A teremtés dicsérete

Zsolt 104,1–9

Az ember azt érzi igazán a magáénak, aminek magalkotásában valamilyen mértékben részt vett. S egyik legnagyobb sikere, ha ezt mások is értékelik.

Amikor embereket dicsérünk, dicsőítünk, akkor mindig nagy veszélybe kerülnek. Eltolódhatnak a mértékek, és értékesebbnek látunk egyeseket, mint másokat. S az ember a sikert nem sokáig képes elviselni. Eltorzul tőle.

Ugyanakkor a legnagyobb Alkotót, aki ezt a világot létrehozta, a legnagyobb Művészt, aki a szépséget elrejtette az arányokban és színekben, adott szemet ezek meglátására; s a legnagyobb Feltalálót, aki a teremtmények végtelen gazdagságával ajándékozta meg ezt a Földet – Őt nem dicsérjük? Amikor felfedezünk valamit, csak azt „fedezzük fel”, ami már régen készen van; amikor építkezünk, azokat a törvényszerűségeket használjuk, melyeket a nagy Építőmester gondolt ki.

Isten dicsőítése teheti helyére a MÉRTÉKET. Az Ő hatalmasságához képest minden emberi nagyság eltörpül. Ha ezt megtanuljuk, akkor tudunk egymásért is hálásak lenni a Teremtőnek, s az irigység helyére a kölcsönös tisztelet léphet. Ezért parancsolja: „Ne csinálj magadnak faragott képet!”

Különös dolog egy hegytetőről megnézni egy falut, repülőgépről egy hatalmas várost, vagy az űrből a Földet. Hol is vannak az emberek? Mint apró hangyák, vagy alig látható porszemek. És Isten nem eltapossa őket, hanem eljön és szenved értük, hogy megmenthesse mindnyájukat…