Ódor Fanna: Kelj fel!

Ódor Fanna böjti kötetét egy húsvéti írás zárja, és kacagó öröm.

Ezzel kívánunk minden kedves olvasónknak áldott Húsvétot.

Ódor Fanna
SZÍNE-VISSZÁJA
Böjti morzsák
Bódi Kati grafikáival

Ódor Fanna

Kelj fel!

Ráhel nagyon boldog volt, hogy ők is felmennek az ünnepre a templomba. Talán ez lesz az utolsó, hogy a szüleivel mehet, jövőre már biztosan férjhez adják. Utoljára lehet a gyermekek között. Persze, a nagylányok között fog menni, és tudja, hogy a fiúk figyelni fogják őket, de úgy érezte, ez még gondtalan zarándoklat lesz. Édesapja nagyon féltette őt, mióta majdnem elveszítette, de sokáig nem várhat a férjhezmenetellel.

Jeruzsálemben előkelő szállást kaptak, hiszen édesapja mégiscsak egy zsinagógai elöljáró volt, még ha messzi kis városé is.

Ráhelt, aki a kicsi vidéki zsinagógához szokott, mindig lenyűgözte a templom pompája. Mégis távolabbinak érezte a Mindenhatót itt, mint otthon. Túl sok volt itt az ember, és túl nagy a zsivaj. Az áldozatbemutatásokat sem szerette. Kisebb korában el is ájult, amikor látta, ahogy a bárányokat levágják. Azt gondolta, hogy Isten egy kegyetlen gyilkos, és félt Tőle. Ezt persze senkinek nem merte elmondani. Nem értette, miért kell bárány az Istennek, hiszen minden az Övé. Nekik, embereknek, kell a hús, mert enniük kell, de Isten nem eszik.

A páskavacsorát viszont szerette. Igyekezett nem gondolni a hús eredetére. Szerette a szabadulás történetét, a finom ételeket, és hogy együtt van a család és a rokonok. A főváros zaját is szerette, csak Istent nem érezte.

Őt otthon érezte, Kapernaumban. Legjobban azt szerette, amikor hajnalban kiment a Galileai-tó partjára, és nézte a végtelenbe nyúló vizet. Mindig azt gondolta, hogy kicsiny életének búját, bánatát egy-egy hullám messzire sodorja tőle, és a távolban kisimítja. Bárhogyan is háborgott a szíve, mindig békességgel ment tovább. Hitte, hogy a Mindenhatóval találkozott. Azt képzelte, hogy egyszer ő is felfekszik a vízre a part közelében, becsukja a szemét, aztán a hullámok lassan beljebb viszik, és mikor újra kinyitja szemét, a hatalmas Isten ölelésében találja magát. Ilyenkor nem félt az Istentől.

Egyszer majdnem megtörtént. Beteg lett. Nagyon beteg. Mindenki kétségbeesett körülötte, de ő nem félt. Becsukta a szemét, és úgy érezte, a hullámokon fekszik… olyan békességes volt minden… aztán kinyitotta a szemét, és egy olyan szemet látott meg, amiben benne volt a végtelen. Azt érezte, hogy megérkezett. Aztán hallotta a hangot, érezte a kezekből belé áradó erőt, és tudta, hogy mindez valóság, hogy mindig is jól tudta, csak még nem most van az ideje. Nem ő ment az Istenhez, hanem az Isten jött el hozzá.

Most viszont teljesen összezavarodott. Édesapja, Jairus mesélte, hogy borzasztó dolog történt: azt a Jézus nevű rabbit, aki őt visszahozta a halálból, istenkáromlás vádjával elítélték. Már végre is hajtották az ítéletet, átadták Őt a rómaiaknak, akik keresztre feszítették.

Ráhel kirohant. Egyedül akart maradni a gondolataival. Szombat volt, messzire nem mehetett. És különben is hová menjen itt? Hol érezheti itt az Istent?

Korán lefeküdt, és amikor lehunyta szemét, megint azt képzelte, hogy a hullámokon fekszik, és egyre beljebb, beljebb viszi a víz. Minden olyan békességes volt, mint édesanyja ringatása gyermekkorában.

Amikor kinyitotta a szemét, még sötét volt, de a madarak már készülődtek az új nap köszöntésére. Hirtelen felpattant fekhelyéről, és kiosont a házból. Mennie kell. Kell találnia egy helyet, ahol ugyanezt érezheti. Itt sajnos nincsen tópart, de kicsi szíve húzta valahová.

A hűvös miatt magára kerítette felsőruháját, és elindult a néptelen városban. Úgy tervezte, visszaér, mire a családja felébred. Itt nem kellett korán kelni, mint otthon, hiszen nem volt semmi dolguk.

Tópart híján csendes ligetet vagy kertet keresett. Arrafelé vette útját, amerre ilyet látott.

Szívében a békességet meg-megzavarta a kétségbeesés egy-egy hulláma: ha Jézus meghalt, akkor semmi sem igaz abból, amit érez. Akkor ki fogja várni őt? Maguk alá fogják temetni a hullámok?

Még a könnye is kicsordult erre a gondolatra.

A következő hullám az értetlenségé volt: hogyan halhatna meg az, aki másokat visszahoz a halálból? Márpedig őt visszahozta. Már ott voltak a siratóasszonyok. Ő halott volt.

Arra eszmélt, hogy lábai a temetőkert felé viszik őt. Lassan jött fel a Nap. A távolban pár árny vált kivehetővé, asszonyoknak látszottak. Megnyugtatta a gondolat, hogy nincs teljesen egyedül, de nem akart csatlakozni senkihez.

Az út feletti kis dombon a pálmafák alatt pár fügefa virított. Ráhel gyomra nagyot kordult. Felkapaszkodott hát a dombra, óvatosan, hiszen a még harmatos füvön kissé csúszott a könnyed saru. Letépett egy fügét, letelepedett a fa alá, és nézte maga alatt az utat. Aztán elnézett a messzeségbe, látta megcsillanni a napot a templom arany tetején.

Beleharapott a fügébe. Szemét lehunyta, és arcán a Nap melegét érezte. A nyers, édes gyümölcshús jólesően áradt szét szájában, és valami különös örömmel töltötte el.

Kinyitotta szemét, hogy megnézze, milyen füge ez, és mi olyan különös ebben a napsütésben. Pillantása az útra esett, ahol egy fehér ruhás férfi állt. A ragyogás Tőle jött. A szeméből, amit Ráhel olyan jól ismert, hiszen egyszer nagyon közelről látta.

Amint a kislány felismerte, a férfi elmosolyodott. Szája nem mozdult, mégis hallatszott a hangja, éppen úgy, mint akkor:

– Leányka, kelj fel!

Majd áldásra emelve sebhelyes kezét, továbbment az úton.

Ráhel felpattant ültéből, és kacagva szaladt a szállásuk felé.