Áldás = jót mondani
Zsolt 20
A jót viszont jó mondani is! Szavaink áldást is jelenthetnek! Azért kaptuk a beszéd ajándékát, mert szükségünk van a szavakban rejlő biztatásra, szeretetre!
Az Ószövetségben az áldás szava annyit jelent, hogy „jót mondani”. Megerősíteni a jót a másikban! Megerősíteni jellemét, kezdeményezését, hogy véghez tudja vinni, s ne fáradjon bele munkájába idő előtt. Mindnyájan emlékszünk olyan szavakra, melyek mintha erőt öntöttek volna belénk, bátrabbak lettünk tőlük.
A valódi áldás Isten felől jön a számunkra, az Ő jelenlétében, az Ő nevében. Ezért is kell vigyáznunk, hogy ne Lélek nélkül, s csak hiábavalóan emlegessük nevét! Hiszen nevében jön az áldás, mely „garantálja”, hogy a dolgok sikerüljenek, a földek teremjenek, még a rossz is javunkra legyen. Isten áldása ígéreteiben is kifejeződik, melyekkel biztat, hogy a jövendő is az Ő kezében van.
A mi „áldásunk” is olyan, mintha önmagunkkal „állnánk oda” a másik mellé, hogy ne érezze magát egyedül, s ne legyen semmiben bizonytalan. Van olyan szülő, aki naponta úgy bocsátja útjára gyermekét, hogy megáldja. Ezzel két dolgot erősít benne: 1. bátorítja, de 2. mércét is ad neki – mert a gyermeknek úgy kell viselkednie egész nap, mint akin „áldás van”.
Új szívünk nőjön, égi,
Szelíd szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeresen.
Tóth Árpád
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Hagyjon egy választ!
Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!