Az özvegyasszony két fillérje
Lk 21,1–4
Vannak, akik a templomban kikerülik a perselyt, s fennhangon hirdetik, hogy a papok kihasználják a népet. Vannak, akik mutogatva adakoznak, de ez az összes, amit Isten ügyében tenni kívánnak, a többi nem tartozik rájuk.
Egy gyülekezetben általában az adakozás mértékéből szoktak arra következtetni, hogy milyen volt az igehirdetés. A legtöbbet azonban mindig a szegény özvegyasszonyok adják azóta is. Illés sareptai özvegye óta (1Kir 17) ők a leginkább Istenre szorulók, s leginkább Isten ügyeire „fordítók”. Jézus meglátja az özvegyasszony két fillérjét, s tudja, hogy neki ezt több volt odaadni, mint akik feleslegéből egy zacskó arany is futotta.
Sokszor foglalkoztatott, hogy az asszony vajon miért adta oda mindenét? Szerette Istent, és hálás volt neki szegénységéért is? Volt egy gazdag gyermeke, aki semmit sem adott, s helyette vállalta ezt a nagy áldozatot? Vagy arra gondolt, hogy ebből már egy szelet kenyérre sem futja, nyugodtan odaadhatja Istennek, majd Ő gondoskodik róla, ahogy akar? Nem lehet tudni.
Ha a parancsolat ígéret jellegére figyelünk, akkor úgy hangzik: „Nem fogsz lopni!”, vagy másként: „Nem lesz szükséged rá, hogy lopj!” Adhatsz is! Mert Isten mindenben gondoskodik rólad!
Az „adás kultúrája” (Kalkuttai Teréz anya kifejezése) az, ami ma leginkább hiányzik az emberekből. Újra fel kellene eleveníteni, s megtanulni megtörni a kenyeret, megosztani a javakat. Hogy adni és elfogadni nem szégyen, hanem szeretetközösségünk kifejezése. Ez „lelki kultúránk” egyik mai nagy kérdése!
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Hagyjon egy választ!
Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!