Út a hajnalba

.

Móra Ferenc gondolataival kívánunk áldott feltámadásünnepet!

 

Képforrás: 123RF

 

Móra Ferenc: Út a hajnalba (részlet)

 

Az ég ereszén már föllángolt a pirosság s az olajfák csikorogva ébredeztek az elfutamodó éjszaka utolsó sóhajában. Az Ember Fia kilépett a sziklabarlangból, ahová Nikodémus és az Arimateából való József eltemették. Első gondolatával rájuk mosolyodott.

– Anyám vetette meg az ágyamat gyolcsból s ők avatták azt be mirhával és aloéval, mert nem voltak ellenségei az igaznak.

Valamelyik majorban hajnali dalát harsogta a kakas, s neki Péter jutott eszébe, aki háromszor megtagadta őt az ijedelem óráiban.

– Kősziklának tettem, s ő meghajolt, mint szélben a nád. De megsiratta vétkét, s a kicsinyek és gyámoltalanok törvénye simulni azokhoz, akik hatalmasak és tehetősek.

Gyöngéden és vigyázatosan lépett át az őrállókon, a római katonákon, akik hátukat egymásnak vetve horkoltak a nagy áldomás után, amelyet kockára vetett varratlan köntösének árából csaptak. Az egyikben ráismert arra, aki az ecetbe és epébe mártott szivacsot felnyújtotta hozzá.

– Ó, te szegény – hajolt fölé, és ráigazította lecsúszott tunikáját, mert kezdett élesebben vágni a szél a Koponyák hegye felől, amely mint nagy fekete ököl meredt az égnek.

Tekintete megállt a három üres feszületen, amelyek némasága jajt kiáltott az eltűnő csillagok felé. A bal oldalin egy holló gubbasztott, fekete tolla vérszínt játszott a hajnalban. Ezen vonaglott végsőt a megátalkodott lator, ki nem kívánkozott vele lenni a paradicsomban. Hallotta rikácsolni a némát, akinek ő oldotta meg a nyelvét, hallotta suhogni a sánta mankóját, akit ő tett járóvá, megképzett előtte az inaszakadt, aki göröngyöt vágott hozzá, de legjobban fájt neki ez a kárhozott lélek, akit nem indított meg se a saját kínszenvedése, se az övé. A lator utolsó pillantásával is kigúnyolta a római centúriót, aki elsőnek tett mellette bizonyságot e világon, a megrendülés kiáltását hallatva:

– Ő valóban Isten fia volt!

Isten fiát megborzongatták az emlékek, s elfordítva fejét, a várost nézte, amely kezdett már fölismerszeni a naptámadat aranykosarában. A fölötte lebegő könnyű ködből már kivillantak a palota tornyai, amelyet Heródes épített, akinek pribékjei elől Egyiptus pálmái alá kellett menteni zsenge életét, mikor még anyja kebelén szunnyadott, s kikomorlott belőle a templom, ahol áldozatokat mutattak be az Atyának a Fiú haláláért. Elmélázott a házak fölött, tekintete megállt a Morija-hegy sarkán, a szökőkutas udvaron, ahol Pilátus megmosta kezeit, s végigsuhant a piszkos utcákon, amelyeken vére végigpatakzott, koncon marakodó éhes kutyák és üvöltő emberek falkái közt, vállán a gyalázat fájával. S megáldotta kínszenvedése minden stációját, mert az irgalmas lélekre gondolt, aki kendőjével letörölte vérverejtékes arcát.

Hátat fordított a városnak és megindult a kökörcsines úton, amely Emmausz felé vezet. A mezők liliomai lábához verődtek és körülcsicseregték az égi madarak. Kezein és lábain már nem fájtak a szöghelyek, halványra rózsaszínesedtek, mint pecsét az alabástromon. Oldala se sajgott már, ahol vérnek és víznek nyitott utat a dárda, fején is hajnali harmattá vált a töviskorona nyoma, az egész teremtés ujjongott és lelkesedett körülötte és benne.

 

Szöveg forrása

 

0 hozzászólás

Hagyjon egy választ!

Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?
Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!

Vélemény, hozzászólás?

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.