Dávid szeszélye

2Sám 23,13–17

A folyamatos csatározásokban, menekülésben, megpróbáltatásokban Dávid elfárad. Adullám barlangjában tartózkodik, míg a filiszteusok előőrsei már Betlehemnél táboroznak. Dávid eljátszik a gondolattal – teli vizű kút, forrás, csobogás, milyen jó lenne egyet kortyolni abból a vízből. A gondolatból, a kívánságból szó lesz: „Ki hozna nekem vizet a betlehemi kútból?”

Komolyan gondolja a király? Az oroszlán barlangjából? Az ellenség táborából? A víz a halált hordozza, ha valaki odamegy. Három vitéz katona mégis elszánja magát, és elhozza Dávidnak a kért vizet. Életüket kockáztatják, de nem a király életének megóvásáért, hanem a király szeszélyéért. Mikor visszaérnek a vízzel, akkor döbben rá Dávid, hogy mit mondott, mit kért.

És nem issza, nem ihatja meg a vizet. Hiszen ezért életüket adták volna a vitézek. Ki is mondja: „Hiszen azoknak az embreknek a vére ez, akik kockára tették életüket.” Nem ihat belőle. Kiönti „áldozatul az Úrnak”.

Van olyan, amikor a kívánságunkat kimondjuk, pedig nem kellene. Mert nincs ott az ideje, helye, s nem is szabadna kimondani. Kívánságom is lehet olyan, ami másoknak árt.

Ez a történet happy end-del végződött, a vitézek nevei fennmaradtak, de Dávid megszégyenült saját kimondott kívánsága miatt.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tíz évet.

József Attila

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024