Ó, én nyomorult ember!

Róm 7,14–25

Volt olyan idő, amikor vitába kezdtünk néhányan, hogy Pál ezt az újjászületése előtti állapotról írta, vagy az azutániról. Váltig állították néhányan, hogy előtte írta, hiszen egy újjászületett ember nem kínlódik így önmagával. Ő már meghalt a bűnnek. Nem lehet rajta ilyen hatalma. Ez a kín csak előtte lehetséges! A másik csapat velük szemben azt bizonygatta, hogy sajnos ezt Pál utána írta, mert az újjászületés után is megmarad a bűnös természet, s az a halálig kínt és szenvedést okoz. Sőt, csakis azután írhatta, mert előtte nem harcolt volna önmagával, hanem élt volna a bűnben mindenféle kín nélkül.

Az első csapat naiv volt, s még frissen vetette bele magát a hívő életbe, azt remélve, hogy „átváltozás” történt: titokzatos megszűnése a bűnnek. A másik csapat már túl volt néhány csalódáson önmagával kapcsolatban, s megtapasztalta, hogy csak „megváltozás” van, és semmi sem csettintésre történik. Isten munkája bennem, hogy nem engedek a bűnnek, hanem cselekszem az Ő akaratát.

Hogy mit hiszek magamról, s hogy milyen vagyok valójában, két különböző dolog. Néha keserves a szembesülés. De nagyon kell ahhoz, hogy minden öntörvényűség, gőg, szeretetlenség, ítélet eltűnjön belőlem, s helyébe léphessen az alázatos, szeretetteljes engedelmesség.

Isten egyáltalán nem végzett kísérletet a hitemmel, hogy megtudja, milyen. Hiszen tudta. Csak én nem tudtam. Ő mindig is tudta, hogy templomom kártyavár. De engem csakis azzal tudott ráébreszteni a valóságra, hogy összedöntötte.

C. S. Lewis

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024