Képforrás: 123RF

A hanuka nem bibliai eredetű, de a Bibliában is szereplő ünnep. A hírműsorokban évente megemlítik, amikor az első gyertyát meggyújtják Pesten a Nyugati téren. 2018-ban december 2. és 9. között lesz az ünnep. Ilyenkor a média azt tárgyalja, hogy a politikai vezetők közül ki volt ott, ki maradt távol, de az ünnepről keveset mondanak.

A hanuka eredete visszamegy az intertestamentális, a két testamentum közti korra. Nagy Sándor halála után világbirodalmát helyi uralkodók osztották fel, Izráel földje Szíria uralma alá került. Antiokhosz Epiphanész görög-szír uralkodó a hellénizmust, a görög kultúrát és sokistenhitet akarta a zsidókra erőltetni. Üldözte azokat, akik ragaszkodtak őseik hitéhez, a zsidó hagyomány több vértanút is számon tart ebből az időből, akik a halált is vállalva kitartottak. Volt pl. egy Anna nevű asszony, akit azzal akartak a pogány hitre, bálványimádásra kényszeríteni, hogy a gyerekeit a szeme láttára megölték, de ő akkor is hűséges maradt.

Végül a zsidók egy része Makkabeus Júdás vezetésével fellázadt az uralkodó ellen, amikor a jeruzsálemi templomban pogány áldozatot mutatott be. (Ezekről az eseményekről tudósít a Makkabeusok két könyve, ami megtalálható a katolikus bibliakiadásokban.) Először egy kis csoport harcolt az idegen király ellen, de hamarosan országos szabadságharc lett belőle. Amikor felszabadították Jeruzsálemet, a templomban egynapi szent olajat találtak, de mikor meggyújtották a templomban a mécseseket, mégis kitartott nyolc napig. Ezalatt új oltárt építettek, visszaállították a templomi szolgálatokat, és eldöntötték, hogy minden évben meg fogják ünnepelni.

Hamar általánossá vált az ünnep, amikor később a rómaiak szállták meg az országot. Ilyenkor mindig az ország egykori szabadságharcára is emlékeztek. Jézus is felment a templomszentelés ünnepére, az ünnep felfokozott hangulatára jellemző a zsidók kérdése: „Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt. Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” (János 10,22–24)

Családi gyertyagyújtás hanuka ünnepén – kép: 123RF

Kr. u. 70-ben a rómaiak lerombolták a templomot, és a zsidók többsége szétszóródott: Ettől kezdve az ünnep még fontosabb lett, mert a lerombolt templom helyett bárhol tudtak rá gyertyagyújtással emlékezni. Ilyenkor a zsidók ma is nyolcágú gyertyatartót állítanak az egyébként hétágú menóra helyett, és minden este meggyújtanak egy új gyertyát otthon a lakásban, a zsinagógában. Az amerikai zsidók ilyenkor nagy kerti partit rendeznek, ennek mintájára terjedt el Budapesten a Nyugati téri szabadtéri utcabál szokása. A gyerekeknek édes süteményeket és ajándékokat adnak, szokás az is, hogy üdvözlőkártyákat adnak, küldenek egymásnak „Boldog hanuka” felirattal.

Több okból is a karácsonyhoz szokták hasonlítani a hanuka-ünnepet: az évnek ugyanarra a részére esnek, mindkettőn ajándékot kapnak a gyerekek, és mindkét ünnep fontos tartozéka a gyertyaláng. A hanukát a fények ünnepének is nevezik, mégsincs köze a karácsonyhoz. És bár Jézus azt mondta a templomban: „Én vagyok a világ világossága” (János 8,12), a templomszentelés, a hanuka máig megmaradt a zsidók egyistenhitét megvalló ünnepnek.

A fények ünnepe – kép: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Képforrás: 123RF

A lombsátrak ünnepe (héberül: szukkót) kétszeres ünnep volt Izráel népe számára, ilyenkor egy hétig mindenki lombokból épített sátorban lakott, amit úgy kellett megépíteni, hogy éjjel lehessen látni a csillagokat. Ezzel arra emlékeztek, hogy a pusztai vándorlás idején nem építettek rendes házakat, hanem csak sátorban laktak, és amikor elfogyott az állatok legelője, tovább kellett menni, nem volt sem vetés, sem betakarítás. Az ünnep egyben hálaadás is volt Kánaán gazdagságáért, a honfoglalás után ez lett az őszi nagy hálaadó ünnep. Mózesnek az Úr parancsolta meg, hogy így ünnepeljenek, ki ne vesszen a pusztai nyomorúság emléke és a termésért való hálaadás szokása:

„Tartsd meg a lombsátrak ünnepét hét napig, amikor megtörténik a betakarítás szérűdről és borsajtódból. Örvendezz az ünnepeden fiaddal és leányoddal, szolgáddal és szolgálóleányoddal együtt, meg a lévitával és jövevénnyel, az árvával és az özveggyel együtt, akik lakóhelyeden élnek. Hét napon át ünnepelj Istenednek, az Úrnak azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr. Mert megáldotta Istened, az Úr minden termésedet és kezed minden munkáját: örvendezz tehát! Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi Istenednek, az Úrnak a színe előtt azon a helyen, amelyet ő kiválaszt: a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátoros ünnepen. De senki se jelenjék meg üres kézzel az Úr színe előtt!” (5Mózes 16,13–16)

Izraeli zsidó család szukkót ünnepén – képforrás: 123RF

„Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek hét napon át Istenetek, az Úr előtt. …Lombsátrakban lakjatok hét napig, lombsátrakban lakjék az országban minden izráeli. Hadd tudják meg nálatok az eljövendő nemzedékek, hogy sátrakban adtam lakást Izráel fiainak, amikor kihoztam őket Egyiptomból. Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek.” (3Mózes 23,40.42–43)

Az idők folyamán sok hagyomány kapcsolódott még az ünnephez, kialakult, hogy milyen növényekből állítanak össze csokrot, azzal díszítették a házakat, kivitték az utcára és a zsinagógába is. Szépség és hasznosság szerint válogatták össze, volt a csokorban egy fűzfaág, ami a vadon növő fákat képviselte, volt benne egy pálmaág, mint az uralkodók győzelmi jelképe. Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, a hagyomány szerint őt is pálmaágakkal köszöntötték, ezért régen a virágvasárnapot pálmák vasárnapjának nevezték (latin elnevezéssel: Dominica palmarum, angol neve: Palm Sunday). Mindig volt a csokorban dísznövényként nevelt virágzó mirtusz, de voltak gyümölcsöt hozó ágak is. Fontossá vált az etrog nevű citrusféle (Citrus medica), ami ilyenkor még nem érett be, de szépen mutatott a csokor mellett a kézben.

Az etrog vastag héjú, édeskés húsú, átlagos citrusféle – egy hétig mégis a szukkót egyik dísze, ahol az emberi szívet szimbolizálja – képforrás: 123RF

A reformáció után sokfelé felelevenítették bibliai szokásként a betakarítási ünnepet, a reformátusoknál ebből lett az újkenyéri úrvacsoraosztás augusztusban. A magyarországi német evangélikusok Erntedank (hálaadás) ünnepének mintájára sokfelé elterjedt, hogy a gyülekezetben egy őszi vasárnap hálát adnak a termésért, ilyenkor kosarakban, ládákban mindenféle gyümölcsöt és virágokat raknak ki a templomban.

„Hálaadás-oltár” egy németországi katolikus templomban – képforrás: 123RF

„Hálaadó kosarat” magunk is készíthetünk, tegyünk ki a tanteremben vagy az iskola folyosóján egy asztalra egy kisebb kosarat, ha nincs kertünk vagy kertészkedő barátunk, nézzünk szét a piacon. Tegyünk a kosárba színes gyümölcsöket, terméseket szépen elrendezve: néhány piros és sárga alma, egy fürt szőlő, egy cső kukorica, pár kisebb tök, sárgarépa, esetleg dió, mogyoró, gesztenye jelzi, hogy mi minden terem nálunk is. Tegyünk mellé egy szépen megírt kártyát ezzel vagy hasonló szöveggel: „Hálát adunk Istennek, hogy olyan sok gyümölcsöt hozó növényt teremtett a hasznunkra, köszönjük, hogy ebben az évben is hozott termést a föld. Imádkozunk azokért, főleg a gyerekekért, akiknek ebből kevesebb jut.” Ha már nem akarjuk tovább tartani, vigyük el egy idős, beteg házaspárnak, vagy pl. ha van a közelben gyerekotthon, ahol fogyatékos gyerekek élnek, szerezzünk nekik örömet vele.

Hálaadó kosár – képforrás: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Képforrás: 123RF

Az ókorban az emberek többsége falun lakott, mezőgazdasággal foglalkozott, így az év ritmusát a természet rendje szabályozta. A mi naptárunk a régi római naptárból alakult ki. Itália éghajlata hasonló a miénkhez, de mivel délebbre van, a tavasz hamarabb érkezett, március elején már nyíltak a gyümölcsfák, ekkor kezdték a veteményezést, ezért az év kezdetét is innen számították, március volt az első hónap.

Mai naptárunkban néhány hónap neve őrzi ezt a beosztást. Október jelentése: „nyolcadik hónap” a latin octo – nyolc szóból ered; ebből jön az oktáv szavunk is. Ennek megfelelően december a tizedik hónap a latin decem – tíz szóból, ez is több idegen szóban előfordul.

Újévi üdvözlet – Képforrás: 123RF

Kánaán földjén más volt az éghajlat, mivel délebbre van. A hosszú és száraz nyár csak az aratásra volt alkalmas, télen nem volt fagy, ősszel és tavasszal volt egy esős időszak, amit korai és kései esőnek neveztek. A mezőgazdasági év kora ősszel kezdődött, és ennek megfelelően innen számolták az év kezdetét is. A zsidóság a saját naptárát a szétszórattatásban is megőrizte, ráadásul a Bibliában található időadatok és nemzetségtáblázatok alapján tartják számon az éveket a teremtéstől folyamatosan. Ebben az évben a zsidóknál a mi naptárunk szerint 2018. szeptember 9-én este az 5779. év kezdődik.

Mikor Izrael és Júda az önállóságát elvesztette, a zsidóságnak alkalmazkodnia kellett az asszír-babiloni birodalmak rendjéhez is: A polgári év kezdete így náluk is tavaszra esik, Niszán (Ábib) hónapra (3Móz 23,5), ám ennek első napját nem tekintik ünnepnek. A vallási életben az őszi, Tisri hónap (a hivatalos naptár szerint a hetedik hónap) maradt az év kezdete (Rós hásáná), ezt tették a kürtzengés ünnepévé (3Móz 23,24).

Sófár: egyszerű kosszarv, melyet kürt módjára szólaltatnak meg – Képforrás: 123RF

A zsidóknál nem szokás a zajos óévbúcsúztatás, inkább csendben, családi körben ünnepelnek. Hálát adnak a teremtésért a Teremtőnek, a zsinagógában az egyévi rendbe beosztott szentírási szakaszok hetenkénti felolvasását ilyenkor kezdik újonnan, amit azzal jeleznek, hogy megfújják a sófárt, a kosszarvból készült kürtöt.

A kosszarv arra a kosra emlékezteti őket, amelyet Ábrahám kapott Istentől, hogy azt áldozza fel Izsák helyett: „Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Mózes 22,13) – Izsák születésének és megkötözésének története minden újévkor előkerül, hogy Isten jelenlétére emlékeztessen, a sófár hangjával együtt.

Sófárt fújó izraelita férfi – Képforrás: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Képforrás: 123RF

Sokszor feltesszük ezt a kérdést, türelmetlenek vagyunk, ha porosak az utak, mert rég nem esett eső. Sokszor okoljuk a klímaváltozást a nyári kánikula miatt. A tőlünk délebbre fekvő országok már az ókorban is szárazabbak voltak, és a bibliai helyszínek többsége ide tartozott. A sivatagos vidéken még nagyobb kincs volt a víz, jó példa erre Egyiptom, amit már az ókorban a Nílus ajándékának neveztek.

Homokdűne tükröződése a Nílus vizén Asszuánnál, Egyiptom déli részén – képforrás: 123RF

A Nílus évenkénti áradása nagy mennyiségű szerves hordalékot hozott, az afrikai erdők korhadékát az esők belevitték a Nílusba, így áradás után a folyópartot termékeny iszapréteg borította. Mai képpel olyan volt, mintha zsákszámra öntözték volna ki a virágföldet. Az egyiptomiak hamar rájöttek, hogy ha ezt a lerakódott humuszos réteget a terméketlen homokhoz keverik, akkor az is termővé válik. Már csak a vízellátást kellett megoldani, amihez csatornákat, víztározókat építettek. Pontosan kiszámolták a csatornák lejtését, és olyan magasra építették, hogy áradáskor a folyóból kifolyó víz megtöltötte őket. Így a csatornákban és tározókban megmaradt vizet egész évben tudták öntözésre használni, a mi gémeskútunkhoz hasonló szerkezettel merték ki a földekre. Egyiptomban annyi élelmiszert, főleg gabonát termeltek, hogy eladásra is jutott belőle.

József testvérei is gabonáért mentek Egyiptomba, amikor Kánaán földjén éhínség támadt. Aztán Izráel népe nagyra nőtt, és az egyiptomiak szolgálatra fogták őket, amiből Mózes vezetésével csodás úton szabadultak ki. A negyven évi pusztai vándorlás során a mai Sinai félszigeten át mentek észak felé. Útközben sokszor visszakívánkoztak Egyiptomba, mert a pusztában nem volt mód földművelésre, ha az állatok legelője elfogyott, tovább kellett menni. Amikor beértek az ígéret földjére, elcsodálkoztak, hogy milyen gazdag az a föld, az ország nagyobb része termékeny dombvidék volt. A tenger közelsége és az erdős vidék biztosította, hogy mindig legyen elegendő csapadék.

Kilátás a Tábor-hegyről: Jezréel völgye és a környező dombvidék – képforrás: 123RF

Csak annyi erdőt irtottak ki, amennyi területre a földműveléshez szükség volt. Jóval később, még Dávid idejében is éltek oroszlánok a területen. A pásztorfiú Dávidnak sokszor kellett a nyájat ezektől megvédeni. Márpedig ha volt oroszlán, bizonyos, hogy sok fűevő állat is élt itt, gazellák, antilopok. Ez a helyzet az asszír hódítás idején változott meg, az akkori hadviselés azzal járt, hogy teljesen letarolták a megszállt területet, mert a városok ostromához sok fára volt szükség. A falakkal szemben farönkökből tornyot építettek, ha ennek teteje magasabb volt, mint a városfal, akkor íjjal, parittyával is át tudtak lőni a várfalon.

Asszír dombormű – képforrás: 123RF

Samária és Jeruzsálem ostroma során az asszírok kiirtották a környékbeli erdőket. Mikor a zsidók a babiloni fogság után visszatértek, lepusztult fátlan országot találtak. Ezsdrás és Nehémiás újraszervezte az országot, a templomot is újjáépíttette, és újraindult az istentisztelet. Korábban bizonyára olyan erdős volt a város környéke, hogy nem kellett szabályozni az áldozathoz szükséges fa beszerzését, könnyen megoldották. Vagy az hozott fát, aki áldozni akart, vagy a vidékről érkező zarándokok szedtek össze annyi fát a város közelében, hogy az oltáron mindig éghetett a tűz. A fogság után a kiirtott erdők miatt ez már gondot jelentett, Nehémiásnak ezért kellett szabályozni, hogy kik és hogyan hordjanak fát a jeruzsálemi templomba az áldozatokhoz: „Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát” (Neh 13,30–31).

Sajnos az erdőirtás a következő évszázadokban is folytatódott, az egymást váltó hódítók fát nem ültettek, de mindegyik irtotta az erdőket, hiszen az akkori földközi-tengeri birodalmaknak a hajóépítéshez rengeteg fára volt szüksége. A Kr. e. 1. századtól a rómaiak tartották megszállva Izráel földjét, őket váltották a bizánciak, majd a törökök, és mindenki pusztította az itteni erdőket.

Júdea hegyei között Izraelben – képforrás: 123RF

A 19. században megkezdődött a szétszórtságban élő zsidók visszatelepedése őseik földjére. (Ez volt a cionista mozgalom, a jeruzsálemi Sion, héberül Cion hegy nevéből.) A visszatérő zsidók lepusztult, sivatagos terület találtak, ahol csak nomád beduinok éltek. A visszatelepülők eleinte mezőgazdasági telepeket, kibbucokat hoztak létre, ahol a földet közösen művelték, a szűkös csapadékot is felfogták az épületek tetejéről. Ők alkalmazták először a csepegtető öntözést, hogy a kevés víz párolgás nélkül eljusson a növények gyökeréhez.

Víztakarékos csepegtető öntözőrendszer – képforrás: 123RF

Ahogy nőtt a kibbucok által megművelt terület, egyre több vízre volt szükség. Az 1948-ban létrejött a modern Izráel állam elő intézkedése volt, hogy a Jordánból indulva csővezetéket építettek ki, amin az öntözővizet messzebbre is lehet szállítani. Ez persze azóta is folyamatos feszültséghez vezet, hiszen a szomszédos arab államoknak is szüksége van a vízre, a hírekben sokszor hallunk a Golán-fennsíkról. Nemcsak stratégiailag fontos, de itt van több folyó forrása is. Az igazi vita emiatt van, hogy ki vezetheti el a források vizét öntözésre. Az arabok közt is terjed a városias életmód, egyre több vízre lenne szükség, ezért bizonyára köztük is sokszor elhangzik a kérdés: Mikor esik már?

A Tábor-hegy egy virágzó mandulakert felől – képforrás: 123RF

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Fotó © Jaap Doedens

Pál utazásának sok emléke megtalálható Görögországban, az emlékhelyeket legtöbbször a helyi orthodox közösség gondozza. A legkeletibb görög emlékhely a bibliai Neápoliszban, a mai Kavála városában található a Szent Miklós templom bejárata előtt. A hagyomány szerint Pál és vele az evangélium itt ért európai földre. Az emlékmű bizánci mozaikképe egymás mellé vetíti Pál álmát Tróászban és a neápoliszi partraszállást, a kettő közt a tengerszoros látszik (ApCsel 16,8–12).

Pál emlékműve a Szent Miklós templom előtt Kaválában, az egykori Neápoliszban, Filippi kikötőjében – fotó © Jaap Doedens

Filippitől északra az első falu neve Lydia. Az első európai keresztyén emlékére szép emlékhelyet építettek azon a helyen, ahol Pál megkeresztelte Lídiát. A Zigaktis nem nagy folyó, inkább mély és gyors patak, két oldala kőlépcsőkkel van kirakva, kereszteléskor ide ül le a gyülekezet. A két alsó lépcső olyan közel van, hogy át lehet lépni.

Lídia keresztelésének helye Filippi mellett – fotó © Jaap Doedens

A Bibliában nem találunk pontos leírást, hogy az első keresztyének hogyan végezték a keresztelést. Feltételezzük, hogy Keresztelő János példájára, ahol volt alkalmas víz, ott teljes vízbe merítéssel kereszteltek. A görög orthodox egyházban a csecsemőket kereszteléskor egy pillanatra a pap belemeríti a templomi keresztelőmedencébe. Ettől az általános gyakorlattól itt Lydia faluban eltérnek, a folyócskából merítenek vizet, és azzal öntik le a gyermek fejét vízzel.

Filippitől délre a Pál által is végigjárt ókori út, a Via Egnatia egy szakasza nagyon jó állapotban van. Minden évben nagyobb zarándokutat szerveznek Lídia keresztelőhelyétől a Neápolisz közelében levő Szilász kolostorig, így ez az útszakasz szépen rendbe van téve.

Via Egnatia Filippi közelében – fotó © Jaap Doedens

A második misszói út során Pál Athénba, az akkori görögség szellemi fővárosába is elment. Mivel olyan dolgokat hirdetett, ami alapvetően új volt, a város vezetői elé idézték. A városi tanács az Areopágoszon ülésezett, ami görögül Areosz pagosz, azaz Árész dombja. Árész a görög mitológiában a háború istene volt, a római Mars megfelelője. Ha háborúzni akartak, az Akropolisz lábánál levő lapos sziklatömbön jött össze a haditanács, később a városi tanács is, amit az ülések állandó helyéről szintén Areopágosznak neveztek. Pált itt hallgatták meg, és ő hosszabb beszédet tartott a város vezetői előtt (ApCsel 17,22–34).

Athéni látkép az Akropoliszról, előtérben az Areopágosz – fotó © Jaap Doedens

Pál Athénból Korinthusba ment, és másfél évig munkálkodott a városban az Úr kijelentése alapján: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,9–10)

A város emeletes palotái egy későbbi földrengésben összedőltek, de jó állapotban megmaradt a helytartói palota terasza, ahol a helytartó a helyiek panaszos ügyeiben ítélkezett. Ide hozták a vádlói Pált is, Gallió helytartó elé, aki diplomatikusan elutasította a vallási vitában való ítélkezést (ApCsel 18,12).

Apolló templomának maradványai a korinthusi romkertben – képforrás: 123RF

A romkert melletti múzeumban láthatók a helyi ásatásokon talált használati tárgyak, többek között egy bronzlapból készült tükör is. Bizonyára sokat kalapálták, csiszolták, míg valamilyen képet lehetett látni benne. Valami ilyenre gondolt Pál, amikor azt mondta, hogy most még csak tükör által homályosan látunk: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Korinthus 13,12)

Ókori fémtükör a korinthusi múzeumban – fotó © Jaap Doedens

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Fotó: Jaap Doedens