Róm 5,3

Aki szeret jó jegyet kapni, az tudja, mit jelent a megpróbáltatás. Ha azt akarom, hogy a bizonyítványom megfelelő legyen, vállalnom kell a tanulást, akkor is, ha nincs kedvem, vagy épp érdekelne valami tv-műsor.

Ezt csak az tudja megtenni, aki látja az értelmét a tanulásnak, a jó jegyeknek. Megpróbáltatást vállalni csak annak érdemes, aki célt lát maga előtt. Pál azért „dicsekszik” a megpróbáltatásokkal, mert tudja, hogy mind oda vezet a célhoz. Ha nem lenne megpróbáltatásban része, nem haladna előre.

Aki egy olvasás után azt gondolja, hogy tudja az anyagot, sokszor csalódik, mert feleléskor nem jut eszébe semmi. Aki csak puskát ír, talán megússza leleplezés nélkül, de sosem lesz valódi a tudása, s majd érettségin vagy a szigorlatokon derül ki, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna akkor…

Vannak igék, melyeket többször is el kell olvasnunk. Talán addig, míg kívülről is meg nem tanuljuk, s belülről meg nem éljük!

A „megpróbáltatás” megbízhatóságot is jelent:

Mit ér az a ruha, amit nem lehet felpróbálni,

csak nézegetni;

mit ér az a híd, melyen nem lehet közlekedni,

mert életveszélyes rálépni;

mit ér az a barátság, mely addig tart,

amíg a másiknak semmi gondja;

mit ér az a hit, mely addig tart,

amíg Isten minden imádságomat teljesíti…

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Róm 4,9–25

Ezekben a versekben hatalmasan megmutatkozik az Ó- és Újszövetség egysége. Tartalma, üzenete gyönyörűen kapcsolódik egymáshoz Ábrahám személyében. Ábrahám, aki először kapta a kegyelem szövetségét (1Móz 15), s csak azután a körülmetélését (1Móz 17), atyja lett mindenkinek, akik hisznek, s nemcsak azoknak, akik körülmetélkedtek.

Ábrahám hitének „nem volt példája”. Úgy kellett hinnie a szónak, hogy nem tudhatta, ki az az Isten, aki neki ígéretet tesz. Nem jelent meg előtte, s csak nagyon későn cselekedte vele a csodákat – előbb fel kellett mennie a Mórijjá hegyére, hogy megtudhassa Isten gondoskodását (1Móz 22). Utódainak már lehetett „Ábrahám Istene”, mert az ő élete már példává vált Isten cselekedeteiről. Ábrahám számára nem volt még „törvény” sem, hiszen az csak Mózes által jelentetett ki sok száz év múlva – mégis Ábrahámot hívják a zsidók atyjuknak, aki megigazult az Isten előtt – hitből.

Ezért tárulhat szélesre a kegyelem ajtaja mindazoknak, akik Ábrahám hite szerint várják Isten kegyelmét. Merünk hinni a hihetetlennek? Van bizalmunk engedni a szónak? Előttünk már oly sok példa van!

A nagy feladatok alázatosokká, józanokká, reálisokká tesznek. A fogadalmakból a kevés is sok, a hűségből a sok is kevés.

Ravasz László

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Róm 2,17–3,20

Aki ismeri Isten törvényét, annak az lesz a tükre. Megmutatja, milyenek vagyunk. Még azt is, hogy miattunk „káromolják az Isten nevét”, mert hiába ismerjük a törvény szövetségi jellegét, mégsem élünk aszerint. Ez valamikor csak a választott népé volt, akiken Isten számon kérte. Akik büszkélkedtek a törvénnyel, azok megítéltettek általa. Mindnyájan bűnösnek bizonyultak a törvény megtartásában.

A törvény azonban arra is adatott nekünk, akik megismerhettük, hogy fékünk legyen: „Vigyázz, ne tedd!” Fék nélkül minden jármű életveszélyes. De minden ember is.

A törvény kegyelmi része, hogy megmutatja az utat Jézus Krisztushoz. Megmutatja ráutaltságunkat arra, aki egyedül betöltötte a törvényt, s akiben mi mindnyájan szabadok lettünk, hogy a törvénynek ne betű szerint, hanem Lélek szerint engedelmeskedjünk, immár szabad döntésből. Így lesz ösztökévé. Ahogyan a tiltásból ígéret lehet a parancsolatok során. A „ne tanúskodj hamisan” helyébe a „nem fogsz hamisan tanúskodni” lép, s ez biztatás arra nézve is, hogy igazán fogsz tanúskodni arról, amiről meggyőződtél.

Amit Isten elkezdett, azt véghez is viszi, mert műve nem játék, hanem az ő teremtő és szuverén megnyilvánulása. Lassan-lassan ránevel minket arra az örökségre, melyet az örökkévalóságban kiszemelt számunkra…

Ravasz László

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Róm 1,18–2,16

Isten munkája felismerhető. Minden, ami körülöttünk van, a maga helyén vall az Isten által adott rendről. Tanúskodnak a természeti törvények, a maguk zsenialitásával, melyre csak rácsodálkozni tudunk. Tanúskodik a történelem a maga igazságosságával, mert minden ember gyenge nádszál, alig birtokolhat valamit, s minden tudása semmi ahhoz képest, hogy a halállal kell számolnia. De tanúskodik a lelkiismeret is, mely minden emberben működik – attól függetlenül, hogy milyen társadalomban él –, hiszen minden emberi közösségnek vannak törvényszerűségei, melyek „belülről” szerveződnek. Ezek határozzák meg, mi a „jó”, mi a „rossz”, mi a „siker” és mi a „veszteség”, mi építi a közösséget, s mi nem. De meghatározzák a kultuszt is, mert az ember „gyógyíthatatlanul vallásos”, s ez sokkal mélyebben gyökerezik benne, mint hogy tanítani lehetne.

Az ún. ateista emberek ugyanúgy kialakítják a maguk „kultuszát”, csak lehet, hogy embereket vagy elveket imádnak az élő Isten helyett. Mindenki a maga törvénye szerint fog megítéltetni. Senki sem hivatkozhat arra az ítéletnél, hogy nem hallotta, nem tudta, mert az hazugság lenne.

„Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel… Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe.” (Róm 2,14–15)

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024