Reménytelenségből reménységbe

Róm 5,1–2

Az ember lételeme a reménység. „Amíg élek, remélek.” Csak így érdemes nekiindulni egy napnak, elkezdeni valamit. De így érdemes emlékezni is. Azok a vértanúk (az aradi tizenhárom), akikre ma emlékezünk, tanúskodtak. Arról, hogy van nekik valami fontosabb, mint egyéni céljaik, személyes sikereik. Van egy olyan közös reménységük, melyért még meghalni is érdemes. Szavaikat, imádságaikat őrizzük. Emelt fővel, hittel mentek a halálba, s ezért reménységük megtartotta őket.

Rendkívüli emberek voltak? Igen, mert emberfelettivé nőttek. Ám ez az egyetlen méltó emberi élet, s ez az egyetlen méltó emberi halál is.

Reménytelenségek, csalódások csüggesztenek? Hullanak a levelek, s nyomasztó hangulat terhel? Láthatod a láthatatlant! Nézhetsz még feljebb, hiszen csak az állatok perspektívája a lefelé nézés. Az ember tud felfelé nézni, a végtelen távlatokba, s reménységgel élni.

Aki úszni akar megtanulni, annak el kell hinnie, hogy a víz fenntartja. El kell kezdenie gyakorolni olyan mozgásokat, s olyan levegővételt, mely ebben segíti. Van, aki úgy tanulja meg, hogy rögtön mélyvízbe dobják, s nincs is más választása. Van, aki lassan, biztonsággal megy kisebb vízből nagyobba. S van, akit a szülei szeretete tanít meg, nyakukba kapaszkodással, közös úszással, a vízben való távolság növelésével.

Te ismered, oh Uram, az én szívemet és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Damjanich János

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024