Mindennapi kenyerünket…

Jn 6,48–51

A házasság közös áhítatokban szentelődik naponként. Közös asztal mellett növekszik családdá. Hogy házasságot ne törjünk, két ember szövetségi szeretetére kérjük Isten áldását imádságainkban.

A kenyér az élet jelképe. Naponta esszük, s mégsem unjuk meg soha. Valamikor a kenyérsütés hétvégi ünnep volt egy családban. Az édesanya szakavatottan készítette, és semmibe nézték azt az asszonyt, aki nem tudott kenyeret sütni. Az édesapa pedig megcsókolta a kenyeret, mielőtt megszegte, és soha sem engedtek volna leesni belőle, vagy kidobni sem.

Esztendőnként egyszer megünnepelhetjük a kenyeret. Oly sokszor rácsodálkoztam már, hogyan is jöhetett rá az ember a kenyér készítésére? S mindig arra jutottam, hogy nem mi találtuk ki, hanem kaptuk, mint sok más „tudást”, beépítve életünkbe.

Jézus a „mindennapi kenyeret” még alapimádságunkba is belefoglalta. Ott van a helye a szent dolgok között. Pontosan olyan fontos, mint a bűnbocsánat, sőt ebben az imádságban meg is előzi. Miért? Mert éhes embernek előbb testi kenyeret kell adni, azután lehet szó a lelki kenyérről. Korgó gyomorral nehéz a szellemi táplálékot befogadni.

Jézus magáról azt mondja, hogy Ő az „élet kenyere”. Ő az, aki betöltheti szükségeinket, aki megáldja házasságunkat, családjainkat, munkánkat, népünket.

Sokkal több az, amit Isten már ingyen jóvoltából megadott, mint amit egyáltalán kérni tudnánk.

Ravasz László

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024