Valahonnan kifelé…

2Móz 15,1–18

Isten útja először valahonnan kifelé vezet. Ki az addig megszokott dolgokból, ki a szülői házból, ki a saját álmokból, tervekből. Ki, valahonnan kifelé. Mert először „ki” kell jönnünk ahhoz, hogy követni tudjuk Őt. A tanítványok elhívása is erről tanúskodik, de az egyház görög elnevezése is: ekklézia = kihívottak (közössége).

A parancsolat elmondja ebben Isten munkáját is: „kihoztalak téged”. Mert Ő nagyon jól tudja, hogy milyen nehezen mozdulunk ki abból, amiben vagyunk. Ezért hív. Magához hív, mint a kisgyermeket a szülők, amikor járni tanul, hogy el merjünk indulni. Nem céltalanul kell otthagyni mindent, hanem azért, hogy elhívatásunkat teljesíteni tudjuk.

Ha túlságosan erősek a „kötelékeink”, még el is szakítja őket. Csodákon keresztül szólít meg, vagy veszteségeken keresztül, hogy valahogy elinduljunk tespedő, céltalan, ülő vagy álló helyzetünkből.

„Kihoz” minket. Minél hamarabb megértjük célját, s keressük akaratát, annál több az esélyünk arra, hogy értelmes életet éljünk. Izráel népe nagyon nehezen „szakadt ki” Egyiptomból, újra meg újra megkérdőjelezte a kijövetel szükségességét – s így értelmetlenül pusztultak el mind egy nemzedéknyien.

Legyen ez számunkra intő példa, ahogyan mi is példává leszünk mindazoknak, akik körülöttünk élnek.

Lefegyverző hadműveletedben

naponta megadom magam.

Biztonságot csak tenyeredben,

békét csak tetőled, Uram.

Miklya Zsolt

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024