Képforrás: 123RF

 

Húsvét előtt boldogan indult el Jeruzsálembe Jézus két tanítványa Emmausból, a 60 futamnyira (kb. 11 km-re) fekvő faluból. A páskaünnepre mentek a templomba, és azért, hogy Jézussal találkozzanak. De nem az történt, amire számítottak. Jézust elfogták, elítélték és keresztre feszítették. Húsvét után csalódva indultak vissza Emmausba. Mi maradt a reményeikből, a hitükből? Maradt-e belőle valami? És akkor melléjük szegődött a feltámadott Jézus, akit először nem ismertek fel.

 

Tegyünk mi is egy gyalogtúrát a környéken, egy kb. 10-11 km-re fekvő kirándulóhelyre. Ez kényelmes tempóban kb. 3-4 órás túra, amit gyerekekkel is bevállalhatunk. Közben lehet jókat beszélgetni, ismerkedni egymással, a környezettel.

Kép: 123RF

„Emmausban” – a gyalogtúra célállomásán – uzsonnázzunk meg, beszélgessünk az út közben szerzett élményekről, majd meséljük el az emmausi tanítványok történetét (Lukács 24,13 – 35).

Ők vajon hogy érezhették magukat útközben? Hogyan láthatták a környezetüket? Mi juthatott az eszükbe?

Mi változtatta meg a gondolkodásukat, érzéseiket? Miből ismerték fel Jézust? Milyen lehetett a visszaút?

 

Mintha kicserélték volna a két tanítványt, azonnal útnak indultak, és szinte „repültek” visszafelé. A visszautat érdemes úgy szervezni, hogy „kapjanak szárnyakat” a gyerekek: szálljunk vonatra, autóbuszra, vagy jöjjenek értünk autókkal. A visszaúton is folytatódhat az élmények mesélése, a beszélgetés.

 

Gyalogfogó

A kirándulóhelyen, ha maradt még a gyerekekben elég energia, mozgásos játékokat is játszhatunk.

A gyalogfogó egyszerű fogócska, de most csak gyalogolni szabad, futni nem. Tehát menekülni és kergetni is csak gyaloglépésekkel lehet. Kell hozzá egy játékvezető is, aki figyeli a lépéseket, és a hibázókat figyelmezteti. Nem könnyű a futólépés helyett a hosszú gyaloglépést megtanulni, könnyen visszatér a futó mozdulat, amikor mindkét láb elhagyja a földet. A váltás egyik mozgásformáról a másikra példázza azt a váltást is, amit a tanítványok átélhettek Mesterük elvesztése után.

Akit háromszor figyelmeztet, az kiáll a játékból, vagy ottmarad a pályán akadálynak.

 

Emmaus-ugróiskola

Aszfalton, térkövön vagy a puszta földön rajzoljunk egy hatvan mezőből álló útvonalat, ami kanyaroghat hosszan, vagy tekeredhet csiga alakban is. Az útvonal kiindulópontja Jeruzsálem, végpontja pedig Emmaus.

A játékosok a kezdőpontról egy-egy kis kövecskét, cserép- vagy fadarabkát rugdosva indulnak el fél lábon ugrálva. A kövecskét mindig a következő lépésmezőbe kell pöccinteni lábfejjel (vonal is elfogadható). Ha sikerül, a játékos továbbugrál, és addig folytatja a pöckölést, amíg nem ront. Itt megjelöli, meddig jutott, és az új körben innen folytatja. A következő játékos hasonlóan kezdi, majd folytatja a játékot. Ki ér hamarabb Emmausba? Ki hány próbálkozással tud végigugrálni a pályán? Aki eljutott Emmausig, visszafelé már lépkedve vagy futva is megteheti az utat.

A játékot páros vagy csapatváltóként is játszhatjuk, amikor a pár vagy csapat tagjai egymásnak adják át a stafétát (a követ). Itt is az a cél, hogy minél kevesebb váltással tegyék meg az utat Emmausig.

 

Képforrás: 123RF

„Versengés is támadt közöttük, hogy melyikük a legnagyobb. Ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” (Lukács 22,24–27)

 

A folytatáshoz kattints a címre:

Weöres Sándor:
FÖLDI ÉS ÉGI HATALOM (A teljesség felé – részlet)

„Amit nekem adsz: mindenkinek adod”…

 

Weöres Sándor:
RONGYSZŐNYEG 13 (részlet)

Valaha én is úr akartam lenni…

 

Pilinszky János:

KEZED, KEZEM (részlet)

Lemondok hát,
leköszönök a trónról…

 

 

 

Képforrás: 123RF

Közismert dallam három feldolgozásban – a zenéhez kattints a címekre:

Oh Come, Oh Come, Emmanuel – The Franz Family

 

Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel, Csak téged áhít Izrael,
És hozzád sóhajt untalan, Mert Isten híján hontalan.
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!

Ó, jöjj el, Jesse vesszeje, És állj a rossznak ellene!
A mélyből, mely már eltemet, S a tűzből mentsd ki népedet!
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!

Forrás

 

Ó, jöjj, ó jöjj, Immánuel – Újpalotai Forrás Zenekar

 

Kép: 123RF

 

Ó, jöjj, ó, jöjj el, Napkelet, hogy megvigasztald árva népedet.
Törd át a sűrű éj ködét, És oszlasd gyászát szerteszét!
Örvendj, örvendj, ó Izrael, mert eljön Ő, Immánuel!

Ó, jöjj, ó, jöjj el, Adonaj, Ki forgószélből szólalál,
Úgy adtál törvényt népednek! Jöjj fenségedben, jelenj meg!
Örvendj, örvendj, ó Izrael, mert eljön Ő, Immánuel!

„Veni, veni Emmanuel”, XII. századi ének

 

Veni veni Emmanuel – L’Accorche-Choeur, Ensemble vocal Fribourg

 

 

14. Mit jelent a karácsony név?

, Tudomány területek:  történelem, egyháztörténet, 

Képforrás: 123RF

A lexikonokban és az interneten többféle magyarázatot találunk, de ezek többsége félreértésen vagy véletlen egybecsengésen alapul. Mint nagyon sok egyházi szó, ez is a latinból került a magyar nyelvbe még a középkorban, amikor a latin volt az egyház nyelve. Az ünnep latin neve: „dies incarnationis” – azaz a testtélétel napja. A 11. században, amikor nálunk a keresztyénség elterjedt, az egyházi latinban a mai olaszhoz hasonlóan az i hang előtti t-t már cs-nek ejtették, tehát az ünnep neve inkarnacsion volt, a kezdő hangsúlytalan in szótag elhagyásával alakult ki a karácsony szavunk.

Dr. Győri István

 

Ta’ Pinu Bazilika mozaikja Gozo szigetén (Málta) – kép: 123RF

 

A karácsony szó gyökere valószínűleg a latin incarnatio. Mások szerint szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származik: a korcun, ‘átlépő’ (a téli napfordulóra utal), a korciti, ‘fordul, lép’ igenévi származéka. A magyarokon kívül csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, valamint a huculok jelölik e szóval az ünnepet, más szláv népeknél a bozié, ‘Istenfia’ él. A kutatás sokáig a román cracium átvételének tartotta a karácsony szót.

 

Katolikus lexikon

 

Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák Kračun, ukrán kracsun. Ezek egy ősszláv korcsun (‘lépő’), azaz ‘napforduló’ származékai. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel, a szóvégi -n palatalizálódott.

 

Magyar etimológiai szótár

 

A karácsony szavunk szláv eredetű: eredetileg a napfordulóhoz kötődő pogány ünnepet jelölt. Nevezhették így a téli, de a nyári napfordulót is. Érdekes módon ma már egyik szláv irodalmi nyelv sem használja, bár egyes nyelvjárásokban előfordul. Más jelentésben is megtalálható, így például egyes ruszin változatokban így nevezik a karácsonykor sütött kalácsot, a régi oroszban viszont a ’téli napforduló’ jelentésből ’pusztulás, végóra’, ill. ’gonosz szellem’ jelentések is fejlődtek. Ugyanez a szó vált azonban az ünnep jelölőjévé a románban (crăciun, kb. [kracsun]).

 

Nyelv és tudomány

 

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

Képforrás: 123RF

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 18–20 alapján

 

Biztosan neked is van legeslegjobb barátod. Akire bármiben számíthatsz. Aki kiáll melletted még akkor is, amikor senki más. Aki talán még az életét is kockára tenné érted. És persze te is bármit megtennél érte.

Dávidnak, aki a juhok mellől került a királyi udvarba, volt egy ilyen barátja. De az ő barátja, Jónátán nem csak nagy szavakat mondott. Nem csak hősködött, hogy bármikor megvédelek. És veled vagyok mindhalálig. Hanem meg is tette. Pedig nem volt egyszerű a helyzet. Jónátán ugyanis Saul királynak volt a fia.

Emlékszel? Saul volt az a fiatalember, aki a szamarait kereste. Aztán Izráel királya lett. Eleinte jó király volt, szót fogadott Istennek. Hallgatott Isten emberére. De később fejébe szállt a dicsőség. És ment a saját feje után. Hiába figyelmeztette Sámuel. Saul csak azt tette, amit a fejébe vett. Még a próféta dolgába is belekontárkodott.

Isten akkor úgy döntött, hogy Sault le kell váltani. Kiválasztotta Dávidot, és elküldte Sámuelt, kenje fel őt olajjal, ahogy a királyokat szokták. De úgy, hogy meg ne tudja Saul király. Mert Saul maradt a trónon, és Dávidról még sokáig nem derült ki, hogy igazából már ő a király.

Jónátán akkor ismerte meg Dávidot, amikor legyőzte Góliátot. Azonnal összebarátkoztak. A küzdelem után Jónátán levette a köpenyét, és Dávidnak adta. Sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.

Ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt a király. Amikor egyszer egy győztes csatából értek haza, nagy ünneplést csaptak nekik Jeruzsálemben. Persze Saul vonult elöl, hiszen ő volt még a király. Dávid is úgy gondolta jónak, hogy majd Saul után fog a trónra kerülni. Majd ha Saul meghal. Az meg jó soká lesz. Úgyhogy Dávid szerényen meghúzódott Saul mögött. Jeruzsálem népe körtánccal és dobszóval ünnepelte őket. Az asszonyok így énekeltek:

Megölt Saul ezer embert,
Dávid meg tízezer embert!

„Micsoda?! – fortyant fel magában Saul. – Dávidot jobban éltetik, mint engem? Magasabbra helyezik nálam ezt a kis birkapásztort! Ez nem igazság!” – és éktelen haragra gerjedt. Olyan éktelen haragra, hogy elhatározta, megöli a fiút.

Egyszer, amikor Dávid a trónteremben a lantját pengette neki, Saul le akarta szúrni a dárdájával. Máskor meg az jutott eszébe, öljék meg inkább a filiszteusok. Dávidnak ígérte a lányát feleségül, ha levág érte száz filiszteus harcost. Majdcsak otthagyja a fogát – dörzsölte a markát a király. Dávid azonban kétszáz filiszteust vágott le a katonáival. Így mit volt mit tenni, Saul hozzáadta Dávidhoz a leányát, Míkalt. És féltékeny volt Saul Dávidra, egyre jobban. Ellensége lett egész életére.

Jónátán kitartott Dávid mellett, hiába változott meg az apja. Pedig Jónátán is joggal lehetett volna féltékeny. Hiszen ő volt a herceg, a trónörökös. Igazság szerint neki is jól jött volna, ha Saul megöli Dávidot. De Jónátán nem örült apja terveinek. Egyáltalán nem. Inkább figyelmeztette Dávidot, hogy Saul el akarja fogatni a katonáival. Dávid elrejtőzött, amíg Saul haragja lecsillapodik. Jónátán pedig felkereste az apját:

– Mondd, apám, miért haragszol annyira Dávidra, hogy az életére törsz? – kérdezte. – Dávid hűséges szolgád. A csatamezőn is kiállt érted. Rengeteg filiszteust megölt, és nem féltette az életét. Miért akarod ok nélkül megölni Dávidot? Miért tenne ilyet a király?

Saul hallgatott Jónátán szavára, még meg is esküdött:

– Az élő Úrra mondom, hogy nem kell meghalnia!

Jónátán tehát elsőre meg tudta békíteni az apját. De Saul csak nem nyugodott. Újra és újra rátámadt Dávidra, míg végül Dávidnak el kellett menekülnie a városból.

– Nem tudom, mit tegyek – mondta a barátjának, amikor meglátogatta a rejtekhelyén. – Amíg nem vagyok benne biztos, hogy mit akar velem a király, addig nem hagyhatom el.

– Majd én megtudom, mit tervez – mondta Jónátán –, és jelet adok neked. Reggel kimegyek a mezőre, és úgy teszek, mintha célba lőnék az íjammal. Ha apám tervez valamit ellened, akkor azt mondom majd a nyílszedegető gyereknek: Messze előtted van a nyilam! Siess, fuss, meg ne állj!

A terv sikerült, de nem jót hozott. Saul az ünnepi asztalnál mondta ki, hogy meg akarja ölni Dávidot. Jónátán otthagyta a vacsorát, reggel pedig a megbeszélt módon figyelmeztette a barátját. Aztán hazaküldte a nyílszedő gyereket.

– Az Úr legyen veled – szólt búcsúzóul a barátjához Dávid. – Ha te nem lennél, talán már nem is élnék. Örökre a legjobb barátom maradsz.

– Te is nekem – mondta Jónátán –, mindhalálig.

Kép: 123RF

Lásd még itt a barátság nyilait

 

Képforrás: 123RF

 

Elmeséli Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt
az 1Sámuel 17 alapján

 

Eredeti megjelenés:
Dávid és Góliát, Trixi-könyvek, 2010

Illusztráció: Kelemen Czakó Rita

 

Dávid testvérei katonák voltak. Bal-jobb. Ahová kellett, oda indultak. Bal-jobb. Bal-jobb.

– Sereg állj! Tábort verünk a völgyben, és csatarendbe állunk a hegyen.

Hadrendbe állt az izraeli sereg. No de miféle sereg ez? Nézd csak meg, mindenki fél, remeg… Mert jön az ellenség, páncéljuk csörög, lépésük dübög, fegyvereik élesek. És ki vezeti őket? Egy óóóóriás! A híres-neves filiszteus Góliát.

Dumm! Megrendül a föld, ahogy Góliát lép egyet. Dumm! Damm! Remeg a föld, ahogy Góliát lépeget. Dumm! Damm! Dumm! Az izraeliekkel szemben feláll a filiszteus sereg.

– Uáááááá!!!!!!! – lép ki a sereg elé Góliát, és ordít egy nagyot. – Hát senki se mer kiállni velem? Féltek ugye? – kérdi gúnyosan. – Hát hol van az Istenetek, aki megvéd titeket? Berezelt ő is, mint ti, mindannyian?

Zrim-zrum, ziriri-zum, zörög a rézpáncél, ahogy Góliát a mellét veri.

Va-va-va-vacognak az izraeliták fogai. Ne-ne-ne-nem mer kiállni senki a párviadalra.

Zim-zum, zilili-zum… Mi ez a furcsa zaj?

Zim-zum, zilili-zum… Ez nem vacogás. Se nem remegés. Ez valami más.

Zim-zum, zilili-zum… Lantot penget valaki.

Az Úr, az én pásztorom. Zim-zum
Füves mezők, várnak reám… Zilili-zum

Ez egy pásztordal. De kinek van kedve most énekelni?

Dávid jön ott, a pásztorfiú. Élelmet hoz a bátyjainak a táborba.

Zrim-zrum, ziriri-zum. Va-va-va-vacogók. Cidri-dri-cidrizők.

Dávid csodálkozva néz körül:

– Mit vacogtok, mit reszkettek itt? Hát nincs Istenetek, hogy ennyire féltek?

Zrim-zrum, ziriri-zum, zörög a rézpáncél. Góliát megint a mellét veri, és gúnyolódik.

Dávid hallja, de nem ijed meg. Harcra készül. Párviadalra készülődik.

Nincs más fegyvere Dávidnak, csak a botja meg a parittyája. Kiválaszt a patakból öt kis követ. Az lesz a lőszer. És hopp, máris Góliát előtt terem.

– Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? – ordít az óriás.

– Uáááááá!!!!!!! – harsogja Góliát.

Dávid pedig segítségül hívja Istenét. Megforgatja parittyáját, megcélozza, hipp-hopp, s eltalálja, kipp-kopp, Góliát fejét.

– Auuuuuu!!!!!!! – leheli Góliát.

– Góliááááááát… Go-go-go-góliááát… – iszkol a filiszteus sereg.

– Hurrá! Isten erős! – zeng a kiáltás. – Dávid legyőzte az óriást!

És az öröm, ami a győzelmet kíséri, óóóóóriás.

 

 

Képforrás: 123RF

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 8,1 – 10,8 alapján

 

Ugye milyen rossz, amikor keresel valamit, és nem találod? Emlékszel rá, hogy ide tetted, és nincs ott. És amott sem. Sehol, az egész házban. De még az udvaron sem. Néha képesek úgy eltűnni a dolgok, hogy szinte varázserő kellene ahhoz, hogy megtaláld. Vagy egy látnok, aki megmondja, hogy oda menj, ott biztos meglesz. És persze az a legrosszabb, ha a kutyád vész el vagy a cicusod. Mert a labdának vagy a színes ceruzának nincs lába. Nem megy arrébb. Ha valahova letetted, ott marad, csak meg kell találni. De ha egy állat elkóborol, azt tényleg nehéz megtalálni.

Bizony, így volt ezzel egy Benjámin törzséből származó ember is. Egy napon eltűntek a szamarai. Nagy baj volt ám ez. Ha akkoriban elveszett valakinek a szamara, az olyan volt, mintha ma ellopnák a kocsiját. Vagy a teherautóját, amivel a munkáját végzi. Mert szamárháton utaztak akkoriban az emberek Izráel földjén. Szamár cipelte a terheket. Nagyon fontos jószág volt.

Szóval, ez a Benjámin törzséből származó ember nem hagyta csak úgy elveszni a szamarait. Szólt a fiának, Saulnak:

– Vigyél magaddal egy szolgát, és keressétek meg a szamarakat!

A két legény feltarisznyázott és nekiindult. Nem volt egyszerű a dolguk, hiszen a szamár megy a saját feje után. Ahol füvet lát, ott megáll. Aztán megy tovább hegyeken-dombokon keresztül.

Saul és a szolga is kereste mindenütt a szamarakat. Éjt nappallá téve mentek, hogy megtalálják őket. Bejárták Efraim hegyvidékét. Átkutattak minden hegyet és völgyet. Bejárták Benjámin földjét, de nem találták meg. Amikor Cúf földjére értek, ezt mondta Saul a szolgának:

– Gyere, menjünk vissza, különben apám értünk fog már aggódni, nem a szamarakért.

– Rendben – válaszolta a szolga –, de én úgy tudom, Isten embere itt él ebben a városban. Nem hallottál még Sámuelről? Tiszteli őt mindenki. Talán ő meg tudja mondani, hol lehetnek a szamarak. Kérdezzük meg tőle.

Saul beleegyezett a dologba, és elindultak a városba, ahol az Isten embere lakott. Sámuel, akit Isten még ifjúkorában szólított meg.

De éppen akkoriban nagy bajban volt. Sámuel Izráel bírája lett, aki igazságot tett és bátorította a népet a harcaiban. Amikor megöregedett, át kellett adnia a vezetést. A fiai lettek Izráel bírái. És nem voltak valami jó bírák. Nem nagyon kedvelték őket.

– Jobb lenne, ha király uralkodna felettünk – háborogtak az izraeliták. – Mi sem vagyunk rosszabbak, mint a többi nép. És mindenkinek van királya, csak nekünk nincs.

– Adj nekünk királyt – követelték Sámueltől az izraeliták. – Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!

– De hiszen nem én vagyok a bírátok – válaszolta Sámuel –, nem is fiaim. Isten bíráskodik felettünk.

– Ugyan – legyintettek a zsidók. – Istent nem látjuk. De a királyt igen. Királyt akarunk! Amint csak lehet!

Sámuelnek nagyon rossz érzése támadt. Isten elé vitte a dolgot. És Isten azt mondta, legyen. Ha ennyire ostobák, legyen csak királyuk. Tapasztalják csak meg, hogy mit jelent.

– A király uralkodni fog fölöttetek. Fiaitokat elviszi katonának – figyelmeztette Sámuel a népet.

– Nem baj! – felelték az izraeliták. – Királyt akarunk!

– Leányaitokat meg elviszi szolgálónak.

– Hadd vigye!

– Elveszi a legjobb földjeiteket.

– Hadd vegye!

– És tizedet szed a termésetekből meg a nyájaitokból.

– Nem baj! – makacsolták meg magukat az izraeliták. – Királyt akarunk!

– Rendben – fejezte be Sámuel –, ti akartátok. De aztán nekem ne panaszkodjatok! Ne siránkozzatok az Úr előtt sem, mert nem fog válaszolni.

– Nem baj! – kiáltották egy emberként az izraeliták. – Akkor is legyen királyunk!

„Jól van. Akkor legyen királyotok. Ha Isten is úgy akarja” – törődött bele Sámuel.

Nem kellett sokáig várnia. Isten egyszer csak azt mondta neki:

– Holnap ilyenkor egy embert küldök hozzád Benjámin földjéről. Kend fel őt Izráel királyává. Ő szabadítja meg népemet a filiszteusok kezéből.

Pontosan így is lett, ahogy Isten megmondta. Másnap jött Saul a szolgájával, hpgy megtudják merre lehetnek a szamarak. Sámuel már messziről látta, hogy ez a Saul milyen szép szál legény.

– Ez az én emberem! – mondta Sámuelnek Isten.

„Te tudod, Uram. Ha úgy akarod, legyen ez a benjámini ifjú a király – bólogatott magában Sámuel. – Jó kiállású legénynek látszik. Magasabb mindenkinél. Jól mutat majd a trónon.”

De amikor Saul megérkezett Sámuelhez, nem a trón felől érdeklődött. A szamarai sorsa izgatta.

– Elvesztek az apám szamarai – mondta a prófétának. – Nem tudod véletlenül, merre keressük őket?

– Ugyan – legyintett Sámuel. – A szamarak miatt ne bánkódj, mert megkerültek. Különben is, kié mindaz, ami becses Izráelben? A tied és a családodé!

Saul nem egészen értette dolgot.

„Biztos összekever valakivel a próféta” – gondolta, és magyarázkodni kezdett.

– Hogy lehetne minden az enyém? A kevesebbnél is kevesebb, amit magaménak mondhatok. Hiszen én benjámini vagyok, Izráel legkisebb törzséből való! Nemzetségem pedig a legkisebb Benjámin törzsének összes nemzetsége között! Miért beszélsz hát így hozzám?

– Azért, mert téged akar Izráel királyává tenni Isten – válaszolta Sámuel, de látta, hogy Saul szívét még mindig nyomja valami. – És nyugodj meg végre! Megkerültek a szamaraid. Apád már miattatok aggódik, fiam. Csak tedd azt, amit én mondok neked!

 

Képforrás: 123RF

Elmeséli: Miklya Luzsányi Mónika – az 1Sámuel 1–3 alapján

Megjelent a Reformátusok lapja 2011. október 9-i és 16-i számában

 

Anna álma

 

Hunyd le a szemed! Most képzeld magad elé, amit a legjobban szeretnél a világon. Amire leginkább vágysz. Mit látsz? Lehet, hogy valami új játékot. Vagy egy számítógépet. Biciklit. De az is lehet, hogy valami egészen mást. Mondjuk egy kiskutyát vagy egy cicát. Valami kis állatot, amit dédelgetni tudsz. De az is lehet, hogy egy igazán hűséges, jó barátra vágysz leginkább. Akivel jókat lehet játszani. Nagyokat nevetni. Aki mindenben megért. Vagy éppen egy kistestvérre, aki mindig veled van.

Bizony, sokszor vágyunk valami olyasmire, amit nem lehet megvenni. Ami nem megfizethető, és megszerezni sem lehet. Amit csak Istentől kaphatunk ajándékba. Valami ilyenre vágyott Anna is. Ha lehunyta a szemét, nem új ruhát látott maga előtt. Nem is fényes ékszereket vagy szépséges szőnyegeket. Hanem egy kisbabát. Egy kisfiút, akinek ő lenne az édesanyja. Mert igazság szerint Anna családjában már voltak kisbabák. Akkoriban több felesége is lehetett egy férfinak, és Anna férjének, Elkánának volt egy másik felesége is.  Őt Penninának hívták, és már voltak gyermekei. Elkána nagyon szerette Annát, pedig nem lehetett közös gyermekük. Amikor Anna emiatt sírdogált az ünnepi asztalnál, a férje így vigasztalta:

– Miért sírsz, Anna, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?

„Nem…” – gondolta Anna, de nem mondta ki, hiszen ezzel nagyon megbántotta volna a férjét. Szerette ő Elkánát, hogyne szerette volna, de a világon legeslegjobban egy gyermeket szeretett volna. Mert hiába halmozta el a férje mindenfélével, Anna semmilyen ajándéknak nem tudott igazán örülni. Úgy érezte, élete legszebb ajándéka egy kisfiú lenne. Akit etethetne. Fürdethetne. Aki ott játszana körülötte, és ő hallgathatná a nevetését. Akinek szép kis ruhácskákat varrhatna. Anna mindent megadott volna egy kisgyermekért.

Ezért is ment el minden évben ő is Silóba, a szent sátorhoz. Ezért vett részt az ünnepi vacsorán, ahol persze Peninna rendesen kicsúfolta. De Anna nem törődött a csúfolódással. Igazság szerint az ünnepi asztallal sem törődött. Egyedül az érdekelte, hogy segítsen neki Isten.

Akkoriban Silóban tartották az istentiszteleteket. Ott mutatták be az áldozatokat a szent sátor udvarán. Az áldozattal pedig lakoma is járt, amint részt vett az egész család. De Anna alig várta, hogy vége legyen a lakomának. Miután ettek és ittak, felkelt, és már futott, szaladt is a sátortemplomhoz, hogy imádkozzon. Éli és két fia, Hofni és Fineás voltak akkor az Úr papjai. Éli ott ült egy széken a sátortemplom bejáratánál.

Anna, ahogy a templomba lépett, imádkozni és könyörögni kezdett Istenhez. Sírt és zokogott. Magában beszélt. De persze nem magának, hanem Istenhez szólt.

– Istenem, ha rám tekintesz, és fiúgyermeket kapok, odaadom neked. Téged fog szolgálni egész életében.

Éli gyanúsan szemlélte. Egyre gyanúsabban.

„Mit csinál ez az asszony? Mért rendez itt jelenetet? Ez nem templomba való viselkedés! Biztos berúgott az áldozati lakomán, és most botrányt rendez itt nekem” – háborodott fel magában Éli, és már ugrott is, hogy figyelmeztesse a rendbontó asszonyt.

– Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki, és viselkedj rendesen!

Anna csodálkozva nézte a papot. Miről beszél? Éli a főpap, nem? És még nem látott olyat, hogy valaki zokogva kérjen valamit az Úrtól? Hogy hosszasan beszéljen hozzá? De Anna nem gondolkodott el ezen fölöttébb, hanem elmondta Élinek, hogy milyen fogadalmat tett. Éli megnyugodott, és áldással engedte útjára az asszonyt:

– Menj el békével! Izráel Istene teljesítse a kérésedet!

Úgy is történt. Alig egy év múlva kisfia született Annának, és ő nem felejtette el, amit megfogadott. A gyermeket Sámuelnek nevezte el, ami azt jelenti: „Az Úrtól kértem őt”. Amikor pedig Sámuel nagyobbacska lett, elvitte Silóba, Éli főpaphoz, és felajánlotta Istennek egész életére. Attól kezdve Sámuel ott élt, és a szent sátornál szolgált, az Úr előtt.

Nem volt ez könnyű döntés Annának. És a férjének, Elkánának sem. Mert hiába látogatták rendszeresen Sámuelt, csak nem lehettek vele minden nap. Hiába varrt neki Anna szép kis ruhácskákat, nem láthatták, hogyan szaladgál bennük. Mégis boldogok voltak, mert tudták, hogy Sámuel jó helyen van. És Isten sem feledkezett meg Annáról és Elkánáról. Öt gyermeket kaptak még a felajánlott Sámuel helyett.

 

Kép: 123RF

 

Ugrás, első szóra

 

„Neked hányszor kell szólni, kisfiam?” – Ugye jó néhányszor hallottad már ezt a kérdést? Meg azt is: „ezerszer megmondtam már, de te mégsem”. Vagy: „ezerszer megmondtam már, és mégis…” Bizony, előfordul nemegyszer, hogy hiába szólnak a felnőttek, nincs kedved szót fogadni. Főleg, ha segíteni kell. Akkor aztán minden fontosabb. Biztos, hogy akkor megy a legizgalmasabb jelenet a tévében, amikor szól anya, hogy légy szíves, szedd le az asztalt, vagy szaladj le a szeméttel. Vagy éppen akkor sikerül elérni az újabb szintet a játékban. De még az is előfordulhat, hogy segítenél te szívesen, csak pont akkor kezd el fájni a lábad. Esetleg a füled. És anya igazán megértheti, hogy fájós lábbal nem lehet csak úgy ugrálni.

Ismerek azonban egy fiút, akinek soha nem fájt a lába. Ugrott első szóra. És a fülei is olyan jó állapotban voltak, hogy azonnal meghallotta a hívó szót. Azonnal engedelmeskedett. Még akkor is, ha álmából riasztották fel.

Sámuelről beszélek, Anna és Elkána fiáról. Akinek a megszületéséért annyit imádkozott az édesanyja. Akit olyan nagyon várt, mégis, már kisgyermekként felajánlotta Istennek. Sámuel attól kezdve a silói sátortemplomban élt. Jó helyen volt az Úr közelében. Pedig Éli nem volt valami jó főpap. A fiai pedig egyáltalán nem voltak jó papok. Nem követték Isten parancsait. Oda se figyeltek rá, csak mentek a saját fejük után. De Sámuel ezzel nem foglalkozott. Ott segített, ahol tudott. És ugrott az első szóra, amikor szóltak neki. Így lett a kisfiúból nagyfiú, aki mindenkinek szívesen segít.

Sámuel a sátortemplomban aludt, közel az Úr ládájához. Egyszer egy hang ébresztette fel álmából.

– Sámuel! Sámuel!

„Ó, biztos Éli szólít” – gondolta magában, és ugrott azonnal, hogy teljesítse a főpap kérését.

– Én? – nézett rá álmosan Éli. – Én ugyan nem hívtalak! Menj vissza aludni!

Sámuel visszament. Biztosan csak álmodta, hogy szólították. De alig hunyta le a szemét, ismét a nevét hallotta:

– Sámuel! Sámuel!

„Ez már biztos Éli lesz!” – gondolta, és már futott is a főpaphoz.

– Hívtál engem, itt vagyok.

Éli azonban így felelt:

– Nem hívtalak, fiam, feküdj már le!

Sámuel értetlenül kullogott vissza a helyére. De amikor harmadszor is hallotta a hívást, és rohant Élihez, a főpap mélyen elgondolkodott.

„Én nem hívtam a fiút, az biztos. Lehet, hogy Isten szólította?”

– Menj csak vissza, fiam! – mondta Sámuelnek. – Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!

Sámuel ment, és lefeküdt a helyére. Alig telt el pár perc, és ismét a nevét hallotta.

– Sámuel! Sámuel!

– Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! – felelte, ahogy Élitől hallotta, és a szíve hevesen dobogott. Sejtette már, hogy Isten szólítja. És valóban. Az Úr akart beszélni vele. Sámuelnek mondta el, hogy most már büntetés következik. Meg fogja büntetni Élit és fiait, amiért nem hallgattak a parancsaira.

Sámuel ott feküdt az ágyán egész reggelig. Vacogott a félelemtől. Kicsoda ő, hogy Isten szól hozzá? Miért nem Élit szólította meg? Ő a főpap. Vagy a fiait. Vacogott a foga, ha arra gondolt, mit akar Isten tenni velük. Figyelmeztetni kéne őket… De hogyan?

Éli már korán reggel hívta a fiút:

– Fiam! Sámuel!

– Itt vagyok.

– Mit mondott neked Isten? – kérdezte Éli. – Ne titkolj el előlem semmit!

Elmondott hát Sámuel mindent. Semmit sem titkolt el. Éli pedig így szólt:

– Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát – és lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy Isten betartja az ígéretét, büntetés következik. De a lelke mélyén meg is nyugodott. Mert végre megint van valaki, akihez szól az Úr. Akin keresztül üzen. Aki Isten első szavára ugrik, mindegy, hogy éjszaka van, vagy nappal. Isten a prófétájává tette Sámuelt.

 

 

Képforrás: 123RF

„Ami a szíveden… az a szádon.

Ugye jó lenne, ha mindig ki tudnánk mondani? Ám az lehetetlen, hogy mindent kimondjunk, ami a szívünket nyomja vagy foglalkoztatja. Ilyenkor magunkban hordjuk, és magunkban beszéljük ki. Sőt, akkor is magunkban beszélünk, ha van kinek elmondani különben. Ám nemcsak kimondani, hanem dúdolgatni, mondókázni és leírni is lehet. Próbáld csak ki! Ami a szíveden… mondd ki, mondókázd ki magadban, aztán írd le valamilyen formában. Lehet belőle mese, történet, levél, napló, gondolatbeszélgetés, de lehet mondóka, monológ, vers és dal, akár még énekelve, dúdolgatva is.

Szóval, ami a szíveden, az ne vesszen el, írd le nekünk, Író Cimboráknak, és mi igyekszünk válaszolni, akinek tudunk.”

Ezekkel a gondolatokkal hívták cimboráskodni a a kiskunfélegyházi Dózsa György Általános Iskola diákjait az Író Cimborák (kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalmi alkotóműhely) alkotói. A gyerekek pedig mondták, mondókázták gondolataikat az őket legjobban foglalkoztató kérdésekről. Ezek közül 41-et választottunk ki, és küldtünk el a Cimboráknak. Javítatlanul, hiszen az esetleges hibák szerves részei a gyermeki nyelvhasználatnak. Az írók alakították ki a központozás, sortördelés végleges formáját azokban a szövegekben, amelyekre válaszoltak saját írásaikkal. Ők is sokféleképpen szólaltak meg: versben és prózában, mesében és elbeszélésben, levélben, sőt a zene nyelvén is. A következő fázisban egy másik nyelvet hozott játékba a projekt, rajztanárok irányításával illusztrációk készültek az írásművekhez.

A több hónapos előkészítő munka után a közös gyerek-felnőtt írások és az illusztrációk az Író Cimborák blog Mesefolyamán jelentek meg 2018 tavaszán. Az alábbi tartalomjegyzéken keresztül a teljes anyag elérhető (címre kattintva), és mint egy gyermekantológia, böngészhető.

További böngészésre hív a suli-galéria, amelyben azok az írások is szerepelnek, illusztrációval együtt, amelyekre nem készült felnőtt válasz: https://amiasziveden.blogspot.com/

Tartalom

Család, példázatok:

Zoli és Acsai Roland: Miért kétnapos a hétvége?

Sinkó Emma és Békés Márta: Mért utálom a bátyámat?

Zoboki Botond és Várfalvy Emőke: Boti és a kívánságbaró

Téti Lili és Miklya Luzsányi Mónika: Egyetlen kívánság

Tacsi és Miklya Zsolt: Kutyahegyibeszéd

Cicamica 0648 és Kiss Lehel: A vízzel nem lesz gond

Pizza és Várfalvy Emőke: A marcona meggy

Vilmányi Hanna és Simon Réka Zsuzsanna: Nagypapa nyulai

Ladányi Dorina és Majoros Nóra: Dédipapi órái

Brimo Jasmin és Miklya Luzsányi Mónika: Yasmin

„Szív” és Széchey Rita: A szabálytalan szőnyeg

Kha’Zix és Tasi Katalin: Igazságmese

Suli, világ és titkok

Jankó Evelin Emese és Smelka Sándor: Szürke marhák és okostelók

Cseri Inez és Miklya Zsolt: Varrírónő

Juhász Dóra és Nagy Izabella: negyvenöt perc

Fekete Norbert és Csík Mónika: Spenótpuding

Horváth Emma és Békés Márta: Héderű

Barca fan és Miklya Zsolt: Felelős csend

Ábel Hanka és Csík Mónika: Nyári sós

„Kert” és Miklya Zsolt: Kerti tan

Phoenix és Nagy Izabella: egy világ

TonyPapPa és Magolcsay Nagy Gábor: Hangulatinga

Csertő Tímea és Szabó Imola Julianna: Titkos üzenet egy ki nem fogható haltól

Barátság, kapcsolatok, konfliktusok

Pillangó 2.0 és Békés Márta: Nyomasztó

Polgár Sándor és Nagy Izabella: légyszi monddmár!

Pizza és Turbuly Lilla: Volt egy…

Vándor és Mészöly Ágnes: A teszt

Balla Zsófia és Széchey Rita: Kintsugi

Brimo Minan – Tasi Katalin: Levél az Ismeretlen Hetedikeshez

Józsi bá medvéje és Békés Márta: Jegyzőkönyv

Pizza és Várfalvy Emőke: Barátbeszerző

Fodor Lili, Fodor Zita és Széchey Rita: Muffin és Senorita

Talárcsik Réka és Nattán-Angeli Nóra: CIDRI

Vándor és Németh Eszter: Vándornak

 

grafika © Bódi Kati

 

Az én Bibliám c. sorozatban az Író Cimborák alkotói osztották meg az olvasókkal legkedvesebb bibliai történeteiket és a hozzájuk fűződő gondolataikat. Hogyan? Hát ahogy az egy írótól-költőtől várható: mesében, versben, történetben. Az alábbiakban kicsit átcsoportosítva adjuk közre a tartalomjegyzéket, a címekre kattintva érhető el egy-egy írás.

A sorozat szerkesztője Miklya Luzsányi Mónika és Kiss Lehel volt. Megjelenési időszak: 2017. november 18. – 2018. január 26.

 

Beszédes Ószövetség

Ayhan Gökhan: Az Úrjézus és a meztelen csiga (mese a világteremtés széléről)

Csík Mónika: Állati limerickek (Noé bárkájának apokrif utaslistájáról)

Molnár Krisztina Rita: ÉGŐ CSIPKE

Kalas Zsuzsa: Bálám szamara

Kiss Lehel: A fák királyválasztása

Baker Ági: Vili és a foci (iskolai történet Mefibósettel)

Németh Eszter: Eszter könyve

Demény Péter: Hittanóra (az Énekek éneke vigasztaló igéi)

Hódi Veronika: Látogatás az oroszlánveremben

 

Csodás Újszövetség

Kiss Judit Ágnes: Áve Mária

Tasi Katalin: Átváltozás

Szabó György: Csillag Betlehem fölött

Mészöly Ági: Tázi és a csillag

Miklya Zsolt: A jerikói vak és a datolyák

Kiss Lehel: Élő víz

Smelka Sándor: A királyfi hazatér

Gombos Péter: Az utolsó vacsora

Zs. Nagy Izabella: Tamás

 

Isten népe – a Biblia olvasói

Cs. Szabó Sándor A bánya (történet Luther Márton gyerekkorából)

Miklya Luzsányi Mónika: Csillagfényes karácsonyfa (A karácsonyi fenyőág legendája)

Dávid Ádám: Állatkerti karácsony

Dávid Ádám: Angyali ajándék

Széchey Rita: A csodafa

Várfalvy Emőke: Korlátlan gondviselés, avagy a 3SZ hálózat

Hétvári Andrea: Rajzoltam

Kiss Ottó: A bárányember

Miklya Zsolt: Versimák gyerekhangon