Mt 5,39

Gimnáziumi éveim egyik kedvenc ifi témája volt az újra vissza-visszatérő kérdés: Önvédelemből lehet-e ölni? Határozott igent vagy nemet vártunk a lelkésztől, és sokszor kiélezett szituációkkal állítottunk szembe érveket, parázs viták közepette. Többnyire így éleztük ki végletesen a kérdést: Ha egy katona ráfogja a fegyvert az édesanyámra, én viszont egy másik fegyverrel megakadályozhatom a gyilkosságot, úgy, hogy magam is ölök: megtehetem-e? Többnyire annyiban maradtunk, hogy ezt előre nem lehet eldönteni, a szituáció hozza az elméletileg talán át sem gondolható megoldást!

A bennünket ért támadással szemben a Biblia kétféle módon szól. Egyik, hogy a rámbízottak életét köteles vagyok megvédeni. „Jobban boldogul kettő, mint egy… ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent.” (Préd 4,9.12) Ugyanakkor Jézus azt mondja: „Ne szálljatok szembe a gonosszal…” Különbség van a rámbízottak védelme, és a hitem miatti üldözés, bántalmazás között. Jézus a passiótörténetben némán tűri, hogy ártatlanul megkorbácsolják, kigúnyolják, de számon kéri, mikor ok nélkül megütik. (Jn 18,23) Ez példa számunkra, úgyszintén a bibliai (István, Jakab) és az utána következő mártírok, akik vállalták a halált is, de nem tagadták meg Urukat.

Vajon vállalom-e mindenki előtt a hitemet?

Amikor Polikarposzt, Szmirna püspökét azzal fenyegették, hogy megölik, ha nem mutat be áldozatot a császárnak, így felelt: „86 esztendeje szolgálok az én Uramnak, s Ő soha nem bántott semmivel. Hogyan átkozhatnám meg az én királyomat, Aki megváltott engem?”

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Mt 27,3–5

Van-e joga valakinek eldobni magától az életet? Nincs. Mégis az öngyilkosság a keresztyén etika egyik legnehezebb kérdése. Ott van visszafordíthatatlansága és megbánhatatlansága, másrészt szörnyű, ha valaki lemond a legnagyobb ajándékról, az életről. A XX. szd-i híres író, Camus az öngyilkosságot tartotta igazi filozófiai problémának.

A Bibliában három öngyilkosság fordul elő Júdásén kívül: Saul király és fegyverhordozója kardjukba dőltek egy vesztes csata végén (1Sám 31,1–5); Ahitófel azért lett öngyilkos, mert nem az ő tanácsát fogadták meg (2Sám 17,23); Zimri király pedig városa elvesztését nem bírta elviselni (1Kir 16,18).

Hiába gondoljuk, hogy ez „jogi” kérdés, ha nem számolunk Istennel, mint életadóval. Aki alkotott, de aki új életet is tud adni. Aki által újra célt és értelmet nyer valaki élete. Hiszen a bibliai példák is jelzik, hogy akkor követett el valaki öngyilkosságot, amikor élete kilátástalanná, céltalanná, elkeseredetté vált. Júdás esete még nehezebb, hiszen ő az egyetlen, akire maga a Biblia is azt mondja: a kárhozat fia. Többször beszélgettünk róla: megbánhatta-e tettét Júdás. A jelek szerint megbánta, de a megoldás helyét már nem találta meg. A filippi börtönőr viszont megtalálja, amikor hallgat Pál szavára, s nem vet véget életének. Magyarországon és Erdélyben is vannak vidékek, falvak, ahol sok az öngyilkosság.

A mi feladatunk nemcsak az élet igéjének hirdetése, hanem segítség és imádság azokért, akik élhetnének értelmes életet is ahelyett, hogy eldobják maguktól!

Az élet szent okból él, és élni akar.

Ady Endre

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Zsid 11,32–40

„A mártírok vére magvetés” – hangzott az apostoli korban, a keresztyénüldözések idején. Sajnos a világtörténelem során sok embert égettek el, nyilaztak le, köveztek meg Isten nevében. Sok katona övére volt írva: „Isten velünk”, sok háború indult „Isten nevében”, a fegyverek megáldásával. Ez mindmáig terheli az Egyház lelkiismeretét, s ezért találkozunk néha olyan esettel, amiről Németországban hallottam, hogy bűnbánati istentiszteletet tartottak a boszorkányperekben megölt nőkért. Sokan kérdezik: Isten miért nem lépett közbe akkor?

Ám a másik oldalon is nagy a veszteség. Hiszen sok embert üldöztek, sokakat börtönöztek be, és végeztek ki hitükért, Uruk melletti kiállásukért. Ez végigvonul a bibliai kortól egészen máig, hiszen számos országban üldözik ma is a keresztyéneket. Sőt hazánkban sem volt olyan régen, amikor valakinek akadályt, esetleg az egyetemi felvételi elutasítását jelentette, hogy hitt Istenben. Ennél többet jelentett a mártírok élete, s különösképpen a haláluk. Hiszen, amikor a császárok tövestől ki akarják irtani a keresztyénséget, növekszik az arénaporondok áldozatainak száma, de növekszenek a gyülekezetek, és növekszik Isten országa is.

A Zsidókhoz írott levél mártír-tablója emberileg borzalmas dolgokat mutat be. Mégis valahol általuk növekedett az Egyház, s általuk vagyunk mi is. Hiszen „Isten számunkra valami különbről gondoskodott”.

Ma nyugalom van, de ha egyszer újra üldözni fogják Isten népét, vajon ki tudunk-e állni Urunk mellett?

Ímhol vagyok, édes Uram, Istenem,

Kész vagyok mindenben néked engednem.

Szent nevedért szörnyű halált szenvednem,

Csak az igaz hitben ne hagyj tőled elesnem.

Szepetneki János

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

2Móz 2,11–14

Mondhatjuk, hogy Mózes olyan korban születik meg, ami a halált hordozza. Hiszen sok társával ellentétben ő életben marad a „mózeskosárban”, sőt teljes biztonsággal élheti meg gyermekkorát a fáraó palotájában. Amikor felnő, meglátogatja népét, akik kényszermunkát végeznek. Meglát egy egyiptomit, aki egy hébert ütlegel. Körülnéz, és amikor látja, hogy senki sincs ott, agyonüti az egyiptomit, és elrejteti a homokban. Saját népe azonban fél tőle, hogy majd közöttük is így tesz „igazságot”, ezért menekülnie kell a leleplezés elől. Tehát Mózesnek, az Ószövetség egyik legfőbb vezetőjének, a Tízparancsolat hozójának múltját súlyos bűn terheli.

Miért követte el Mózes ezt a gyilkosságot? Sokak szerint nem csupán „erős felindulásból” tette, hanem már akkor vállalta a szabadító szerepét (saját elgondolása szerint), amivé később Isten tényleg teszi. Ő lesz az, aki kivezeti Isten népét a fogságból. De nem akkor és nem úgy, ahogyan ő gondolta. Hanem akkor és úgy, ahogyan Isten gondolja. Sokszor jellemző ránk is, hogy valamit vagy túl korán teszünk meg, aminek még nincs itt az ideje, vagy a magunk elgondolása szerint, s folyamatosan elrontjuk az életünket.

Ha Isten vezet bennünket, megélhetjük, hogy akkor és ott cselekszünk, ahol kell, s nem „ölünk”, hanem építünk.

Mit használ az embernek, ha bibliai alapelvekkel foglalkozik, de nem cselekszi, amit Jézus parancsolt?

Johnson Gnanabaranam

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

1Móz 34

Vérbosszú nélkül élni, sok családban elképzelhetetlen. Önmagukat szinte nem is tartják embernek, ha nem állhatnak bosszút. Mintha ősi ösztön lenne, mely mindent elpusztít inkább. Gabriel Garcia Marquez az „Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája” c. híres kisregényében éppen ezt a problémát veti fel a XX. század derekán. Az az indulat, melyet egyes népekhez, családokhoz és korokhoz kötünk, mennyire él ma is, köztünk is?

Hiszen nemcsak vadnyugati és maffia történetekben találkozunk a vérbosszúval, hanem a „soha meg nem bocsátok” kifejezésében és indulatában is. Marquez hősei húguk becsületét vélik megvédeni azzal, hogy megölik megrontóját, s jellemző a társadalomra, hogy a vizsgálóbíró egyetlen szemtanút sem talál, aki látta volna a gyilkosságot – az elbújó emberek képében valahol a társadalom rejtett egyetértése fejeződik ki.

Mondhatni, modern parafrázisa ez Sikem és Dina történetének. Dinát, Jákób Leától született egyetlen leányát megszereti az idegen Sikem, s elviszi magához. Dina testvérei a hazugság leple alatt, az Istennel kötött szövetség jelével, a körülmetélés okozta sebláz segítségével hajtják végre a véres bosszút: egész Sikem lakosságát kiirtják.

Sokan elborzadnak a történet olvastán, s hiszem, hogy ezért is került a Bibliába. A vérbosszú nem lehet a mi utunk még gondolatban sem, inkább a megbocsátó szeretet jézusi útja.

Aki viszonozza a gyűlöletet, az legyőzetett.

Ancsel Éva

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024