Nagyhét ízei: a savanyú

Mt 26,17–75

A savanyú, a frissítő íz. A legrövidebb ideig érezzük, átmeneti jellege van a szervezetben. Az emésztés egész folyamatát végigkíséri, mert a sav képes lebontani a megfelelő vegyületeket, hogy azután beépíthessük, amire szükségünk van.

A nyelvünkön oldalt érezzük, összerándít egészen, ha hirtelen nagy adagban kerül a nyelvre. Rombolni is tud, mert a savak töménysége roncsoló is lehet.

Senki sem ajánlja, sőt Urunk mindenképpen figyelmeztet minket, hogy ne legyünk savanyúak, ne romboljunk másokat, ne legyenek összerándító megjegyzéseink.

A nagycsütörtök egésze úgy tűnik, hogy mindent szétrombol, ami addig megvolt: szétesik a közösség, megszűnik a tanítás közvetlensége, Jézust elfogják, s a tanítványok szétszélednek. Az utolsó vacsora még azt mutatja, hogy a Páska ünnepének meg­élése, a szabadulás ünnepe közös. Ám olyan szavak hangzanak el, amelyek jelzik, hogy valami más készül itt, s a tanítványok egyszerre nem értik a Mestert.

Júdás árulása, Péter tagadása, a többiek elfutása megszomorítanak minket, de tudhatjuk, szükségük van rá, hogy ne önmagukban bizakodjanak.

Vajon nem lettünk mi is tagadóvá és árulóvá, félelmes szívűvé, káromlóvá? Vizsgáljuk meg szívünket a parancsolat figyelmeztetésében!

Hiszem, hogy Isten mindenből, még a legrosszabból is jót tud és akar kihozni. Hiszem, hogy Isten minden bajban annyi ellenálló erőt ád, amennyire szükségünk van. De sohasem adja meg előre, hogy bizalmunkat ne önmagunkba vessük, hanem egyedül csak Őbelé. Hiszem, hogy vétkeink és tévedéseink sem hiábavalóak, s hogy Istennek azokkal sincs nehezebb dolga, mint vélt jócselekedeteinkkel.

D. Bonhoeffer

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024