„Isten sátora az emberekkel van” – szólal meg a Jelenések könyvének ígérete, és így folytatódik: „ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük” (21,3). A sátorközösség tehát közös életteret, életközösséget jelent. Ebben az értelemben szólal meg az Izraelnek adott ígéret Mózes énekében: „Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak” (5Mózes 33,27) és Dávid zsoltárában is: „Hadd lakjam mindenkor sátradban, hadd meneküljek szárnyad oltalmába” (Zsoltárok 61,5).

Pálca, bot, vessző, cövek, husáng, nyárs, karó, furkósbot – ez mind lehet egy hosszúkás, kézbe vehető, jól megmarkolható fadarabnak a neve. S mennyi mindenre használhatjuk ugyanazt a fadarabot: beverhetjük a földbe, felszúrhatunk a végére valamit, megüthetünk vele valakit, irányt mutathatunk vele, vagy felemelhetjük figyelmeztető jelül. Lehet fegyver, munkaeszköz, tartóelem, útitárs, hatalmi jelkép.

A 128. zsoltárban ezt olvassuk az Istentől áldott férfiről (3.v.):
„Feleséged olyan házad belsejében,
mint a termő szőlőtő;
gyermekeid olyanok asztalod körül,
mint az olajfacsemeték.”

Hogyan, mi alapján választanak ma nevet a szülők a születendő gyermeknek? Családi hagyomány? Pl. mindig György volt az első fiú. Nemzeti büszkeség? Pl. Réka királynő nyomán. Bibliai hagyomány? Pl. Dániel. Kordivat? Pl. Alexandra. Egzotikus vágy? Pl. Zahira. Vagy a szokatlanság? Pl. Borostyán. Utóbbi esetben azt is nehéz eldönteni, hogy fiú vagy lány neve. Vagy az is mindegy? És gondol-e valaki a nevek eredeti jelentésére?

Mi jut eszedbe a szentjánosbogárról? Nem ki, hanem mi? Éjszakai fények? Világító lámpások? A szentjánosok fénye sok éjszakai vándort, álmodozót, szerelmest és költőt megihletett már. Valóban olyanok, mint a fűben szétszórt világító lámpások.