Napi áhítat Archívum - Oldal 27 a 31-ből

Mindenben, mint Isten szolgái

2Kor 6,1–10

Egyértelmű figyelmeztetés: „úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét”! A „hiába” szó önmagában hordozza az ítéletünket. Olyan, mintha valaki maga alatt vágná a fát.

Bármi érhet minket is, mint minden embert. Nem vagyunk védettek semmiféle veszedelemmel szemben. Egyetlen lehetőségünk van: mindenben, mint Isten szolgái ajánlani magunkat. A felsoroltak sok hullámvölgyet és hullámhegyet takarnak. Ám ugyanúgy világosan üzenik azt is, hogy nem kell a körülményekkel együtt változnunk, nem élhetünk kaméleonként. Egyik társaságban így, a másikban úgy. Vasárnaponként keresztyénként, hétköznap, diáktársaink között világiként.

„Mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.” Isten szolgái nem birtokosok, hanem sáfárok. Nincsen semmijük, mert mindent kaptak, s mindezzel el kell számolniuk. Aki többet kapott, az többel is számol el. Minden csak időlegesen van ránk bízva. Ez lehet biztatásunk, hogy ne keseredjünk el a veszteségen, de lehet figyelmeztetés is, ha túlságosan ragaszkodunk valamihez.

Kibírnád-e ezt az új évet új ruha nélkül, ha ezzel öt éhező gyermek életét menthetnéd meg egy másik országban? Tehetsz-e valamit a környezetedben levő elesettekért, hajléktalanokért, árvákért? Ki van rád bízva?

Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni.

Antoine de Saint-Exupéry

2024-02-17

Nekünk adta a békéltetés szolgálatát

Napi áhítat

2Kor 5,16–21

Pál azt mondja: „mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint” – ez az első feltétel már rögtön nem működik, mert nagyon jól tudjuk a másik minden rossz tulajdonságát, őrizgetjük, s ahol tehetjük, felrójuk. Ismerjük a szavajárását, a gesztikulációját, s elegünk van belőle. „Ha ő nem lenne, egész jó lenne a közösség!” – gondoljuk magunkban.

Pál azonban folytatja is: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” – új ismeretekre kell eljutnunk! Ismerhetem úgy is a másikat, hogy mi mindent bocsátott meg neki Jézus Krisztus. Ismerhetem úgy is, hogy tudom, mit küszködik a maga régi természetével, és sajnálhatom, hogy nehezen formálódik a véső nyomán. Ő maga okozza magának a legnagyobb szenvedést!

„Reánk bízta a békéltetés igéjét” – azaz feladatunk nem a ráolvasás, nem a folytonos emlékeztetés, nem az orrára koppintás, hanem az érte való könyörgés, a szeretettel szóló szelídség, a négyszemközt beszélgető, kérdező testvéri szeretet.

Ezt csak úgy tudjuk gyakorolni, ha már világosan tudjuk, hogy nekünk mennyit engedett el a mi Urunk ahhoz, hogy ne legyünk adósai (Mt 18,21–35).

A szeretetet az ember sohasem pótolhatja, míg a szeretet minden mást pótol.

P. Matteo

2024-02-16

Krisztus szeretete szorongat minket

Napi áhítat

2Kor 5,11–15

A régi rómaiak használták azt a képet a katonák felkészítésénél, hogy egy nyílvesszőt el lehet törni, de egy köteget aligha!

Így szorulunk mi össze, Isten gyermekei Jézus kezében. Szeretettel szorongat minket, mert rá akar venni követésére, de szorongat, mert más szóból nem értünk. S a „szorongatás” a másik által is történik.

Nem tudunk egymás nélkül keresztyének lenni! Szükségem van arra, ahogyan te vagy keresztyén! Szükséged van rám, hogy el ne tévedj az igék között a magad esze szerint. Ebben a szorosságban nem mi válogatjuk meg, hogy kik lesznek sorstársaink! Nem mi válogatjuk össze a gyülekezetet! Ő szorít össze velük, hogy szeretetével megtanítson egymás szeretetére.

Hogy sikerülhetett ez az első keresztyéneknek? Mert hatalmas szeretettel kötelezték el magukat Krisztushoz, s ebbe a szeretetbe hívogattak másokat is. Ne csüggedjünk hát egymás képmutatása, különbözősége miatt, hanem tanuljuk naponta egymást jobban szeretni!

Krisztus irántunk való szeretete szorítson annyira, hogy ebben a szorosságban szeressük Őt, s szeressük a mellénk szorulókat!

Egy idős hívő ember így fogalmazta meg: „Meg kellett tanulnom, hogyha hitemet gyémántnak tekintem, akkor ahhoz az én Uramnak kemény vésőket kell használnia.”

2024-02-15

Hitben járunk, nem látásban

Napi áhítat

2Kor 5,1–10

Egy régi mondás jutott eszembe az igét olvasva: „Ha csalódni akarsz, nézz másokra, ha csüggedni akarsz, nézz magadra, ha bízni akarsz, nézz Istenre!”

Nem szívesen vesszük tudomásul, hogy ez a Föld itt még nem a mennyország. Elvárnánk, hogy mások tökéletesek legyenek a szeretetben, hogy ne legyenek közöttünk sóhajtozók, hogy varázsütésre rendbe jöjjenek a dolgok.

Most azonban még távol vagyunk az Úrtól, ez az élet még csak reménységében hordozza az örök életet. Keveset látunk, sokat kell hinnünk. Hogyan éljünk hát? „Hogy kedvesek legyünk Neki” – őszintén, leplezetlenül, alázatosan. Mert eljön a pillanat – s ez még a mennyországba való dicsőséges bevonulásunk előtt lesz –, amikor meg kell állnunk ítélőszéke előtt, hogy számot adjunk felesleges szavainkról, gonosz gondolatainkról, fékezhetetlen indulatainkról.

Reménységünk az, hogy aki már most magára veszi az ítéletet, akinek az élete naponta Isten mérlegén, bocsánatában egyensúlyozódik, az kegyelemből tartatik meg.

Nem cselekedeteinkből élünk, hanem abból, hogy cselekedeteink megbocsáttattak.

Karl Barth

2024-02-14

Minden értetek van!

Napi áhítat

2Kor 4,15–18

Egy gyermek mindig felfelé néz, mert körülötte csupa felnőtt van, akiktől várja élete biztonságát, keresi bennük a szeretetet. Egy felnőtt sokszor a körülötte levőkre néz, mintha most is tőlük várná el ugyanezeket, s meg kell, hogy lepődjön, mennyire „kicsik”, akiket ő oly hatalmasaknak gondolt. Egy idős ember pedig újra felfelé kezd nézni, mert ő már tudhatja, minden csak azért történt egykor, hogy a „kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére”.

Rengeteget változunk életünk során, sok mindent elhagyunk, és sok minden elhagy minket. Külső emberünk is megromlik, de a belső újulhat napról-napra. Hogyan? Úgy, hogy átértékelődnek a dolgok. A „pillanatnyi könnyű szenvedések” perspektívát kapnak az „örök élet dicsőségére” nézve.

Megtanulunk a láthatatlanokra nézni, amik még feljebb vannak, mint az emberileg nálunk erősebbek, tapasztaltabbak. Megtanuljuk Isten céljait keresni életünk eseményeiben: nem az okokat kutatva, hanem a célt, az Isten dicsőségét.

Egy darázs repült be a konyhába. Nem akartam megölni, de azt sem, hogy bennmaradjon. Neki sem volt jó benn, hiszen elvesztette szabadságát. Azt találtam ki, hogy egy nagy gyufásdobozzal elkapom, visszaviszem az ajtóhoz, s ott kiengedem a szabadba. Vajon a darázs érezte-e a gyufásskatulyában a szabadulás eszközét…

2024-02-13

Hogy Jézus élete láthatóvá váljék

Napi áhítat

2Kor 4,7–11

Jézus élete úgy vált láthatóvá, hogy teste megtöretett, meghalt. Halálon át mutatta meg az életet. Mint a gabonamag, mely ha elhal, új életet terem (Jn 12,24), ha pedig nem hal el, akkor egymaga marad.

Amennyire igaznak tűnik ez olvasva a kényelmes szobában, annyira nehéz elviselni, amikor megtörténik valóságosan. Mi mindent kell átélnünk Pál szerint? „Szorongatást”, „kétségeskedést”, „üldözést”, „letiprást”. S ezt nem csupán a hitetlen világ részéről, hanem sokszor belül, a gyülekezetünkben is. Hitünk próbája ez. Az apostolt az késztette vallomásra, hogy a korinthusi gyülekezet megbírálta, megkérdőjelezte őt szolgálatában.

Megtöretett ezáltal, de nem csüggedt, hanem engedte, hogy láthatóvá váljék benne a Krisztus által nyert élet: szeretet, öröm, békesség. Tudott megbocsátani, sőt könyörögni azokért, akik meghurcolták. Ebben a látszólagos gyengeségben mutatva fel az igazi erőt, alázatot, szelídséget.

Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz; semmi sem nehéz annak, aki szeret. Semmi sem fárasztó a szelídnek, és semmi sem elérhetetlen az alázatosnak.

Clairvauxi Bernát

2024-02-12

Mennyire fontos nekünk a kényelem?

Napi áhítat

Zsolt 106,24–25

Valakit egyszer megkérdeztek, hogy mit tartana meg a civilizációból, ha egyetlen dolgot választhatna. Azt felelte: „A meleg vizet.” Mi vajon mit választanánk?

Izráel a „házat” akarta választani a sátor helyett. A ház a biztonság jelképe, a sátor a kiszolgáltatottságé. Inkább kívánták az egyiptomi házat, mint a pusztai sátorozást. Ismerjük be, hogy egy hétig nagyon kellemes tud lenni a sátorozás, de egy egész nyáron, vagy egy egész évig…, s 40 évig?

Nem véletlenül lázadoztak a pusztában! Nagyon kellemetlen, ha az ember ki van téve a szomjúságnak, éhségnek, homokviharoknak, ellenségnek…

Egyiptom azonban a szolgaság helye volt a választott népnek. Kényelmes ugyan, de szolgaság. S életük a fáraó kegyétől függött.

Vajon mi mit választunk? A szabadságot a kiszolgáltatottsággal együtt, vagy a szolgaságot, de kényelmesen? Gondoljuk csak végig, hogyan döntött népünk, családunk különböző helyzetekben? Hányszor szült megalkuvást a kényelem szeretete?

Szélesre tárt karokkal kér bennünket, hogy teljes bizalommal hagyatkozzunk rá, mert egyedül Ő teszi életünket emberivé, s segít, hogy meghívásunk értelmében az Ő képére teremtett szabad istengyermekek legyünk. Krisztuson kívül nincs szabadság.

H. Boulad

2024-02-11

Mi a te „Egyiptomod?”

Napi áhítat

Zsolt 105,16–38

Egyiptom, mint a kísértés, vagy éppen a megőrzés helye, végigkíséri Izráel egész történetét. Az ókorban nagyhatalom, az egyik legkülönlegesebb ország, tele csodákkal. Máig csak érteni próbáljuk építkezésüket, vallásukat, gazdagságukat.

A fáraón keresztül Isten már József idejében is megmutatja, hogy Egyiptom az Ő eszköze, hogy szolgálja céljait. Itt tartja népét, míg felnövekednek, s nagy néppé lesznek. De a később bekövetkezett rabszolgaság nem célja, ezért a megfelelő időben a választott népnek ki kell jönnie ebből az országból.

Egyiptom tehát nem jó és nem rossz. Eszköz, amelyet nem szabad imádni az eszköz használója helyett, de nem szabad lenézni sem, mert Isten eszköze. Így lesz jelképpé: minden olyan dolog szimbólumává, mely időlegesen adatik az embernek haszonra, de amelytől el is kell szakadnia, ha Isten helyébe nőne, s ezzel tönkretenné életének célját.

Mi lett számunkra „Egyiptommá”? Mi az, amit csodálunk, ahová menekülünk, ha bajunk van, s amit azután „megmentőként” emlegetünk Isten helyett? Lehet, hogy minket is ki kellene már szabadítani valahonnan?

„Mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (2Pét 2,19)

2024-02-10

Valahonnan kifelé…

Napi áhítat

2Móz 15,1–18

Isten útja először valahonnan kifelé vezet. Ki az addig megszokott dolgokból, ki a szülői házból, ki a saját álmokból, tervekből. Ki, valahonnan kifelé. Mert először „ki” kell jönnünk ahhoz, hogy követni tudjuk Őt. A tanítványok elhívása is erről tanúskodik, de az egyház görög elnevezése is: ekklézia = kihívottak (közössége).

A parancsolat elmondja ebben Isten munkáját is: „kihoztalak téged”. Mert Ő nagyon jól tudja, hogy milyen nehezen mozdulunk ki abból, amiben vagyunk. Ezért hív. Magához hív, mint a kisgyermeket a szülők, amikor járni tanul, hogy el merjünk indulni. Nem céltalanul kell otthagyni mindent, hanem azért, hogy elhívatásunkat teljesíteni tudjuk.

Ha túlságosan erősek a „kötelékeink”, még el is szakítja őket. Csodákon keresztül szólít meg, vagy veszteségeken keresztül, hogy valahogy elinduljunk tespedő, céltalan, ülő vagy álló helyzetünkből.

„Kihoz” minket. Minél hamarabb megértjük célját, s keressük akaratát, annál több az esélyünk arra, hogy értelmes életet éljünk. Izráel népe nagyon nehezen „szakadt ki” Egyiptomból, újra meg újra megkérdőjelezte a kijövetel szükségességét – s így értelmetlenül pusztultak el mind egy nemzedéknyien.

Legyen ez számunkra intő példa, ahogyan mi is példává leszünk mindazoknak, akik körülöttünk élnek.

Lefegyverző hadműveletedben

naponta megadom magam.

Biztonságot csak tenyeredben,

békét csak tetőled, Uram.

Miklya Zsolt

2024-02-09

Aki hisz Őbenne…

Napi áhítat

Jn 3,16–18

Mit jelent hinni? Hogyan kell? Van-e benne növekedés? Aki hisz egyszer, az attól kezdve már mindig fog hinni? El lehet-e veszíteni? Mit kell tenni érte, hogy hihessünk, vagy egyszer csak „elér” minket Isten ajándéka?

A hit lényege, hogy mindig minden mozgásban van. Nincsenek lehetetlen dolgok, nincsenek reménytelen emberek. Hinni annyit jelent, hogy kaput nyitok Isten előtt, hogy megragadjon engem, s cselekedjen velem. Vegye kézbe a dolgaimat, irányítsa imádságaimat, legyek erejének eszköze mások életében. Ezért a hit folyamatosan növekszik. Lényege szerint tehát elveszíthetetlen.

Jézus neve annyit jelent: szabadító. Ez cselekvésének lényege: szabadítás minden megkötözöttségtől, előítélettől, elvárástól, hamisságtól, nyomorúságtól. Aki hisz benne, az átélheti szabadítását, akár naponként. Ez erősíti a kegyelemben és az engedelmességben.

Hinni tehát annyit jelent, hogy bekapcsolódhatunk a hatalmas tömegbe, akik viszik a lángot minden koron, minden nemzeten át, hogy elérkezzen a nagy nap, a győzelemé. Ahogyan az olimpiai lángot viszik városról városra, s hívnak mindnyájunkat, úgy kell Isten gyermekeinek is világítani a maguk útján, s hívogatni másokat a Jézus Krisztusban való hitre.

Amennyit hiszel, annyi a tied.

Füle Lajos

2024-02-08