Áldás = jót mondani

Zsolt 20

A jót viszont jó mondani is! Szavaink áldást is jelenthetnek! Azért kaptuk a beszéd ajándékát, mert szükségünk van a szavakban rejlő biztatásra, szeretetre!

Az Ószövetségben az áldás szava annyit jelent, hogy „jót mondani”. Megerősíteni a jót a másikban! Megerősíteni jellemét, kezdeményezését, hogy véghez tudja vinni, s ne fáradjon bele munkájába idő előtt. Mindnyájan emlékszünk olyan szavakra, melyek mintha erőt öntöttek volna belénk, bátrabbak lettünk tőlük.

A valódi áldás Isten felől jön a számunkra, az Ő jelenlétében, az Ő nevében. Ezért is kell vigyáznunk, hogy ne Lélek nélkül, s csak hiábavalóan emlegessük nevét! Hiszen nevében jön az áldás, mely „garantálja”, hogy a dolgok sikerüljenek, a földek teremjenek, még a rossz is javunkra legyen. Isten áldása ígéreteiben is kifejeződik, melyekkel biztat, hogy a jövendő is az Ő kezében van.

A mi „áldásunk” is olyan, mintha önmagunkkal „állnánk oda” a másik mellé, hogy ne érezze magát egyedül, s ne legyen semmiben bizonytalan. Van olyan szülő, aki naponta úgy bocsátja útjára gyermekét, hogy megáldja. Ezzel két dolgot erősít benne: 1. bátorítja, de 2. mércét is ad neki – mert a gyermeknek úgy kell viselkednie egész nap, mint akin „áldás van”.

Új szívünk nőjön, égi,

Szelíd szív, ne a régi,

Ne tudjon kínt meg lázat,

Ne érje több gyalázat.

Dühöt, bosszút ne értsen,

Ne gyűlöljön, ne sértsen,

Szeressen, csak szeressen,

Forrón, ezerszeresen.

Tóth Árpád

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024