden vétketektől”. „Örök rendelkezés ez.” (3Móz 16,30–31)
A zsidó nép ezen a napon valóban megbánta a bűneit. Bocsánatért esedezett ahhoz, akit a bűneivel félreismert és megbántott.
Általános bűnbánó és vezeklő nap volt. Az egész népet összehívták. A 4Móz 10,2–3-ban olvassuk, hogy a két ezüst harsona hangjára az izráeliták ezrei özönlöttek a szent sátorhoz.
A főpap szolgálata a nagy engesztelési napon
Csak a papok léphettek be ezen a napon a szentélybe, a köznép csupán az udvaron tartózkodhatott.
A szentek szentjébe évente egyszer, ezen a napon volt szabad belépni, mégpedig csakis a főpapnak. Ezt az egészen különleges napot a hetedik hónap (Etánim) tizedik napján tartották (ez ma a Tisri hónap, amin a zsidó újév kezdődik, nálunk szeptember).
Ezen a napon a főpap volt a központi személy. Aznap nemcsak a különleges szertartásokat végezte, hanem a megszokott papi munkát is.
Áron, a főpap nem mehetett be akármikor a szentek szentjébe, vagyis a kárpit mögötti ládához és a kiengesztelés fedeléhez. Ha mégis megtenné, meg kellene haljon: „mert a födél fölött (Én, az Úr) jelenek meg felhőben”. Csak a nagy engesztelési napon végezhetett ott szolgálatot.
Gyolcsból készült szent köntösbe öltözve először a szokott napi áldozatot mutatta be. Miután megmosta a kezeit és lábait, az egyéves bárány húsdarabjait és kövérjéjét az oltár tüzére tette. Majd a bárány vérét az oltár körül locsolta ki. Ezután feltöltötte az arany gyertyatartó mécseseit, és illatáldozatot mutatott be az illatáldozat oltárán.
Csak ezután kezdődött a nap különleges szolgálata. Két gondosan kiválasztott kecskebakot vitt a szentély ajtaja elé. Ezzel szentek lettek. Az egyiket kisorsolta az Úrnak, a másikat Azázélnak. Majd mindkét baknak várnia kellett a szentély ajtaja előtt, míg szükség nem lesz rájuk. Áron ezután egy fiatal bikát mutatott be vétekáldozatul magáért és háza népéért. A vért fölfogta egy tálba, s bement vele a szentek szentjébe. Szenes serpenyőjében az oltárról vett parazsat vitt és illatos tömjént. Az illatáldozat füstje miatt Isten jelenlétét nem láthatta, hogy meg ne haljon.
Ujjaival a bika véréből hintett a fedélre, majd hétszer a fedél előtti földre. Aztán az udvaron lévő égőáldozati oltárhoz ment, és hétszer meghintette a vérrel az oltár szarvait. A szentély illatáldozati oltárának szarvait ugyanígy (vö. 2Móz 30,10).
Az így megtisztult főpap bemutathatta népe kiengesztelésére az áldozatot.
Ezután áldozták fel azt a bakot, amelyik sorsvetéssel az ÚRé lett.
Áron újra bement a szentek szentjébe, most a levágott bak vérével. Mivel még égett az illatáldozat, ebből a vérből is hintett a fedélre, és hétszer a láda elé. Ezzel a nép egy év alatt elkövetett bűneire kapott bocsánatot. Így ment végbe a népért való kiengesztelés.
Ezután kezeit az élő bak fejére tette (Azázélé), és megvallva a nép bűneit, azokat mintegy ráhelyezte a bak fejére (bűnbak). Majd a bakot kivitték a pusztába. Így vitte el a bak a nép bűneit messze a sivatagba.
Közben Áron bement a szentélybe. Ott levette a fehér gyolcs öltözéket, és megmosakodott. Újra fölvette főpapi ruháját. Majd önmagáért és a népért a bika és a bak kövérjét égőáldozatul megáldozta az égőáldozati oltáron.
Többi részüket a táboron kívül égették el. Aki ezt tette, annak saját magát és a ruháit is meg kellett mosnia, s csak ezután térhetett vissza a táborba.
Még hátra volt az úgynevezett „ünnepi áldozat” (vö. 4Móz 29,8–11). Egy bikaborjút, egy kost, hét egyesztendős bárányt, és a hozzájuk tartozó étel- és italáldozatokat égőáldozatul ajánlották, majd egy kecskebakot bűnért való áldozatul.
Annyira ügyeltek az Úr szolgálatára, hogy az engesztelés után ezt az áldozatot – a szent cselekedetek elvégzése közben a főpap és a nép által elkövetett bűnökért – még be kellett mutatni. Az Úrnak való szolgálatot sosem lehetett befejezettnek tekinteni.
Mit jelent ez számunkra?
A szent sátor szertartásai a bűnről beszélnek, ami miatt kiengesztelés kell. De Isten kegyelme nélkül hiábavaló lett volna minden áldozat: „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” (Zsid 10,4)
Az engesztelési ünnep a bűnbánat és az Istennel való kapcsolat helyreállítását hangsúlyozta. A bűn az elbukott ember lényegéhez tartozik. Lehetne minden napunk engesztelési nap. Istenhez való imádságunk az eszköz, melyben megköszönhetjük Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát. Az Isten Bárányának helyettes halála egyszer s mindenkorra kiengesztelte Istent.
A nyugalom esztendeje (3Móz 25,1–7)
Minden hetedik évben meg kellett tartani a szombatévet. Ebben az évben nem volt szabad művelni a földet, dolgozni a szőlőskertekben. Ami az aratás után magától kihajtott és megérett, nem volt szabad learatni. Csak a napi szükségletekre valót szedhették le maguknak, szolgáiknak és az állatoknak. Így a föld pihent, nem merült ki. Ebben az évben több időt szentelhettek Istennek és egymásnak. A jótékonyságot is gyakorolhatták.
A jubileumi év (3Móz 25,8–22)
Minden hetedik szombatévet, azaz minden ötvenedik esztendőt jubileumi évként kellett ünnepelni. A nagy engesztelési ünnepen az egész országban meg kellett fújni a harsogó kürtöt. A vetés és aratás tilalmán kívül ebben az évben kötelező volt még a zsidóknak:
– mindenki szabadságát visszaadni,
– minden adósságért zálogba vett birtokot visszaadni.
Három ünnep
A három főünnepet Mózes 2., 3. és 5. könyve nevezi meg. Évente három alkalommal, páskaünnepen, a hetek ünnepén és a lombsátrak ünnepén „jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt” (2Móz 23,17).
A kovásztalan kenyerek ünnepe (páska) (2Móz 23,15; 3Móz 23,5–8; 5Móz 16,1–8; vö. 2Móz 12; 48. lecke)
Az első hónap (Ábíb) tizennegyedik éjszakáján kellett a páskát, a páskabárányt elfogyasztani, emlékezve az egyiptomi kivonulás éjszakájára. Majd hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enni (nyomorúság kenyere). Az első napon a népet összehívták a szent sátorhoz. Dolgozni sem volt szabad aznap. Minden nap égőáldozatot mutattak be. A következő szombat utáni napon (vagyis a hetedik napon) a népet újra összehívták a szent sátorhoz. Akkor sem volt szabad dolgozni. Az első kévét bemutatták Istennek áldozatul. Természetesen ezt csak a Kánaánba bevonulás után tehették meg.
Majd egy egyéves bárányt kellett áldozni égőáldozatul, mellé lisztet és olajat ételáldozatként, meg bort italáldozatként.
„Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.” (3Móz 23,14)
A hetek ünnepe (pünkösd) (2Móz 23,16; 3Móz 23,15–22; 5Móz 16,9–12)
A páskaünnep kezdetétől számítva hét héttel új ünnep kezdődött. A „hetek ünnepét” az Újszövetségben „pünkösd”-nek nevezték (vö. ApCsel 2,1; a görög „pentekoste” = ötvenedik szóból eredően).
Ekkor mutatták be hálaáldozatukat a termésért. Vidám ünnep volt, ahol fiaikkal és lányaikkal, szolgáikkal és szolgálólányaikkal együtt örvendeztek az Úr előtt. Bevonták az ünneplésbe a lévitákat, özvegyeket, árvákat és a jövevényeket is.
A lombsátrak ünnepe (2Móz 23,16; 3Móz 23,34–43; 5Móz 16,13–15)
A lombsátrak ünnepe is hálaadó ünnep volt. Arra emlékeztek, hogy a sivatagban is sátrakban laktak. (Emlékezz az első állomásra Gósen földjéről elindulva: Szukkót = „kunyhók”; 2Móz 12,37!)
A lombsátrak ünnepét (vö. Jn 7,2) közvetlenül a szérűről való betakarítás és a szüret után kellett megtartani. A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött, és még hét napig tartott. Vidám ünnep volt.
Az ünnep első napján kunyhókat készítettek. Ehhez „nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat” gyűjtöttek (3Móz 23,40). Hét napig laktak ezekben a lombsátrakban. A nyolcadik napon, amikor ismét házaikba költöztek, a Jn 7,37 szerint az ünnep „nagy napja” volt. A Kánaánba való megérkezésre emlékeztek e napon.
Ezen az ünnepen is részt kellett vennie mindenkinek: szolgáknak, gyermekeknek, özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek.
A lombsátrak ünnepét természetesen a Kánaánba érkezés után ünnepelték először.
Mit jelent ez számunkra?
A három nagy ünnepből mi kettőt ismerünk: a húsvétot és a pünkösdöt.
A páska eredetileg emlékünnep volt: az egyiptomi kivonulás ünnepe. Nekünk pedig az Úr Jézus föltámadásának emlékünnepe. A zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást köszöntötték e napon, a keresztyének pedig a bűnből való szabadulást, amit az Úr Jézus szenvedése és halála végzett el, és feltámadása erősített meg.
A pünkösd elsősorban aratási ünnep volt. Pünkösdről olvasunk az ApCsel 2-ben, ott is hallunk első zsengéről, de Jézus Krisztus gyülekezetének elsőszülötteiről is. A keresztyénség számára a Szentlélek kitöltésének napja.
A lombsátrak ünnepe a pusztai sátrakban lakás emlékünnepe, de számunkra már nem fontos. Mégis el lehet gondolkodni azon: ki az, aki szilárdan hisz az örök hajlékban (5Móz 33,27), ahol Jézus Krisztus készít helyet számunkra (Jn 14,2).
Énekek:
Református énekeskönyv: 42:1–2; 99:1–4; 134:1–3; 135:1–2; 162:1–2.5; 163:1–3; 165:1–26; 286:2.5–8
Jertek, énekeljünk: 55; 65; 125; 131; 153; 196
Harangszó:14; 15; 40:1–2.6; 50:1.4; 55
Dicsérjétek az Urat!: 6; 30; 40; 47; 159:1–2
Erőm és énekem az Úr: 59; 66; 72; 95; 97; 101
Megjegyzések:
Kisebbeknek – A kisiskolások e lecke adataival, bonyolult szertartásaival még nem boldogulnak, nem tudják feldolgozni. Nem is szükséges.
Elég, ha nagy vonalakban elbeszéljük, hogyan készítették el a szent sátrat. Mutassuk meg a berendezést kép vagy alaprajz segítségével. Halljanak a ládáról, a kerúbokról, és hogy az Úr ott lakott.
Mondjuk el, mi volt a főpap és a papok munkája: mosakodniuk kellett, mielőtt áldozni mentek volna a két oltárhoz, a gyertyatartó lámpáit meg kellett gyújtani, a szent kenyereket hetente egyszer cserélni kellett stb. Végül arról is eshet szó, hogy a nagy engesztelési napon a főpapnak vért kellett hintenie a láda fedelére.
Az elbeszélést kerettörténetbe is helyezhetjük, ami életszerűbbé teheti a gyermekek számára (lásd a munkalap **Feldolgozását).
Nagyobbaknak – A felsősök számára is jól alkalmazható a kerettörténet, csak bővebben, részletezőbben. Számukra több leckében, sorozatban is feldolgozhatjuk az itt tárgyaltakat. Persze nem „kell” mindent besűríteni egy-két órába. Amire nem jut idő, hasznos hát-térinformáció lehet a későbbiek során is (pl. az ünnepek).
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Történelem / Társadalmi ismeretek (Osztályfőnöki)
- A zsidó történelem kezdetei: a szent sátor és a hozzá kapcsolódó istentisztelet. Zsidó ünnepek. (***)
- A zsidó és a keresztyén ünnepek összehasonlítása. (***)
Magyar nyelv és irodalom
- Elbeszélő fogalmazás írása leíró részletekkel: egy ünnepi szertartás és a szent sátor bemutatása szubjektív nézőpontból, elképzelt személyes élmény alapján. (***)
Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet) / Technika
- A szent sátor tanulmányozása rajzokon (alap-, metszeti és látszati rajz) és rekonstrukciós ábrázolásokon, modellekről készült képeken keresztül. (** ***)
- A szent sátor és környezete:
– rajzolás nagy méretben, csoportmunkában;
– makettkészítés gyurmával. (**)
- A szent sátor és udvara:
– méretarányos alaprajz készítése a berendezési tárgyak jelölésével is;
– méretarányos modell készítése papír, textil, esetleg más anyagok felhasználásával. (***)
Vázlat:
Becalél és Oholiáb
a Szent sátor és felszerelése papi ruhák
Áron: főpap – fiai: papok
istentisztelet a Szent sátor körül
– áldozatok
– ünnepek
Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!
57. A Szent sátor építése és berendezése; áldozatok, ünnepek
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet:
* Isten az emberekkel akar lakni.
* Az ószövetségi szertartások Krisztus áldozatára mutatnak.
Bevezetés:
Mózes a Sínai-hegyen az Úrtól utasítást kapott a szent sátor építésére. Az ott folyó istentiszteletet is a kapott rendtartás szerint tartották.
A legfontosabb utasításokat nyomon követjük, azok lelki jelentésével együtt.
A Szent sátor és az istentisztelet
Isten az emberekkel lakik
A szent sátor, majd később a jeruzsálemi templom, valamint a benne folyó istentisztelet jelezték, hogy Istennek gondja van népére, és közöttük lakik. Az Úr Jézus eljövetele vetett véget e látható jegynek. Hisz benne Isten „egész teljessége” lakozott testben (Kol 2,9). „Az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk.” (Jn 1,14 – Károli) Jézus úgy tanította a tanítványait, hogy aki Őt megismerte, tudja, milyen Isten: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)
Izráelnek egészen különleges szerepe volt. A föld népei közül egyedül ez a kicsi nép szolgálhatta az egyetlen Istent. Az Úr pedig őrizte népét, mint a „szeme fényét” (5Móz 32,10), és még most is úgy tesz. Így értünk meg valamit abból, hogy Izráel annyi gúny, irigység és üldözés között sem pusztult el.
A szent sátor felszerelése és az ott folyó kultusz lényegében Jézus Krisztus megváltó tettének előképe.
Isten szerette e népet, melyet Ábrahámban kiválasztott; ezért akart velük lakni. Ám ők ugyanolyan bűnösek voltak, mint a többi nép. Ezért Isten nem élhetett közösségben velük kiengesztelés nélkül. A sok állatáldozat azonban nem eredményezte az Isten és ember közötti megbékélést. Csak az Úr Jézus nagy áldozata, kereszthalála békítette meg Istent a világgal. Ezek után nincs többé szükség szent sátorra és a templomi áldozatokra. Isten Lelke most azoknak a szívében lakik, akik benne hisznek, hozzá imádkoznak, és Őt szolgálják.
A szent sátor építése és berendezése szent dolog. Mózesnek minden apró részletben az Úr előírásához kellett tartania magát, legyen szó csavarról és kallantyúról, még akkor is, ha nem kell minden egyes alkatrésznek „lelki” tartalmat adnunk.
Így aztán óvatosan magyarázzuk a szent sátor elemeit.
Az Úr a népével, Izráellel akart együtt lakni. Egy egészen különleges sátrat kellett készíteni a számára. A sátor lakóhelyet, lakást jelent. Bizonyos helyeken a szent sátor „a gyülekezés (vagy kijelentés) sátora”-ként van említve, nem összecserélhetően azzal a sátorral, amit Mózes korábban készített, hogy imádkozni tudjon ott ő és a nép is (vö. 2Móz 33,7–11). Máshol a „bizonyság sátorá”-nak hívják (vö. 4Móz 9,15; 18,2).
Becalél és Oholiáb (2Móz 31,1–11)
Az Úr két ügyes embert állíttatott a munka élére. Becalélt és Oholiábot az Úr betöltötte „isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, foglalatba való kövek vésésére, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére” (2Móz 31,3–5).
Őket segítették mindazok, „akiknek bölcsességet és értelmet adott az ÚR, hogy el tudják készíteni a szentély különböző istentiszteleti eszközeit” (2Móz 36,1kk).
Becalél Húr unokája. Azé a Húré, aki Áronnal együtt Mózes karjait alátámasztotta az Amálék elleni harc idején (2Móz 17,10). Júda törzséhez tartozott. Oholiáb pedig Dán törzséből való.
Adakozás a sátor építésére (2Móz 25,1–7; 35,4–9.21–29)
Az Úr utasította Mózest, hogy „felajánlást” szedjen „minden embertől, akit arra indít a szíve”. Az emberek elhozták kincseiket, a legszebbet, amijük volt, az Úrnak adták.
Hogyan jutottak ennyi értékhez? A választ a 2Móz 3,22; 11,2–3 és 12,35–36-ban olvassuk. Eszerint Isten parancsára az egyiptomiaktól ezüstöt, aranyedényeket és ruhát kértek. Az Úr jóindulatot támasztott az egyiptomiakban, nem jöttek el üres kézzel.
A különböző szöveteket az asszonyok készítették el. A férfiak fáról és prémekről is gondoskodtak.
A 2Móz 36,3–7-ből látszik, hogy a nép szívesen adakozott. Annyira, hogy le kellett állítani a gyűjtést. Rengeteg arany és ezüst jött össze; huszonkilenc talentum meg hétszázharminc sekel arany; száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel ezüst (vö. 2Móz 38,24–25). Ez együtt mintegy tizenhét tonna!
Mit jelent ez számunkra?
Ahogy a szent sátorhoz szükség volt adakozásra, úgy ma is a hívek adományaiból fedezik a gyülekezet kiadásait. Ezt szolgálja a perselyezés, az egyházfenntartói hozzájárulás s az egyéb felajánlások. Figyeljünk arra, hogy a nép örömmel és jószívvel adott olyan sokat, hogy Mózesnek megálljt kellett mondania. „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7)
Az első udvar (2Móz 27,9–18)
A szent sátor körüli térséget udvarnak nevezték el. E köré réztalpú, 5 könyök magas oszlopokra (1 könyök kb. 44 cm) dupla szálas (sodrott) fonalból készült lenvászon függönyt feszítettek, és ezüst kapcsokkal erősítették a szőnyegfalat a 60 oszlopra, ezüsthuzallal voltak összekötve.
Az udvar hossza 100 könyök volt, vagyis valamivel kevesebb 45 méternél.
Szélessége 50 könyök, mintegy 22 méter. A bejáratot 20 könyök széles függönyből készítették (majdnem 9 m), kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból, művészi módon kihímezve, és 4 oszlopra függesztették.
Mit jelent ez számunkra?
A kerítés fehér volt, Isten szentségének jeleként. Senki sem látott be rajta (5 könyök = 2,2 méter). A kapun át lehetett csak bemenni (hímzett függöny). „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!” (Zsolt 100,4). Maga az Úr tette lehetővé, hogy közeledjünk hozzá. Imádságainkat és áldozatainkat kedvesen fogadja. Ez a kapu az Üdvözítő előképe, akin át „az igazak” bejárást kaptak Istenhez, az Atyához (Zsolt 118,20). Ő a kapu: aki átmegy rajta, megtartatik (Jn 10,9). „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” (Zsolt 65,5)
Az égőáldozati oltár (2Móz 27,1–8)
Az udvarra került az égőáldozati oltár. Négyzet alakú volt, hossza és szélessége 5 könyök (2,2 m), magassága 3 könyök (1,32 m). Akácfából készült. Kívül és belül rézzel kellett bevonni a deszkákat. A négy sarokra négy rézszarv került. Az oltár közepéig hálószerű rézrács lógott le, 4 sarkára 4 rézgyűrűt erősítettek, amin átdugták az akácfából készített, rézzel bevont hordozórudakat.
A hozzá tartozó felszerelést is rézből kellett készíteni: fazekakat (az áldozati hamu felfogásához), (kanálszerű) lapátokat, hintőedényeket (az áldozati állatok vérének felfogására), villákat (a hús kivételéhez), szenes serpenyőket (az égő faszén számára).
Az égőáldozati oltárnál a nép vagy egy egyéni áldozó bűnét az áldozattal együtt letehette, vagyis a kiengesztelés helye volt. Az áldozati állat vére az oltárra került, ezzel történt a kiengesztelés, és Isten nem emlékezett meg többé a bűnről.
A rézzel bevont négyzet alakú keretet földdel vagy faragatlan kövekkel töltötték ki. Ha útra keltek, az oltárról a hamut le kellett söpörni. S akkor a föld vagy a kövek maradtak vissza (vö. 2Móz 20,24–25 és 4Móz 4,13–14).
Mit jelent ez számunkra?
Égőáldozat – A tűz tisztít. Tulajdonképpen ez a célja minden égőáldozatnak: megtisztítani a kapcsolatot Isten és az áldozatot bemutató személy között. Az első áldozatot az új égőáldozati oltáron az Úr tüze emésztette meg. Isten hűsége nem ér véget: Mindig kész bűnbocsánatra. Nem csoda, hogy a nép ujjongott, amikor tanúja volt az első tűznek, és teljes tisztelettel arcra borult. (3Móz 9,24)
Az égőáldozati oltár szarva – Ha valaki egy másik ember halálában volt részes, odamenekülhetett az oltár szarvához, és megragadhatta. Utána ítélet következett, vajon szándékosan ölte-e meg a másikat, vagy véletlenül okozta a halálát. Ha ártatlannak bizonyult, a paptól felmentő ítéletet kapott. Ha bűnösnek bizonyult, meg kellett halnia. (Gondoljunk a menedékvárosokra: 5Móz 19!)
A szarvak Krisztusra mutatnak, mert „Őt megragadva” kapunk felmentést. Mindannyian bűnösek vagyunk, Isten szent törvényét megszegtük. Krisztus keresztje szabadít meg az átoktól: „És felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” (Lk 1,69 – Károli)
A rézmedence (2Móz 30,18–21)
A szentély és az égőáldozati oltár között állt a rézmedence. Állványa is rézből volt. Ennek vizében kellett Áronnak és fiainak kezüket és lábukat megmosni, mielőtt a szentélybe léptek volna, hogy „ne haljanak meg.”
A rézmedence „azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből (készült), akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak” (2Móz 38,8). Innen tudjuk, hogy ebben az időben rézből való tükröt használtak. (A hiúság eszközét az Úrnak való szolgálatra áldozták oda.)
A rézmedence formája nincs közelebbről leírva. Ez azt jelentheti, hogy Mózes jól ismert ilyen edényeket. Lehet, hogy Egyiptomban hasonló medencéket használtak a szertartásokon. Régi keleti templomok ásatásai során hasonló medencéket találtak. Valószínűleg egy gömbölyű tartályra csapokat erősítettek. Alá helyezték a kerek medencét, amiben a papok az előírt mosakodást elvégezték. A használt vizet a medence alá ásott lyukba vezethették.
Mit jelent ez számunkra?
A rituális mosakodással a papok megtisztultak. Nem csoda, hogy a zsidók ezt az edényt különösen is szentnek tekintették.
Mi Krisztus által megtisztulva, a Szentlélek segítségével közeledhetünk Istenhez (gondoljunk az „újjászületés fürdőjére” – Tit 3,5).
Naponkénti tisztálkodásra volt szüksége a papoknak, arra van szüksége a keresztyéneknek is.
A szent sátor (2Móz 26)
A szent sátorban semmi sem lehetett emberi ízlés vagy kitalálás szerint. Az Úr mondta el a hegyen Mózesnek annak minden részletét.
Minden faanyag drága akác volt. A 10 könyök hosszú és 1,5 könyök széles (kb. 4,50 x 0,7 m) akácfadeszkákat arannyal vonták be. 20 deszka volt a déli, 20 az északi, 6 a nyugati oldalon (hátul), a bejárat sarkainál pedig 1–1. Az ezüst talpakkal ellátott deszkák reteszekkel kapcsolódtak egymáshoz, mintha egy darabból lettek volna.
A szent sátor belseje így 30 könyök hosszú volt, 10 könyök széles és 10 könyök magas (kb. 12 x 4,50 x 4,50 m). Elejét függöny zárja le, amit 5 bearanyozott és réz lábakon nyugvó akácoszlopra függesztettek fel. E függöny égkékkel, bíborral és skarláttal hímzett, finoman szőtt lenvászon volt.
A szent sátorban is volt egy függöny. Négy aranyozott oszlopra függesztették, amik ezüst lábon álltak. Ezt a függönyt is finom sodrott lenfonalból szőtték égkék, bíbor és skarlát színekben, és kérubokat szőttek bele. Ez a függöny osztotta két részre a belső teret: a szentélyt választotta el a szentek szentjétől.
A szent sátrat 10 sátorlap takarta, amiket hurkokkal kapcsoltak össze egymással. Vászonból készültek, égkék, bíbor, skarlát fonallal átszőtt kérub-alakokkal. Erre jött még 12 sátorlap kecskeszőrből, fölé vörösre festett kosbőrből készített sátorlapok, legtetejére pedig egy takaró delfinbőrből. Oldalt és hátul a sátorlapok a szentélyt is takarták. Földbevert facövekhez rögzítették.
A szent sátrat mindig ugyanolyan távolságra kellett felállítani az udvar kerítésétől: 50 könyök (kb. 22 m) az udvar bejáratától, az udvar hátuljától és oldalaitól pedig 20–20 könyök (kb. 9 m).
Mit jelent ez számunkra?
Az összejövetel sátrának minden eleme Krisztusról és gyülekezetéről beszél.
A két szent helyiség a zárófüggöny (szentély kárpitja) mögött el volt választva az emberektől. Nem tudtak – csak úgy – bekukucskálni a szentélybe. Ki mehetett be? A főpap és a papok, az Úr felkentjei. Isten és a nép szolgáiként ők voltak a kapocs a megtisztulásra szoruló nép és a megtisztítani akaró Úr között. A fölkent Krisztus hasonlóképpen köti össze gyülekezetét az Atya Istennel.
A kárpit esetében a Zsid 10,19–20-ra gondolunk. Egyedül Krisztus által lehetséges az Atyához menetel. E kárpit hasadt ketté a második templomban Jeruzsálemben, tetejétől az aljáig, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét (Mt 27,50–51). Hitetlenségünkkel ne próbáljunk újabb kárpitot szőni…
A szentély kívülről sötét színeivel nem lehetett vonzó. Belülről viszont pompás volt. Hasonlítsd össze az igazi istentisztelettel, ahol nem a külső számít, hanem a hit (a szív).
A szövetség ládája (2Móz 25,10–22)
A szentek szentjébe állították be a szövetség ládáját. Akácfából készült, arannyal borították. Két aranyozott akácfarúdon hordták. Csak léviták vihették.
A színarany fedélen két arany kerúb állt arccal a födél felé fordulva. Kiterjesztett szárnyukkal betakarták a födelet. Ide kellett hoznia a főpapnak minden évben, a nagy engesztelési napon az engesztelő áldozatot.
A ládába tették a „bizonyságot”, a két kőtáblát, amin a Tízparancsolat volt.
„Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerúb közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak. Beszélek veled mindarról, amit majd általad parancsolok Izráel fiainak.”
Mit jelent ez számunkra?
Az arany láda a szentek szentjében képviselte a szövetséget, melyet az Úr a népével kötött. A szövetséget a szövetség törvénye erősítette meg, a Tízparancsolat. A láda Isten trónját jelképezte. Itt lakott maga az Úr! Ahogy a szent sátor, a szentek szentje még inkább az Úr dicsőségéről és szentségéről beszélt.
A szent kenyerek asztala (2Móz 25,23–30; 3Móz 24,5–9)
A szent kenyerek asztala a szentély bejáratától jobbra került. Akácfából készült, arannyal vonták be, 2 könyök hosszú és 1 könyök széles (kb. 0,90 x 0,45 m) volt. Négy aranykarikán keresztül dugták be a két arannyal bevont hordozórudat. 12 tálat, serpenyőket az illatáldozathoz, kelyheket (fedeles) és korsókat készítettek hozzá színaranyból. Az asztalon álltak a szent kenyerek. Szombatonként cserélték frissre.
E tizenkét kenyeret kovász nélkül kellett készíteni. Mellé tiszta tömjént tettek a füstölő edénybe. A tizenkettes szám Izráel tizenkét törzsére utal.
A kenyereket csak a papok ehették meg. Itt nevezik meg az első papokat: Áront és fiait. (Vö. 1Sám 21,1–6; 102. lecke; Mt 12,3–4)
Mit jelent ez számunkra?
A szent kenyerek asztalát a szent evangéliummal hasonlítják össze, Jézus Krisztus örömhírével. Így adja Isten igéje nekünk is állandóan az Élet Kenyerét, az Úr Jézust. A szent kenyerek asztala az Isten és népe közötti szövetségnek volt a jele. Gondoljunk csak a szent úrvacsorára, aminek közösségébe Krisztus hívja a híveket. Az jöhet, aki önmagától tudja, hogy nyomorúságban van, és segítségre van szüksége, ahogyan Dávid kért Ahimelek paptól szent kenyeret, amikor ínségben volt (1Sám 21).
Az arany gyertyatartó (2Móz 25,31–40; 3Móz 24,1–4)
A szentély bejáratától balra, a szent kenyerek asztalával szembe került az arany gyertyatartó. Ezt a tartozékaival együtt 1 talentum aranyból (42,12 kg) kellett elkészíteni. Nem öntötték, hanem egyetlen darabból kovácsolták ötvösmunkaként. Hét ágát mandulavirág-alakú kelyhek díszítették. (A mandulafa, mely keleten tavasszal először virágzik és terem: az új élet szimbóluma; vö. Jer 1,11–12.) A karok végén voltak a mécsesek, melyekben tiszta olivaolaj itatta át a kanócot. E lámpának (héberül: menorah) sosem volt szabad kialudnia.
Magának a főpapnak kellett naponta a mécses égő kanócát megtisztogatni.
Megj.: A zsidók még mindig ünneplik minden évben a Chanukka-ünnepet. A Chanukka-mécses lámpái a szentély (és a templom) „menórájára” emlékezve égnek.
Mit jelent ez nekünk?
A mécses fénye a „világ világosságának”, az Úr Jézusnak a szimbóluma. A mécsest tápláló olaj a Szentlélek kiábrázolója. Minden hívő, aki Krisztussal élő kapcsolatban van, világosságot áraszt maga körül, de csak a Szentlélek által.
Az illatáldozati oltár (2Móz 30,1–10)
A szentélyben, a kárpit előtt középen állt az illatáldozati oltár akácfából, arannyal burkolva. 1 könyöknyi volt a széle, hossza, egy-egy szarvval a sarkokon. Arany szegélyt kapott körben, s két oldalára egy-egy aranygyűrűt, amikbe az akácból készült, arannyal bevont akác hordozórudak kerültek.
A pap reggel és este jóillatú füstölőszert égetett rajta, egyben feltöltötte a gyertyatartó mécseseit. A tüzet az áldozati oltárról kellett meggyújtani. (Vö. 4Móz 18,7; Lk 1,9)
Évente egyszer a főpap az illatáldozati oltár szarvain engesztelést végzett. Ez a nagy engesztelési napon történt (lásd ott).
Az illatáldozati oltárt nem volt szabad lemásolni.
Mit jelent ez számunkra?
Az illatáldozat az imádság szimbóluma. Gondoljunk csak a Zsolt 141,2-re: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!”
A Jelenések 8,3–4 a szentek imádságát az illatáldozathoz hasonlítja. Az illatáldozati oltár nem véletlenül állt olyan közel a szövetség ládájához, amin Isten dicsősége lakozott. Az Úr Jézus a közbenjáró az Atyánál. Az Ő imádsága az igazi illatáldozat, amit „igen szent”-nek neveztek (2Móz 30,10). Imádságban szentül közeledjünk Istenhez, Jézus Krisztus nevében, „aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk” (Róm 8,34).
Áronnak és fiainak a ruhája (2Móz 28)
Áron volt az első főpap. Fiai az első papok: Nádáb és Abíhú, Eleázár és Itámár. Az első két fiú volt az, aki „idegen tüzet” vitt az oltárra, ezért büntetésként rögtön meghaltak (3Móz 10).
A papi ruhákról részletes leírás készült. Ezek a „szent ruhák” méltóságteljesek és ékesek voltak, az Úr szolgálatának dicsőségét tolmácsolták.
Áron öltözéke: hósen (melltáska), efód (papi kötény), palást, mintás köntös, süveg és öv.
Az efód Áron felsőruhája volt, gazdagon hímezték aranyszállal (amit vékony aranylemezből vágtak), kék és piros bíborral, valamint karmazsinfonállal. Finom sodrott lenfonalból készült, két vállrésszel. Az efód két vállrészét öv kötötte össze, ugyanabból az anyagból és ugyanazzal a hímzéssel, mint maga az efód. A vállszalagra ónixkövet erősítettek. Ezekre Izráel 12 törzsének a nevét vésték, mindegyik kőbe hatot, az ősatyák születési sorrendje szerint. Így a főpap szimbolikusan egész népét vállain hordozta, amikor a szent sátorban szolgált. Az ónixköveket aranyfoglalat vette körül, és fonott aranyláncokkal erősítették a vállszalagokra.
A hósent az efód fölé vették fel. Melltáskának vagy mellvédő pajzsnak nevezhetjük. Két réteg drága szövetből készült, ugyanabból az anyagból, mint az efód. Négyzet alakú volt, kétrét hajtva, egy arasz hosszú és egy arasz széles. Arany foglalatban 12 drágakövet helyeztek el rajta, négy sorban hármasával, mindegyikbe Izráel egy-egy törzsének neve volt belevésve. Ezeket arany foglalatba erősítették. A hósent aranykarikákon átbújtatott aranyzsinór rögzítette. Az efódot és a hósent nem kellett egymástól különválasztani, amikor a főpap levetette papi szolgálati ruháját. Így hordozta a főpap az egész népét a szívén, amikor a szentélybe ment. Ha a Bibliában efódról van szó, általában a melltáskát is belegondolják.
Az úrímot és a tummímot be kellett tenni a melltáskába (vö. 3Móz 8,8), hogy „hordozza Áron mindig a szíve fölött a döntéseket”. A Biblia nem közli pontosan, hogy mik voltak ezek a szent tárgyak. Jelentésük: „fény és beteljesedés”. Ám az „ítélet”-hez is van közük. A melltáskának, a hósennek ugyanis a tulajdonképpeni neve: „ítélet melltáskája”. Talán drágakövek voltak, melyek közül az egyik „igen”-t, a másik pedig „nem”-et jelentett.
Amikor valakinek Isten tanácsára volt szüksége, az úrím és tummím segítségével tudhatta meg. Az 1Sám 28,6-ban olvassuk, hogy Saul tanácsot kért az Úrtól, de az úrím nem felelt. A Neh 7,65-ben olvassuk, hogy egy fontos eseménynél a főpapnak jelen kellett lennie úrímmal és tummímmal.
Az efód palástját kék bíborból kellett elkészíteni. A fej számára egy nyílás volt rajta, köröskörül szövött szegéllyel, hogy a nyílás ne sérüljön. Egyetlen darabból állt. Alsó szegélyén gránátalmák lógtak kék és piros bíborból, meg karmazsin fonálból, közöttük arany csengettyűk. A gránátalmák a hit gyümölcseire emlékeztetnek, a csengettyűcskék pedig az ige szavára. Áronnak ezt a palástot kellett viselnie, amikor a szentélyben szolgált. Minden mozdulatnál megszólaltak a csengők. Ez nagyon fontos volt: „Ezt viselje Áron szolgálat közben, hogy hallható legyen a csengés, amikor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.”
A homlokdíszt aranylapból készítették, s rávésték a feliratot: „Az Úrnak szentelt.” A lemeznek Áron homlokán kellett lennie. Így ő maga is, meg mindenki, akivel csak találkozott, arra emlékezett állandóan, hogy az Úr szent Isten. (Vö. Zak 3,1–5)
A köntös (ing, közönséges papok csak ilyet hordtak) lenvászonból készült, szövött mintával. Ez hosszabb volt, mint a palást.
A nadrág ugyancsak lenvászonból készült, a főpap és a papok is viselték papi ruhájuk alatt.
A papok öltözete: köntös (alsóruha), öv, nadrág, és fejkendő.
Mit jelent ez számunkra?
A főpap az Úr és a nép között közvetített. Általa történhetett csak a kiengesztelés (a nagy engesztelési napon). Közvetlen összefüggés van az Ószövetség főpapja és az Újszövetség Főpapja, Jézus Krisztus között. Ő az út, igazság és élet; senki sem mehet az Atyához, csakis Őáltala (Jn 14,6). A főpapot felkenték. Így az Úr Krisztus is felkent, akit az Atya kent fel Szentlelkével (Mk 1,10).
A főpap a nagy engesztelési napon először saját magáért mutatott be áldozatot. Ezért akart az Úr Jézus Keresztelő János által megkeresztelkedni (vö. Mt 3,13–17). Csak ezután kezdhette el Üdvözítő munkáját. Fontos, hogy mi is tisztelettel és alázattal közeledjünk Istenhez.
A felkenés olaja (2Móz 30,22–33)
A papokat olajjal kenték fel, mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna a szent sátorban.
Kezüket és lábukat is állandóan meg kellett mosni.
A fölkenetés olaja fontos része volt a szent sátor istentiszteletének. Mirhából, balzsamos fahéjból, balzsamos nádból, kassziából és olivaolajból készült.
A szent sátrat és felszerelését is ilyen olajjal kellett megkenni.
Aki ezt az olajat meghamisította, vagy illetéktelent kent meg, azt ki kellett irtani!
Mit jelent ez számunkra?
Mielőtt szolgálni kezdenénk az Úrnak, nekünk is szükségünk van a megszentelésre. Gondoljunk a Szentlélekkel való felkenetésre.
Berendezik a szent sátrat (2Móz 39,33–43; 40; 3Móz 8)
A szent sátrat, és minden tárgyat úgy készítettek el, ahogyan az Úr mondta Mózesnek. Ő ellenőrizte a munkát, s rendben találva azt, megáldotta a munkásokat.
Az Úr aztán azt mondta Mózesnek, hogy a kivonulás második éve első hónapjának első napján állítsa fel a szent sátrat. Akkor kerüljön a láda is a helyére, a szentek szentjébe. Akasszák fel a függönyt. A szent kenyerek asztalát, az arany füstölőáldozati oltárt és az arany gyertyatartót vigyék a szentélybe. Ezek után terítsék a sátorlapokat a szentély fölé, és az ajtónyílást zárják le a kárpittal. Majd az égőáldozati oltárt és a réz mosdóedényt vigyék az előudvarba, és zárják le a bejáratot a függönnyel.
Ezek után kenjék meg szent olajjal a szent sátrat és az egész fölszerelést.
Áronnak és fiainak fölszentelése (3Móz 8)
Mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna, Áront és a fiait a szentély ajtónyílásában Mózes megmosta vízzel.
Majd Áronra feladta a főpapi öltözéket, és fölkente őt szent olajjal.
Ezután a papszentelési áldozatok bemutatása következett.
Áron leszármazottai ettől kezdve „örökre papok, nemzedékről nemzedékre” (2Móz 40,15).
A szent sátor használatba vétele (2Móz 40)
A szent sátrat először a Sínai-hegynél, a kivonulástól számított második év első hónapjának első napján rendezték be.
Mózes tette az első kenyereket a szent kenyerek asztalára, és gyújtotta meg először a gyertyatartó mécseseit. Az arany illatáldozati oltáron jó illatú áldozatot mutatott be. A rézmedencét vízzel töltötte meg. Az égőáldozati oltáron bemutatta az első áldozatot. Ezután felhőoszlop borította be az egész sátrat, az Úr dicsősége betöltötte azt. Napközben ott is maradt a felhőoszlop; éjjel pedig „tűz alakjában volt a hajlék fölött” (4Móz 9,15). Mózes először be se tudott menni a felhő miatt.
A gyülekezés sátrából beszélt az Úr Mózesnek. Az áldozatok szabályait, különleges napok és ünnepek megtartását ismertette.
Az áldozatok (3Móz 1–7)
Az Úr részletesen elmondta Mózesnek, milyen áldozatokat mutassanak be.
A pogány áldozatok célja az volt, hogy az isten vagy istenek jótetszését megnyerjék, hogy azok megsegítsék őket. Fizetőeszközül szolgáltak. Az ember ad valamit tulajdonából az isteneknek, hogy kapjon. Izráel nem így áldozott. Tudniuk kellett, hogy amit áldoznak, az az ÚRÉ: „Az Úré a föld és ami betölti” (Zsolt 24,1). Nem a zsidó jött ajándékával az Istenhez, hanem Isten közeledett az áldozatban az emberhez. A tűz volt a jele az áldozat elfogadásának. Így bocsátotta meg Isten a bűnt, amivel vétettünk ellene a bűneinkkel. A zsidók régóta ismerték az áldozást. Még mielőtt ősatyjuk, Ábrahám áldozott volna, már áldoztak. Gondoljunk Kainra és Ábelre (1Móz 4), és Nóéra (1Móz 8).
Az Úr azt akarta, hogy az áldozások szabályosak és rendszeresek legyenek.
Röviden leírjuk az áldozatok formáit:
Általános áldozat
– napi áldozat: égőáldozat, ételáldozat, italáldozat, reggel és este
– heti áldozat: szombatáldozat – kétszer annyi, mint hétköznapon
– évi áldozat: páskaünnepen, pünkösdkor, lombsátrak ünnepén és a nagy engesztelési napon
Áldozati állatok
Tiszta állatok legyenek: négylábú patás állatok, melyek páros ujjúak és kérődzenek: csak szarvasmarha, kos és bárány, bakok és nőstény kecskék; a magot evő madarak közül csupán galambok és gerlicék. Csak hibátlan állatokat lehetett áldozni.
Az áldozati állatok, a fiatal galambok kivételével, legalább nyolc naposak legyenek. Szarvasmarhát általában három éveset; bárányt vagy kecskét pedig 1 éveset áldoztak.
Termésáldozat
Ezt az áldozatot csak később hozhatták, amikor a nép már megérkezett Kánaánba.
– ételáldozat: gabona (búza és árpa első zsengéje) pirítva, liszt vagy kovásztalan kenyér olivaolajjal, tömjén és só
– italáldozat: bor
Az áldozathoz kötelező volt sót is hozzátenni, ami az áldozat tartósságát (és így Isten hűségének a változatlanságát) ábrázolta (gondolj a 4Móz 18,19-re: „sónak szövetsége ez” – Károli).
Tilos a kovász, méz és idegen tűz (saját tűz, nem megszentelt tűz; gondolj Nádábra és Abíhúra – 3Móz 10,1).
Megj.: A kovász az elburjánzó bűn szimbóluma. Vö. amit az Úr Jézus mond a Mt 16,5–12-ben: a farizeusok és szadduceusok tanítását hasonlította a kovászhoz.
A méz édesítőszer, amivel az áldozat tisztasága sérülne.
Az égőáldozat (3Móz 1)
Csak férfiak mutathattak be áldozatot. Az áldozat ép, hibátlan, hímnemű szarvasmarha (bika), juh, bárány vagy kecske lehetett. Szegények két galambfiókát vagy két gerlicét áldoztak.
Egy pap átvette az áldozatot. Az áldozó a kezét az állat fejére tette. Ezzel jelképesen azonosult az áldozati állattal. Majd leszúrta az áldozati állatot. Tehát az nem egy pap vagy lévita dolga volt! Ezzel – helyettese, az áldozati állat által – mintegy önmagán hajtotta végre az ítéletet.
Az életet jelképező vért a pap az oltárra hintette. (A normális húsétellel a zsidók sosem fogyaszthatták a vért.) Az állat élete lépett az áldozó élete helyére. Isten az áldozó bűneit elfogadta és megbocsátotta.
Majd az áldozati állatot feldarabolták, megtisztították, és az oltáron elégették. „Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az ÚRnak.”
Az áldozati állat bőrét nem égették el, azt megtarthatta a pap (3Móz 7,8).
A megszokott napi égőáldozat két ép, egyéves bárány volt. Az egyiket reggelente, a másikat esténként áldozták föl (vö. 4Móz 28,1–4). (Az este itt a kilencedik órát jelenti, vagyis naplemente előtt három órával.)
A vétekért való áldozat (3Móz 4)
Vétekért való áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor
– a népből vétkezett valaki,
– egy pap vagy a főpap vétkezett,
– az egész nép vagy a nép egy csoportja vétkezett.
A vétekért való áldozatot ugyanúgy kellett bemutatni, mint az égőáldozatot.
Aki a vétekért való áldozatot hozta, rátette kezét az áldozati állat fejére. Ha az egész nép vétkezett, akkor a vezetőiknek kellett ezt megtenniük.
Ha papnak volt vétke, akkor a pap maga vágta le az áldozati állatot.
A fölfogott vért a szentély bejáratához kellett vinni. Itt a pap vérbe mártott ujjával hétszer meghintette a szentély ajtókárpitját. (Zsidó rabbinus hagyományok szerint a papnak a vérbe mártott ujjával meg kellett érintenie az ajtókárpitot.) Majd belépve a szentélybe, a pap a füstölőáldozati oltárhoz ment, és megkente az oltár szarvait vérrel. Majd kiment az udvarra, és az égőáldozati oltár lábához öntötte a maradék vért.
Az áldozati állat maradékát (hús, bőr, kövérje, belsőségek, trágya) nem az égőáldozati oltáron kellett elégetni, hanem a pap kivitte azt a táboron kívülre, egy tiszta helyre, ahová a hamut öntik, és ott égette el egy farakáson. Az égőáldozati oltáron csak a veséket és a kövérjét égethették el a májon lévő hártyával együtt. A papok, mielőtt az áldozati állatot a táboron kívülre vitték elégetni, maguknak kivehették a hús egyharmad részét. (Ugyanez állt a jóvátételi áldozatra is.)
A jóvátételi áldozat (3Móz 5 és 7)
A bűnért való áldozat és a jóvátételi áldozat sokban hasonlítottak egymásra. Volt különbség is: a bűnért való áldozat esetében áthágtak „csak egyet is az ÚR tilalmai közül”, vagy mulasztást követtek el az istentiszteletet illetően; a jóvátételi áldozatot pedig főleg a felebarát elleni vétség esetén mutatták be, de akkor is, amikor pl. a tizedet vagy az első zsengét nem adták meg.
A jóvátételi áldozat tehát a nem szándékosan elkövetett bűnök jóvátételét célozza (vö. 4Móz 15,27–31).
Az ételáldozat (3Móz 2)
Az ételáldozat lényege, hogy a kapott javakból valamit visszaadtak az Úrnak. Közben a tőle való áldásokra emlékeztek („emlékeztető” áldozat, 2. v.).
Az ételáldozat elég; „kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak”.
Ételáldozatként kevés lisztet, olajat és tömjént égetett el a pap. A maradékot megtarthatta. Másik formája ugyanannak az ételáldozatnak kemencében vagy sütőlapon sült.
Az ételáldozat mellé társult az italáldozat, egy kis bor. Az első termésből, a zsengéből is adtak ételáldozatot.
A békeáldozat (3Móz 3 és 7)
A héber „sjelamiem” szó jelentése: „áldozat, mely békét hoz” jelentésű („sjalóm” = „béke”). A belső békéről van itt szó.
Hím vagy nőstény szarvasmarhát, kecskét vagy juhot áldoztak. Az áldozónak most is rá kellett tennie először a kezét az áldozati állatra. A vért az oltár körül hintették szét. Az áldozat javát az oltáron elégették.
A békeáldozatot a kapott áldásokért is bemutatták. Nem feltétlenül jelentős eseményekért való hálaadás volt. Olvasunk a Bibliában szomorúság és gond idején bemutatott békeáldozatról is (vö. többek közt 2Sám 24). Létezik továbbá „fogadalmi békeáldozat”. Akkor hozták, amikor valaki speciális fogadalommal, ígérettel jött az Úrhoz. Az utolsó békeáldozat-tipus az „önkéntes áldozat”, amit spontán módon hoztak, Isten iránti szeretetből.
A békeáldozat különlegessége, hogy az áldozó az áldozat harmadrészét visszakapta. A legjobb rész, a kövérje lett az ÚRÉ. A második rész a papoké (mell és vállak), a harmadik rész pedig (ami visszamaradt) az áldozóé. Így három különböző „fél” részesedett ugyanabból az áldozatból. Az áldozó a maga harmadrészével szabadon rendelkezett, áldozati lakomát tarthatott belőle.
Mit jelent ez számunkra?
Azért soroltuk fel az áldozatok fajtáit, hogy a gyerekek bepillantást nyerhessenek az istentiszteletbe. Megérthessék, mit jelent áldozni. Különösen a bűnért való áldozat fontos. Volt megbocsátás: az oltár mindig készen állt, a tűz égett rajta. Aki valamilyen bűnt követett el, a nap bármelyik órájában mehetett az Úrhoz. A hálaáldozat is érthető a gyerekek számára. A hála igazán gyermeki tulajdonság! Adni akarok, mert én magam is sokat kaptam. Ez Istennek is kijár. A hálából adás örömet szerez: hálaáldozat után gyakran tartottak áldozati ünnepet.
Természetesen minden áldozat a nagy Áldozatra, az Úr Jézusra mutat, aki önmagát áldozta népe bűneiért.
A nagy engesztelési ünnep (3Móz 16; 23,27–32)
Az ortodox zsidók ezen a napon ma is azért imádkoznak, hogy bocsánatot kapjanak valamennyi bűnükre, amit az előző évi nagy engesztelési ünnep óta elkövettek. Egész nap nem dolgoznak. Még a turistáknak sem szabad fényképezni.
Az ószövetségi zsidók ezen a napon megbánták bűneiket, és bűneik bocsánatát kérték, amiért égőáldozatot, bűnért való áldozatot vagy engesztelő (jóvátételi) áldozatot kellett bemutatni.
E napon nem dolgozhatott senki, még a jövevény sem. „A teljes nyugalom napja legyen ez nálatok”, így „megtisztultok minden vétketektől”. „Örök rendelkezés ez.” (3Móz 16,30–31)
A zsidó nép ezen a napon valóban megbánta a bűneit. Bocsánatért esedezett ahhoz, akit a bűneivel félreismert és megbántott.
Általános bűnbánó és vezeklő nap volt. Az egész népet összehívták. A 4Móz 10,2–3-ban olvassuk, hogy a két ezüst harsona hangjára az izráeliták ezrei özönlöttek a szent sátorhoz.
A főpap szolgálata a nagy engesztelési napon
Csak a papok léphettek be ezen a napon a szentélybe, a köznép csupán az udvaron tartózkodhatott.
A szentek szentjébe évente egyszer, ezen a napon volt szabad belépni, mégpedig csakis a főpapnak. Ezt az egészen különleges napot a hetedik hónap (Etánim) tizedik napján tartották (ez ma a Tisri hónap, amin a zsidó újév kezdődik, nálunk szeptember).
Ezen a napon a főpap volt a központi személy. Aznap nemcsak a különleges szertartásokat végezte, hanem a megszokott papi munkát is.
Áron, a főpap nem mehetett be akármikor a szentek szentjébe, vagyis a kárpit mögötti ládához és a kiengesztelés fedeléhez. Ha mégis megtenné, meg kellene haljon: „mert a födél fölött (Én, az Úr) jelenek meg felhőben”. Csak a nagy engesztelési napon végezhetett ott szolgálatot.
Gyolcsból készült szent köntösbe öltözve először a szokott napi áldozatot mutatta be. Miután megmosta a kezeit és lábait, az egyéves bárány húsdarabjait és kövérjéjét az oltár tüzére tette. Majd a bárány vérét az oltár körül locsolta ki. Ezután feltöltötte az arany gyertyatartó mécseseit, és illatáldozatot mutatott be az illatáldozat oltárán.
Csak ezután kezdődött a nap különleges szolgálata. Két gondosan kiválasztott kecskebakot vitt a szentély ajtaja elé. Ezzel szentek lettek. Az egyiket kisorsolta az Úrnak, a másikat Azázélnak. Majd mindkét baknak várnia kellett a szentély ajtaja előtt, míg szükség nem lesz rájuk. Áron ezután egy fiatal bikát mutatott be vétekáldozatul magáért és háza népéért. A vért fölfogta egy tálba, s bement vele a szentek szentjébe. Szenes serpenyőjében az oltárról vett parazsat vitt és illatos tömjént. Az illatáldozat füstje miatt Isten jelenlétét nem láthatta, hogy meg ne haljon.
Ujjaival a bika véréből hintett a fedélre, majd hétszer a fedél előtti földre. Aztán az udvaron lévő égőáldozati oltárhoz ment, és hétszer meghintette a vérrel az oltár szarvait. A szentély illatáldozati oltárának szarvait ugyanígy (vö. 2Móz 30,10).
Az így megtisztult főpap bemutathatta népe kiengesztelésére az áldozatot.
Ezután áldozták fel azt a bakot, amelyik sorsvetéssel az ÚRé lett.
Áron újra bement a szentek szentjébe, most a levágott bak vérével. Mivel még égett az illatáldozat, ebből a vérből is hintett a fedélre, és hétszer a láda elé. Ezzel a nép egy év alatt elkövetett bűneire kapott bocsánatot. Így ment végbe a népért való kiengesztelés.
Ezután kezeit az élő bak fejére tette (Azázélé), és megvallva a nép bűneit, azokat mintegy ráhelyezte a bak fejére (bűnbak). Majd a bakot kivitték a pusztába. Így vitte el a bak a nép bűneit messze a sivatagba.
Közben Áron bement a szentélybe. Ott levette a fehér gyolcs öltözéket, és megmosakodott. Újra fölvette főpapi ruháját. Majd önmagáért és a népért a bika és a bak kövérjét égőáldozatul megáldozta az égőáldozati oltáron.
Többi részüket a táboron kívül égették el. Aki ezt tette, annak saját magát és a ruháit is meg kellett mosnia, s csak ezután térhetett vissza a táborba.
Még hátra volt az úgynevezett „ünnepi áldozat” (vö. 4Móz 29,8–11). Egy bikaborjút, egy kost, hét egyesztendős bárányt, és a hozzájuk tartozó étel- és italáldozatokat égőáldozatul ajánlották, majd egy kecskebakot bűnért való áldozatul.
Annyira ügyeltek az Úr szolgálatára, hogy az engesztelés után ezt az áldozatot – a szent cselekedetek elvégzése közben a főpap és a nép által elkövetett bűnökért – még be kellett mutatni. Az Úrnak való szolgálatot sosem lehetett befejezettnek tekinteni.
Mit jelent ez számunkra?
A szent sátor szertartásai a bűnről beszélnek, ami miatt kiengesztelés kell. De Isten kegyelme nélkül hiábavaló lett volna minden áldozat: „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” (Zsid 10,4)
Az engesztelési ünnep a bűnbánat és az Istennel való kapcsolat helyreállítását hangsúlyozta. A bűn az elbukott ember lényegéhez tartozik. Lehetne minden napunk engesztelési nap. Istenhez való imádságunk az eszköz, melyben megköszönhetjük Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát. Az Isten Bárányának helyettes halála egyszer s mindenkorra kiengesztelte Istent.
A nyugalom esztendeje (3Móz 25,1–7)
Minden hetedik évben meg kellett tartani a szombatévet. Ebben az évben nem volt szabad művelni a földet, dolgozni a szőlőskertekben. Ami az aratás után magától kihajtott és megérett, nem volt szabad learatni. Csak a napi szükségletekre valót szedhették le maguknak, szolgáiknak és az állatoknak. Így a föld pihent, nem merült ki. Ebben az évben több időt szentelhettek Istennek és egymásnak. A jótékonyságot is gyakorolhatták.
A jubileumi év (3Móz 25,8–22)
Minden hetedik szombatévet, azaz minden ötvenedik esztendőt jubileumi évként kellett ünnepelni. A nagy engesztelési ünnepen az egész országban meg kellett fújni a harsogó kürtöt. A vetés és aratás tilalmán kívül ebben az évben kötelező volt még a zsidóknak:
– mindenki szabadságát visszaadni,
– minden adósságért zálogba vett birtokot visszaadni.
Három ünnep
A három főünnepet Mózes 2., 3. és 5. könyve nevezi meg. Évente három alkalommal, páskaünnepen, a hetek ünnepén és a lombsátrak ünnepén „jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt” (2Móz 23,17).
A kovásztalan kenyerek ünnepe (páska) (2Móz 23,15; 3Móz 23,5–8; 5Móz 16,1–8; vö. 2Móz 12; 48. lecke)
Az első hónap (Ábíb) tizennegyedik éjszakáján kellett a páskát, a páskabárányt elfogyasztani, emlékezve az egyiptomi kivonulás éjszakájára. Majd hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enni (nyomorúság kenyere). Az első napon a népet összehívták a szent sátorhoz. Dolgozni sem volt szabad aznap. Minden nap égőáldozatot mutattak be. A következő szombat utáni napon (vagyis a hetedik napon) a népet újra összehívták a szent sátorhoz. Akkor sem volt szabad dolgozni. Az első kévét bemutatták Istennek áldozatul. Természetesen ezt csak a Kánaánba bevonulás után tehették meg.
Majd egy egyéves bárányt kellett áldozni égőáldozatul, mellé lisztet és olajat ételáldozatként, meg bort italáldozatként.
„Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.” (3Móz 23,14)
A hetek ünnepe (pünkösd) (2Móz 23,16; 3Móz 23,15–22; 5Móz 16,9–12)
A páskaünnep kezdetétől számítva hét héttel új ünnep kezdődött. A „hetek ünnepét” az Újszövetségben „pünkösd”-nek nevezték (vö. ApCsel 2,1; a görög „pentekoste” = ötvenedik szóból eredően).
Ekkor mutatták be hálaáldozatukat a termésért. Vidám ünnep volt, ahol fiaikkal és lányaikkal, szolgáikkal és szolgálólányaikkal együtt örvendeztek az Úr előtt. Bevonták az ünneplésbe a lévitákat, özvegyeket, árvákat és a jövevényeket is.
A lombsátrak ünnepe (2Móz 23,16; 3Móz 23,34–43; 5Móz 16,13–15)
A lombsátrak ünnepe is hálaadó ünnep volt. Arra emlékeztek, hogy a sivatagban is sátrakban laktak. (Emlékezz az első állomásra Gósen földjéről elindulva: Szukkót = „kunyhók”; 2Móz 12,37!)
A lombsátrak ünnepét (vö. Jn 7,2) közvetlenül a szérűről való betakarítás és a szüret után kellett megtartani. A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött, és még hét napig tartott. Vidám ünnep volt.
Az ünnep első napján kunyhókat készítettek. Ehhez „nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat” gyűjtöttek (3Móz 23,40). Hét napig laktak ezekben a lombsátrakban. A nyolcadik napon, amikor ismét házaikba költöztek, a Jn 7,37 szerint az ünnep „nagy napja” volt. A Kánaánba való megérkezésre emlékeztek e napon.
Ezen az ünnepen is részt kellett vennie mindenkinek: szolgáknak, gyermekeknek, özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek.
A lombsátrak ünnepét természetesen a Kánaánba érkezés után ünnepelték először.
Mit jelent ez számunkra?
A három nagy ünnepből mi kettőt ismerünk: a húsvétot és a pünkösdöt.
A páska eredetileg emlékünnep volt: az egyiptomi kivonulás ünnepe. Nekünk pedig az Úr Jézus föltámadásának emlékünnepe. A zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást köszöntötték e napon, a keresztyének pedig a bűnből való szabadulást, amit az Úr Jézus szenvedése és halála végzett el, és feltámadása erősített meg.
A pünkösd elsősorban aratási ünnep volt. Pünkösdről olvasunk az ApCsel 2-ben, ott is hallunk első zsengéről, de Jézus Krisztus gyülekezetének elsőszülötteiről is. A keresztyénség számára a Szentlélek kitöltésének napja.
A lombsátrak ünnepe a pusztai sátrakban lakás emlékünnepe, de számunkra már nem fontos. Mégis el lehet gondolkodni azon: ki az, aki szilárdan hisz az örök hajlékban (5Móz 33,27), ahol Jézus Krisztus készít helyet számunkra (Jn 14,2).
Énekek:
Református énekeskönyv: 42:1–2; 99:1–4; 134:1–3; 135:1–2; 162:1–2.5; 163:1–3; 165:1–26; 286:2.5–8
Jertek, énekeljünk: 55; 65; 125; 131; 153; 196
Harangszó:14; 15; 40:1–2.6; 50:1.4; 55
Dicsérjétek az Urat!: 6; 30; 40; 47; 159:1–2
Erőm és énekem az Úr: 59; 66; 72; 95; 97; 101
Megjegyzések:
Kisebbeknek – A kisiskolások e lecke adataival, bonyolult szertartásaival még nem boldogulnak, nem tudják feldolgozni. Nem is szükséges.
Elég, ha nagy vonalakban elbeszéljük, hogyan készítették el a szent sátrat. Mutassuk meg a berendezést kép vagy alaprajz segítségével. Halljanak a ládáról, a kerúbokról, és hogy az Úr ott lakott.
Mondjuk el, mi volt a főpap és a papok munkája: mosakodniuk kellett, mielőtt áldozni mentek volna a két oltárhoz, a gyertyatartó lámpáit meg kellett gyújtani, a szent kenyereket hetente egyszer cserélni kellett stb. Végül arról is eshet szó, hogy a nagy engesztelési napon a főpapnak vért kellett hintenie a láda fedelére.
Az elbeszélést kerettörténetbe is helyezhetjük, ami életszerűbbé teheti a gyermekek számára (lásd a munkalap **Feldolgozását).
Nagyobbaknak – A felsősök számára is jól alkalmazható a kerettörténet, csak bővebben, részletezőbben. Számukra több leckében, sorozatban is feldolgozhatjuk az itt tárgyaltakat. Persze nem „kell” mindent besűríteni egy-két órába. Amire nem jut idő, hasznos hát-térinformáció lehet a későbbiek során is (pl. az ünnepek).
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Történelem / Társadalmi ismeretek (Osztályfőnöki)
Magyar nyelv és irodalom
Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet) / Technika
– rajzolás nagy méretben, csoportmunkában;
– makettkészítés gyurmával. (**)
– méretarányos alaprajz készítése a berendezési tárgyak jelölésével is;
– méretarányos modell készítése papír, textil, esetleg más anyagok felhasználásával. (***)
Vázlat:
Becalél és Oholiáb
a Szent sátor és felszerelése papi ruhák
Áron: főpap – fiai: papok
istentisztelet a Szent sátor körül
– áldozatok
– ünnepek
365/057. A Szent sátor építése és berendezése; áldozatok, ünnepek – tanári segédlet és feladatlapok egyben
56. Mózes mint közbenjáró; Mózes újra a hegyen
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet:
* Az Ószövetség közbenjárója az Újszövetség közbenjárójának előképe.
Előzmények:
Míg Mózes a Sínai-hegyen volt, a nép súlyosan vétkezett. Áron egy aranyborjút készített nekik, s annak áldoztak. Mózes a törvény két kőtábláját összetörte, a borjút megégette, és porát az ivóvízbe szórta. A léviták büntetésképp mintegy háromezer férfit öltek meg. Mózes újra a hegyre ment, hogy megpróbáljon kiengesztelődést szerezni a népnek.
Történet:
Mózes újra felment a hegyre, hogy a népért könyörögjön. Az Úr azt mondta Mózesnek, hogy induljon el a néppel (nem az „én népem” már) arra a földre, melyet az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígért: „az ő utódaiknak adom azt.”
Angyalt küld előttük a tejjel és mézzel folyó földre, s Kánaán lakóit kiűzi: a kánaániakat, emóriakat, hettitákat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat (az 5Móz 7,1 a girgásiakat is megnevezi).
Az Úr nem akar velük menni tovább, mert kemény nyakú népnek tartja őket. Nem akarja a népet tovább vezetni, mert még elpusztítaná útközben.
A nép megrendült erre a hírre. A gyász jeleként levették ékszereiket, mert az Úr ezt üzente Mózes által: „Mondd meg Izráel fiainak, hogy mivel kemény nyakú nép, megsemmisíteném, ha csak egy pillanatig is köztük mennék. Azért rakják le magukról ékszereiket, és majd meglátom, hogy mit tegyek velük.” Az utolsó szavakban felcsillan a remény. Isten úgy bánik velük, mint az apa, aki megbünteti ugyan a gyerekeit, de szíve szerint kész a bocsánatra.
Az Úr tudta, hogy Mózes mindent megpróbál, hogy Őt újra megnyerje népének.
Közben a 2Móz 33,7–11-ben olvassuk, hogy Mózes a tábortól messze felállított egy sátrat, és az összejövetel* (kijelentés) sátrának nevezte el. Aki az Urat kereste, a táboron kívülre ment, e sátorhoz. (Istennel összejönni = imádkozni.) Amikor Mózes kiment a sátorhoz, mindenki sátra bejáratánál állva nézett utána.
A felhőoszlop ilyenkor alászállt a Sínai-hegyről, és megállt a sátor bejárata fölött. A zsidók pedig tisztelettel leborultak.
Az Úr „színről színre beszélt Mózessel, mint ahogy egyik ember beszél a másikkal.”
Majd amikor Mózes visszament a táborba, Józsué, Mózes szolgája ottmaradt a sátorban.
Mózes másnap reggel korán újra fölment a hegyre. Senki sem mehetett vele. Ki kellett faragnia két kőtáblát*, amire az Úr fogja ismét ráírni a Tízparancsolatot.
A 2Móz 33,12–17 szerint Mózes megkérdezte az Urat, vajon nem akarna-e újra a néppel menni: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” Nem egészen világos, hogy ez a gyülekezet sátorában történt-e, vagy a hegyen. Mózes imádsága a 2Móz 34,9-ben megismétlődik. Mózes tehát közvetítő szerepet vállalt népe és az Úr között. Nem mentegette a népet, de Isten szeretetére apellált, akinek: „Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy. Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket.” Az Úr Jézusra gondolhatunk itt, aki ugyanígy közbenjárt az Atyánál. Ő magát ajánlotta fel engesztelésül (vö. Jn 17 – a főpapi imádság).
Isten pedig megígérte, hogy szövetségét megújítva népével megy (2Móz 34,10kk).
Mózes újra negyven nap és negyven éjjel maradt a hegyen evés és ivás nélkül (2Móz 34,28).
A 2Móz 33,18–23 írja le, hogy Mózes meglátta az Úr dicsőségét, aki egy sziklahasadékba állította, és elvonult előtte. Istent csak hátulról látta*, arcát nem. Ám Isten dicsősége olyan nagy, hogy Mózes arca sugárzóvá vált, mintegy visszatükrözve az Úr dicsőségét.
Amikor Mózes visszatért a néphez, sugárzott az arca, hogy féltek a közelébe menni. Ha a néphez beszélt, eltakarta egy kendővel. Csak mikor az Úrral beszélt, akkor volt födetlen az arca (2Móz 34,29–35).
Jegyzetek:
Az összejövetel sátra – Később szentélynek, vagy a gyülekezet/gyülekezés sátrának is nevezték. Ez a sátor, amit Mózes vert fel, ideiglenes megoldás volt. (Bővebben lásd az 57. leckében!)
Egyedül két kőtáblát kivágni – A törvény első kőtábláit az Úr faragta ki. Nem így a másodikat. Ez a szövetségszegésre utal, amikor a nép közvetlenül a törvény meghallgatása után a második parancsolat ellen vétkezett. Bár a szövetség Isten oldaláról helyreállt, a törés megmaradt.
Mózes látta Istent hátulról – Mózes nem láthatta az Urat, mert mint a 2Móz 33,20-ban áll: „nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” A zsidók később is meg voltak győződve arról, hogy meghalnának, ha Istent látnák. Lásd többek között a Bír 13,22-t: Mánóah, Sámson apja azt hitte, hogy feleségével együtt meghalnak, miután látták az Úr angyalát. A felesége emlékeztette, hogy ez nem történhet meg, mert akkor a megígért fiú nem születne meg.
A „hátulról látni” kifejezést nem értjük pontosan. Isten dicsőségének hatalmas voltát mutatja, hogy az még hosszú idő után is visszaverődött Mózes arcáról.
Énekek:
Református énekeskönyv: 34:3.8; 38:1; 121:1–2; 157; 217; 477:1–2.5; 480:1
Jertek, énekeljünk: 55; 57; 150; 180; 185; 189
Harangszó: 18; 42; 44
Dicsérjétek az Urat!: 41; 63; 69; 71; 74; 76; 162
Erőm és énekem az Úr: 56; 59; 61; 84:1; 90; 119
Megjegyzések:
Rövid elbeszélés – Mózes és az Úr Sínai-hegyi utolsó találkozását tömören dolgozzuk fel, különösen a legfiatalabbak számára. Emeljük ki, hogy csupán azért ment az Úr tovább Izráel népével, mert Mózes kitartóan könyörgött érte, mint közbenjáró.
Fontos az is, hogy most Mózesnek magának kell kifaragnia a két kőtáblát, amire majd az Úr fölírja a Tízparancsolatot.
Az idősebb gyerekek bepillanthatnak egy közbenjáró munkájába („közvetítő”, „közbenjáró”, „ügyvéd” = védőügyvéd). A védőügyvéd ugyanis védi a kliensét, ám maga is védelmet élvez.
Világos az Úr Jézusra való utalás: Mózes az Ószövetség közbenjárója; Jézus Krisztus az Újszövetség közbenjárója.
A legkisebbeknek – Számukra az 55. és 56. leckék anyaga összekapcsolható: Mózes könyörög a népéért Istenhez, és kap két kőtáblát.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi ismeretek / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki) / Dráma
Magyar nyelv és irodalom
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika
Vázlat:
Mózes a hegyen:
újabb 40 nap és 40 éjszaka
neki kell kőtáblát csinálni
a Tízparancsolatot újra leírja az Úr
Mózes arca sugárzik
365/056. Mózes mint közbenjáró; Mózes újra a hegyen – tanári segédlet és feladatlapok egyben
55. Az aranyborjú
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet – Téma:
* A hitetlenség látható jelet akar. Neked ne legyenek bálványaid!
Előzmények:
Miután a zsidók a Sínai-hegy mellett megkapták a Tízparancsolatot, Mózes újra visszament a hegyre, hogy Istennel beszéljen.
Történet:
Hol maradt Mózes ilyen sokáig? Amikor a zsidók heteken keresztül semmi jelét nem látták vezetőjüknek, félni kezdtek. Úgy érezték, mintha cserben hagyták volna őket, nemcsak a vezetőjük, hanem az Úr is.
Anélkül, hogy a Törvény második parancsára gondoltak volna („Ne csinálj magadnak istenszobrot”), most Áron köré gyűlt a nép: „Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon.” Látható istenre vágytak, aki állandóan vezeti őket a pusztán át. Indokuk így szólt: „Mert nem tudjuk, hogy mi történet ezzel a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból.”
A cél világos: mivel nincs többé Mózes, és talán már nem is fog visszajönni, szükség van Isten jelenlétének látható bizonyítékára. Mintha magát Mózest is Istennel azonosították volna. Ami emberdicsőítés*, pogány dolog. Még akkor is, ha Isten látható eszközök, emberek segítségével munkálkodik. Az embernek mindig is baja volt a láthatatlan Istennel, aki csupán tetteivel jelzi, hogy létezik. Izráel népe is alakot szeretett volna adni a VAGYOK-nak. A hangját hallották már a hegyről, látták a sötét felhőt is a Sínai-hegyen. Ám ez nem elég: a nép olyan istent akart, aki előtte járhat, akit láthat.
Áronra támadtak, aki nem próbált ellenállni. Hamar beadta a derekát.
Összegyűjtette az aranyékszereket az egész néptől. Majd vésővel formát készített, s a megolvasztott aranyból borjúszobrot öntött.
Amint a nép a bikát (borjút)* meglátta, így kiáltott: „Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.”
A nép istennek kijáró tiszteletet adott a borjúnak. Áron oltárt is épített elé, és kihirdette: „Holnap az ÚR ünnepe lesz.”
Megjegyzés: Az Úr, a szövetség Istene, aki a népet az egyiptomi rabságból kiváltotta, aki a Tízparancsolatot adta, most itt áll, mint borjú. Mint egy általa teremtett állat. Ez nyilvánvaló megszegése a második parancsolatnak. Az Urat nem lehet és nem szabad kiábrázolni. Túl nagy, túl hatalmas, túl jó, és túlságosan tele van szeretettel ahhoz, hogy egy ember által alkotott képbe be lehessen szorítani. Ez számára megalázó. Érthetetlen, hogy Áron, aki csodákat tett a fáraó előtt, most bálványimádásba süllyed. Lám, ilyen mélyre juthat az istenhívő is. Kényszerből vagy félelemből jónéhányan tagadták már meg Istent.
Másnap korán reggel ünnepet ültek a Sínai-hegy lábánál, égő- és hálaáldozatot mutattak be. Valószínűleg Áron volt a pap.
Áldozat után ünnepi lakoma és ivászat következett. Majd körtáncot táncoltak (vö. 19. v.).
Persze az Úr tudta, mi játszódott le a hegy lábánál. „Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.”
Megjegyzés: Isten mindent tud. Míg Mózesnek – és Józsuénak is, aki félúton a hegyen várt Mózesre –, halvány gőze sincs, mi játszódik le odalent, az Úr pontosan tudja.
Az is feltűnő, hogy az Úr Mózesnek azt mondja: „a néped”, és nem: „a népem”. Elhatárolja magát tőlük. „Keménynyakú népnek” nevezi őket, akik mint az ökör és a szamár, nem akarják igába hajtani a nyakukat. A nép nem akar engedni az Ő szerető és féltő parancsainak.
„És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek.”
Mózes közbenjár népéért. Emlékezteti Istent, hogy nagy erővel és hatalmas kézzel hozta ki őket Egyiptomból. Még azt mondanák az egyiptomiak, hogy az Úr csak azért hozta ki őket, hogy most itt ölje meg, s törölje el őket a föld színéről! Mózes könyörög azért, hogy múljon el az Úr haragja, és hogy szánja meg népét. Gondoljon az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal (Izráel) kötött szövetségére, melyben azt ígérte, hogy úgy megsokasítja utódaikat, mint égen a csillag, s hogy örökre birtokukban lesz az a föld, amiről azt mondta, hogy utódaiknak adja.
Ekkor valami nagyon különös történt: az Úr szánalomra indult, és megbánta*, hogy meg akarta semmisíteni a népét.
Mózes lejött a hegyről. Nála volt a két kőtábla, amire az Úr a Tízparancsolatot írta. Útközben csatlakozott hozzá Józsué.
Leérve hallották az éneklést, látták az aranyborjút, és a körtáncot. Mózes nagy haragjában a két kőtáblát földhöz vágta, hogy darabokra törtek.
A táborba érve az aranyborjút elégette, porrá törte, vízbe szórta, amiből megitatta a népet. Meg kellett tanulniuk, hogy az ember-csinálta isten semmit se ér.
Majd Áront vonta felelősségre. „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?!”
Áron válasza: „Ne lobbanjon haragra az én uram! Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. Ezt mondták nekem: Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki fölhozott bennünket Egyiptom országából. Ezt mondtam nekik: Kinek van aranya? Ők pedig leszedték magukról, és ideadták nekem. Én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle.” Áron úgy tett, mintha a borjú véletlenül formálódott volna, az ő közreműködése nélkül. Pedig a formát már ő készítette el.
Mózes látta, hogy a nép teljesen „elvadult”. A kötőféket elszakította, s Áron nem tiltakozott. Elvesztette tekintélyét, s joggal csúfolhatja mostmár az ellenség. Mózes tudta, hogy a bűnt szigorúan meg kell büntetni. Magához hívott mindenkit, aki nem vett részt az aranyborjú imádásában. Lévi fiai végigjárták a tábort, és végrehajtották az ítéletet. Mintegy háromezer izráelitát öltek meg.
Másnap Mózes újból fölment az Úrhoz. Imádkozott, hogy az Úr az aranyborjúval való vétket bocsássa meg a népnek. Ha nem ezt tenné meg, akkor törölje ki őt könyvéből („az élet könyvéből”, ahová az Úr mindazokat beírta, akiket az örök életre választott; vö. Zsolt 69,29; Jel. 3,5). Vagyis felajánlotta, hogy inkább őt vesse el az Úr, ne a népet.
Ám az Úr kijelentette, hogy csak a vétkest bünteti meg. Majd megparancsolta, hogy vezesse a népet Kánaánba. Angyalát küldi majd előttük, vagyis nem Ő maga megy velük. S egyszer majd számot kell adniuk vétkükért.
Megjegyzés: A 2Móz 33 leírja, hogyan járt közben Mózes a továbbiakban. Az Úr végül megígérte, hogy továbbra is a néppel megy tovább. (Ezt az 56. leckében beszéljük meg.)
Jegyzetek:
Emberdicsőítés – Mózes a zsidók számára Isten jelenlétének látható biztosítéka volt, ezért nem boldogultak nélküle. Lehet, hogy az Úrnak az volt a szándéka, hogy a népet megtanítsa, Mózes nélkül is tudniuk kell hosszú időn át élni és boldogulni.
Bikaborjú – Egyiptomban a szent Ápisz-bika tisztelete elterjedt volt, de az ókori kelet más népei is tisztelték isteneiket bika alakjában, mint aki az erő, termékenység képviselője.
Megbánás – Megbánhat-e akármit is az Úr, amit elhatározott? Ő változatlan, tehát döntéseit sem változtatja. Ám engedi, hogy „kérleljék”, vagyis imádságra határozhat másképpen. Erre több példát találunk a Bibliában. Gondoljunk pl. Ezékiás betegségére és gyógyulására (2Kir 20,1–11).
Énekek:
Református énekeskönyv: 81:10–11; 135:9–10; 136:2; 236:1; 469:1–3; 473:3
Jertek, énekeljünk: 96:2; 189; 228; 229; 241
Harangszó: 41; 44:1–2; 48:1–2; 49:1
Dicsérjétek az Urat!: 41:2; 50:2; 55:3; 74; 161
Erőm és énekem az Úr: 33:2; 56; 130; 139
Megjegyzések:
Hinni látható Istenben? – Sok ember szeretne hinni Istenben, de túl megfoghatatlannak, elvontnak tartja. Hol van Isten? Kicsoda Ő? Hogyan tesz bármit is? Valóban lát és tud mindent rólam? Ezek a kérdések a gyerekekben is élhetnek. Fontos megismerni, hogy milyen istenkép él bennük. Legyen beszélgetési téma: Izráel látható Istenre vágyik. Fontos tudni, hogy a zsidók itt tulajdonképpen nem bálványt tiszteltek, hanem Istent aranyborjú formájában, vagyis Isten kiábrázolásaként. Hogy Áron ebbe miért ment bele, örökre kérdés marad.
Hinni látás nélkül – Gondoljunk itt a Zsid 11,1-re: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Az Úr Jézus mondja Tamásnak, miután lehetőséget adott a kezein és oldalán lévő sebek megtapogatására: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,29b)
Mózes radikális fellépése – Mi többnyire megbeszéléssel próbáljuk rendbehozni a kezünkből már teljesen kicsúszott dolgokat. Ez olykor még sikerülhet is. Attól függ, miről van szó. Mózes nem beszélt, hanem büntetett. Itt Isten tiszteletéről volt szó, azaz parancsolatának negligálásáról és átlépéséről. Mózes az Úr nevében büntetett!
Fontos megbeszélni, hogy szülő, tanár stb. mikor büntessen szigorúan. Természetesen e beszélgetés maradjon a „terápia” része!
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)
Történelem / Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet)
Természetismeret (Környezetismeret) / Emberismeret (Osztályfőnöki)
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Vázlat:
Aranyborjú
– Mózes a hegyen
– fél a nép
– aranyékszerek
– Áron borjút formál
– áldozat – körtánc
– Az ÚR tudja, mi történik
– Mózes haragja és imádsága
365/055. Az aranyborjú – tanári segédlet és feladatlapok egyben
54. Mózes a Sínai-hegyen
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet – Téma:
* Isten szövetséget köt népével. Neked is szövetségesed akar lenni.
Előzmények:
Jetró, Mózes apósa látogatóban járt Mózesnél, Cippórát és Mózes fiait hozta magával. Tanácsára elöljárókat választottak a kisebb jogi viták elrendezésére.
Ezután az Úr a Sínai-hegyről a Tízparancsolat törvényét adta Izráelnek.
Bevezetés:
A lecke célja, hogy sorra vegye Mózesnek az Úrral való találkozásait, melyekről már részben szó volt az 53. leckénél. A felkészüléshez ezt is érdemes elolvasni.
Történet:
2Móz 19,20–25: Amint az izráeliták a Sínai- vagy Hóreb-hegyhez megérkeztek, az Úr magához hívta Mózest a hegyre. A felhőoszlop a hegycsúcson nyugodott. Szent hely volt most a hegy, melyre az Úr engedélye nélkül senki se léphetett. Mózes volt az egyetlen, aki felmehetett egészen a hegycsúcsig. Ott volt az Úr.
Aki már járt a Sínai-hegyen, vagy a környékén, az tudja, hogy ez egészen komoly hegymászást jelent. Mózes már több, mint 80 éves volt akkor. Ám még mindig olyan erős, mint egy fiatalember. Az Úr ismét Mózesen keresztül figyelmeztette a népet, hogy ne menjenek a hegyre. Az égő csipkebokornál Mózesnek a saruit kellett levetnie, mert az Úr jelenléte tette szentté a helyet. Itt most a hegy lába szent, amire nem volt szabad lépni. Mózes lent tartózkodott a néppel, amíg az Úr a Tízparancsolat törvényét a nép füle hallatára elmondta. A nép félt, és kérték Mózest, legyen mostantól közbenjáró köztük és Isten között.
2Móz 20,21: Mózes közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol Isten volt.
A 2Móz 24,1–11-ből látszik, hogy ezután rövid időre újra lejött Mózes, majd Áronnal, Nádábbal és Abíhúval, Áron idősebb fiaival, és 70 vénnel föl kellett menniük a hegyre. Ám előbb a hegy lábánál megtörtént a szövetségkötés*. Áldozatot mutattak be az Úrnak, Mózes pedig elmondta és felolvasta az Úr rendelkezéseit. A nép engedelmességet fogadott.
A 2Móz 24,13 szerint a hegyen Józsué, Mózes segítője is ott volt. A férfiak látták Izráel Istenét, vagy legalábbis jelenlétének a jeleit, mert Istent soha senki nem látta. „Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég.” (24,10) Nem tudjuk, hogyan képzeljük el magunknak ezt a jelenetet. Hiszen nem haltak meg azok a férfiak, akik látták: „Bár látták az Istent, ettek és ittak.”
2Móz 24,12–18: Az Úr felhívta magához Mózest: „át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat.”
A vének, Áron és Húr lent maradtak, hogy a vitás ügyeket intézzék. Mózes Józsuéval együtt ment a hegy tetejére vezető úton. A felhőoszlop eltakarta a hegycsúcsot. Ez a bizonyítéka, hogy az Úr dicsősége jelen volt a Sínai-hegyen.
Mózes hat napig várt, a hetedik napon szólt az Úr a felhő közepéből. Lentről úgy látszott, mintha a hegy teteje lángolna, „emésztő tűz”-ben égne. (Vö. 5Móz 4,24: „Az ÚR, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten!”)
Mózes hátrahagyta Józsuét, bement a felhőbe, „és ott maradt a hegyen negyven nap és negyven éjjel.” A 2Móz 34,28 szerint kenyeret sem evett, vizet sem ivott. (Jézus is 40 nap és 40 éjjel volt a pusztában, étel és ital nélkül – lásd Mt 4,1–11; Illésnek is volt 40 nap – 40 éjjel tartó útja a Hórebig, étel és ital nélkül – 1Kir 19,8).
2Móz 31,18: Az Úr először maga írta a törvény szavait a két kőtáblára.
A törvényt itt „bizonyság”-nak nevezik. Azaz amiben Isten bizonyságot tesz, hogyan szeretné, hogy Őt népe tisztelje és szolgálja.
A 2Móz 34,28-ban a „szövetség igéi” kifejezés áll. A szövetséget, melyet az Úr Ábrahámmal kötött, átvették az izráeliták. A 2Móz 24,1–11-ben olvasunk erről. A nép akkor megígérte: „Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR rendelt.”
Ezzel a szövetség mindkét fél által megköttetett. Csak akkor érvényes a megállapodás, ha mindkét fél betartja azt.
Vajon mit beszélt meg az Úr Mózessel a hegyen?
Mózes összesen hatszor* ment föl a hegyre.
Jegyzetek:
Szövetségkötés – A szövetség szilárd megállapodás a felek között. Egy ilyen szerződést akkor is meg kell kötni, ha jogilag a szóbeli egyezség is érvényes lehet. Tanúk is kellenek hozzá. Az ÚR törvényének megtartásához kötötte a közte és népe közötti szövetséget. (Lásd még a 7. lecke Szövetség c. jegyzetét!)
Hatszor – 1./ 2Móz 19,3: a népnek meg kell szentelnie magát; 2./ 2Móz 19,20: a harmadik napon, ismételt figyelmeztetés, hogy a nép nehogy felmenjen a hegyre; 3/. 2Móz 19,24: Áronnal együtt; 4./ 2Móz 20,21: egyedül, hogy a népért Istenhez beszéljen; 5./ 2Móz 24,9: Áronnal, Nádábbal és Abíhúval, meg a hetven vénnel, Józsuéval; 6./ 2Móz 34,2kk: Mózes egyedül két új kőtáblával, az aranyborjú bűne után (e hatodik alkalmat a teljesség kedvéért soroltuk ide, lásd 56. lecke).
Énekek:
Református énekeskönyv: 105:1.24; 114:1; 121:1; 264; 487:3; 512
Jertek, énekeljünk: 150; 178; 180; 186; 190:2; 227
Harangszó: 41; 42; 44; 52:3–5
Dicsérjétek az Urat!: 40; 41; 53:3–5; 74:1; 97; 155
Erőm és énekem az Úr: 33; 56:1; 84:2; 139
Megjegyzések:
Tekintély Isten előtt – A nép annyira tisztelte Istent, hogy meg sem merte szólítani. Mózes azt mondta, hogy nem kell félniük, ha megteszik, amit parancsol. Ahogyan az előző leckében megjegyeztük, a gyerekeket figyelmeztetni kell arra, hogy tisztelettudók legyenek, amikor az Úrral beszélnek, vagy róla hallanak beszélni (imádságban, bibliaolvasás közben, bibliai történetet hallgatva, a templomban stb). Nem kell félnünk Istentől, mert Krisztus áldozatáért Atyánk lett, aki irgalmasan tekint ránk, és kész megbocsátani. Így lesz tiszta a lelkiismeretünk (Zsid 9,14; 10,22), s szabadulunk meg a haragvó-büntető istenképtől.
Szövetség – A „szövetség” fogalma többször is előkerült már (pl. 7, 13, 15. lecke). Hívjuk fel a figyelmet arra, milyen fontos megtartani az ígéretet, a megállapodáshoz tartani magunkat, megbecsülni a barátságot. Az ÚR (a szövetség Istene) egy egész néppel kötött szövetséget. Az Úr Jézus, aki ebből a szövetséges népből származott, már minden népnek kínálja fel szövetségét. Így következik a Sínai-hegynél kötött Ószövetség után a számunkra is oly fontos Újszövetség.
Isten velünk is szövetséget köt – A kereszteléskor Isten kijelenti szeretetét és bocsánatát, mivel az Úr Jézus viselte bűnünkért a büntetést. Amint elég idősek vagyunk, hogy ezt megértsük, elfogadhatjuk Isten szövetséget kínáló akaratát. Elmondhatjuk neki, hogy hiszünk benne, szeretjük, és hallgatni fogunk rá. Mint a zsidók a Sínai-hegyen: megfogadjuk az Úrnak, hogy megtesszük mindazt, amit mond, hogy tiszteljük és szolgáljuk Őt.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi, ill. Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki) / Magyar nyelv és irodalom
Történelem
Vizuális kultúra (Rajz)
Vázlat:
Sínai – Mózes a hegyen
40 nap és 40 éjjel
beszélgetés az Úrral
törvények
365/054. Mózes a Sínai-hegyen – tanári segédlet és feladatlapok egyben
53. Törvényadás a Sínai-hegyen
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet:
* Mit jelent számunkra a Tízparancsolat? Hogyan tudjuk szolgálni az Urat, és szeretni a felebarátot?
Előzmények:
Az izráeliták úton voltak a Sínai-hegyre. Refídímnél Mózesre és az Úrra támadtak, hogy gondoskodjon vízről. Mózes a botjával a sziklára ütött, és lett elegendő víz. Refídím és a Sínai-hegy között a népet megtámadták az amálékiek. Józsué leverte őket, Mózes közbenjárásával.
Bevezetés:
A 2Móz 18 leírja, hogy Mózes apósa, Jetró, Midjánból, a Sínai-hegy szomszédságából látogatóba jött. Magával hozta Mózes feleségét, Cippórát, valamint a fiait, Gérsómot és Eliézert. Lehet, hogy Mózes korábban az apósához küldte vissza a családját. Vagy már Egyiptomból hazaküldte őket, ez nem biztos.
Mózes elbeszélte Jetrónak a csodálatos szabadítást, aki nagyon örült. Dicsérte az Urat, aki mindezt véghezvitte. „Most már tudom, hogy nagyobb az ÚR minden istennél!” Jetró másnap látta, hogy Mózes egész napja bíráskodással telik. Azt tanácsolta vejének, hogy válasszon ki istenfélő férfiakat, s tegye őket elöljárókká, akik a nép ügyes-bajos dolgait intézik. Mózes csupán a nehéz ügyekben döntsön.
Mózes megfogadta apósa tanácsát, aki aztán elutazott Midjánba. Feltételezhetjük, hogy Cippóra és a két fiú Mózessel maradt.
Történet:
Három hónappal az Egyiptomból való elindulás után érkeztek meg a zsidók a Sínai-hegyhez. Letáboroztak a hegy lábánál.
Mózes beszélt Istennel a hegyen. Emlékeztetnie kellett népét arra, hogy mennyi mindent tett értük az Úr. „Sasszárnyon hordozta” őket.
Ha hallgatnak szavára, és megtartják a szövetséget, akkor Isten minden nép között őket tekinti tulajdonának. Izráel papok* királysága és szent nép lesz. A nép Őt fogja szolgálni, ahogyan a papok szolgálják az Urat. Amikor Mózes lejött a hegyről, maga mellé hívta a nép véneit, és elmondta nekik, amit az Úr mondott.
A nép megígérte, hogy megtesznek mindent, mit az Úr mondott.
A következő két napon a népnek meg kellett szentelnie magát. Mindenki kimosta a ruháit. Az Úr a Sínai-hegyről fog szólni hozzájuk. A hegyre senki sem mehet fel. Ha mégis megtenné, akár ember, akár állat, meg kell ölni. Amikor majd hosszan zeng a kürt, akkor szabad fölmenni a hegyre.
Mózes mindezt elmondta a népnek.
Harmadnap virradatkor mennydörgés szólalt meg. Villám cikázott a sziklák felett. Sűrű felhő ereszkedett alá, és igen erős kürtzengés hallatszott. Halálra rémült mindenki.
Mózes a hegy lábához vezette a népet.
Az egész hegy füstbe borult és remegett, amikor leszállt rá tűzben az Úr. Mózes megszólította az Urat, aki válaszolt neki mennydörgésben.
Mózesnek föl kellett mennie, egészen a csúcsra.
Majd az Úr visszaküldte, hogy még egyszer figyelmeztesse a népet, fel ne menjenek a hegyre. Akkor Isten elmondta a szent törvényt, a Tízparancsolatot.
Először bemutatkozott népének: „Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Nélküle Jákób leszármazottai Egyiptomban vesztek volna. Ő Izráel Istene, és Izráel az Ő kiválasztott népe.
Az első négy parancs a nép és Isten viszonyáról beszél. Mózes később összefoglalta e parancsokat (vö. 5Móz 6,5), és az Úr Jézus megismételte azokat (vö. Mt 22,37–38): „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat.”
Az első parancsolatban Isten megtiltja, hogy népének rajta kívül más istenei legyenek, akiket tisztel és szolgál. Izráel a pogány Egyiptomból jött, ahol számos bálványistent tiszteltek; és úton van Kánaánba, ahol ugyanez a helyzet. Tehát ez a parancs nem volt fölösleges. Elmondhatjuk, hogy az elkövetkező évszázadokban a zsidókat mindenféle pogány isten kultusza csábította el újra meg újra az Úr mellől.
Az első parancsolatban világosan áll, hogy Izráel csak az Úrnak adhat meg minden dicsőséget. Ő az egyedül igaz Isten.
A második parancs azt mondja, hogy Istenről semmilyen képet nem szabad készíteni. Ő nem ábrázolható ki, csak tulajdonságaiból és tetteiből ismerhető meg. Nem illethet az Ő népe Istennek kijáró tisztelettel semmilyen képet vagy szobrot, akár égitest, akár földi lény legyen az. Érdemes odafigyelni: nem tárgyak, élőlények művészi kiábrázolását tiltja. Hiszen ez ellentmondana Isten későbbi parancsának, hogy angyalalakokat, kerubokat készítsenek a szövetség ládájára, vagy rézkígyót tűzzenek póznára. Az így készített tárgyakat tisztelni, imádni azonban nem szabad. Az Úr féltékeny Isten, aki az atyák vétkét a gyerekeken kéri számon, harmad- és negyedíziglen azokon, akik Őt gyűlölik. A féltékenység féltő szeretetet jelent, hiszen az ember magának árt, ha idegen isteneket gyárt.
Ígéret is kapcsolódik e parancsolathoz. Az Úr irgalmas lesz ezeríziglen azokhoz, akik Őt szeretik, és parancsolatait megtartják.
A harmadik parancsolat tiltja az Úr nevének hiábavaló használatát. A 3Móz 24,10–16.23-ban olvasunk egy elrettentő példáról, ahol az átkozódót* a nép megkövezte. Nem sokkal azután, hogy Izráel megkapta a Tízparancsolatot.
De akár imádságunkban is használhatjuk hiábavalóan az Úr nevét. Vagy gondoljunk a fölösleges esküdözésre (3Móz 19,12).
A negyedik parancsolat a nyugodalom napjának, a hetedik napnak, sabbatnak* a megszentelésére szólít. Ezen a napon nem dolgozhat sem ember, sem állat.
Isten emlékeztet arra, miért áldotta és szentelte nyugalom napjává a hetedik napot. Hat napon át teremtette az eget és a földet, s ami rajta található. És a hetedik napon megpihent (vö. 1Móz 2,2–3).
Az idősebb gyerekeknek elmondhatjuk, hogy a zsidók túlzó formában ragaszkodtak a szombat betartásához, és az Úr Jézus a farizeusokkal többször vívott emiatt szópárbajt. Gondoljunk a betegek, állatok gondozására, emberek, állatok megmentésére. Ételről is szabad gondoskodni, ezért szedték a tanítványok szombaton a kalászokat.
A keresztyén egyházak a hét első napját tartják pihenőnapnak, a vasárnapot*. Ezen a napon Istent tiszteljük és dicsérjük, igéjére hallgatunk, s nem dolgozunk a szükségesen kívül. A vasárnap mint pihenőnap áldás az ember testének és lelkének.
Az ötödiktől tizedikig következő parancsolatok az emberekkel való kapcsolatunkat szabályozzák. Az Úr Jézus erről így beszél: „A második (parancsolat) hasonló ehhez (az első, nagy parancshoz): Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,39)
Az ötödik parancs az édesapák és édesanyák tiszteletéről szól. A szülőknek külön figyelmet szentel az Úr, ami egészen különleges. Kiváltságos pozíciót élveznek, mondhatni díszhelyet kapnak. Ehhez a parancshoz ígéret kapcsolódik, ahogy a második parancshoz is. A zsidók (és mi is) megáldatunk, napjai(n)k megsokasodnak, „jó dolgunk lesz” (5Móz 5,16) azon a földön, melyet az Úr ad. Ez utóbbi különösen igaz az Ígéret földjére, ami felé Izráel tart.
A szülők verését vagy szidalmazását az Úr nagyon komolyan veszi (2Móz 21,15–17), elkövetőjét halállal bünteti.
A 3Móz 19,32-ben olvassuk: meg kell adni a tiszteletet minden idős embernek.
Ezzel kapcsolatban emlékeztetünk arra, amit a Heidelbergi Káté mond az ötödik parancsolatról (104. kérdés-felelet): „Mit kíván Isten az ötödik parancsolatban? Azt, hogy atyámnak, anyámnak és valamennyi előljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, és magamat minden jó tanításnak és büntetésnek illő engedelmességgel alávessem, azonfelül az ő gyengeségeik iránt türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.”
A hatodik parancs az ölést tiltja meg. E parancs jogosságában senki sem kételkedik. Az első fiú, Kain bűne ölés. Hogy milyen szigorúan veszi az Úr a halálos ütést, azt látjuk pl. a 2Móz 21,12 és 14-ből: Ha valaki úgy üt meg egy másik embert, hogy az meghal, neki is meg kell halnia. És ha valaki szántszándékkal tör a felebarátjára, és orvul öli meg, még az oltártól is el kell vinni, hogy haljon meg.
A Káté finomítja ezt a parancsot (105. kf.): Felebarátunk becsületét semmiképpen se rontsuk meg, ne gyűlöljük, semmi rosszat ne tegyünk neki, még gondolatban sem, ne is rágalmazzuk! Saját magunkat bántani vagy veszedelemre adni is bűn. A közhatalom kezében azért van fegyver, hogy a vérontást megelőzze.
A hetedik parancsolat a férfi és nő közötti hűségre vigyáz. Házasságtörés minden olyan cselekedet, ami a házassági hűséget megtöri. A válást akkor engedi meg, amikor a házastársak egyike hűtlen volt (vö. többek között 5Móz 24,1–4). A paráznaságot a 3Móz 20,10 és egyéb igehelyek szerint is halállal kell büntetni.
A Heidelbergi Káté e parancs magyarázatánál (108. kf.) azt mondja, hogy tisztán kell élnünk akkor is, ha még nem házasodtunk meg. Nemcsak a tisztátalan cselekedeteket tiltja, hanem a tisztátalan viselkedést, gondolatokat, szavakat és vágyat, s mindazt, ami erre ingerelhet.
A nyolcadik parancsolat magáért beszél: „Ne lopj.”
Tiszteld a felebarátod tulajdonát, semmit se vegyél el mástól, de azt is jelenti: óvatosan bánj azokkal. Ez nem csak a személyi tulajdonra vonatkozik, hanem közösségi és állami tulajdonra is. (Gondoljunk templomra, iskolaépületre, utcára, köztulajdonú házak falainak összefirkálására, utcai virágágyakra stb).
A kilencedik parancsolattal az Úr a hamis tanúbizonyságot tiltja meg. A bírósági tárgyaláson hamis tanúvallomás alapján igazságtalanul ítélhetik el a vádlottat. Emlékezzünk Nábótra, akit hamisan vádoltak istenkáromlással (1Kir 21,13), vagy a Kajafás előtt elhangzott hamis tanúvallomásokra (Mt 26,61).
Minden hazugság tulajdonképpen hamis tanúskodás. Hazugsággal akarunk elérni valamit, többnyire a magunk javára, illetve másvalakinek a kárára. A 2Móz 23,1 a „hazug hír terjesztését” tiltja, hazugság meghallgatását és továbbadását, az igazság elferdítését.
A tizedik parancsolat tiltja, hogy kívánsággal nézzünk arra, ami a másik ember tulajdona. A felsorolt kívánságok részben korhoz kötöttek: szolga (rabszolga), szolgáló (rabszolganő), ökör és szamár. Különös fontossága van annak, hogy a tiltás a másik ember feleségére is vonatkozik. A tizedik parancsnak kapcsolata van a hetedikkel (Ne paráználkodj!), és összefügg a nyolcadikkal is: hiszen csupán egyetlen lépés megkívánni valakinek a tulajdonát, és el is venni azt. Ugyanígy a tizedik parancsolat elleni vétek vezethet a kilencedik elleni vétekhez (hamis tanúvallomás): az irigység gonoszságra bírhatja rá az embert, és másvalakiről hamis vallomásra.
A nép félelmében egyre távolabbra húzódott a hegytől. Mózes megnyugtatta őket. Ha valóban tartják magukat Isten parancsolataihoz, semmi bajuk nem lesz. Majd közelebb ment a felhőhöz, ami a hegyet borította.
Jegyzetek:
Papok – Akkor még nem Lévi törzséből kerültek ki a papok. Minden család elsőszülöttje viselte ezt a tisztséget, akit az Úrnak szenteltek, és aki az istentiszteletet családon belül vezette. Később, mint ismeretes, Áron és fiai – Lévi törzséből – lettek papok. Ennek kapcsán utalhatunk Sámuelre, aki Efraim törzséből származik, és mégis papi feladatot végzett a szentélyben és áldozott (vö. 1Sám 2,18). Azért tehette, mivel Elkána és Anna legidősebb fia volt. Az Úr Jézus a nagy Pap. A zsidó hagyomány szerint is lehetett az, mivel Mária legidősebb fiaként született. Nem áldozott állatokat, hanem önmagát áldozta a kereszten.
Átkozódás – Sokféle formában lehet bűnösen használni az ÚR nevét: a meggondolatlan szitkoktól kezdve, harag, csalódás, indulatok levezetésén át, egészen odáig, hogy valaki átkozza Isten nevét. A káromkodás is lehet átkozódás.
Sabbat / vasárnap – A keresztyén egyházakban a vasárnap a nyugodalom napja. A hívő és Isten közötti kapcsolat megújítására szolgál, mely Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása által vált lehetségessé. Legjobb, ha ezen a napon nem a mindennapi dolgainkkal foglalkozunk, hanem – a munka kipihenésén túl Isten Országának a dolgaival.
A zsidók és a hetednapos adventisták a szombatot tartják. Ez a péntek esti naplementétől a szombat esti naplementéig tart. Egy ortodox zsidó vagy adventista semmi munkát nem végez ilyenkor.
Énekek:
Református énekeskönyv: 1:1; 81:10–11; 119:1–4; 264; 458:2; 459:4; 473
Jertek, énekeljünk: 141:1; 150; 190:2; 197; 228
Harangszó: 41; 44; 52:1.4
Dicsérjétek az Urat!: 40; 41; 53:1.4; 55:1.3; 73:2–3
Erőm és énekem az Úr: 23; 33; 52; 84:2; 135
Megjegyzések:
A Tízparancsolat alkalmazása – A legidősebb gyerekekkel sorra vehetünk minden parancsolatot. Legjobb beszélgetni róla. Vajon a gyerekek hogyan fogalmaznák meg a parancsolatokat a saját szavaikkal? Ennek megbeszélése nem fölöslegesen eltöltött idő.
Hogyan viselkedünk, amikor Istenhez közeledünk? – A zsidók a Sínai-hegynél tisztelettudóan és félelemmel viselkedtek. Természetesen azért, mert megijedtek a földrengéstől, kürtzengéstől, az elemek mennydörgő hangjától. Nem mertek Istenhez közeledni és szólni. Mózes volt a közbenjáró.
Mi – az Újszövetség népe – félelem és rettegés nélkül hallgathatjuk szavait az igében, és meg is szólíthatjuk imádságban. De csak alázattal, tisztelettel közeledhetünk hozzá, tudva, hogy méltatlanok vagyunk ugyan, de közbenjárónk, Jézus Krisztus érdeméért gyermekeivé fogadott az Atya.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Emberismeret (Osztályfőnöki) / Társadalmi ismeretek (Osztályfőnöki) / Technika (Közlekedés)
Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki) / Történelem
Magyar nyelv és irodalom
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika
Vázlat:
Tíz parancsolat – két kőtábla:
első tábla
parancsok 1–4-ig
Istent szolgálni
és szeretni
második tábla
parancsok 5–10-ig
a felebarátot szeretni
365/053. Törvényadás a Sínai-hegyen – tanári segédlet és feladatlapok egyben
52. Izráel Refídímben (víz a sziklából); harc Amálékkel
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet:
* Isten gondoskodik vízről, győzelemről.
* Hogyan kérsz az Úrtól: hálaadással vagy követeléssel?
Előzmények:
Miután Máránál a keserű víz édessé változott, és Élim oázisában megpihentek, megérkeztek a zsidók Szín pusztájába. Ott zúgolódtak, mert a kenyér elfogyott, és húst sem tudtak enni. Isten azonban gondoskodott róluk: húsként fürjeket, napi kenyérként pedig mannát kaptak.
Első történet:
Ahogyan a 4Mózes 33-ból láthatjuk, a zsidók megérkeztek tizenegyedik táborhelyükre. Ez Refídím volt Szín pusztájában, a Sínai- (vagy Hóreb-)hegy közelében. Nem találtak ivóvizet Refídímben, ezért a nép Mózesre támadt: „Adj nekünk vizet, hogy ihassunk!” S kihívóan kérdezték: „Közöttünk van-e az ÚR vagy sem?” (7. v.)
Mózesnek nagyon igaza volt, amikor így válaszolt: „Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek* az URat?” Már korábban is mondta nekik, hogy ne őhozzá forduljanak a kívánságaikkal. Bátran forduljanak az Úrhoz. De vigyázzanak, nehogy az Úr türelmét békétlenségükkel próbára tegyék. Hiszen oly hűségesen gondoskodott népéről eddig, ne kételkedjenek most sem.
Ám a nép mit sem törődött Mózes figyelmeztetésével. Újra elégedetlenkedtek: „Azért hoztál föl bennünket Egyiptomból, hogy most szomjúsággal ölj meg minket gyermekeinkkel és jószágunkkal együtt?!” Ez a komoly vád látszólag Mózes ellen irányult, de rejtetten Isten ellen is. Tömeggyilkosoknak tartották őket, rosszabbnak, mint a fáraót és rabszolga-felügyelőit. A nép tehát minden bizodalmát elvesztette. A korábbi szabadulás eszükbe sem jutott már. A mannát, melyet a hét hat napján át oly csodálatosan eléjük terített Isten, megszokták már. Elfeledték, hogy Mózes és Áron életüket kockáztatták a népért Egyiptomban azzal, hogy újra meg újra a fáraóhoz mentek. Növekvő gyűlölettel támadtak Mózesre. Nem sok kellett hozzá, hogy megkövezzék saját vezetőjüket.
Mózes a végére jutott bölcsességének. Újra az Úrhoz menekült imádságában: „Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek!”
Az Úr válasza egyértelmű. Mózes menjen a Hóreb sziklájához, és vigyen magával a nép vénei (vezetői) közül tanúkat. Botjával, amellyel a Nílusra ütött, üsse meg a sziklát, és víz fakad a sziklából, a nép pedig ihat. (Megjegyzés: Mózes újra a Hóreb/Sínai-hegynél van, ahol az égő csipkebokor mellett azt a feladatot kapta az Úrtól, hogy vezesse ki a népet Egyiptomból. Mózes tudta, hogy az Úr melyik sziklára gondolt.)
Úgy történt, ahogy az Úr mondta. Amint Mózes Isten botjával a sziklát megütötte, víz ömlött abból. Föltételezhetjük, hogy ez a vízforrás nem apadt el addig, amíg Izráel a Sínai mellett maradt. Azt olvassuk ugyanis, hogy később Mózes a porrá tört aranyborjút vízbe szórta, és megitatta a néppel (2Móz 32,20 – 55. lecke).
E helynek, ahol a nép az Urat kísértette, Mózes a Massza és Meriba nevet adta. „Massza” jelentése „kísértés”, „Meriba” „küzdelmet” jelent. A Zsoltárok könyvében is találkozunk egy figyelmeztetéssel: nehogy megkeményítsük magunkat, ahogyan a nép tette Masszánál és Meribánál (Zsolt 95,8), de a Zsolt 81,8 is erre az eseményre emlékeztet.
Második történet:
Közeledett az első ellenség! Azaz nem is új, hanem egy régi ellenség. Az amálékiek*, Ézsau leszármazottai támadtak a zsidókra, amikor ezek úton voltak Refídímből a Sínai-hegyre.
E sivatagi nép természetesen nagyon jól tudta, hogy a zsidók a rokonaik. Azokat az ígéreteket, amelyeket Isten tett Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak, mint ősatyáknak, ők nagyon is jól ismerték. Emlékezniük kellett arra, ahogyan ősüket az izráeliták őse megcsalta, s ahogyan az elsőszülöttségi áldás birtokába jutott Jákób. Valószínűleg arról is hallottak, hogy mit szenvedett Izráel Egyiptomban, s hogy milyen csodákkal mentette meg, és vezette őket az Úr. Ám ahogy Ézsau gyűlölte Jákóbot, ugyanúgy éreztek az utódok is. S mint harchoz szokott nép (vö. többek között Bír 3,13), lecsaptak a gyanútlan zsidókra. Bátran tehették, hiszen az izráelitáknak nem volt gyakorlott katonasága. Még soha nem vettek részt harcban.
Amálék pedig meg akarta akadályozni, hogy az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéretei beteljesedjenek.
Gyáva módon támadtak. Az 5Mózes 25,17–19-ben olvassuk, hogyan emlékeztette Mózes erre a népet: „…amikor (Amálék) találkozott veled útközben, és levágta azokat, akik elgyengülve hátramaradtak, mert fáradt és kimerült voltál, az pedig nem félt az Istentől.” Vagyis váratlanul hátba támadta a népet, valószínűleg estefelé, mikorra elfáradtak. Ez abból is kiderül, hogy Mózes csak másnap reggel adott jelt az ütközetre. Megbízta segítőjét, Józsuét, hogy válassza ki a legbátrabb férfiakat, és vonuljon az ellenség elé. „Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja* a kezemben lesz” – ígérte Mózes.
Nem beszélt csodáról, mint a Vörös-tenger mellett: „Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Móz 14,14) Nem, megparancsolta a támadást, pedig tudhatta, semmi esélyük az amálékiek harcedzett seregével szemben. Izráel nem kiszolgáltatott rabszolganép volt többé, hogy hagyja magát korbács által uralni.
Másnap Mózes Áronnal és Húrral együtt felment az egyik szomszédos dombra. Amíg Mózes a botját felemelve tartotta, a csatában Józsué és az emberei voltak erősebbek. Amikor Mózes karja fáradt, és a botot leeresztette, Amálék lett erősebb. Ezért Mózest egy kőre ültették. Majd Mózes két oldalára álltak, és tartották a karjait. Így nem ereszkedett le a bot, míg a nap le nem szállt. „Így győzte le Józsué Amálékot és annak hadát fegyverrel.” Így vezette az Úr győzelemre népét.
Amáléknak nem sikerült a terve, Izráel Istenének az ígéretei beteljesednek. Gondolj csak az eljövendő Megváltó ígéretére, aki Izráelből származik majd.
Az Úr parancsot adott Mózesnek, hogy ezt az eseményt írják le egy könyvbe. Józsuénak is – aki Mózes utóda lesz majd, s amit Mózes most nem tud még – emlékeznie kell minderre. Miért kell az amálékiek támadását a nép krónikájában megőrizni? Mivel „Amáléknak még az emlékét is eltörlöm az ég alól!” Amit úgy kell tekintenünk, mint egy ezután következő feladatot Izráel utódai számára.
Mózes hálából oltárt épített, s ezt a nevet adta neki: „Az ÚR az én hadijelvényem (lobogóm).” A hadijelvényt, lobogót a sereg előtt vitték a csatába. Az Úr önmaga ment jelként, zászlóként a sereg előtt, és vívta ki a győzelmet. Mi már tudjuk, hogy a győzelem bűnön, ördögön, halálon majd a Megváltó, Jézus Krisztus által teljesedik be.
Mózes következő szavait nehéz megérteni: „Mivel kezet emelt az ÚR trónusára, harcolni fog Amálék ellen az ÚR nemzedékről nemzedékre.” E prófécia első része valószínűleg Isten hatalmára utal, aki irányít mindeneket. A második rész pedig arra az örök harcra, mely az Úr és Amálék között zajlik, aki nem nyugszik bele Jákób különleges áldásába ősatyjuk, Ézsau helyett (vö. 24. lecke).
Jegyzetek:
Kísértés – (vö. Megjegyzések) – Az 5Móz 6,16 szövege még egyszer megemlékezett az izráeliták Masszánál elkövetett bűnéről: kísértették az Urat. Az Úr Jézus a pusztában ezzel válaszolt a Sátánnak: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Mt 4,7)
Amálékiek – „Kotorászó nép”. Amálék Jákób ikertestvérének, Ézsaunak az utóda volt, s családjában a kívülálló szerepét játszotta. Elifáz fia volt, aki Ézsautól és Adától származott. Anyja ágyas („másodrangú feleség”), – Timnának hívták (1Móz 36,12). Az ágyasok fiát általában nem tisztelték. Nem örököltek. Csoda, hogy Jákób ágyasait, Bilhát és Zilpát elfogadták. Jákób ugyan megáldotta őket halálos ágyán, de ez nem sok jót ígért számukra. A semmibe vett fattyú jó példája a gileádi Jefte, akinek féltestvérei születvén, mennie kellett (Bír 11,1–2).
Amálék, Ézsau unokája elkülönült Ézsau többi leszármazottjától, az edómiaktól, és külön népet alkotva a „Délvidéken” élt (4Móz 13,29), körülbelül ott, amit ma Negev-sivatagnak hívnak. Először Bálám hívta e népet a 4Móz 24,20-ban „népek elejének”, vagyis egy ősrégi népről van szó. Az amálékieket először az 1Móz 14,7 említi, amikor Kedorláómer és szövetségesei megtámadták őket. Ezek az amálékiek beduinok voltak. A pusztában vándoroló, marhatartásból és zsákmányolásból élő harcos, rabló nép. A zsidókat sokszor háborgatták, különösen a Bírák korában. Ám korábban is megtámadták őket, amikor a nép Isten parancsa ellenére akart bevonulni Kánaánba (4Móz 14,45).
Az amálékiek mindig egy speciális taktikához ragaszkodtak. A Bír 3,12–14-ben olvassuk, hogy ők a móábiakkal együtt 18 évig nyomták el Izráelt. Ám amikor Éhúd tízezer móábit vert le, egyetlen amálékiről sem olvasunk. Vajon időben elmenekültek? A Bír 6,3-ban találkozunk a nevükkel újra a midjániakkal együtt. Gedeon veri le a midjániak erős seregét, de levert amálékiakról itt sem hallunk! Vajon megint időben kereket oldottak? Ugyanebben a korban olvasunk még amáléki megszállásról Efraim területén (vö. Bír 5,14; 12,15). Lehet, hogy csak felderítést végeztek?
Miután Saul király legyőzte őket (vö. 1Sám 15; 96. lecke), Dávid mért rájuk végső csapást (vö. 2Sám 8,12), s ezután már ritkán hallunk róluk. Bár Hámán (Eszt 3–8) is az amáléki Agág király leszármazottja (1Sám 15) volt, aki eltervezte a zsidók elpusztítását a Perzsa Birodalomban.
Feltűnő a 4Móz 24,7 szövegezése: „Királya hatalmasabb Agágnál, és fölemelkedik királysága.” Az Agág itt inkább az amáléki királyi cím.
Fölemelt bot – A fölemelt bot Isten hatalmának látható erejét szimbolizálja. Ám nem magát a botot kell értékelni. Mint ahogy nem a rézkígyó gyógyította meg a kígyómarást (vö. 4Móz 21,4–9; 63. lecke), hanem a hittel föltekintés. Isten akarta ezt a jelet fölhasználni, éppúgy, mint Mózes botját, hatalmának érzékeltetésére. Ahogyan Sámson ereje sem hosszú hajában volt, mégis legyőzhették a filiszteusok, amikor levágták a haját (vö. Bír 16,4–21; 83. lecke).
Énekek:
Református énekeskönyv: 68:1–2; 78:8; 84:3; 273:1.7–8.10; 390; 393; 471; 479:1.3
Jertek, énekeljünk: 68:1–3; 68:1–3; 117; 161; 168; 230:2–3
Harangszó: 41; 49:1–2.6–7; 52:2.4; 53:6–7
Dicsérjétek az Urat!: 35:1–3; 41; 44:1.3; 48:1.7–8.10; 53:2.4
Erőm és énekem az Úr: 19; 33; 103; 101
Megjegyzések:
Istenkísértés – Nehéz téma a gyerekeknek. Itt azt jelenti: vakmerőséggel próbára tenni Isten türelmét, valamit elvárni tőle, ami lehetetlen. A Sátán, a kísértő hasonlóképpen tett (Mt 4,1–11), amikor Jézust a pusztában kísértette. Hogyan lehet Istent kísérteni? Pl. azzal, hogy imádságban olyat kérünk, ami emberileg lehetetlen, és nem Isten szerinti. Óvakodjunk hát attól, hogy rákényszerítsük, mutassa meg mindenhatóságát! Ezzel kapcsolatban utalhatunk arra is, hogy az életünkkel sose bánjunk könnyelműen.
Az Úr harcolt népéért – Most is úgy van, hogy az Úr Isten harcol a népéért. Az Ószövetségben ez Izráel népét jelentette, erre fontos felhívni a gyerekek figyelmét. Az a szövetség, amit az Úr kötött Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, az „örök szövetség” (Zsolt 105,8), ami az Újszövetségben minden hívőre vonatkozik. Az Úr tehát ma egyházáért harcol, s ebbe a földön élő hívő keresztyének mind beletartoznak. Nem fegyveresen vezeti a harcot, hanem Isten Lelke által, Krisztus által a mennyben. Így írta valaki egyszer: „Krisztus drága áron vett gyülekezetének az ügye biztonságban van a közbenjáró főpap kezében, aki az övéit e rövid élet harcaiban védelmezi és megőrzi. Ő győzött bűnön, halálon és Sátánon örök győzelemmel.” „Agág”-októl sem kell félnünk. „Miért éljünk szégyenkezve és félelemben?” Így kell érte(lmez)nünk a 4Móz 24,7-et is: „(Izráel) királya (Krisztus) hatalmasabb Agágnál (Isten ellenségeinél), és fölemelkedik királysága (Krisztusé).”
Így bátorítsuk Isten igéje alapján a fiatalokat!
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Emberismeret (Osztályfőnöki)
Történelem
Magyar nyelv és irodalom
Természetismeret (Környezetismeret)
Vizuális kultúra (Rajz)
Vázlat:
Refídím – a nép zúgolódása
víz a sziklából
Amálék – támadás orvul
Józsué vezeti a harcot
Mózes felemelt keze
„Az Úr az én hadijelvényem”
örök harc Amálék ellen
365/052. Izráel Refídímben (víz a sziklából); harc Amálékkel – tanári segédlet és feladatlapok egyben
51. Izráel Máránál, Élimnél és a Sínai-pusztában
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet – Téma:
* Isten gondoskodik. Rólad is.
* Hála vagy hálátlanság? Hálaadás nehéz helyzetben is.
Előzmények:
A zsidók Mózes vezetésével elhagyták Egyiptomot. A Vörös-tengeren való átkelés, és az őket üldöző egyiptomiak pusztulása után Mózes és Mir-jám vezetésével hálaéneket zengtek.
Történet:
A Vörös-tenger túlpartján kezdődik Súr pusztája. Ezen át vezette Mózes tovább a népet. Az egyiptomiaktól nem kellett többé félniük. Három nap után kiderült, hogy nincs víz sehol. Ember és állat majd szomjan halt. A kivonulás máris balul végződik?
Szerencsére találtak vizet. Igyekezett is mindenki a szomját csillapítani, de szörnyű dolgot fedeztek fel: a víz keserű volt, teljesen alkalmatlan az ivásra. El is nevezték a helyet Márának, ami „keserűség”-et jelent. „Mit igyunk?” – támadtak Mózesre. Még mindenki beteg lesz tőle. S ha nincs ivóvíz, akkor vissza kell menni Egyiptomba. Nagyon is jól tudták, hogy ez mit jelentene. Előbb visszavonulni a Vörös-tengerig: vajon újra nyílna előttük ösvény a vízen? Aztán a Gósen földjére vezető út, az egyiptomiak gyűlölete… Igen, pusztulás fenyegeti a népet.
Mózes maga sem látott megoldást. Az egyetlent tette, ami ilyen helyzetben lehetséges: imádkozott. Az Úr előtt tárta fel e nagy szükséget. Isten most is meghallgatta, és egy darab fát mutatott Mózesnek. Ezáltal menekülne meg a nép? Valóban, ahogy gyakran találkozunk vele a Bibliában, kicsiny dolog is lehet a szabadulás alkalmas eszköze*.
Mózes bedobta a fadarabot a keserű vízbe, ami egészséges ivóvízzé változott.
Majd az Úr Mózes és Áron szája által figyelmeztette és bátorította a népet. Rendelkezéseket és törvényeket adott nekik, hogy próbára tegye engedelmességüket: „Ha azt teszed, amit az ÚR helyesnek tart, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.” Micsoda ígéret! De: micsoda föltétel! Sorsuk saját kezükben van. Ha engedelmeskednek Istennek, nem lesznek betegek!
Ki ne tenne meg mindent azért, hogy ennek a föltételnek megfeleljen?
Miután eleget ittak, tovább vonultak a pusztába. Néhány nap múlva egy oázishoz értek, amit Élimnek neveztek. Ez volt aztán a jó pihenőhely! Tizenkét forrás adott elegendő ivóvizet, és hetven pálmafa között verhették fel sátraikat. Ám pihenőjük nem tartott sokáig.
A 4Móz 33,10–11-ben* olvassuk, hogy az út előbb a Nádas-tenger mentén vezetett. Pont egy hónappal az elindulás után érkeztek meg Szín (vagy Sínai)* pusztájába. Ez a puszta Élim és a Sínai-hegy között fekszik. Félsziget, mert a Sínai két tengeröböl között terül el (Nádas-tenger = ma Szuezi-öböl; és Akabai-öböl), mindkettő a Vörös-tengerbe torkollik.
Újra nyugtalankodott a nép. Elfogyott a kenyér, és szerettek volna húst is enni. Érdekes, hogy nem kezdték levágni az állataikat.
Nyugtalan hangok bolydították fel a tábort. Már nem gondoltak a zsidók Isten ígéreteire, amiket Máránál adott?
„Bárcsak haltunk volna meg az ÚR kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret.” Mózest és Áront vádolták, hogy miattuk fognak a sivatagban éhhalált halni. Elfelejtették az Egyiptomból való csodás szabadulásukat. Elfelejtették a Nádas-tengeren való különleges átkelést, a védelmet nyújtó felhőoszlopot, az Úr ígéreteit.
Ám az Úr azt mondta Mózesnek: „Majd én hullatok nektek kenyeret a mennyből.” Minden nap mindenki annyit gyűjtsön belőle, amennyire neki és családjának szüksége van. A hatodik napon mindenki kétszeres adagot gyűjthet. A hetedik napon ugyanis nem lesz kenyér.
Itt látjuk, hogy az Úr ragaszkodott a hetedik nap nyugalom napjaként való megszenteléséhez. A teremtés hetedik napján Ő is nyugodott, olvassuk az 1Móz 2,2–3-ban. Így aztán a hetedik napon nem gondoskodott mennyei kenyérről. Ez volt a sabbat, a nyugalom napja. Mózes elmondta a népnek, hogy estére meg fogják tudni, hogy az Úr hozta ki őket Egyiptomból. Nem ellenük zúgolódtak, hanem az Úr ellen.
Az egész népnek meg kellett jelennie az Úr előtt. A puszta felé fordultak, és az Úr dicsősége megjelent nekik a felhőben. Bizonyára erős fényességet láttak, mely a felhőoszlopból sugárzott.
Az Úr elmondta, hogy hallotta zúgolódásukat, és mire eljő az este, húst fognak enni. Másnap reggelig pedig lesz elég kenyerük. Csodálatos gondoskodásából tudták meg, „hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek”.
Így történt, hogy azon az estén nagy sereg madár lepte el a tábort. Fürjek* repültek alacsonyan, a föld felszíne fölött. Könnyen meg lehetett fogni őket. A sült és főtt hús illata ezen az estén szétterjedt az izráeliták sátortábora fölött.
Másnap hajnalban pedig, amikor a harmat fölszáradt, apró, fehér szemcsés dara borította a földet. A zsidók egymástól kérdezgették: „Mi ez?”
Mózes elmondta, hogy ez az a kenyér, amit az Úr adott nekik eledelül. Elmagyarázta, hogy minden család minden tagja számára (fejenként) naponta egy bizonyos mennyiséget gyűjthetnek, amit ómernek* hívnak. Neki is láttak ezt a fehér „kenyeret” összegyűjteni. Az egyik többet gyűjtött, a másik kevesebbet. Az volt a csodálatos, hogy az étkezés után nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, és nem volt hiánya annak, aki kevesebbet. A nép ezt a csodálatos fehér mennyei eledelt „mannának”* nevezte. Édes volt, mint a mézes sütemény.
Mózes magparancsolta: „senki se hagyjon belőle másnapra.”
Voltak azonban, akik nem hallgattak rá. Féltek, hogy másnap nem lesz mit enniük. De mi történt? Megkukacosodott, megbüdösödött. Ezek az emberek nem bíztak Istenben, aki ezt a csodálatos kenyeret adta. Ezért Mózes megharagudott rájuk.
A hatodik napon mindenki kétszeres adagot gyűjtött. A nép vezetői Mózeshez mentek, aki megparancsolta, hogy a hatodik napon mindenki annyit süssön vagy főzzön, amennyire szüksége van. A maradékot tegye el másnapra. És csoda történt: ez a manna nem romlott meg.
Persze akadtak emberek, akik a nyugalom napjának reggelén is elindultak edényeikkel, de nem találtak mannát. Mózes elismételte: az Úr adta népének a sabbatot, ezért ad a hatodik napon két napra való élelmet. Mindenki maradjon a sátránál és pihenjen!
Végre mindenki engedelmeskedett ennek a parancsnak.
Később, amikor a szent sátor és a szövetség ládája elkészült, Mózes egy ómernyi mannát tett bele, hogy lássa a következő nemzedék, mit ettek a pusztában negyven évig, amíg Kánaánba nem értek (vö. Józs 5,12).
Jegyzetek:
Egyszerű eszköz a megmentés útja – Gondoljunk Gedeon 300 fős csapatára a midjániak hatalmas tábora ellen (Bír 7,16–21); a sóra, amit a jerikói forrásba dobtak (2Kir 2,19–22); a mérgezett étellel teli edénybe dobott lisztre (2Kir 4,38–41); arra, hogy Naámánnak hétszer kellett megmosakodnia a Jordánban (2Kir 5,14); vagy Jézus jó néhány csodájára.
4Móz 33 – E fejezet ismételten leírja az egész kivonulást és pusztai vándorlást. Sok táborhelyet meg sem említ Mózes 2. könyve. Föltételezhetjük, hogy itt rövidítve az egész utat följegyezték.
Szín-puszta – Ezt a pusztát Sínai-pusztának is nevezik a Sínai-hegyről, mely e félsziget déli részén fekszik (vö. 4Móz 33,15).
Fürjek – Fogolyszerű vándormadarak. A Földközi-tenger mentén élő népek táplálékához tartoznak. (Lásd a 4Móz 11,31–34-et is!)
Ómer – Az efa 1/10-ed része. Az efa keleti űrmérték, kb. 36 liter. Vagyis egy ómer mintegy 3,6 liter.
Manna – Tulajdonképpen „valami ismeretlent” jelent. A koriandermaghoz hasonlít, mely arról a vidékről való növény. Fehér magját megőrölték, és a kenyértésztához keverték, de likőrkészítésnél is felhasználták.
Énekek:
Református énekeskönyv: 25:2; 84:3; 103:1; 105:1.24; 196:1.3; 410; 422; 438:6; 483:10; 505:1
Jertek, énekeljünk: 80; 107; 145:1–2; 166; 169; 171; 173; 176; 200:1; 255; 256
Harangszó: 44:1–2; 51:1–2; 52:1.4; 53:5.7; 54
Dicsérjétek az Urat!: 10; 12; 13; 19; 41:2; 44:1.3; 48:1.6–8; 50:5–6; 53:1.4; 68; 75; 151
Erőm és énekem az Úr: 15; 33:2; 47:1; 48; 131:2–3
Megjegyzések:
Istenben bízni – Lehet, hogy a gyerekek megütköznek rajta, hogy a zsidók olyan kevéssé bíztak Istenben: Márában, ahol keserű a víz; később, amikor elfogy a kenyér; majd a mannából megromló felesleget gyűjtve, vagy a nyugalom napjáról is megfeledkezve. Az Úr éppen elégszer mutatta meg, milyen hatalmas: az Egyiptomot sújtó tíz csapással, a Vörös-tengeren való átkeléssel. Felhőoszlopa vagy tűzoszlopa éjjel-nappal velük volt. Hogyan lehet, hogy e népnek ilyen kevés volt a bizodalma? Beszélgessünk arról a gyerekekkel, hogy amit elvben jól tudnak, vajon mindig alkalmazzák-e a gyakorlatban! Keressünk példákat, mint: „Az úttesten játszani veszélyes – de tényleg sose teszik ezt gyerekek?”
A zsidók jól tudták, hogy Isten hű, ám ennek alkalmazását még tanulniuk kellett.
Engedelmeskedni se könnyű – Mi egyszerűbb annál, mint megtenni, amit az Úr parancsolt: semmit se hagyni meg másnapra a mannából; szombaton semmit se gyűjteni? Az engedelmesség nyugalmat ad. Az engedetlenség miatt azonban állandó félelemben élünk. Megszidnak és megbüntetnek. Így volt az engedetlen zsidókkal, és így lesz velünk is, ha nem akarunk engedelmeskedni Istentől kapott megbízatásunknak.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)
Történelem
Magyar nyelv és irodalom
Ének-zene / Tánc és dráma
Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz) / Háztartástan (Technika)
Vázlat:
Mára – kút keserű vízzel
Élim – 12 kút, 70 pálmafa
Szín pusztája – zúgolódás, fürjek, manna
365/051. Izráel Máránál, Élimnél és a Sínai-pusztában – tanári segédlet és feladatlapok egyben
50. Átkelés a Vörös-tengeren
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet – Téma:
* Isten megvéd. Ő a szabadító.
* A szabadításért hálaadással tartozunk.
Előzmények:
A zsidók elfogyasztották a páskát. Az egyiptomi elsőszülöttek meghaltak. Az egyiptomiak sürgették Izráel népét, hogy minél előbb induljanak. A fáraó engedélyt adott a kivonulásra.
Történet:
Izráel népe megérkezett Szukkótba, az első kovásztalan kenyeret megsütötték és megették.
Az Úr nem akarta, hogy népe a legrövidebb utat választva a Földközi-tenger mentén a filiszteusok* országán áthaladjon. A filiszteusok könnyen megtámadták volna őket, és fordulhattak volna vissza Egyiptomba.
Az útvonal így – kerülővel – Szukkótból Étámba vitt, Egyiptom keleti sivatagi részén át, mely a Nílus deltatorkolatától a Vörös-tengerig tartott.
Magukkal vitték József bebalzsamozott holttestét is, mivel József megeskette a családját, mielőtt meghalt, hogy földi maradványait visszaviszik Kánaánba.
Különleges módon tudatta az Úr, hogy népét oltalmazni fogja vándorlás közben: nappal felhőoszlop ment velük, éjjelente pedig tűzoszlop (vö. Zsolt 105,39). Ezzel az is lehetséges volt, hogy akár éjjel is menetelhettek. A felhőoszlop és tűzoszlop az egész úton velük maradt.
Étámból vissza kellett fordulniuk, és Pí-Hahírót felé indultak tovább. Ott, Migdól és Baal-Cáfón között, a tengernél kellett tábort verni. Az okát is megmondta az Úr: Azt gondolja majd a fáraó, hogy Izráel fiai eltévedtek az országban, és nem találnak ki a sivatagból. „Megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR.”
Közben jelentették a fáraónak, hogy a nép elmenekült. Ez pedig arra bírta a fáraót és szolgáit, hogy elgondolkozzanak azon a veszteségen, amit az izráeliták elmenetele jelent. Legolcsóbb rabszolgáikat vesztették el…!
Befogatott a fáraó a harci kocsijába, és maga mellé vett hatszáz harci kocsit, Egyiptom teljes harckocsiállományát válogatott katonákkal. El is érték az izráeliták táborhelyét Baal-Cáfónnál, a Nádas-tengernél*. Van ott egy szűk átjáró Migdól dombjai között, sehol egy kivezető út a menekülésre. Előttük meg ott a Nádas-tenger vize.
A zsidók félelmükben az Úrhoz kiáltottak. Ezt jól tették, hisz csak Ő tudja kimenteni őket a fáraó kezéből. Ám Mózest is vádolni kezdték: „Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat?! Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg!”
Mózes nem vesztette el a fejét, és bátran válaszolt: „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az ÚR benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!”
Ez a válasz lecsendesítette a népet.
Az Úr azt mondta Mózesnek: „Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak útnak.” Mózesnek pedig föl kellett emelnie a botját a víz fölé, és azt kettéhasítani, hogy a zsidók szárazon kelhessenek át a tenger közepén. Az Úr így folytatta: „Én pedig megkeményítem az egyiptomiak szívét, hogy menjenek utánuk. Így mutatom meg dicsőségemet a fáraón és egész haderején, harci kocsijain és lovasain. Majd megtudja Egyiptom, hogy én vagyok az ÚR.”
Ekkor a tűzoszlop mögéjük állt, Egyiptom és Izráel tábora közé. Amikor beesteledett, a tűzoszlop az egyiptomiakat sötétségben hagyta, miközben a zsidóknak világított. Ennek az lett a következménye, hogy a fáraó éjszaka nem tudott parancsot kiadni a zsidók megtámadására.
Ezen az éjszakán Mózes az Úr parancsa szerint kinyújtotta botját a víz fölé. S akkor az Úr erős keleti szelet adott, mely a vizet kettéválasztotta. Falként tornyosodott a víz kétoldalt. A tengerfenék kiszáradt, száraz ösvény keletkezett, és a zsidók száraz lábbal igyekezhettek a túlsó partra.
Reggelre átértek állataikkal együtt. A kora reggeli fényben láthatták az egyiptomiak, ami történt. A zsidók a túlsó parton! Akkor ők is átjuthatnak a kocsijaikkal. A fáraó kiadta a parancsot az átkelésre.
Látta az Úr az egyiptomiak kocsijait közeledni. Megzavarta őket, és a rend felborult. A kocsikerekek megsüllyedtek, alig jutottak előre.
Észrevették a veszélyt az egyiptomiak, és rémülten kiáltozták: „Meneküljünk Izráel elől, mert az ÚR harcol értük Egyiptom ellen!” De akkor már késő volt…
Az Úr parancsot adott Mózesnek, aki kezét kiterjesztette a víz fölé, és a tenger hatalmas erővel ömlött vissza az üldözőkre, kocsijaikra és lovasaikra. Az egyiptomiak megpróbáltak menekülni, de hiába, összecsaptak fejük felett a hullámok. A fáraó és egész serege odaveszett.
Az izráeliták látták ezt a szörnyű színjátékot a biztonságos túlsó partról. Tudták, hogy az Úr szabadította meg őket az egyiptomiaktól. Látták hatalmas tettét, félni kezdték az Urat, hittek neki, és szolgájának, Mózesnek.
Mózes és az izráeliták dicsérő és hálaadó éneket énekeltek az Úrnak. A 2Móz 15,1–18-ban olvashatjuk, pompás ének, megörökítve azokat a nagy tetteket, amiket az Úr a Nádas-tengernél művelt.
Mirjám prófétanő, Áron (és Mózes) testvére sem akart lemaradni. Énekelt ő is, egy dobot véve a kezébe, hogy kísérje énekét. Az asszonyok válaszoltak neki, körtáncot járva. Mirjám éneke így hangzott: „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges; lovat lovasával a tengerbe vetett!
Jegyzetek:
Filiszteusok – Kánaán nyugati részén, a Földközi-tenger partján laktak. Legfontosabb városaik: Asdód, Askelón, Ekrón, Gád és Gáza. Gérár is ide tartozott. Minden városnak volt saját királya. Föltételezhető, hogy a filiszteusok a Kr. e. XIII. században építették városaikat Kánaánban. Ámósz próféta hivatkozik arra, hogy Krétáról származnak (Ám 9,7), és az 5Móz 2,23-ban olvassuk, hogy Gáza és környékének lakói Kaftór (Kréta szigetének régi neve) szigetéről jöttek. Ősidőktől fogva tengeri népek, és nagy gyakorlatuk volt a fémek megmunkálásában. Gondoljunk csak Góliát tekintélyes fegyverzetére! A zsidók a fegyvereiket a filiszteusokkal csináltatták. Istenüket Dágónnak hívták (Gáza és Asdód templomai), Baál-Zebubot repülő istenként (Ekronban tisztelték), Astartét (Astóret vagy Astárót), aki a kánaániták termékenységi istennője, a filiszteusok a háború istennőjeként tisztelték (1Sám 31,10). A zsidók létét sokáig veszélyeztették a filiszteusok. Gondoljunk a Bírák korára (Sámson, Sámuel), vagy Saul küzdelmeire ellenük (Góliát). Dávid egy ideig a földjükön lakott (Ciklág), és nem keveset harcolt ellenük. Kisebb területre kényszerítette őket (Gézerig, 2Sám 5,25), ahol még sokáig éltek. Megpróbálkoztak újabb területszerzéssel, és rá-rátámadtak a zsidókra.
Nádas-tenger – A héber szó (soef) jelenthet nádat, kákát, gyékényt, tengeri füvet, hínárt. Sekély, helyenként mocsaras tengeröböl. Több térkép mocsaras területnek jelzi. A kivonulás idején még nem volt olyan sűrűn benőve. A 2Móz 15,4-ben a Nádas-tengeren az egész Vörös-tengert értették (Akabai öböl, Szuezi öböl is).
Énekek:
Református énekeskönyv: 77:8–9.11; 105:1–2.23; 136:1.6.23–24; 254:1.3–5; 273:1.6–8; 390:1–2; 393
Jertek, énekeljünk: 68:1–4; 81; 85:1–2; 92:2; 145; 161; 169; 171; 173; 174; 198 Harangszó: 36; 42:1; 51:1–2; 52; 53:5–8; 54
Dicsérjétek az Urat!: 17; 30; 35:1–4; 36; 37; 40; 41:1; 48:1.6–8; 50:3–7; 53; 69
Erőm és énekem az Úr: 33:1; 41; 46; 47; 84:1; 97; 105; 106
Megjegyzések:
Bízni Istenben a nehéz pillanatokban – Az izráeliták pánikba estek, amikor meglátták az egyiptomiakat. Amilyen tiszteletet tanúsítottak a kivonulás előtti utolsó napokban az Úr előtt, most olyan lázadozók lettek. Mózesnek le kellett szerelnie őket, ahogyan a pusztai vándorlás idején többször is.
A bizalom nem automatikus. Látjuk ezt többek között a tanítványoknál is a viharban: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,23–27)
Beszélgessünk erről a gyerekekkel!
Isten büntető keze – Izráel történelmében látjuk gyakran, hogy az Úr maga jelenti be a büntetést, akár saját népéről, akár környező népekről van szó. Látjuk-e még a világ történelmében Isten ujját, vagy csupán emberi szemszögből magyarázzuk a népek és vezetők felemelkedését és hanyatlását? Gondoljunk pl. az Armada pusztulására (1588)! A generális emlékérmet veretett akkor ilyen kör-felirattal: „Isten lehelete rombolta szét őket.”
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki) /
Történelem
– Eger várának szabadulása az ostrom alól 1552-ben.
– Zsidó gyerekek mentése 1945-ben Budapesten, az ostrom idején. (***)
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Ének-zene / Tánc és dráma
Természetismeret (Környezetismeret) / Technika
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika
Vázlat:
Kivonulás
– Szukkót
– Étám
– Pí-Hahírót
– Baal-Cáfón
– Nádas-tenger
Felhőoszlop nappal – tűzoszlop éjjel
A fáraó és 600 harci kocsi katonákkal
Mózes kettéválasztja a tengert
Átkelés szárazon
A fáraó és katonái megfulladnak
A víz visszaömlik
Mózes éneke
Mirjám éneke
365/050. Átkelés a Vörös-tengeren – tanári segédlet és feladatlapok egyben
49. Minden elsőszülött meghal; kivonulás Egyiptomból
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet – Téma:
* Isten megszabadítja népét – Övé a hatalom.
Előzmények:
Mózes és Áron utoljára jártak a fáraónál. Izráel népe azt a parancsot kapta, hogy ünnepeljék meg a PÁSKÁT. A bárány vérét az ajtófélfára kenték.
Történet:
Izráel népének minden családja ünnepelte a páskát. Állva, a felsőruhát felövezve (felkötve), sietősen étkeztek. A legszükségesebb holmijukat, meg a tésztamasszát összepakolták. Már csak néhány óra, és elindulhatnak. Feledhetetlen éjszaka!
Közben egész Egyiptomban szörnyű esemény zajlott. Az éjszaka folyamán meghalt minden hímnemű elsőszülött, úgy ember, mint állat. Minden egyiptomi tudta, hogy a zsidók Istene hozta e szörnyű csapást a népükre. Mégpedig azért, mert a fáraó nem akarta elbocsátani a zsidó népet. A kilenc csapás után ez volt a legszörnyűbb. Gyászolt minden család, a fáraó is, ott is az elsőszülött fiúgyermek halt meg, a trónörökös.
Még az éjszaka hívatta a fáraó Mózest és Áront: „Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az Urat, ahogyan kívántátok. Vigyétek juhaitokat és marháitokat is, ahogyan kívántátok, csak menjetek! Kérjetek áldást rám is!” Mélyen megalázta magát, és elismerte, hogy az Úr az Isten.
Az egyiptomiak most már csak egyetlen dolgot akartak: a zsidók eltűnését. Minél hamarabb kint vannak az országból, annál jobb! Azt olvassuk, hogy az egyiptomiak is „erőltették” Izráel népének indulását. „Mindnyájan meghalunk” – mondták, arra utalva, hogy ha nem engedik el őket, egy újabb csapás mindannyiukat elpusztítaná. Az izráeliták Mózes parancsára ezüst és arany ékszereket, ruhákat is kértek tőlük, akik az Úr jóvoltából „hajlottak a kérésre”.
Közben Gósen földjén kiadták a parancsot az indulásra. Minden család fölkészült. Gondoljunk csak jól bele! Egy egész nép útra kerekedik. Egy 430 éves periódus* ért véget.
Körülbelül hatszázezer férfi* indult el gyalogosan, asszonyokkal és gyerekeikkel együtt. Hajtották magukkal az állataikat is. Mindenféle keverék nép csatlakozott hozzájuk, más népekből való rabszolgák, akik most élve a lehetőséggel, szintén el akarták hagyni az országot. Hatalmas tömeg indult tehát el azon az éjszakán Gósen földjéről, Ramszeszből Szukkótba*, első pihenőhelyükre. Szukkót olyasmit jelent: gyülekezés sátora. A zsidók valószínűleg fedelet készítettek éjszakára, és a magukkal vitt tésztából kovásztalan kenyeret sütöttek.
Ez az a nap, amit az Úr rendelt, hogy megmentse népét az egyiptomi szolgaságból. Erről az éjszakáról mindig meg kellett emlékezniük, Istent dicsőítve, aki őket megszabadította.
Jegyzetek:
Négyszázharminc év – Attól fogva, hogy Jákób a családjával Egyiptomba költözött.
Hatszázezer férfi – A Bibliában a nőket és a gyerekeket nem számolták. Óvatosan kétmillióra becsülhetjük a kivonulók létszámát. Más értelmezés szerint az „ezer” szót „család”-nak kellene fordítani, de akkor mindössze 600 családról lenne szó.
Szukkót – Egy másik Szukkót a Jordán mellett volt, nem messze Jabbók révétől. Az volt Jákób első pihenőhelye, mikor elvált Ézsautól (1Móz 33,17).
Énekek:
Református énekeskönyv: 105:1.23; 136:23–24; 167:1–2; 422; 467:1
Jertek, énekeljünk: 68:1–2; 145; 153; 173; 198
Harangszó: 42:1; 43; 47; 51:1–2; 53:5–8
Dicsérjétek az Urat!: 17; 35:1–2; 40; 50:3–7; 61; 75; 98:1.4; 99; 131
Erőm és énekem az Úr: 15:2–3; 32; 39:1; 46; 84:1; 95; 131:2–4
Megjegyzések:
A kivonulást lebilincselően elbeszélni– Olyan tömören mondjuk el az elsőszülöttek halálát, s olyan részletesen és lebilincselően a kivonulás éjszakáját, amennyire csak lehet. Így a gyerekek beleélhetik magukat a zsidók örömébe és hálájába, a hirtelen indulás légkörébe, s hogy hogyan kértek a rémült egyiptomiaktól arany- és ezüsttárgyakat, drága ruhákat. Hangsúlyozzuk, hogy a fáraó nemcsak Mózessel és Áronnal szemben szenvedett vereséget, hanem – s ez a lényeg – Izráel népének Istenével szemben is, hiszen meg kellett előtte hajtania gőgös fejét. Másrészt figyeljünk az ország iszonyatos bánatára, a mindenfelől felhangzó jajgatásra.
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki) / Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)
Történelem
Magyar nyelv és irodalom
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika
Vázlat:
utolsó éjszaka Gósen földjén – a páska ünneplése
meghalnak az egyiptomi elsőszülöttek
arany, ezüst, szép ruhák
a fáraó enged
kenyérsütéshez összegyúrt liszt
600.000 férfi + asszonyok és gyerekek
állatok is mehetnek
idegenek
365/049. Minden elsőszülött meghal; kivonulás Egyiptomból – tanári segédlet és feladatlapok egyben
48. Az utolsó éjszaka Egyiptomban; Páska
/Kategória: 365 bibliai történet, ÓszövetségÜzenet – Téma:
* Hogyan zajlik, és mit jelent a páskaünnep?
* A páskabárány Jézus Krisztus áldozatának előképe. Mit jelent ez számodra?
Előzmények:
Kilenc csapás érte már Egyiptom földjét, s a tizedik is bejelentetett. A fáraó viszont egyre jobban megkeményedett.
Mit jelent a páska*?
A zsidó páskaünnep* középpontjában áll a páskabárány (páska). Egy hibátlan egyéves hím bárány vagy kecske adta életét azért, hogy a család legidősebb fiúgyermekét megmentse a haláltól. Így a páskabárány előképe a nagy Báránynak, az Úr Jézus Krisztusnak, aki később életét adta, hogy aki hisz benne, megmentse attól a haláltól, mely a bűn büntetése. Ez nem jelenti, hogy a hívők nem fognak meghalni, de haláluk átmenet lesz a Krisztussal való örök életre.
A zsidók évente megünnepelték a páskát, így megemlékeztek az egyiptomi szabadulásról, amikor az elsőszülött fiú – hála a báránynak – életben maradhatott. Így ünnepli Jézus Krisztus gyülekezete rendszeresen az úrvacsorát, emlékezve az ördög és a bűn hatalmából való szabadulásra, hálaadással köszönve az Üdvözítő, az Úr Jézus Krisztus halálát.
Történet:
A fáraó, Egyiptom királya megkeményedett elhatározásában, hogy nem engedi szabadon az izráelitákat. Ám az Úr már készítette népe szabadítását.
Először is a páska szereztetésére és ünneplésére figyeljünk, mely az ószövetségi húsvét.
Mózes tolmácsolta Isten rendelkezéseit Izráel véneinek. A nép leborult az Úr előtt, és megtett mindent, amit parancsolt nekik.
Megjegyzés: A rendelkezést legalább négy nappal Abib 14 előtt ki kellett adni, hogy a nép időben kiválaszthassa és elkülöníthesse a bárányt.
Igei utalások:
Ézs 53,7: „Mint a bárány, ha vágóhídra viszik…”
Jn 1,29 és 36: „Íme, az Isten Báránya!”
1Pét 1,19: „…hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.”
Jel 5,6: „…ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek…”
Jel 5,12: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”
Jel 7,14: „…megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében.”
Mt 26,18: „…nálad tartom meg a húsvéti vacsorát…”
1Kor 5,7: „…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott.”
Jegyzetek:
Páska – „Átvonulás”. Az Úr elment azok mellett a házak mellett, ahol a levágott bárány vére az ajtófélfákra volt kenve (13. v.). A páskabárányt négy nappal a páskaünnep előtt választották ki. Ezalatt állandóan szemük előtt volt: ez az állat fog elsőszülött fiuk helyett meghalni!
Páskaünnep (Ószövetség) – Röviden: „Páska”. A zsidók három nagy ünnepe közül az első. Abib hónap 14-én (később Nissan) kezdődött, s ez volt az év első hónapja (2. v.).
Első alkalommal a páska vérét az ajtófélfára kellett kenni (7. v.), később az oltárra öntötték. A páska áldozat volt (27. v.), majd közös étkezés Istennel és egymással. Később lett az egyiptomi szabadulás emlékünnepévé. Ugyanakkor ünnepelték az aratás kezdetét. Az első zsengéből vittek egy kévét a szentélybe vagy templomba.
Kovásztalan kenyerek ünnepének is hívták (2Móz 23,15kk); a halálbüntetés terhe mellett kellett minden kovászt eltávolítani a házakból. Kovásztalan kenyeret (kovásztalan süteményt, zsidóul maceszt) ettek.
A páska nyolc napig tartott. Az első és a hetedik nap volt a legnagyobb ünnep. Erre adományt gyűjtöttek, istentiszteleti célra.
Újszövetségi időben a páska a keresztyének húsvétjává változott, Jézus Krisztus feltámadásának emlékünnepévé. A Níceai zsinat (325) után ünnepelték a tavaszi napéjegyenlőséget (márc. 21.) követő első holdtölte utáni vasárnapon.
Izsóp – Kb. 60 cm magas, ágas-bogas növény. Falak kövei közül is nőtt, tehát kéznél volt. Izsóppal behinteni vagy megtisztítani: 4Móz 19; Zsolt 51,9. Izsóp szerepel a Jn 19,29-ben is: izsópra tűztek szivacsot, s úgy adtak inni ecetet Jézusnak a kereszten. (Lásd még a Zsid 9,19-et is!)
Énekek:
Református énekeskönyv: 105:1–3; 111; 167:1–2; 183; 184; 335; 337:1; 459:1
Jertek, énekeljünk: 131; 132; 141; 153; 196; 198
Harangszó: 47; 51:1–2; 53:5–8
Dicsérjétek az Urat!: 17; 38; 40; 50:3–7; 69; 131; 152
Erőm és énekem az Úr: 30; 36; 50; 59; 73:1; 84:1; 95
Megjegyzések:
Elbeszélés – Az első páska elrendelését, és a tennivalók felsorolását nem könnyű gyermekszerűen elbeszélni. Próbáljuk meg úgy, hogy egy családba helyezzük az eseményeket! Mi dolga volt az apának, mi az anyának? Miért kellett így történnie ezeknek az eseményeknek: a bárány kiválasztása – levágása – a vér felfogása és ajtófélfára kenése – a kovász kidobása – a bárány megsütése – kovásztalan kenyér sütése – étkezés.
Páskabárány: az Úr Jézus – Különösen a nagyobb gyerekeknél hangsúlyozni kell a megváltást, mely Jézus Krisztus, Isten páskabáránya által lehetséges: az Atya vette a Bárányt, s adta meghalni a népéért. Így került Jézus vére – átvitt értelemben – a szívünk ajtófélfájára. Akik nem fogadták el áldozatát, örökre elvesznek.
Vázlat – Vázlatot nem adunk, mert maguk a gyerekek készítenek vázlatot (A páskaszertartás szabályai).
Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):
Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki) / Történelem
Magyar nyelv és irodalom / Dráma
Vizuális kultúra (Rajz) / Technika / Háztartástan (Technika)
365/048. Az utolsó éjszaka Egyiptomban; Páska – tanári segédlet és feladatlapok egyben