Az Úr buzgó szeretete

Jóel 2,18

Ha a tíz legszebb szót le kellene írnod egy lapra, köztük lenne a szeretet? Bizonyosan. Hiszen ha leírjuk vagy kimondjuk, valami kellemes érzés jár át bennünket. Ismertem valakit, aki sokáig nem mondta ki a társának, hogy szereti, mert még nem tudta kimondani, pedig már régóta érezte. És ismerek olyat is, aki túl korán mondta ki.

„A szerelembe – mondják – belahal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.” (József Attila) Vajon a költő csak a szerelemre gondol, vagy sokkal inkább a szeretetre? Miért ragaszkodunk ennyire ehhez a szóhoz? Mert itt mérjük le ember-voltunkat.

Amikor Isten megteremtette az embert, a „saját képére és hasonlatosságára” alkotta meg. Ez nem valami külső hasonlóságot jelent, hanem belső tulajdonságokat, „képességeket”. Ezek „istenképűségünk” (Imago Dei) mutatói. Ilyen a gondolkodás, Isten felfogásának képessége, amely az állatoknak nem adatott meg. S ilyen a szeretet képessége is. Ez az, amit a bűneset következményeként leginkább elvesztettünk. Hogyan lehetséges az, hogy egy házaspár, akik rajongtak egymásért – gyűlölettel és átkozódással válnak el egymástól? Hogyan lehet, hogy valaki saját szülei ellen fordul? S hogyan lehet, hogy az ember azt az Istent gyalázza, aki semmi rosszat nem tett ellene, sőt a saját Fiát adta értünk? Jóel könyvének vallomását olyan szépen adja vissza Károli fordítása: „buzgó lőn az Úrnak szeretete az ő földe iránt, és kegyelmezett az ő népének.” (Jóel 2,18) Erről szól a nagy parancsolat is!

Valamit elvesztettünk, ami megtalálható.

A tékozló fiú édesapja szeretetétől menekül el, és édesapja szeretetébe tér vissza… (lásd: Lk 15,11–32)

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024