4Móz 14,36–45

„Késő” – rettenetes szó ez. Egy ötven körüli férfit temettünk. Fia sírva állt a koporsó mellett. A koszorún nagybetűs felirat: „Apa, bocsáss meg!” Kinek mondta már akkor…

A nép megszomorodik, látva, hogy engedetlenségük miatt Isten türelmének vége szakadt. Ezért gyorsan cselekvéshez látnak. Korán reggel fölkelnek, felmennek a hegyre, hogy felajánlják magukat a bemenetelre, s bánkódnak amiatt, hogy eddig nem tették.

Mózes figyelmezteti őket, hogy most már késő! Már nincs velük Isten! A nép azonban már átlendült a másik oldalra, s képtelen változtatni; mennek lelkesen, felfegyverkezve, abban a biztos tudatban, hogy most engedelmeskednek. De megverik, s elkergetik őket a hegyen lakók.

Az engedelmesség lényege, hogy nem akkor, s nem abban engedelmeskedem, amiben s amikor kedvem van, hanem abban s akkor, amikor megmondja azt Isten! Nincs válogatás a parancsolatok közül sem!

A gyermek túl kicsi ahhoz, hogy Isten akarata szerint éljen,

…majd később,

A diák túl gondtalan, hogy Istent keresse,

…majd később,

Az ifjú túl szerelmes, hogy Isten dolgaival foglalkozzon,

…majd később,

A felnőttnek túl sok feladata van, hogy Istent megszólíthatná,

…majd később,

Az öreg túl van már azon, hogy Isten akaratát keresse,

…már késő.

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

4Móz 13,25–33

Ha valaki megkérne, hogy jellemezd magad öt jó és öt rossz tulajdonsággal, kevésnek éreznéd vagy soknak? Honnan ismeri meg az ember magát?

Hármas jelzőrendszerünk van: mások véleménye (szülők, nevelők megjegyzései, dicséretei, barátok jellemzései), önmegfigyelés és Isten kijelentése.

Az ember lassan beméri magát – jobb vagyok, mint ez, okosabb vagyok, mint az, csúnyább vagyok, mint… stb. Viszonylatokban gondolkodik önmagáról, s szinte csak olyan információ­kat hajlandó meghallani, melyek azt erősítik. Pedig talán épp ellenkezője lenne igaz, ha azt is elhinnénk, amit Isten mond rólunk. Mert Isten kijelentése sokszor szemben áll addigi ismereteinkkel!

Izráel fiai olyannak látták magukat, mint a sáskák, Anák fiai­hoz képest, s ezért semmit sem mertek tenni. Nem vették figyelembe Isten „szorzószámát”, mely az Ő ígérete!

Nem az számít, hogy KI vagyok, hanem, hogy KIÉ vagyok – mondta egy XX. századi teológus, D. Bonhoeffer.

A hit nem nyugalmas birtoklás, hanem állandó döntés és előrehaladás az Isten útján.

Csanád Béla

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Zsolt 144

A „ne imádd”, úgy is fordítható: ne borulj le, a „ne tiszteld” pedig = ne szolgálj mást! Ezért Izráel népe sosem volt hajlandó leborulni egyetlen ember vagy szobor előtt sem, csak Isten előtt.

A leborulás mozdulata – a megadásé. Ha valaki előtt leborulok, az azt jelenti: „azt tehetsz velem, amit akarsz”. Ilyen átadás igen nagy mértékben megnöveli a másik hatalmát, s az én kiszolgáltatottságomat.

A szolgálat – alárendelés. Valaki más akarata szerint cselekszem. Pál szívesen használta magára nézve a „rabszolga” kifejezést, mert Jézus megvásárolta őt a bűn szolgaságából, hogy örök élete legyen. Ezért ő hálából felajánlotta neki életét, szolgává tette magát. Így szabadon és szeretettel szolgálta Urát.

Az ember imádatra, szolgálatra termett. Ám nem mindegy, hogy kinek szolgál. Magamat szolgálom, vagy másoknak rendelem alá magam: reklámok, divathajhászás befolyásolnak? Az ember – az egyéniség hangsúlyozása mellett – tömeggé vált a vizuális kultúrában, s ezzel befolyásolhatóvá is. Ne a láthatót imádjuk!

Atyám, Krisztus nevében add meg nekem, hogy testem egyedül a Te akaratoddal mozduljon, vagy váljék mozdulatlanná.

Hogy lelkem, világosságod fényében, gondolatait egyedül a Te igazságod szerint rendezze.

Hogy szeretetem Isten szeretetének emésztő lángja legyen bennem, s egyedül Isten iránt lobogjon.

Simone Weil

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Ézs 42,5–13

Az ember szemét, szívét betölti mindaz, ami körülötte van. Ezek alapján gondolkodik, viszonyít, értelmez. A körülöttünk levő világ valóban tele van csodákkal – elég mostanában egy krókuszra rácsodálkoznunk.

De mindezek az anyagi valósághoz tartoznak, s a világ mérhetetlenül több, mint a benne lévő anyagok összessége! Hiszen, ha az udvarra összehordunk egy teherautónyi téglát, cserepet, faanyagot, s veszünk néhány zsák cementet, meszet – attól az még nem lesz ház! S ha ház lesz belőle, az sem magából az anyagból következik, hanem az építőből, annak gondolatából, tervéből, tudásából, ötleteiből. És még mennyi variáció áll rendelkezésre, nagyságban, beosztásban, hasznosságban, szépségben…

Az égben, földön, vízben élő minden teremtmény anyagában ugyanaz, mint a körülötte lévő élettelen világ – mégis micsoda különbség!

Minden, ami körülöttünk van, emlékeztet a Teremtőre, de nem hordozza Isten képét, hogy azt imádhatnánk. A természetet Isten formálta, de az nem Ő maga! A teremtettség létezésének önmagában semmi értelme, csak ha a Teremtőre mutat, hiszen az anyag csak eszköz, sohasem cél!

Ha az ember az anyagban hisz, akkor Isten kiszolgáltatja őt az anyagnak, de ez szükségszerűen magával hozza a testiséget.

„Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett.” (Róm 1,25)

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Zsolt 104,1–9

Az ember azt érzi igazán a magáénak, aminek magalkotásában valamilyen mértékben részt vett. S egyik legnagyobb sikere, ha ezt mások is értékelik.

Amikor embereket dicsérünk, dicsőítünk, akkor mindig nagy veszélybe kerülnek. Eltolódhatnak a mértékek, és értékesebbnek látunk egyeseket, mint másokat. S az ember a sikert nem sokáig képes elviselni. Eltorzul tőle.

Ugyanakkor a legnagyobb Alkotót, aki ezt a világot létrehozta, a legnagyobb Művészt, aki a szépséget elrejtette az arányokban és színekben, adott szemet ezek meglátására; s a legnagyobb Feltalálót, aki a teremtmények végtelen gazdagságával ajándékozta meg ezt a Földet – Őt nem dicsérjük? Amikor felfedezünk valamit, csak azt „fedezzük fel”, ami már régen készen van; amikor építkezünk, azokat a törvényszerűségeket használjuk, melyeket a nagy Építőmester gondolt ki.

Isten dicsőítése teheti helyére a MÉRTÉKET. Az Ő hatalmasságához képest minden emberi nagyság eltörpül. Ha ezt megtanuljuk, akkor tudunk egymásért is hálásak lenni a Teremtőnek, s az irigység helyére a kölcsönös tisztelet léphet. Ezért parancsolja: „Ne csinálj magadnak faragott képet!”

Különös dolog egy hegytetőről megnézni egy falut, repülőgépről egy hatalmas várost, vagy az űrből a Földet. Hol is vannak az emberek? Mint apró hangyák, vagy alig látható porszemek. És Isten nem eltapossa őket, hanem eljön és szenved értük, hogy megmenthesse mindnyájukat…