Szívöltöztető történet újévre, receptekkel

Képforrás: 123RF

Ódor Fanna adventi és karácsonyi történeteinek újévi folytatása, a Szívöltöztetés című könyv nyomán.

 

Ódor Fanna: Újévi látogatók

 

– Papa, már új év van? – kérdezte Réka, miközben álmosan hunyorgott, amint a vakító téli napfény beragyogott az ablakon. A fénynyaláb mentén apró porszemek kezdtek táncba.

– Igen, Csillagom. Már hasadra süt a Nap! – csiklandozta meg Boldizsár a kis szöszkét. – Gyere, reggelizni! Édesanyádék hajnalban érkeztek meg a bálból, hadd aludjanak! Velünk maradsz ma?

– Örömmel, Papa, hogyne! – ugrott a nagyapja nyakába a kislány. – Te miattam nem mentél bálba a Nagyival?

– Dehogy miattad! Nem szeretem én már a bálokat. Fiataloknak való az.

– De Papa, te fiatal vagy!

– Sőt, túlságosan régóta vagyok fiatal – nevetett a férfi.

– Ha nem kellett volna rám vigyázni, elmentetek volna? – érdeklődött tovább.

– Nem. De elárulom neked: nincs jobb, mint veled szilveszterezni! – kacsintott a kisunokájára.

– Azért, mert szeretsz társasozni?

– Azért, mert szeretek veled lenni. Na, gyere, a Nagyi már vár. Sütött kalácsot is neked.

*

 

Pár perc múlva Réka felöltözve ült a konyhaasztalnál.

– Nagyi, ez a kalács nagyon finom! Papa, megkapom a mazsolát a tiédből is? – csacsogott teli szájjal.

– Persze, Kedves! Hiszen, nekem te vagy a mazsola életem kalácsában!

– Nana! – szólt közbe a nagymama. – Régebben ezt nekem mondtad! – mondta sértődöttséget mímelve.

– Az igaz – szólt a férfi – Végül is Réka még csak szőlőszem, te viszont már jó öreg, aszott mazsola! – és elhúzódott, hogy a suhanó konyharuha ne találja el, majd magához húzta feleségét, és nagy csókot cuppantott a durcásnak tűnő szájra. Réka nagyot kacagott, és pici ujjacskáival kivájt vagy három szem mazsolát az asztal közepén álló kalácsból.

Boldizsár készülődött.

– Papa, veled mehetek? – érdeklődött a kislány. A nagymama válaszolt:

– Ej, te, el nem mozdulnál a nagyapád mellől, mi? – mondta nevetve. – Ő most újévet köszönteni megy. A hagyomány szerint újévkor az első látogatónak férfinak kell lennie, különben nem lesz szerencsés a ház. A nők otthon maradnak ilyenkor. – Majd halkan morogta maga elé: – Ezt is csak férfi találhatta ki!

Boldizsár felkacagott.

– Akkor majd úgy csináljuk, hogy mindenhol a Papa lép be elsőnek, jó? Akkor mindenki szerencsés lesz – találta ki Réka a megoldást.

A két öreg jót nevetett.

– És nekem ki segít lencsét főzni? – érvelt a nagymama.

– Addigra hazaérünk – mondta Boldizsár, és Réka már szaladt is öltözni, mert tudta, hogy a nagyapja magával viszi.

– Szeretlek! – mondta a férfi a feleségének, és megcsókolta – Igyekszünk haza.

*

 

Kint vakítóan ragyogott a hó a tündöklő napfényben. Teteje vékony rétegben megfagyott, de alatta vastagon borította a földet. Az utakon keményre taposva, síkosan csillogott.

Réka megszólalt, a kiáramló meleg levegő nyomán finom pára keletkezett:

– Papa, ez már tényleg egy másik év? Tavaly is ilyen volt minden – nézett szét kissé csalódottan.

Boldizsár mosolyogva válaszolt: – Igen, igazából ugyanolyan. Tudod, ez csak nekünk fontos, hogy újév van. Mert ilyen a naptárunk. Vannak olyan népek, akik máskor ünneplik. Igazából ez is egy új nap, csak a dátumozás miatt fontos. Új év, új kezdet.

– De minden nap egy új kezdet! – szólt közbe a kislány.

– Pontosan!

– Akkor miért félnek sokan, hogy mit hoz az új év? Amikor az is csak egy új nap…

– Olyan ez, mint egy út – kezdte magyarázni a nagyapja – amikor elérsz egyik állomásához, megállsz, és végiggondolod, eddig milyen volt az utad. Jól sikerült? Mit értél el? Mit rontottál el esetleg? Mit viszel tovább, mire nincs már szükséged? Ilyesmi…

– Értem. Nekünk mi lesz az első állomás?

– A szomszédokat már végigjártam, míg te aludtál. Így most először a keresztapádékhoz megyünk.

– Elmegyünk a Morgós bácsihoz is?

– El bizony! És Veronka nénihez is. Ilyenkor mindig vicces, kismalac alakú, rózsaszín sütit süt. De csak újév napján.

– Jaj, de jó! Ez sok állomás lesz!

– Igen, de mindenhol csak pár percet maradunk. Így illik.

– És mindenhol te mész be előbb, Papa, el ne felejtsd!

*

 

– Most már hazamegyünk, igaz? Nincs több állomás – kérdezte Réka.

– Igen, a „Morgós bácsi” volt az utolsó.

– Láttad, hogy kitette a rajzunkat?

– Láttam, bizony. Nagyon szép az a rajz.

– És jól tettem, hogy nem fogadtam el a kiskosaramat tőle? Majd visszahozza, és akkor újra találkozunk, és megmutatom neki a postaládát… meg a madáretetőt, amit együtt csináltunk… és a kissámlimat is, amit nekem készítettél… És látod, mindenki örült nekem! Nem lesznek szerencsétlenek tőlem…

Boldizsár mosolyogva hallgatta a csacsogást, majd megkérdezte:

– Mondd csak, Kedves, nem féltél?

– A Morgós bácsitól? Csak amikor először látogattuk meg Lucával. Most nem, mert most itt vagy te!

– És az úton sem féltél semmitől? Meg a Bözsikéék nagy kutyáitól… – érdeklődött a férfi, de tudta jól a választ.

– Nem, dehogy! – mondta nagy büszkén a kislány. – Miért féltem volna? Velem vagy! Akkor én semmitől nem félek, mert te nagy és erős vagy, és szeretsz engem.

A férfi szíve megmelegett a kicsi szeretetétől. Megállt egy pillanatra, leguggolt a kislány mellé, hogy a szemük egy vonalban legyen, és mosolyogva kérdezte:

– És ki az, aki még nálam is nagyobb és erősebb, és még nálam is jobban szeret téged, pedig én aztán nagyon, de nagyon szeretlek?

– A Jóisten – vágta rá azonnal Réka.

– Pontosan. És Ő tényleg mindig veled van. Ugye, tudod?

– Tudom, Papa, tudom. Ezért nem kell félni semmitől, igaz?

– Igaz, bizony.

– És a felnőttek, akik félnek, nem tudják ezt?

– Szerintem már elfelejtették.

– Biztosan régen sétáltak a papájukkal vagy az apukájukkal… én sose akarom elfelejteni! – határozta el a kislány.

Továbbindultak. Kis ideig lépteik zaját hallgatták, ahogyan minden lépéssel feltörtek egy vékony jégréteget, majd csizmájuk a puha hóba süppedt.

Réka soha nem volt túl sokáig csendben, ezúttal is ő szólalt meg előbb:

– Papa, és azt honnan tudjuk, mi lesz velünk az új évben?

– Pontosan nem tudjuk. Minden nap egy meglepetés. Csak azt tudjuk, hogy jó lesz.

– Honnan tudjuk? – kérdezte a kislány, miközben már a kertkapujukat nyitotta.

– Gyere velem! Hátra megyünk a kertbe! – mondta Boldizsár.

A ház mögött nagy kert terült el. Most viszont semmi nem látszott belőle, csak egy hófehér takaró egészen a kerítésig.

– Meg tudod mondani nekem, mi lesz itt tavasszal? – mutatott egy területre a férfi.

– Persze. Tulipán. – érkezett a gyors válasz.

– Honnan tudod, Kedves?

– A mamával tulipánhagymákat dugdostunk ide. Furcsa lenne, ha krumpli nőne ki belőle, nem? – kacagott édesen.

– Az biztos! – erősítette meg a nagyapja. – Csakúgy, mint az életben: ahová virágot ültetsz, ott virág fog kibújni…ahol kedvességet, szeretetet ültetsz el, ott az fog kivirágozni. Érted, Kedves?

– Értem, Papa!

– És meg tudod mutatni, hol lesz majd gaz? – tanította tovább a nagypapa.

– Mindenhol – mutatott végig a kerten kicsiny karjait széttárva. – Pedig mi nem is ültettünk gazt! – tette hozzá lemondóan.

– Abban biztos vagyok. De tudod, én sosem látok gazt a kertben. Szerinted miért?

– Mert a mamával kiszedjük. Főleg ő.

– Miért szedi ki a Mama a gazt, mikor nem is ő ültette?

– Hogy szép legyen a kert, és hogy ne vegye el a földet az értékes növényektől, azt szokta mondani. Mindegy hogyan került oda, ki kell szedni.

– Pontosan. Ha szép dolgokat ültetsz, akkor is lesz gaz közötte, de ha neked fontos, amit ültettél, akkor kiszeded a gazokat, igaz?

– Igen! – helyeselt Réka.

– A te dolgod: szépeket ültetni, aztán örömmel locsolni és bosszankodás nélkül gyomlálni. Akkor lesz szép az új éved, meg minden napod.

Réka cseppet elgondolkodott:

– Értem, Papa. Köszönöm. Tényleg szép lesz az új év, szerintem is – kisvártatva hozzátette: – Azt hiszem, a Morgós bácsi szívébe sikerült szépet ültetni.

– Úgy láttam, igen. És a látogatással meg is locsoltuk…