Üzenet – Téma:

* Isten gondoskodása a pusztában is meg­tapasztalható.
* A harag, az indulat meggondolatlan sza­vakhoz, tettekhez vezet. Ezzel Istennek sem adjuk meg a kellő tiszteletet.

Előzmények:

A sivatagi vándorlás 38 évéből csupán néhány esemény van leírva. Pl. Kórah, Dátán és Abirám lázadása, melynek során sokan haltak meg. Végül Izráel népe újra Kádes-Barneához érkezett.

Történet:

Amikor az izráeliták hosszú évek vándorlása után a Cin-pusztájában lévő Kádesbe* értek, meghalt Mirjám, Mózes és Áron nővére. Pontosan nem tudjuk hány éves volt, de valamivel idősebb lehetett 130 évesnél. Kádesben temették el. Ő sem látta az Ígéret földjét, pedig nem voltak már messze tőle.

Az év első hónapja volt, a páskaünnep napjai közeledtek. A nép megszomjazott, mert az évnek ebben a szakában Cin-pusztájában nem lehetett vizet találni.

A tömeg összegyűlt Mózes és Áron ellen. Nem lett volna csoda, ha köveket ragadnak, hogy megkövezzék Mózest és Áront. Ilyen már korábban is volt. Egyelőre azonban csak zúgolódtak. (Figyeljünk arra, hogy ezek az emberek az előző elbeszélésekben még csak gyerekek vagy ifjak voltak!)

Ahogy már gyakran történt, most is panaszár zúdult a vezetőkre: „Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak!” Valószínűleg a kádes-barneai esetre, valamint Kórah, Dátán és Abirám lázadására is gondoltak. Mindkét alkalommal több ezren haltak meg büntetésképp. „Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?!” Kádes terméketlen hely, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma nincs …még víz sincs!

Az utóbbi természetesen komoly probléma. Víz nélkül minden és mindenki elpusztul. Ám a hang, amellyel panaszkodtak, tulajdonképpen az Úr elleni lázadás hangja volt.

Mózes és Áron erre leborultak a gyülekezet sátránál.

Az Úr dicsősége, a felhőoszlop alászállt. Isten megparancsolta Mózesnek, hogy vegye a botját, és gyűjtse össze az embereket a szikla körül, majd Áronnal együtt parancsoljanak a sziklának, s az vizet ad. (Az Úr itt nem mutatott egy meghatározott sziklára, amint azt Refídímben tette. Ott megnevezte a „Hóreb szikláját” – 2Móz 17,6.)

A sziklához érve Mózes dühösen fordult a néphez. A „legalázatosabb ember a földön” (4Móz 12,3) most távol volt az alázattól. Belefáradt a nép lázongásába.

„Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?”

Nézzük meg alaposan ezeket a szavakat! Mózes a népet jogosan nevezi „lázadóknak”. Úgy viselkedtek, mint az oktalan állatok, akik nem akarnak gazdájukra hallgatni. A nép rászolgált erre a megszólításra, mégis, Mózes szavaiból hiányzott a szeretet.

S azután: „Fakasszunk-e…” Mózes eltér az Úr parancsától. Ők fognak vizet adni a népnek… Bár kérdés formájában fogalmaz, Mózes a nép előtt mégsem adta meg az Úrnak azt a tiszteletet, ami jár. Áron is egyetértett vele ebben.

Majd Mózes kétszer ráütött Isten botjával a sziklára. Rosszul használta Isten min­denhatóságának szimbólumát! Rögtön víz fakadt a sziklából, pontosan úgy, amint Masszánál és Meribánál. Érdekes! – mondhatjuk. Csak parancsolniuk kellett volna, hogy víz fakadjon… Ehelyett ráütött, és mégis jött a víz! Igen, az Úr Mózest és Áront nem hagyta cserben. Mi lett volna, ha a botütés után nem jött volna víz? Ha ők nem tisztelték is az Urat, az Úr tisztelte őket! Ez is az Ő hűségének egyik bizonyítéka. Nem hagyta cserben a népét. Bűneik ellenére Ő betartotta ígéreteit. Mi is szilárdan hihetünk Benne. Mózes kétszer is ráütött a sziklára, mert indulatos volt. Az első ütés után nem is várta, hogy víz fog jönni a sziklából. Az indulat is egyfajta bűn, nem „szent harag” volt, ami itt elragadta. (Vö. Jak 1,20: „Az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát”.)

Miközben a nép itta a csodás vizet, az Úr Mózessel és Áronnal beszélt tettükről.

Nem bízták rá magukat, nem tartották szentnek az izráeliták szeme láttára! Az lesz a büntetésük, hogy nem ők vezetik be a népet Kánaánba.

Mózes és Áron nem bíztak abban, hogy az Úr vizet ad a sziklából, ha csupán meg­parancsolják. Ez volt az első bűnük. A második az, hogy megrontották az Úr szentségét a nép előtt. Nem nekik, hanem az Úrnak kellett volna adni a dicsőséget. Ezzel a bűnnel találkozunk akkor is, amikor Dávid megszámláltatja a népet (2Sám 24). Ő maga ismerte el utána, hogy ezzel igen vétkezett (10. v.). Itt látjuk, hogy az Úr a vezetők bűnét keményebben számon kéri. Nem számította be enyhítő körülménynek, hogy éveken át annyit kellett bajlódniuk a néppel; érthető, ez egyszer kudarcot vallottak. Nem, a bűnt sose lehet kimagyarázni. Mózes és Áron oly sokáig éltek az Úr közelében, „jártak Istennel”, ahogyan Énók is (1Móz 5,24); az Úr úgy beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél. Minél közelebb él valaki Istenhez, annál súlyosabb, ha visszaél a nevével.

Vajon ezt a bűnt nem bocsátja meg az Úr? De megbocsátja, ami viszont nem jelenti azt, hogy a megbocsátott bűnnek nem lesz büntetése. (Lásd Megjegyzések: „bűn-büntetés-meg­bocsátás”.) A büntetés pedig az, hogy ők a népet nem vezethetik be Kánaánba.

Nem olvassuk, hogy a két testvér reagált volna erre. Ám később Mózes megkérdezte, hogy vajon nem mehetne-e be mégis az országba. Az Úr válasza így szólt: „Ne beszélj hozzám többet erről a dologról!” (5Móz 3,25–26)

A sziklából fakadt vizet újra „Meribá”-nak* (perlekedés) nevezték, mivel az izráeliták pereltek az Úrral. Gondoljunk a másik vízfakasztásra a Sínai-hegynél! Az a perlekedés nem Mózes és Áron bűne lett, hanem a népé, amelyik tette.

Mózes, aki maga írt beszámolót erről az eseményről, ezekkel a szavakkal fejezte be följegyzését: „Ő megmutatta nekik, hogy szent.” Ebből látszik, hogy megadta az Úrnak a tiszteletet. Ő adott vizet a sziklából, nem Mózes vagy Áron!

Jegyzetek:

Kádes, a Cin-pusztájában – Nem azonos a Párán pusztájában lévő Kádes-Barneával. Az események során kiderül (Móz 20,14kk), hogy a nép Edóm határára érkezett meg. Nem sokkal utána meghalt Áron Hór hegyén. Kádesnek tehát e hegy közelében kellett lennie, Edómtól keletre (4Móz 20,22). Cin jelentése: „sík föld”.

Meriba – Vö. Masszával és Meribával (2Móz 17,7: „kísértés” és „harc”; 52. lecke).

Énekek:

Református énekeskönyv: 6:1; 78:8; 206:1.3; 263:1–3; 424:1; 479:3
Jertek, énekeljünk: 145:1; 161:1; 228; 229
Harangszó: 43; 44; 52:3–4
Dicsérjétek az Urat!: 4; 8; 41; 53:3–4; 87:3; 161
Erőm és énekem az Úr: 19; 33; 53:3; 112:2; 121

Megjegyzések:

Még mit se tanultak… – Az izráelitáknak már majdnem 38 év vándorlás van a hátuk mögött. Sokan meghaltak fiatalon. És most, amikor újra karnyújtásnyira a kánaáni bevonulás, még mindig ugyanolyan lázadók és ellenállók, mint korábban. Látjuk, hogy önmagától nem változik meg az ember; Isten végez csak benne teljes átalakítást a Szentlélek által.
Ezt a gyerekeknek is tudniuk kell. Ha olykor össze is szeded magad, újra beleesel ugyanabba a bűnbe. Fontos tehát a megtérésért való könyörgés is.

Bűn-büntetés-megbocsátás – Gyakran gondolják gyerekek és felnőttek is, hogy a megbocsátott bűnre nem következik büntetés. Sokszor ad ez okot félreértésre a nevelő és a gyermek között. „És most mégis intőt kapok?” Pedig milyen gyakran csak felületesen mondjuk: „Bocsánat!” – csak hogy elkerüljük a büntetést. Fontos, hogy beszélgessünk erről a csoporttal. Mózes és Áron bűne jó kapcsolódási pont ehhez. Másik példa lehet Dávid és Betsabé gyermeke, akinek Dávid bűnbánata ellenére mégis meg kellett halnia. De mennyivel több példát találni a Bibliában olyanokról, akik bocsánatot nyertek, s nem kaptak büntetést. Gondoljunk Zákeusra, a házasságtörő asszonyra vagy a tékozló fiúra!

Mózes és Áron tisztelete – Az Úr nem engedte őket megszégyenülni a nép előtt; tisztelte és elismerte őket mint vezetőket és mint szolgáit. Azt akarta, hogy hibáik ellenére is Őt tiszteljék bennük.
Erről szóló példatörténet a gyerekeknek:
Egy öreg pap egyszer valami nagyot vétett, amiért felfüggesztették szolgálatából. Egy darabig nem prédikálhatott. Amikor ez a pap egyik korábbi gyülekezetében a lányánál lakott, vasárnap el akart menni a templomba. Mivel nehezen járt, szerette volna, ha valaki elkíséri. Senki sem akart vele menni; lánya és veje sem; szégyelltek vele mutatkozni.
Egy fiatalember azonban vállalta, hogy vele megy. A templomba igyekezők mind elfordították a fejüket. Nehéz út volt ez a fiatalember számára, az idős pap számára még nehezebb. És az egész istentiszteletet is végig kellett várni, a végén pedig hazakísérni. A fiatalember sose fogja elfelejteni ezt a délelőttöt…
Az emberek elfelejtették, hogy a lelkész Isten szolgálatában állt. Hibája ellenére tiszteletet érdemelt volna mennyei Ura miatt.
Egy másik példa: Ha egy apa vagy anya valami rosszat tesznek, ennek ellenére szülői voltuk miatt tisztelni kell őket (lásd Sém és Jáfet viselkedését a részeg Nóéval szemben; 1Móz 9,20–23).

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Emberismeret (Osztályfőnöki)

• Haragból, indulatból fakadó meggondolatlan szavaink, tetteink és azok következményei. Hogyan lehet indulatainkon uralkodni? (** ***) A témához kapcsolódó életjátékok. (***)

Történelem / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki)

• A hatalom képviselőivel szembeni helyes magatartás. Problémás kérdések történelmi példákon keresztül: Van-e helye a polgári engedetlenségnek? Mit tegyünk a zsarnok hatalommal szemben? (***)

Magyar nyelv és irodalom / Dráma

• A vízhez kapcsolódó találós kérdések. (*)
• Közmondások gyűjtése és magyarázata a harag témakörében. Összehasonlításuk bibliai mondásokkal. (** ***)
• Elbeszélő fogalmazás írása a haragról megtörtént mai eset alapján. Választható cím a közmondások közül. (**)
• Mai élethelyzetek dramatizálása meggondolatlan és meggondolt szavainkhoz, tetteinkhez kapcsolódva. (***)
• Egy részlet megismerése Sinka István: Mózes víz után kesereg c. verséből. Beszélgetés a vers kapcsán a pásztorélet és a pásztor, mint vezető nehézségeiről. (***)

Matematika

• Vízmennyiségek összehasonlítása: kevesebb-több, edénysorozat az ürestől a teliig. (*)

Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)

• Mikor van hőség, szárazság? A víz szerepe nyári melegben. A víz felhasználása. Honnan nyerjük az ivóvizet? (*)
• Karsztvidékek jellemzői, felszín alatti vizei. (***)

Technika / Vizuális kultúra (Rajz)

• Papírpohár hajtogatása. (*)
• Térbe állítható papírmakett készítése a bibliai történethez. Műveletek: nyírás, hajtás, ragasztás. (**)

Vázlat:

Cin pusztája
Mirjám halála

szomjúság
lázadozás
Mózes és Áron
beszélni – ütni
víz (Meriba=harc)

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

 

Üzenet:

* Nehéz helyzetben hitbeli bizalom vagy bizalmatlanság?

Előzmények:

Mirjám és Áron Mózes ellen lázadt Hacérótban, kétségbe vonva vezetői szerepét. Mirjám átmenetileg bélpoklos lett, és hét napig a táboron kívül kellett maradnia. Majd továbbment a nép Párán pusztájába.

Történet:

(vö. 5Móz 1)

Az izráeliták fölverték sátraikat és a szent sátrat Kádés-Barneában, Párán pusztájában, Edómtól nyugatra. Kánaán földje most már egészen közel került. Az örömteli bevonulás az Ígéret földjére rövidesen megtörténhet majd.

Az Úr szavára Mózes férfiakat küldött Kánaánba, hogy kémleljék ki azt a földet, vajon milyen útvonal lesz a legjobb a népnek, milyen városok vannak ott.

Mózes minden törzsből egy férfit választott ki erre a feladatra, akik közül kettőt külön is megemlítünk: Hóséát*, Nún fiát, Efraim törzséből, akit Mózes Józsuénak nevezett el. Meg Kálébet, Jefunne fiát, Júda törzséből.

A tizenkét ember a következő parancsot kapta: először a déli hegyekbe menjenek, onnan áttekinthetik az egész országot. Majd menjenek végig az országon, és figyeljék meg jól annak lakóit, városait, hadseregeiket. Lakhelyeiket fallal veszik-e körül, vannak-e megerősített városaik? Milyen a föld, termékeny vagy terméketlen, sok fa van-e vagy kevés. Hozzanak a föld terméséből is, hogy mindenki saját szemével lássa a föld gazdagságát. Ez azt jelentette, hogy nem maradhattak a hegyek közt, hanem a völgybe is le kellett ereszkedniük. Éppen a szőlőszüret kezdetén.

A kémek végigjárták az országot Cin pusztájától (amit Kádés pusztájának is neveztek, Kánaántól délre) egészen Rehóbig (kánaáni város északnyugaton), majd keletre mentek, és a Jordán völgyén át Hebrón régi városába, ahol Ábrahám lakott. Ebben a városban óriásokkal találkoztak, Anák fiaival*, aki bizonyára ismert óriás volt. A nevüket is megjegyezték: Ahiman, Sésaj és Talmaj.

Hebrón közelében az egyik völgyben szőlőskertet találtak. Levágtak egy óriási fürtöt, hogy elvigyék a várakozó népnek. Később Eskólnak nevezték el ezt a völgyet, ami „szőlőt” vagy „szőlőfürt”-öt jelent.

Negyven nap múlva tértek vissza. A szőlőfürtön kívül többféle gyümölcsöt is hoztak. Beszámoltak róla, hogy valóban tejjel és mézzel folyó az az ország. De… már lakott terület, erős nép lakja, nagy, erősített városokban. Beszéltek Anák fiairól is. Majd fölsorolták, milyen népek lakják a földet: délen amálékiek, akik Izráel ellenségei (vö 2Móz 17; 52. lecke), hettiták, jebúsziak és emóriak az ország közepén a hegyekben, és kánaániak a tenger és a Jordán partján.

Ez nem csengett túl optimistán. A nép félni kezdett, és szembefordult Mózessel. Káléb csillapítani próbálta őket. „Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele (az országgal és lakóival)” – mondta. A többi kém másképp vélekedett. „Nem tudunk az ellen a nép ellen menni, mert erősebb nálunk.” Még félénkebbé és zavarodottabbá tették a népet azzal, hogy az Ígéret földjét félelmetesnek állították be. „Az a föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, olyan föld, amely megemészti lakosait!” Ez azt jelenti, hogy az ott lakók békétlenek, sokat háborúznak egymással (vö. 3Móz 26,38 és Ez 36,8–15). Erős túlzásokra is vetemedtek: „A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberekből áll”, akikkel összehasonlítva a zsidók csak sáskák! (Megj.: Józsué magatartásáról a 4Móz 13-ban nem olvasunk, hanem a 4Móz 14,6–7-ből derül ki, hogy Káléb véleményén volt, és szilárdabban hitt Isten segítségében, mint maga Káléb.)

A táborban elkeseredett hangulat uralkodott. A nép háborgott, s egyben tanácstalanná vált. Átsírták az egész éjszakát csalódásukban és haragjukban: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában!” És: „Miért akar bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba?” Igen, most megtalálták a megoldást: „Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!”

Mózes és Áron megrendülve hallgatták a lázadó hangokat. Leborultak a nép előtt, úgy könyörögtek, hogy térjenek észre, s maradjanak hűségesek Istenhez. Feltűnő, hogy most nem imádkozott Mózes Istenhez. Úgy gondolta, hogy kárbaveszett fáradtság lenne?

Józsué és Káléb mellettük álltak, megszaggatták ruhájukat szomorúságuk jeleként. Ők is megpróbáltak a nép lelkére hatni: „A föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, igen-igen jó föld. Ha az ÚR kedvel bennünket, akkor bevisz arra a földre, és nekünk adja a tejjel és mézzel folyó földet. Csak az ÚR ellen ne lázadjatok, és ne féljetek a föld népétől, mert megesszük őket (azaz könnyen elbánunk velük). Tőlük eltávozott oltalmuk (vagyis nincs, ahová menekülhetnének), de az ÚR velünk van! Ne féljetek tőlük!”

Semmi sem segített. A lázadók ott tolongtak, hogy megkövezzék őket. Ekkor megjelent az Úr dicsősége a szent sátorban, az egész nép szeme láttára. A felhőoszlop aláereszkedett. Az Úr véget vetett a zendülésnek.

Mózes egyenesen a szent sátorhoz ment. Egyedül ő hallotta, amit az Úr mondott: „Meddig utál engem ez a nép, és meddig nem hisz bennem a sok jel ellenére sem, amelyeket közöttük tettem? Megverem dögvésszel, és elűzöm őket, de téged náluk nagyobb és erősebb nemzetté teszlek.” Az ítélet jogos. Mózes mégis védelmébe vette a népet. A nép és az Úr közé állt. Dip­lomata-észjárással emlékeztette Istent arra, hogy a pogányok mennyire örülnének Izráel pusztulásán, amit az Úr maga hajt végre. Azt mondanák, hogy az Úr nem tudta a népet Kánaánba bevinni! Pedig tudják, hogy Ő hozta ki a népet Egyiptomból, hogy újra meg újra megkegyelmezett nekik. Bár nem hagyja a bűnt büntetés nélkül, amikor az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen számonkéri. Mégis „most azért mutasd meg, Uram, hogy nagy a te hatalmad” – imádkozott Mózes az Úrhoz. Kérte, hogy bocsássa meg a nép hitetlenségét, ahogyan azt Egyiptomtól kezdve állandóan megtette.

Mózes feszülten várakozott. Az imádkozó egyedül állt a Mindenhatóval, a Bíróval szemben.

Az Úr pedig válaszolt. Igen, Mózes imádságára megbocsát a népnek. Ő valóban be fogja vinni a népet Kánaánba, de nem azokat, akik már tízszer is megkísértették. Pedig látták a jeleket és csodákat, mégsem hittek neki. Ők nem fogják látni azt a földet! „Senki sem látja meg azt azok közül, akik engem megutáltak.”

Mégis volt kivétel: „szolgám, Káléb” – és ahogy később látni fogjuk, Józsué –, mert ők az Úr követői maradtak. Ők bemehetnek arra a földre, ők és utódaik birtokba vehetik.

Majd szinte ironikusan hangzott az utasítás: Mivel amálékiek és kánaániak laknak a „völgyben” (a déli hegyvidék fölött); azért a nép másnap forduljon meg, és induljon a pusztán át a Nádas-tenger irányába.

Mózes tolmácsolta az Úr döntését, vagyis hogy a húsz évesnél idősebbek meg fognak halni a pusztában. „De gyermekeiteket, akikről azt mondtátok, hogy prédává lesznek, azokat beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet ti megvetettetek. De ti holtan hullotok el itt a pusztában. Fiaitok pásztorok lesznek a pusztában negyven esztendeig, és bűnhődnek a ti hűtlenségetekért. …Én, az Úr, megmondtam.”

Elhangzott az ítélet, de volt kivétel: Káléb és Józsué.

A tíz hitetlen gyáva kém azonnal szörnyethalt az Úr csapására. Így mutatta meg az Úr Izráelnek, hogy szava igaz. De még most sem akarták megalázni magukat és engedelmeskedni.

Másnap az izráeliták fölkapaszkodtak a hegytetőre: „Itt vagyunk, menjünk hát arra a helyre, amelyről az ÚR beszélt. Bizony, vétkeztünk!” Ez elég lakonikusan hangzott. Többé szó se essen hitetlenségükről és engedetlenségükről! Úgyis a pusztai halál vár rájuk, inkább vállalkoznak hát a kánaáni útra, a szörnyű népekkel és óriásokkal sem törődve. Csak Mózes álljon az élükre.

Mózes azonban le akarta beszélni őket az önfejű akcióról. „Miért akarjátok áthágni az ÚR parancsát? Nem fog az sikerülni! Ne menjetek, mert nem lesz köztetek az ÚR! Vereséget fogtok szenvedni ellenségeitektől! Hiszen az amálékiek és kánaániak ott vannak veletek szemben, és elhullotok fegyvereiktől! Mivel elfordultatok az ÚRtól, az ÚR sem lesz veletek!”

Mózes figyelmeztetése süket fülekre talált. A férfiak mégis fölmentek a hegy tetejére. Mózes és a szövetség ládája a táborban maradt, de ez sem tudta visszatartani a vakmerőket. Megrohanták a hegyet, s el akarták foglalni, de az amálékiek és kánaániak rátámadtak a rendezetlen seregre, és leverték az izráelitákat. A maradék menekült; az ellenség Hormáig üldözte őket (Hebrón közelében lévő település). Örült, aki megmenekült, és visszajutott a táborba.

Jegyzetek:

Hóséa, Hóseás – Ez a név körülbelül annyit jelent, mint Józsué, Józsiás és ennek görög formája, Jézus, azaz „megmentő”, „üdvösség”, vagy „Isten megment”. A Hóseás változat esetében a hangsúly inkább a megmentést kérésen van, a Józsuénál pedig a megígért megmentésen. Józsuét csupán a 4Móz 13,16-ban hívják Hóséának, ahol határozottan az áll, hogy Mózes őt nevezte Józsuénak. Ezzel azt jelezte, hogy a segítség biztos az Úrnál.
Másik két Hóseás: Hóseás próféta, Beéri fia, akinek próféciái az ún. kispróféták könyveinek a gyűjteményében szerepelnek. II. Jeroboám idejében prófétált. A másik Hóseás király volt Izráel tíztörzsnyi országrészében. Élának ez a fia bizonyára nem szerepelt megmentőként. Őt magát Peka ölte meg, amikor Izráel királyaként elvettetett. Ő volt a tíztörzsnyi ország utolsó királya.

Anák fiai és más óriások – A Bibliában máshol is olvasunk átlagon felüli méretekről. Az 5Móz 2,10–11-ben: az émiek „nagy, számos és szálas nép, mint az anákok. A refáiak közé tartoztak ők is, mint az anákok, csak a móábiak émieknek nevezték őket.” Korábban Móáb földjén laktak. Az ammóniak országában is laktak óriások, őket zamzummiaknak nevezték (5Móz 2,20–21). Óg, Básán (az óriások országa) királya is különösen magas volt: egyike a megmaradt óriásoknak; vas ágya 12 könyök (kb. 4,5 m) hosszú és 4 könyök (kb. 2 m) széles volt (5Móz 3,11). S persze ismert a filiszteus Góliát (1Sám 17: Góliát teljes magassága kb. 2,90 m), és más filiszteusok Gátból, pl. az a refáiaktól származó férfi, akinek kezén is, lábán is 12 ujj volt (2Sám 21,18–22).

Énekek:

Református énekeskönyv: 81:9–17; 130:3–4; 236:5–7; 274; 434:1–2; 462:1; 466:3
Jertek, énekeljünk: 162:1; 166; 169; 173; 177; 248
Harangszó: 43; 44; 49:5–7
Dicsérjétek az Urat!: 8; 19; 68; 69; 74; 75; 87:1–4; 154:1–2
Erőm és énekem az Úr: 56; 84:1; 126:1–2; 131:2–4

Megjegyzések:

Hitbeli bizalom – Józsué és Káléb (Káléb a szóvivő) hangoztatták bizodalmukat Istenben. A többiek féltek, álláspontjukat azzal próbálták alátámasztani, hogy a kánaáni helyzetet túlságosan veszélyesnek ábrázolták. Ezek voltak a hitetlenek. Káléb határozottan kiállt amellett, hogy semmi baj nem érheti őket, hiszen az Úr síkraszáll övéiért.
Mi kire hallgatunk? Hitetlenekre, vagy a hit hangjára? Hangsúlyozzuk: aki Istenben bízik, az végül nem csalódik.
Nem gondolhatjuk, hogy a tíz kém csupán óvatos volt. Nehémiás is az volt, és nagy körültekintéssel járt el, mielőtt jeruzsálemi útjára indult. Később, a külső támadások idején sem volt meggondolatlan. Sikerét így magyarázza: „Isten jó keze fölöttem volt.”
Ha a körülményekre figyelünk (óriások), elakadunk. Amikor Isten igéjében és ígéreteiben bízunk, akkor győzhetünk, és fogunk is győzni a nehézségeken, Jézus nevében. Így hat a hitbeli bizodalom.

Önmagunk választotta úton menni – Az Úr (a szövetség ládája) és Mózes nem mentek a támadó izráelitákkal. Az önmaguk választotta út nem volt tetszésére az Úrnak. A népnek ezt a figyelmeztetést a szívére kellett volna vennie. Amikor az Úr nem megy velünk, amikor tudjuk, hogy valami az Ő akarata ellenére van, inkább el se kezdjük.
Egy apa sokszor mondta, amikor a gyerekei a beleegyezését kérték valamihez, ami neki nem tetszett: „Én inkább nem tenném, gyerekek.” Ez gyakran elég volt, hogy visszatartsa őket. Ha apa nem találja jónak, inkább el se kezdjük.
Mózes, Isten szolgája és barátja sem ment velük. Ez elegendő jel lehetett volna. A figyelmeztetés ellenére végrehajtott tett kétszeresen is rossznak számít.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Emberismeret (Osztályfőnöki) / Dráma

• Hit vagy hitetlenség, félelem vagy bátorság nehéz élethelyzetekben, döntéshelyzetekben. Életjátékok. (** ***)

Magyar nyelv és irodalom / Dráma

• A bibliai történethez kapcsolódó szóbeli szövegalkotás képek segítségével. (*)
• A bibliai történet párbeszédes előadása bábok segítségével. (**)
• A bibliai történet párbeszédes részeinek dramatizálása. (***)
• A bibliai történettel analóg mai élethelyzet dramatizálása. (***)

Történelem

• A tizenkét kém Kánaánban – rajzos térképvázlat készítése a kikémlelt területről. (***)
• A kémkedés szerepe békeidőszakban és hadviselésben. Történelmi példák. A hírszerzés mai módszerei. (***)
• Kémkedés (felderítés) analóg történelmi helyzetben (honfoglalás): A fehér ló mondája. (***)

Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)

• Tájékozódás ismeretlen helyen. Egy ismeretlen terület felderítése a lakóhely környékén (séta, kirándulás). (*)
• Palesztina termesztett növényei, gyümölcsféléi régen és ma. (***)

Vizuális kultúra (Rajz) / Technika

• Mozgatható bábfejek készítése papírból: színezés, nyírás, hajtogatás, ragasztás; ill. sablonhasználat, önálló arckarakterek rajzolása. (**)
• „Óriásrajzok” – A bibliai történet egy-egy részletének megjelenítése rajzzal vagy festéssel: „óriás” szőlőfürt, „óriás” emberek. (**)
• Színes kompozíció készítése gyümölcsformákkal: rajz v. festés v. papírkivágás. (***)

Vázlat:

Párán
– 12 kém
– Eskól: szőlőfürt
Kánaán
– óriások (Anák fiai)
– erős városok

10 kém fél
Józsué és Káléb nem fél

Büntetés – mindenki meghal a pusztában (Józsué és Káléb kivételével)
40 évi vezeklés a pusztában
a nép engedetlen – mégis Kánaánba megy (legyőzik őket)

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet:

* Isten az emberekkel akar lakni.
* Az ószövetségi szertartások Krisztus áldoza­tára mutatnak.

Bevezetés:

Mózes a Sínai-hegyen az Úrtól utasítást kapott a szent sátor építésére. Az ott folyó istentiszteletet is a kapott rendtartás szerint tartották.
A legfontosabb utasításokat nyomon követjük, azok lelki jelentésével együtt.

A Szent sátor és az istentisztelet

Isten az emberekkel lakik

A szent sátor, majd később a jeruzsálemi templom, valamint a benne folyó istentisztelet jelezték, hogy Istennek gondja van népére, és közöttük lakik. Az Úr Jézus eljövetele vetett véget e látható jegynek. Hisz benne Isten „egész teljessége” lakozott testben (Kol 2,9). „Az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk.” (Jn 1,14 – Károli) Jézus úgy tanította a tanítványait, hogy aki Őt megismerte, tudja, milyen Isten: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Izráelnek egészen különleges szerepe volt. A föld népei közül egyedül ez a kicsi nép szolgálhatta az egyetlen Istent. Az Úr pedig őrizte népét, mint a „szeme fényét” (5Móz 32,10), és még most is úgy tesz. Így értünk meg valamit abból, hogy Izráel annyi gúny, irigység és üldözés között sem pusztult el.

A szent sátor felszerelése és az ott folyó kultusz lényegében Jézus Krisztus megváltó tettének előképe.

Isten szerette e népet, melyet Ábrahámban kiválasztott; ezért akart velük lakni. Ám ők ugyanolyan bűnösek voltak, mint a többi nép. Ezért Isten nem élhetett közösségben velük kiengesztelés nélkül. A sok állatáldozat azonban nem eredményezte az Isten és ember közötti megbékélést. Csak az Úr Jézus nagy áldozata, kereszthalála békítette meg Istent a világgal. Ezek után nincs többé szükség szent sátorra és a templomi áldozatokra. Isten Lelke most azoknak a szívében lakik, akik benne hisznek, hozzá imádkoznak, és Őt szolgálják.

A szent sátor építése és berendezése szent dolog. Mózesnek minden apró részletben az Úr előírásához kellett tartania magát, legyen szó csavarról és kallantyúról, még akkor is, ha nem kell minden egyes alkatrésznek „lelki” tartalmat adnunk.

Így aztán óvatosan magyarázzuk a szent sátor elemeit.

Az Úr a népével, Izráellel akart együtt lakni. Egy egészen különleges sátrat kellett készíteni a számára. A sátor lakóhelyet, lakást jelent. Bizonyos helyeken a szent sátor „a gyülekezés (vagy kijelentés) sátora”-ként van említve, nem összecserélhetően azzal a sátorral, amit Mózes korábban készített, hogy imádkozni tudjon ott ő és a nép is (vö. 2Móz 33,7–11). Máshol a „bizonyság sátorá”-nak hívják (vö. 4Móz 9,15; 18,2).

Becalél és Oholiáb (2Móz 31,1–11)

Az Úr két ügyes embert állíttatott a munka élére. Becalélt és Oholiábot az Úr betöltötte „isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, foglalatba való kövek vésésére, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére” (2Móz 31,3–5).

Őket segítették mindazok, „akiknek bölcsességet és értelmet adott az ÚR, hogy el tudják készíteni a szentély különböző istentiszteleti eszközeit” (2Móz 36,1kk).

Becalél Húr unokája. Azé a Húré, aki Áronnal együtt Mózes karjait alátámasztotta az Amálék elleni harc idején (2Móz 17,10). Júda törzséhez tartozott. Oholiáb pedig Dán törzséből való.

Adakozás a sátor építésére (2Móz 25,1–7; 35,4–9.21–29)

Az Úr utasította Mózest, hogy „felajánlást” szedjen „minden embertől, akit arra indít a szíve”. Az emberek elhozták kincseiket, a legszebbet, amijük volt, az Úrnak adták.

Hogyan jutottak ennyi értékhez? A választ a 2Móz 3,22; 11,2–3 és 12,35–36-ban olvassuk. Eszerint Isten parancsára az egyiptomiaktól ezüstöt, aranyedényeket és ruhát kértek. Az Úr jóindulatot támasztott az egyiptomiakban, nem jöttek el üres kézzel.

A különböző szöveteket az asszonyok készítették el. A férfiak fáról és prémekről is gondoskodtak.

A 2Móz 36,3–7-ből látszik, hogy a nép szívesen adakozott. Annyira, hogy le kellett állítani a gyűjtést. Rengeteg arany és ezüst jött össze; huszonkilenc talentum meg hétszázharminc sekel arany; száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel ezüst (vö. 2Móz 38,24–25). Ez együtt mintegy tizenhét tonna!

Mit jelent ez számunkra?

Ahogy a szent sátorhoz szükség volt adakozásra, úgy ma is a hívek adományaiból fedezik a gyülekezet kiadásait. Ezt szolgálja a perselyezés, az egyházfenntartói hozzájárulás s az egyéb felajánlások. Figyeljünk arra, hogy a nép örömmel és jószívvel adott olyan sokat, hogy Mózesnek megálljt kellett mondania. „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7)

Az első udvar (2Móz 27,9–18)

A szent sátor körüli térséget udvarnak nevezték el. E köré réztalpú, 5 könyök magas oszlopokra (1 könyök kb. 44 cm) dupla szálas (sodrott) fonalból készült lenvászon függönyt feszítettek, és ezüst kapcsokkal erősítették a szőnyegfalat a 60 oszlopra, ezüsthuzallal voltak összekötve.

Az udvar hossza 100 könyök volt, vagyis valamivel kevesebb 45 méternél.

Szélessége 50 könyök, mintegy 22 méter. A bejáratot 20 könyök széles függönyből készítették (majdnem 9 m), kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból, művészi módon kihímezve, és 4 oszlopra függesztették.

Mit jelent ez számunkra?

A kerítés fehér volt, Isten szentségének jeleként. Senki sem látott be rajta (5 könyök = 2,2 méter). A kapun át lehetett csak bemenni (hímzett függöny). „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!” (Zsolt 100,4). Maga az Úr tette lehetővé, hogy közeledjünk hozzá. Imádságainkat és áldozatainkat kedvesen fogadja. Ez a kapu az Üdvözítő előképe, akin át „az igazak” bejárást kaptak Istenhez, az Atyához (Zsolt 118,20). Ő a kapu: aki átmegy rajta, megtartatik (Jn 10,9). „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” (Zsolt 65,5)

Az égőáldozati oltár (2Móz 27,1–8)

Az udvarra került az égőáldozati oltár. Négyzet alakú volt, hossza és szélessége 5 könyök (2,2 m), magassága 3 könyök (1,32 m). Akácfából készült. Kívül és belül rézzel kellett bevonni a deszkákat. A négy sarokra négy rézszarv került. Az oltár közepéig hálószerű rézrács lógott le, 4 sarkára 4 rézgyűrűt erősítettek, amin átdugták az akácfából készített, rézzel bevont hordozórudakat.

A hozzá tartozó felszerelést is rézből kellett készíteni: fazekakat (az áldozati hamu felfogásához), (kanálszerű) lapátokat, hintőedényeket (az áldozati állatok vérének felfogására), villákat (a hús kivételéhez), szenes serpenyőket (az égő faszén számára).

Az égőáldozati oltárnál a nép vagy egy egyéni áldozó bűnét az áldozattal együtt letehette, vagyis a kiengesztelés helye volt. Az áldozati állat vére az oltárra került, ezzel történt a kiengesztelés, és Isten nem emlékezett meg többé a bűnről.

A rézzel bevont négyzet alakú keretet földdel vagy faragatlan kövekkel töltötték ki. Ha útra keltek, az oltárról a hamut le kellett söpörni. S akkor a föld vagy a kövek maradtak vissza (vö. 2Móz 20,24–25 és 4Móz 4,13–14).

Mit jelent ez számunkra?

Égőáldozat – A tűz tisztít. Tulajdonképpen ez a célja minden égőáldozatnak: megtisztítani a kapcsolatot Isten és az áldozatot bemutató személy között. Az első áldozatot az új égőáldozati oltáron az Úr tüze emésztette meg. Isten hűsége nem ér véget: Mindig kész bűnbocsánatra. Nem csoda, hogy a nép ujjongott, amikor tanúja volt az első tűznek, és teljes tisztelettel arcra borult. (3Móz 9,24)

Az égőáldozati oltár szarva – Ha valaki egy másik ember halálában volt részes, odamenekülhetett az oltár szarvához, és megragadhatta. Utána ítélet következett, vajon szándékosan ölte-e meg a másikat, vagy véletlenül okozta a halálát. Ha ártatlannak bizonyult, a paptól felmentő ítéletet kapott. Ha bűnösnek bizonyult, meg kellett halnia. (Gondoljunk a menedékvárosokra: 5Móz 19!)

A szarvak Krisztusra mutatnak, mert „Őt megragadva” kapunk felmentést. Mindannyian bűnösek vagyunk, Isten szent törvényét megszegtük. Krisztus keresztje szabadít meg az átoktól: „És felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” (Lk 1,69 – Károli)

A rézmedence (2Móz 30,18–21)

A szentély és az égőáldozati oltár között állt a rézmedence. Állványa is rézből volt. Ennek vizében kellett Áronnak és fiainak kezüket és lábukat megmosni, mielőtt a szentélybe léptek volna, hogy „ne haljanak meg.”

A rézmedence „azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből (készült), akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak” (2Móz 38,8). Innen tudjuk, hogy ebben az időben rézből való tükröt használtak. (A hiúság eszközét az Úrnak való szolgálatra áldozták oda.)

A rézmedence formája nincs közelebbről leírva. Ez azt jelentheti, hogy Mózes jól ismert ilyen edényeket. Lehet, hogy Egyiptomban hasonló medencéket használtak a szertartásokon. Régi keleti templomok ásatásai során hasonló medencéket találtak. Valószínűleg egy gömbölyű tartályra csapokat erősítettek. Alá helyezték a kerek medencét, amiben a papok az előírt mosakodást elvégezték. A használt vizet a medence alá ásott lyukba vezethették.

Mit jelent ez számunkra?

A rituális mosakodással a papok megtisztultak. Nem csoda, hogy a zsidók ezt az edényt különösen is szentnek tekintették.
Mi Krisztus által megtisztulva, a Szentlélek segítségével közeledhetünk Istenhez (gondoljunk az „újjászületés fürdőjére” – Tit 3,5).
Naponkénti tisztálkodásra volt szüksége a papoknak, arra van szüksége a keresztyéneknek is.

A szent sátor (2Móz 26)

A szent sátorban semmi sem lehetett emberi ízlés vagy kitalálás szerint. Az Úr mondta el a hegyen Mózesnek annak minden részletét.

Minden faanyag drága akác volt. A 10 könyök hosszú és 1,5 könyök széles (kb. 4,50 x 0,7 m) akácfadeszkákat arannyal vonták be. 20 deszka volt a déli, 20 az északi, 6 a nyugati oldalon (hátul), a bejárat sarkainál pedig 1–1. Az ezüst talpakkal ellátott deszkák reteszekkel kapcsolódtak egymáshoz, mintha egy darabból lettek volna.

A szent sátor belseje így 30 könyök hosszú volt, 10 könyök széles és 10 könyök magas (kb. 12 x 4,50 x 4,50 m). Elejét függöny zárja le, amit 5 bearanyozott és réz lábakon nyugvó akácoszlopra függesztettek fel. E függöny égkékkel, bíborral és skarláttal hímzett, finoman szőtt lenvászon volt.

A szent sátorban is volt egy függöny. Négy aranyozott oszlopra függesztették, amik ezüst lábon álltak. Ezt a függönyt is finom sodrott lenfonalból szőtték égkék, bíbor és skarlát színekben, és kérubokat szőttek bele. Ez a függöny osztotta két részre a belső teret: a szentélyt választotta el a szentek szentjétől.

A szent sátrat 10 sátorlap takarta, amiket hurkokkal kapcsoltak össze egymással. Vászonból készültek, égkék, bíbor, skarlát fonallal átszőtt kérub-alakokkal. Erre jött még 12 sátorlap kecskeszőrből, fölé vörösre festett kosbőrből készített sátorlapok, legtetejére pedig egy takaró delfinbőrből. Oldalt és hátul a sátorlapok a szentélyt is takarták. Földbevert facövekhez rögzítették.

A szent sátrat mindig ugyanolyan távolságra kellett felállítani az udvar kerítésétől: 50 könyök (kb. 22 m) az udvar bejáratától, az udvar hátuljától és oldalaitól pedig 20–20 könyök (kb. 9 m).

Mit jelent ez számunkra?

Az összejövetel sátrának minden eleme Krisztusról és gyülekezetéről beszél.

A két szent helyiség a zárófüggöny (szentély kárpitja) mögött el volt választva az emberektől. Nem tudtak – csak úgy – bekukucskálni a szentélybe. Ki mehetett be? A főpap és a papok, az Úr felkentjei. Isten és a nép szolgáiként ők voltak a kapocs a megtisztulásra szoruló nép és a megtisztítani akaró Úr között. A fölkent Krisztus hasonlóképpen köti össze gyülekezetét az Atya Istennel.

A kárpit esetében a Zsid 10,19–20-ra gondolunk. Egyedül Krisztus által lehetséges az Atyához menetel. E kárpit hasadt ketté a második templomban Jeruzsálemben, tetejétől az aljáig, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét (Mt 27,50–51). Hitetlenségünkkel ne próbáljunk újabb kárpitot szőni…

A szentély kívülről sötét színeivel nem lehetett vonzó. Belülről viszont pompás volt. Hasonlítsd össze az igazi istentisztelettel, ahol nem a külső számít, hanem a hit (a szív).

A szövetség ládája (2Móz 25,10–22)

A szentek szentjébe állították be a szövetség ládáját. Akácfából készült, arannyal borították. Két aranyozott akácfarúdon hordták. Csak léviták vihették.

A színarany fedélen két arany kerúb állt arccal a födél felé fordulva. Kiterjesztett szárnyukkal betakarták a födelet. Ide kellett hoznia a főpapnak minden évben, a nagy engesztelési napon az engesztelő áldozatot.

A ládába tették a „bizonyságot”, a két kőtáblát, amin a Tízparancsolat volt.

„Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerúb közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak. Beszélek veled mindarról, amit majd általad parancsolok Izráel fiainak.”

Mit jelent ez számunkra?

Az arany láda a szentek szentjében képviselte a szövetséget, melyet az Úr a népével kötött. A szövetséget a szövetség törvénye erősítette meg, a Tízparancsolat. A láda Isten trónját jelképezte. Itt lakott maga az Úr! Ahogy a szent sátor, a szentek szentje még inkább az Úr dicsőségéről és szentségéről beszélt.

A szent kenyerek asztala (2Móz 25,23–30; 3Móz 24,5–9)

A szent kenyerek asztala a szentély bejáratától jobbra került. Akácfából készült, arannyal vonták be, 2 könyök hosszú és 1 könyök széles (kb. 0,90 x 0,45 m) volt. Négy aranykarikán keresztül dugták be a két arannyal bevont hordozórudat. 12 tálat, serpenyőket az illatáldozathoz, kelyheket (fedeles) és korsókat készítettek hozzá színaranyból. Az asztalon álltak a szent kenyerek. Szombatonként cserélték frissre.

E tizenkét kenyeret kovász nélkül kellett készíteni. Mellé tiszta tömjént tettek a füstölő edénybe. A tizenkettes szám Izráel tizenkét törzsére utal.

A kenyereket csak a papok ehették meg. Itt nevezik meg az első papokat: Áront és fiait. (Vö. 1Sám 21,1–6; 102. lecke; Mt 12,3–4)

Mit jelent ez számunkra?

A szent kenyerek asztalát a szent evangéliummal hasonlítják össze, Jézus Krisztus örömhírével. Így adja Isten igéje nekünk is állandóan az Élet Kenyerét, az Úr Jézust. A szent kenyerek asztala az Isten és népe közötti szövetségnek volt a jele. Gondoljunk csak a szent úrvacsorára, aminek közösségébe Krisztus hívja a híveket. Az jöhet, aki önmagától tudja, hogy nyomorúságban van, és segítségre van szüksége, ahogyan Dávid kért Ahimelek paptól szent kenyeret, amikor ínségben volt (1Sám 21).

Az arany gyertyatartó (2Móz 25,31–40; 3Móz 24,1–4)

A szentély bejáratától balra, a szent kenyerek asztalával szembe került az arany gyertyatartó. Ezt a tartozékaival együtt 1 talentum aranyból (42,12 kg) kellett elkészíteni. Nem öntötték, hanem egyetlen darabból kovácsolták ötvösmunkaként. Hét ágát mandulavirág-alakú kelyhek díszítették. (A mandulafa, mely keleten tavasszal először virágzik és terem: az új élet szimbóluma; vö. Jer 1,11–12.) A karok végén voltak a mécsesek, melyekben tiszta olivaolaj itatta át a kanócot. E lámpának (héberül: menorah) sosem volt szabad kialudnia.

Magának a főpapnak kellett naponta a mécses égő kanócát megtisztogatni.

Megj.: A zsidók még mindig ünneplik minden évben a Chanukka-ünnepet. A Chanukka-mécses lámpái a szentély (és a templom) „menórájára” emlékezve égnek.

Mit jelent ez nekünk?

A mécses fénye a „világ világosságának”, az Úr Jézusnak a szimbóluma. A mécsest tápláló olaj a Szentlélek kiábrázolója. Minden hívő, aki Krisztussal élő kapcsolatban van, világosságot áraszt maga körül, de csak a Szentlélek által.

Az illatáldozati oltár (2Móz 30,1–10)

A szentélyben, a kárpit előtt középen állt az illatáldozati oltár akácfából, arannyal burkolva. 1 könyöknyi volt a széle, hossza, egy-egy szarvval a sarkokon. Arany szegélyt kapott körben, s két oldalára egy-egy aranygyűrűt, amikbe az akácból készült, arannyal bevont akác hordozórudak kerültek.

A pap reggel és este jóillatú füstölőszert égetett rajta, egyben feltöltötte a gyertyatartó mécseseit. A tüzet az áldozati oltárról kellett meggyújtani. (Vö. 4Móz 18,7; Lk 1,9)

Évente egyszer a főpap az illatáldozati oltár szarvain engesztelést végzett. Ez a nagy engesztelési napon történt (lásd ott).

Az illatáldozati oltárt nem volt szabad lemásolni.

Mit jelent ez számunkra?

Az illatáldozat az imádság szimbóluma. Gondoljunk csak a Zsolt 141,2-re: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!”

A Jelenések 8,3–4 a szentek imádságát az illatáldozathoz hasonlítja. Az illatáldozati oltár nem véletlenül állt olyan közel a szövetség ládájához, amin Isten dicsősége lakozott. Az Úr Jézus a közbenjáró az Atyánál. Az Ő imádsága az igazi illatáldozat, amit „igen szent”-nek neveztek (2Móz 30,10). Imádságban szentül közeledjünk Istenhez, Jézus Krisztus nevében, „aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk” (Róm 8,34).

Áronnak és fiainak a ruhája (2Móz 28)

Áron volt az első főpap. Fiai az első papok: Nádáb és Abíhú, Eleázár és Itámár. Az első két fiú volt az, aki „idegen tüzet” vitt az oltárra, ezért büntetésként rögtön meghaltak (3Móz 10).

A papi ruhákról részletes leírás készült. Ezek a „szent ruhák” méltóságteljesek és ékesek voltak, az Úr szolgálatának dicsőségét tolmácsolták.

Áron öltözéke: hósen (melltáska), efód (papi kötény), palást, mintás köntös, süveg és öv.

Az efód Áron felsőruhája volt, gazdagon hímezték aranyszállal (amit vékony aranylemezből vágtak), kék és piros bíborral, valamint karmazsinfonállal. Finom sodrott lenfonalból készült, két vállrésszel. Az efód két vállrészét öv kötötte össze, ugyanabból az anyagból és ugyanazzal a hímzéssel, mint maga az efód. A vállszalagra ónixkövet erősítettek. Ezekre Izráel 12 törzsének a nevét vésték, mindegyik kőbe hatot, az ősatyák születési sorrendje szerint. Így a főpap szimbolikusan egész népét vállain hordozta, amikor a szent sátorban szolgált. Az ónixköveket aranyfoglalat vette körül, és fonott aranyláncokkal erősítették a vállszalagokra.

A hósent az efód fölé vették fel. Melltáskának vagy mellvédő pajzsnak nevezhetjük. Két réteg drága szövetből készült, ugyanabból az anyagból, mint az efód. Négyzet alakú volt, kétrét hajtva, egy arasz hosszú és egy arasz széles. Arany foglalatban 12 drágakövet helyeztek el rajta, négy sorban hármasával, mindegyikbe Izráel egy-egy törzsének neve volt belevésve. Ezeket arany foglalatba erősítették. A hósent aranykarikákon átbújtatott aranyzsinór rögzítette. Az efódot és a hósent nem kellett egymástól különválasztani, amikor a főpap levetette papi szolgálati ruháját. Így hordozta a főpap az egész népét a szívén, amikor a szentélybe ment. Ha a Bibliában efódról van szó, általában a melltáskát is belegondolják.

Az úrímot és a tummímot be kellett tenni a melltáskába (vö. 3Móz 8,8), hogy „hordozza Áron mindig a szíve fölött a döntéseket”. A Biblia nem közli pontosan, hogy mik voltak ezek a szent tárgyak. Jelentésük: „fény és beteljesedés”. Ám az „ítélet”-hez is van közük. A melltáskának, a hósennek ugyanis a tulajdonképpeni neve: „ítélet melltáskája”. Talán drágakövek voltak, melyek közül az egyik „igen”-t, a másik pedig „nem”-et jelentett.

Amikor valakinek Isten tanácsára volt szüksége, az úrím és tummím segítségével tudhatta meg. Az 1Sám 28,6-ban olvassuk, hogy Saul tanácsot kért az Úrtól, de az úrím nem felelt. A Neh 7,65-ben olvassuk, hogy egy fontos eseménynél a főpapnak jelen kellett lennie úrímmal és tummímmal.

Az efód palástját kék bíborból kellett elkészíteni. A fej számára egy nyílás volt rajta, köröskörül szövött szegéllyel, hogy a nyílás ne sérüljön. Egyetlen darabból állt. Alsó szegélyén gránátalmák lógtak kék és piros bíborból, meg karmazsin fonálból, közöttük arany csengettyűk. A gránátalmák a hit gyümölcseire emlékeztetnek, a csengettyűcskék pedig az ige szavára. Áronnak ezt a palástot kellett viselnie, amikor a szentélyben szolgált. Minden mozdulatnál megszólaltak a csengők. Ez nagyon fontos volt: „Ezt viselje Áron szolgálat közben, hogy hallható legyen a csengés, amikor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.”

A homlokdíszt aranylapból készítették, s rávésték a feliratot: „Az Úrnak szentelt.” A lemeznek Áron homlokán kellett lennie. Így ő maga is, meg mindenki, akivel csak találkozott, arra emlékezett állandóan, hogy az Úr szent Isten. (Vö. Zak 3,1–5)

A köntös (ing, közönséges papok csak ilyet hordtak) lenvászonból készült, szövött mintával. Ez hosszabb volt, mint a palást.

A nadrág ugyancsak lenvászonból készült, a főpap és a papok is viselték papi ruhájuk alatt.

A papok öltözete: köntös (alsóruha), öv, nadrág, és fejkendő.

Mit jelent ez számunkra?

A főpap az Úr és a nép között közvetített. Általa történhetett csak a kiengesztelés (a nagy engesztelési napon). Közvetlen összefüggés van az Ószövetség főpapja és az Újszövetség Főpapja, Jézus Krisztus között. Ő az út, igazság és élet; senki sem mehet az Atyához, csakis Őáltala (Jn 14,6). A főpapot felkenték. Így az Úr Krisztus is felkent, akit az Atya kent fel Szentlelkével (Mk 1,10).

A főpap a nagy engesztelési napon először saját magáért mutatott be áldozatot. Ezért akart az Úr Jézus Keresztelő János által megkeresztelkedni (vö. Mt 3,13–17). Csak ezután kezdhette el Üdvözítő munkáját. Fontos, hogy mi is tisztelettel és alázattal közeledjünk Istenhez.

A felkenés olaja (2Móz 30,22–33)

A papokat olajjal kenték fel, mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna a szent sátorban.
Kezüket és lábukat is állandóan meg kellett mosni.
A fölkenetés olaja fontos része volt a szent sátor istentiszteletének. Mirhából, balzsamos fahéjból, balzsamos nádból, kassziából és olivaolajból készült.
A szent sátrat és felszerelését is ilyen olajjal kellett megkenni.
Aki ezt az olajat meghamisította, vagy illetéktelent kent meg, azt ki kellett irtani!

Mit jelent ez számunkra?

Mielőtt szolgálni kezdenénk az Úrnak, nekünk is szükségünk van a megszentelésre. Gondoljunk a Szentlélekkel való felkenetésre.

Berendezik a szent sátrat (2Móz 39,33–43; 40; 3Móz 8)

A szent sátrat, és minden tárgyat úgy készítettek el, ahogyan az Úr mondta Mózesnek. Ő ellenőrizte a munkát, s rendben találva azt, megáldotta a munkásokat.

Az Úr aztán azt mondta Mózesnek, hogy a kivonulás második éve első hónapjának első napján állítsa fel a szent sátrat. Akkor kerüljön a láda is a helyére, a szentek szentjébe. Akasszák fel a függönyt. A szent kenyerek asztalát, az arany füstölőáldozati oltárt és az arany gyertyatartót vigyék a szentélybe. Ezek után terítsék a sátorlapokat a szentély fölé, és az ajtónyílást zárják le a kárpittal. Majd az égőáldozati oltárt és a réz mosdóedényt vigyék az előudvarba, és zárják le a bejáratot a függönnyel.

Ezek után kenjék meg szent olajjal a szent sátrat és az egész fölszerelést.

Áronnak és fiainak fölszentelése (3Móz 8)

Mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna, Áront és a fiait a szentély ajtónyílásában Mózes megmosta vízzel.
Majd Áronra feladta a főpapi öltözéket, és fölkente őt szent olajjal.
Ezután a papszentelési áldozatok bemutatása következett.
Áron leszármazottai ettől kezdve „örökre papok, nemzedékről nemzedékre” (2Móz 40,15).

A szent sátor használatba vétele (2Móz 40)

A szent sátrat először a Sínai-hegynél, a kivonulástól számított második év első hónapjának első napján rendezték be.

Mózes tette az első kenyereket a szent kenyerek asztalára, és gyújtotta meg először a gyertyatartó mécseseit. Az arany illatáldozati oltáron jó illatú áldozatot mutatott be. A rézmedencét vízzel töltötte meg. Az égőáldozati oltáron bemutatta az első áldozatot. Ezután felhőoszlop borította be az egész sátrat, az Úr dicsősége betöltötte azt. Napközben ott is maradt a felhőoszlop; éjjel pedig „tűz alakjában volt a hajlék fölött” (4Móz 9,15). Mózes először be se tudott menni a felhő miatt.

A gyülekezés sátrából beszélt az Úr Mózesnek. Az áldozatok szabályait, különleges napok és ünnepek megtartását ismertette.

Az áldozatok (3Móz 1–7)

Az Úr részletesen elmondta Mózesnek, milyen áldozatokat mutassanak be.

A pogány áldozatok célja az volt, hogy az isten vagy istenek jótetszését megnyerjék, hogy azok megsegítsék őket. Fizetőeszközül szolgáltak. Az ember ad valamit tulajdonából az isteneknek, hogy kapjon. Izráel nem így áldozott. Tudniuk kellett, hogy amit áldoznak, az az ÚRÉ: „Az Úré a föld és ami betölti” (Zsolt 24,1). Nem a zsidó jött ajándékával az Istenhez, hanem Isten közeledett az áldozatban az emberhez. A tűz volt a jele az áldozat elfogadásának. Így bocsátotta meg Isten a bűnt, amivel vétettünk ellene a bűneinkkel. A zsidók régóta ismerték az áldozást. Még mielőtt ősatyjuk, Ábrahám áldozott volna, már áldoztak. Gondoljunk Kainra és Ábelre (1Móz 4), és Nóéra (1Móz 8).

Az Úr azt akarta, hogy az áldozások szabályosak és rendszeresek legyenek.

Röviden leírjuk az áldozatok formáit:

Általános áldozat

– napi áldozat: égőáldozat, ételáldozat, italáldozat, reggel és este
– heti áldozat: szombatáldozat – kétszer annyi, mint hétköznapon
– évi áldozat: páskaünnepen, pünkösdkor, lombsátrak ünnepén és a nagy engesztelési napon

Áldozati állatok

Tiszta állatok legyenek: négylábú patás állatok, melyek páros ujjúak és kérődzenek: csak szarvasmarha, kos és bárány, bakok és nőstény kecskék; a magot evő madarak közül csupán galambok és gerlicék. Csak hibátlan állatokat lehetett áldozni.

Az áldozati állatok, a fiatal galambok kivételével, legalább nyolc naposak legyenek. Szarvasmarhát általában három éveset; bárányt vagy kecskét pedig 1 éveset áldoztak.

Termésáldozat

Ezt az áldozatot csak később hozhatták, amikor a nép már megérkezett Kánaánba.

– ételáldozat: gabona (búza és árpa első zsengéje) pirítva, liszt vagy kovásztalan kenyér olivaolajjal, tömjén és só
– italáldozat: bor

Az áldozathoz kötelező volt sót is hozzátenni, ami az áldozat tartósságát (és így Isten hűségének a változatlanságát) ábrázolta (gondolj a 4Móz 18,19-re: „sónak szövetsége ez” – Károli).

Tilos a kovász, méz és idegen tűz (saját tűz, nem megszentelt tűz; gondolj Nádábra és Abíhúra – 3Móz 10,1).

Megj.: A kovász az elburjánzó bűn szimbóluma. Vö. amit az Úr Jézus mond a Mt 16,5–12-ben: a farizeusok és szadduceusok tanítását hasonlította a kovászhoz.
A méz édesítőszer, amivel az áldozat tisztasága sérülne.

Az égőáldozat (3Móz 1)

Csak férfiak mutathattak be áldozatot. Az áldozat ép, hibátlan, hímnemű szarvasmarha (bika), juh, bárány vagy kecske lehetett. Szegények két galambfiókát vagy két gerlicét áldoztak.

Egy pap átvette az áldozatot. Az áldozó a kezét az állat fejére tette. Ezzel jelképesen azonosult az áldozati állattal. Majd leszúrta az áldozati állatot. Tehát az nem egy pap vagy lévita dolga volt! Ezzel – helyettese, az áldozati állat által – mintegy önmagán hajtotta végre az ítéletet.

Az életet jelképező vért a pap az oltárra hintette. (A normális húsétellel a zsidók sosem fogyaszthatták a vért.) Az állat élete lépett az áldozó élete helyére. Isten az áldozó bűneit elfogadta és megbocsátotta.

Majd az áldozati állatot feldarabolták, megtisztították, és az oltáron elégették. „Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az ÚRnak.”

Az áldozati állat bőrét nem égették el, azt megtarthatta a pap (3Móz 7,8).

A megszokott napi égőáldozat két ép, egyéves bárány volt. Az egyiket reggelente, a másikat esténként áldozták föl (vö. 4Móz 28,1–4). (Az este itt a kilencedik órát jelenti, vagyis naplemente előtt három órával.)

A vétekért való áldozat (3Móz 4)

Vétekért való áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor
– a népből vétkezett valaki,
– egy pap vagy a főpap vétkezett,
– az egész nép vagy a nép egy csoportja vétkezett.

A vétekért való áldozatot ugyanúgy kellett bemutatni, mint az égőáldozatot.

Aki a vétekért való áldozatot hozta, rátette kezét az áldozati állat fejére. Ha az egész nép vétkezett, akkor a vezetőiknek kellett ezt megtenniük.

Ha papnak volt vétke, akkor a pap maga vágta le az áldozati állatot.

A fölfogott vért a szentély bejáratához kellett vinni. Itt a pap vérbe mártott ujjával hétszer meghintette a szentély ajtókárpitját. (Zsidó rabbinus hagyományok szerint a papnak a vérbe mártott ujjával meg kellett érintenie az ajtókárpitot.) Majd belépve a szentélybe, a pap a füstölőáldozati oltárhoz ment, és megkente az oltár szarvait vérrel. Majd kiment az udvarra, és az égőáldozati oltár lábához öntötte a maradék vért.

Az áldozati állat maradékát (hús, bőr, kövérje, belsőségek, trágya) nem az égőáldozati oltáron kellett elégetni, hanem a pap kivitte azt a táboron kívülre, egy tiszta helyre, ahová a hamut öntik, és ott égette el egy farakáson. Az égőáldozati oltáron csak a veséket és a kövérjét égethették el a májon lévő hártyával együtt. A papok, mielőtt az áldozati állatot a táboron kívülre vitték elégetni, maguknak kivehették a hús egyharmad részét. (Ugyanez állt a jóvátételi áldozatra is.)

A jóvátételi áldozat (3Móz 5 és 7)

A bűnért való áldozat és a jóvátételi áldozat sokban hasonlítottak egymásra. Volt különbség is: a bűnért való áldozat esetében áthágtak „csak egyet is az ÚR tilalmai közül”, vagy mulasztást követtek el az istentiszteletet illetően; a jóvátételi áldozatot pedig főleg a felebarát elleni vétség esetén mutatták be, de akkor is, amikor pl. a tizedet vagy az első zsengét nem adták meg.

A jóvátételi áldozat tehát a nem szándékosan elkövetett bűnök jóvátételét célozza (vö. 4Móz 15,27–31).

Az ételáldozat (3Móz 2)

Az ételáldozat lényege, hogy a kapott javakból valamit visszaadtak az Úrnak. Közben a tőle való áldásokra emlékeztek („emlékeztető” áldozat, 2. v.).

Az ételáldozat elég; „kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak”.

Ételáldozatként kevés lisztet, olajat és tömjént égetett el a pap. A maradékot megtarthatta. Másik formája ugyanannak az ételáldozatnak kemencében vagy sütőlapon sült.

Az ételáldozat mellé társult az italáldozat, egy kis bor. Az első termésből, a zsengéből is adtak ételáldozatot.

A békeáldozat (3Móz 3 és 7)

A héber „sjelamiem” szó jelentése: „áldozat, mely békét hoz” jelentésű („sjalóm” = „béke”). A belső békéről van itt szó.

Hím vagy nőstény szarvasmarhát, kecskét vagy juhot áldoztak. Az áldozónak most is rá kellett tennie először a kezét az áldozati állatra. A vért az oltár körül hintették szét. Az áldozat javát az oltáron elégették.

A békeáldozatot a kapott áldásokért is bemutatták. Nem feltétlenül jelentős eseményekért való hálaadás volt. Olvasunk a Bibliában szomorúság és gond idején bemutatott békeáldozatról is (vö. többek közt 2Sám 24). Létezik továbbá „fogadalmi békeáldozat”. Akkor hozták, amikor valaki speciális fogadalommal, ígérettel jött az Úrhoz. Az utolsó békeáldozat-tipus az „önkéntes áldozat”, amit spontán módon hoztak, Isten iránti szeretetből.

A békeáldozat különlegessége, hogy az áldozó az áldozat harmadrészét visszakapta. A legjobb rész, a kövérje lett az ÚRÉ. A második rész a papoké (mell és vállak), a harmadik rész pedig (ami visszamaradt) az áldozóé. Így három különböző „fél” részesedett ugyanabból az áldozatból. Az áldozó a maga harmadrészével szabadon rendelkezett, áldozati lakomát tarthatott belőle.

Mit jelent ez számunkra?

Azért soroltuk fel az áldozatok fajtáit, hogy a gyerekek bepillantást nyerhessenek az istentiszteletbe. Megérthessék, mit jelent áldozni. Különösen a bűnért való áldozat fontos. Volt megbocsátás: az oltár mindig készen állt, a tűz égett rajta. Aki valamilyen bűnt követett el, a nap bármelyik órájában mehetett az Úrhoz. A hálaáldozat is érthető a gyerekek számára. A hála igazán gyermeki tulajdonság! Adni akarok, mert én magam is sokat kaptam. Ez Istennek is kijár. A hálából adás örömet szerez: hálaáldozat után gyakran tartottak áldozati ünnepet.

Természetesen minden áldozat a nagy Áldozatra, az Úr Jézusra mutat, aki önmagát áldozta népe bűneiért.

A nagy engesztelési ünnep (3Móz 16; 23,27–32)

Az ortodox zsidók ezen a napon ma is azért imádkoznak, hogy bocsánatot kapjanak valamennyi bűnükre, amit az előző évi nagy engesztelési ünnep óta elkövettek. Egész nap nem dolgoznak. Még a turistáknak sem szabad fényképezni.

Az ószövetségi zsidók ezen a napon megbánták bűneiket, és bűneik bocsánatát kérték, amiért égőáldozatot, bűnért való áldozatot vagy engesztelő (jóvátételi) áldozatot kellett bemutatni.

E napon nem dolgozhatott senki, még a jövevény sem. „A teljes nyugalom napja legyen ez nálatok”, így „megtisztultok minden vétketektől”. „Örök rendelkezés ez.” (3Móz 16,30–31)

A zsidó nép ezen a napon valóban megbánta a bűneit. Bocsánatért esedezett ahhoz, akit a bűneivel félreismert és megbántott.

Általános bűnbánó és vezeklő nap volt. Az egész népet összehívták. A 4Móz 10,2–3-ban olvassuk, hogy a két ezüst harsona hangjára az izráeliták ezrei özönlöttek a szent sátorhoz.

A főpap szolgálata a nagy engesztelési napon

Csak a papok léphettek be ezen a napon a szentélybe, a köznép csupán az udvaron tartózkodhatott.

A szentek szentjébe évente egyszer, ezen a napon volt szabad belépni, mégpedig csakis a főpapnak. Ezt az egészen különleges napot a hetedik hónap (Etánim) tizedik napján tartották (ez ma a Tisri hónap, amin a zsidó újév kezdődik, nálunk szeptember).

Ezen a napon a főpap volt a központi személy. Aznap nemcsak a különleges szertartásokat végezte, hanem a megszokott papi munkát is.

Áron, a főpap nem mehetett be akármikor a szentek szentjébe, vagyis a kárpit mögötti ládához és a kiengesztelés fedeléhez. Ha mégis megtenné, meg kellene haljon: „mert a födél fölött (Én, az Úr) jelenek meg felhőben”. Csak a nagy engesztelési napon végezhetett ott szolgálatot.

Gyolcsból készült szent köntösbe öltözve először a szokott napi áldozatot mutatta be. Miután megmosta a kezeit és lábait, az egyéves bárány húsdarabjait és kövérjéjét az oltár tüzére tette. Majd a bárány vérét az oltár körül locsolta ki. Ezután feltöltötte az arany gyertyatartó mécseseit, és illatáldozatot mutatott be az illatáldozat oltárán.

Csak ezután kezdődött a nap különleges szolgálata. Két gondosan kiválasztott kecskebakot vitt a szentély ajtaja elé. Ezzel szentek lettek. Az egyiket kisorsolta az Úrnak, a másikat Azázélnak. Majd mindkét baknak várnia kellett a szentély ajtaja előtt, míg szükség nem lesz rájuk. Áron ezután egy fiatal bikát mutatott be vétekáldozatul magáért és háza népéért. A vért fölfogta egy tálba, s bement vele a szentek szentjébe. Szenes serpenyőjében az oltárról vett parazsat vitt és illatos tömjént. Az illatáldozat füstje miatt Isten jelenlétét nem láthatta, hogy meg ne haljon.

Ujjaival a bika véréből hintett a fedélre, majd hétszer a fedél előtti földre. Aztán az udvaron lévő égőáldozati oltárhoz ment, és hétszer meghintette a vérrel az oltár szarvait. A szentély illatáldozati oltárának szarvait ugyanígy (vö. 2Móz 30,10).

Az így megtisztult főpap bemutathatta népe kiengesztelésére az áldozatot.

Ezután áldozták fel azt a bakot, amelyik sorsvetéssel az ÚRé lett.

Áron újra bement a szentek szentjébe, most a levágott bak vérével. Mivel még égett az illatáldozat, ebből a vérből is hintett a fedélre, és hétszer a láda elé. Ezzel a nép egy év alatt elkövetett bűneire kapott bocsánatot. Így ment végbe a népért való kiengesztelés.

Ezután kezeit az élő bak fejére tette (Azázélé), és megvallva a nép bűneit, azokat mintegy ráhelyezte a bak fejére (bűnbak). Majd a bakot kivitték a pusztába. Így vitte el a bak a nép bűneit messze a sivatagba.

Közben Áron bement a szentélybe. Ott levette a fehér gyolcs öltözéket, és megmosakodott. Újra fölvette főpapi ruháját. Majd önmagáért és a népért a bika és a bak kövérjét égőáldozatul megáldozta az égőáldozati oltáron.

Többi részüket a táboron kívül égették el. Aki ezt tette, annak saját magát és a ruháit is meg kellett mosnia, s csak ezután térhetett vissza a táborba.

Még hátra volt az úgynevezett „ünnepi áldozat” (vö. 4Móz 29,8–11). Egy bikaborjút, egy kost, hét egyesztendős bárányt, és a hozzájuk tartozó étel- és italáldozatokat égőáldozatul ajánlották, majd egy kecskebakot bűnért való áldozatul.

Annyira ügyeltek az Úr szolgálatára, hogy az engesztelés után ezt az áldozatot – a szent cselekedetek elvégzése közben a főpap és a nép által elkövetett bűnökért – még be kellett mutatni. Az Úrnak való szolgálatot sosem lehetett befejezettnek tekinteni.

Mit jelent ez számunkra?

A szent sátor szertartásai a bűnről beszélnek, ami miatt kiengesztelés kell. De Isten kegyelme nélkül hiábavaló lett volna minden áldozat: „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” (Zsid 10,4)

Az engesztelési ünnep a bűnbánat és az Istennel való kapcsolat helyreállítását hangsúlyozta. A bűn az elbukott ember lényegéhez tartozik. Lehetne minden napunk engesztelési nap. Istenhez való imádságunk az eszköz, melyben megköszönhetjük Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát. Az Isten Bárányának helyettes halála egyszer s mindenkorra kiengesztelte Istent.

A nyugalom esztendeje (3Móz 25,1–7)

Minden hetedik évben meg kellett tartani a szombatévet. Ebben az évben nem volt szabad művelni a földet, dolgozni a szőlőskertekben. Ami az aratás után magától kihajtott és megérett, nem volt szabad learatni. Csak a napi szükségletekre valót szedhették le maguknak, szolgáiknak és az állatoknak. Így a föld pihent, nem merült ki. Ebben az évben több időt szentelhettek Istennek és egymásnak. A jótékonyságot is gyakorolhatták.

A jubileumi év (3Móz 25,8–22)

Minden hetedik szombatévet, azaz minden ötvenedik esztendőt jubileumi évként kellett ünnepelni. A nagy engesztelési ünnepen az egész országban meg kellett fújni a harsogó kürtöt. A vetés és aratás tilalmán kívül ebben az évben kötelező volt még a zsidóknak:
– mindenki szabadságát visszaadni,
– minden adósságért zálogba vett birtokot visszaadni.

Három ünnep

A három főünnepet Mózes 2., 3. és 5. könyve nevezi meg. Évente három alkalommal, páskaünnepen, a hetek ünnepén és a lombsátrak ünnepén „jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt” (2Móz 23,17).

A kovásztalan kenyerek ünnepe (páska) (2Móz 23,15; 3Móz 23,5–8; 5Móz 16,1–8; vö. 2Móz 12; 48. lecke)

Az első hónap (Ábíb) tizennegyedik éjszakáján kellett a páskát, a páskabárányt elfogyasztani, emlékezve az egyiptomi kivonulás éjszakájára. Majd hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enni (nyomorúság kenyere). Az első napon a népet összehívták a szent sátorhoz. Dolgozni sem volt szabad aznap. Minden nap égőáldozatot mutattak be. A következő szombat utáni napon (vagyis a hetedik napon) a népet újra összehívták a szent sátorhoz. Akkor sem volt szabad dolgozni. Az első kévét bemutatták Istennek áldozatul. Természetesen ezt csak a Kánaánba bevonulás után tehették meg.

Majd egy egyéves bárányt kellett áldozni égőáldozatul, mellé lisztet és olajat ételáldozatként, meg bort italáldozatként.

„Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.” (3Móz 23,14)

A hetek ünnepe (pünkösd) (2Móz 23,16; 3Móz 23,15–22; 5Móz 16,9–12)

A páskaünnep kezdetétől számítva hét héttel új ünnep kezdődött. A „hetek ünnepét” az Újszövetségben „pünkösd”-nek nevezték (vö. ApCsel 2,1; a görög „pentekoste” = ötvenedik szóból eredően).

Ekkor mutatták be hálaáldozatukat a termésért. Vidám ünnep volt, ahol fiaikkal és lányaikkal, szolgáikkal és szolgálólányaikkal együtt örvendeztek az Úr előtt. Bevonták az ünneplésbe a lévitákat, özvegyeket, árvákat és a jövevényeket is.

A lombsátrak ünnepe (2Móz 23,16; 3Móz 23,34–43; 5Móz 16,13–15)

A lombsátrak ünnepe is hálaadó ünnep volt. Arra emlékeztek, hogy a sivatagban is sátrakban laktak. (Emlékezz az első állomásra Gósen földjéről elindulva: Szukkót = „kunyhók”; 2Móz 12,37!)

A lombsátrak ünnepét (vö. Jn 7,2) közvetlenül a szérűről való betakarítás és a szüret után kellett megtartani. A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött, és még hét napig tartott. Vidám ünnep volt.

Az ünnep első napján kunyhókat készítettek. Ehhez „nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat” gyűjtöttek (3Móz 23,40). Hét napig laktak ezekben a lombsátrakban. A nyolcadik napon, amikor ismét házaikba költöztek, a Jn 7,37 szerint az ünnep „nagy napja” volt. A Kánaánba való megérkezésre emlékeztek e napon.

Ezen az ünnepen is részt kellett vennie mindenkinek: szolgáknak, gyermekeknek, özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek.

A lombsátrak ünnepét természetesen a Kánaánba érkezés után ünnepelték először.

Mit jelent ez számunkra?

A három nagy ünnepből mi kettőt ismerünk: a húsvétot és a pünkösdöt.

A páska eredetileg emlékünnep volt: az egyiptomi kivonulás ünnepe. Nekünk pedig az Úr Jézus föltámadásának emlékünnepe. A zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást köszöntötték e napon, a keresztyének pedig a bűnből való szabadulást, amit az Úr Jézus szenvedése és halála végzett el, és feltámadása erősített meg.

A pünkösd elsősorban aratási ünnep volt. Pünkösdről olvasunk az ApCsel 2-ben, ott is hallunk első zsengéről, de Jézus Krisztus gyülekezetének elsőszülötteiről is. A keresztyénség számára a Szentlélek kitöltésének napja.

A lombsátrak ünnepe a pusztai sátrakban lakás emlékünnepe, de számunkra már nem fontos. Mégis el lehet gondolkodni azon: ki az, aki szilárdan hisz az örök hajlékban (5Móz 33,27), ahol Jézus Krisztus készít helyet számunkra (Jn 14,2).

Énekek:

Református énekeskönyv: 42:1–2; 99:1–4; 134:1–3; 135:1–2; 162:1–2.5; 163:1–3; 165:1–26; 286:2.5–8
Jertek, énekeljünk: 55; 65; 125; 131; 153; 196
Harangszó:14; 15; 40:1–2.6; 50:1.4; 55
Dicsérjétek az Urat!: 6; 30; 40; 47; 159:1–2
Erőm és énekem az Úr: 59; 66; 72; 95; 97; 101

Megjegyzések:

Kisebbeknek – A kisiskolások e lecke adataival, bonyolult szertartásaival még nem boldogulnak, nem tudják feldolgozni. Nem is szükséges.
Elég, ha nagy vonalakban elbeszéljük, hogyan készítették el a szent sátrat. Mutassuk meg a berendezést kép vagy alaprajz segítségével. Halljanak a ládáról, a kerúbokról, és hogy az Úr ott lakott.
Mondjuk el, mi volt a főpap és a papok munkája: mosakodniuk kellett, mielőtt áldozni mentek volna a két oltárhoz, a gyertyatartó lámpáit meg kellett gyújtani, a szent kenyereket hetente egyszer cserélni kellett stb. Végül arról is eshet szó, hogy a nagy engesztelési napon a főpapnak vért kellett hintenie a láda fedelére.
Az elbeszélést kerettörténetbe is helyezhetjük, ami életszerűbbé teheti a gyermekek számára (lásd a munkalap **Feldolgozását).

Nagyobbaknak – A felsősök számára is jól alkalmazható a kerettörténet, csak bővebben, részletezőbben. Számukra több leckében, sorozatban is feldolgozhatjuk az itt tárgyaltakat. Persze nem „kell” mindent besűríteni egy-két órába. Amire nem jut idő, hasznos hát-térinformáció lehet a későbbiek során is (pl. az ünnepek).

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Történelem / Társadalmi ismeretek (Osztályfőnöki)

• A zsidó történelem kezdetei: a szent sátor és a hozzá kapcsolódó istentisztelet. Zsidó ünnepek. (***)
• A zsidó és a keresztyén ünnepek összehasonlítása. (***)

Magyar nyelv és irodalom

• Elbeszélő fogalmazás írása leíró részletekkel: egy ünnepi szertartás és a szent sátor bemutatása szubjektív nézőpontból, elképzelt személyes élmény alapján. (***)

Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet) / Technika

• A szent sátor tanulmányozása rajzokon (alap-, metszeti és látszati rajz) és rekonstrukciós ábrázolásokon, modellekről készült képeken keresztül. (** ***)
• A szent sátor és környezete:
  – rajzolás nagy méretben, csoportmunkában;
  – makettkészítés gyurmával. (**)
• A szent sátor és udvara:
  – méretarányos alaprajz készítése a berendezési tárgyak jelölésével is;
  – méretarányos modell készítése papír, textil, esetleg más anyagok felhasználásával. (***)

Vázlat:

Becalél és Oholiáb
a Szent sátor és felszerelése papi ruhák
Áron: főpap – fiai: papok
istentisztelet a Szent sátor körül
– áldozatok
– ünnepek

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet – Téma:

* A hitetlenség látható jelet akar. Neked ne legyenek bálványaid!

Előzmények:

Miután a zsidók a Sínai-hegy mellett meg­kapták a Tízparancsolatot, Mózes újra visszament a hegyre, hogy Istennel beszéljen.

Történet:

Hol maradt Mózes ilyen sokáig? Amikor a zsidók heteken keresztül semmi jelét nem látták vezetőjüknek, félni kezdtek. Úgy érezték, mintha cserben hagyták volna őket, nemcsak a vezetőjük, hanem az Úr is.

Anélkül, hogy a Törvény második parancsára gondoltak volna („Ne csinálj magadnak istenszobrot”), most Áron köré gyűlt a nép: „Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon.” Látható istenre vágytak, aki állandóan vezeti őket a pusztán át. Indokuk így szólt: „Mert nem tudjuk, hogy mi történet ezzel a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból.”

A cél világos: mivel nincs többé Mózes, és talán már nem is fog visszajönni, szükség van Isten jelenlétének látható bizonyítékára. Mintha magát Mózest is Istennel azonosították volna. Ami emberdicsőítés*, pogány dolog. Még akkor is, ha Isten látható eszközök, emberek segítségével munkálkodik. Az embernek mindig is baja volt a láthatatlan Istennel, aki csupán tetteivel jelzi, hogy létezik. Izráel népe is alakot szeretett volna adni a VAGYOK-nak. A hangját hallották már a hegyről, látták a sötét felhőt is a Sínai-hegyen. Ám ez nem elég: a nép olyan istent akart, aki előtte járhat, akit láthat.

Áronra támadtak, aki nem próbált ellenállni. Hamar beadta a derekát.

Összegyűjtette az aranyékszereket az egész néptől. Majd vésővel formát készített, s a megolvasztott aranyból borjúszobrot öntött.

Amint a nép a bikát (borjút)* meglátta, így kiáltott: „Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.”

A nép istennek kijáró tiszteletet adott a borjúnak. Áron oltárt is épített elé, és kihirdette: „Holnap az ÚR ünnepe lesz.”

Megjegyzés: Az Úr, a szövetség Istene, aki a népet az egyiptomi rabságból kiváltotta, aki a Tízparancsolatot adta, most itt áll, mint borjú. Mint egy általa teremtett állat. Ez nyilvánvaló megszegése a második parancsolatnak. Az Urat nem lehet és nem szabad kiábrázolni. Túl nagy, túl hatalmas, túl jó, és túlságosan tele van szeretettel ahhoz, hogy egy ember által alkotott képbe be lehessen szorítani. Ez számára megalázó. Érthetetlen, hogy Áron, aki csodákat tett a fáraó előtt, most bálványimádásba süllyed. Lám, ilyen mélyre juthat az istenhívő is. Kényszerből vagy félelemből jónéhányan tagadták már meg Istent.

Másnap korán reggel ünnepet ültek a Sínai-hegy lábánál, égő- és hálaáldozatot mutattak be. Valószínűleg Áron volt a pap.

Áldozat után ünnepi lakoma és ivászat következett. Majd körtáncot táncoltak (vö. 19. v.).

Persze az Úr tudta, mi játszódott le a hegy lábánál. „Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.”

Megjegyzés: Isten mindent tud. Míg Mózesnek – és Józsuénak is, aki félúton a hegyen várt Mózesre –, halvány gőze sincs, mi játszódik le odalent, az Úr pontosan tudja.

Az is feltűnő, hogy az Úr Mózesnek azt mondja: „a néped”, és nem: „a népem”. Elhatárolja magát tőlük. „Keménynyakú népnek” nevezi őket, akik mint az ökör és a szamár, nem akarják igába hajtani a nyakukat. A nép nem akar engedni az Ő szerető és féltő parancsainak.

„És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek.”

Mózes közbenjár népéért. Emlékezteti Istent, hogy nagy erővel és hatalmas kézzel hozta ki őket Egyiptomból. Még azt mondanák az egyiptomiak, hogy az Úr csak azért hozta ki őket, hogy most itt ölje meg, s törölje el őket a föld színéről! Mózes könyörög azért, hogy múljon el az Úr haragja, és hogy szánja meg népét. Gondoljon az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal (Izráel) kötött szövetségére, melyben azt ígérte, hogy úgy megsokasítja utódaikat, mint égen a csillag, s hogy örökre birtokukban lesz az a föld, amiről azt mondta, hogy utódaiknak adja.

Ekkor valami nagyon különös történt: az Úr szánalomra indult, és megbánta*, hogy meg akarta semmisíteni a népét.

Mózes lejött a hegyről. Nála volt a két kőtábla, amire az Úr a Tízparancsolatot írta. Útközben csatlakozott hozzá Józsué.

Leérve hallották az éneklést, látták az aranyborjút, és a körtáncot. Mózes nagy haragjában a két kőtáblát földhöz vágta, hogy darabokra törtek.

A táborba érve az aranyborjút elégette, porrá törte, vízbe szórta, amiből megitatta a népet. Meg kellett tanulniuk, hogy az ember-csinálta isten semmit se ér.

Majd Áront vonta felelősségre. „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?!”

Áron válasza: „Ne lobbanjon haragra az én uram! Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. Ezt mondták nekem: Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki fölhozott bennünket Egyiptom országából. Ezt mondtam nekik: Kinek van aranya? Ők pedig leszedték magukról, és ideadták nekem. Én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle.” Áron úgy tett, mintha a borjú véletlenül formálódott volna, az ő közreműködése nélkül. Pedig a formát már ő készítette el.

Mózes látta, hogy a nép teljesen „elvadult”. A kötőféket elszakította, s Áron nem tiltakozott. Elvesztette tekintélyét, s joggal csúfolhatja mostmár az ellenség. Mózes tudta, hogy a bűnt szigorúan meg kell büntetni. Magához hívott mindenkit, aki nem vett részt az aranyborjú imádásában. Lévi fiai végigjárták a tábort, és végrehajtották az ítéletet. Mintegy háromezer izráelitát öltek meg.

Másnap Mózes újból fölment az Úrhoz. Imádkozott, hogy az Úr az aranyborjúval való vétket bocsássa meg a népnek. Ha nem ezt tenné meg, akkor törölje ki őt könyvéből („az élet könyvéből”, ahová az Úr mindazokat beírta, akiket az örök életre választott; vö. Zsolt 69,29; Jel. 3,5). Vagyis felajánlotta, hogy inkább őt vesse el az Úr, ne a népet.

Ám az Úr kijelentette, hogy csak a vétkest bünteti meg. Majd megparancsolta, hogy vezesse a népet Kánaánba. Angyalát küldi majd előttük, vagyis nem Ő maga megy velük. S egyszer majd számot kell adniuk vétkükért.

Megjegyzés: A 2Móz 33 leírja, hogyan járt közben Mózes a továbbiakban. Az Úr végül megígérte, hogy továbbra is a néppel megy tovább. (Ezt az 56. leckében beszéljük meg.)

Jegyzetek:

Emberdicsőítés – Mózes a zsidók számára Isten jelenlétének látható biztosítéka volt, ezért nem boldogultak nélküle. Lehet, hogy az Úrnak az volt a szándéka, hogy a népet megtanítsa, Mózes nélkül is tudniuk kell hosszú időn át élni és boldogulni.

Bikaborjú – Egyiptomban a szent Ápisz-bika tisztelete elterjedt volt, de az ókori kelet más népei is tisztelték isteneiket bika alakjában, mint aki az erő, termékenység képviselője.

Megbánás – Megbánhat-e akármit is az Úr, amit elhatározott? Ő változatlan, tehát döntéseit sem változtatja. Ám engedi, hogy „kérleljék”, vagyis imádságra határozhat másképpen. Erre több példát találunk a Bibliában. Gondoljunk pl. Ezékiás betegségére és gyógyulására (2Kir 20,1–11).

Énekek:

Református énekeskönyv: 81:10–11; 135:9–10; 136:2; 236:1; 469:1–3; 473:3
Jertek, énekeljünk: 96:2; 189; 228; 229; 241
Harangszó: 41; 44:1–2; 48:1–2; 49:1
Dicsérjétek az Urat!: 41:2; 50:2; 55:3; 74; 161
Erőm és énekem az Úr: 33:2; 56; 130; 139

Megjegyzések:

Hinni látható Istenben? – Sok ember szeretne hinni Istenben, de túl megfoghatatlannak, elvontnak tartja. Hol van Isten? Kicsoda Ő? Hogyan tesz bármit is? Valóban lát és tud mindent rólam? Ezek a kérdések a gyerekekben is élhetnek. Fontos megismerni, hogy milyen istenkép él bennük. Legyen beszélgetési téma: Izráel látható Istenre vágyik. Fontos tudni, hogy a zsidók itt tulajdonképpen nem bálványt tiszteltek, hanem Istent aranyborjú formájában, vagyis Isten kiábrázolásaként. Hogy Áron ebbe miért ment bele, örökre kérdés marad.

Hinni látás nélkül – Gondoljunk itt a Zsid 11,1-re: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Az Úr Jézus mondja Tamásnak, miután lehetőséget adott a kezein és oldalán lévő sebek megtapogatására: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,29^b)

Mózes radikális fellépése – Mi többnyire megbeszéléssel próbáljuk rendbehozni a kezünkből már teljesen kicsúszott dolgokat. Ez olykor még sikerülhet is. Attól függ, miről van szó. Mózes nem beszélt, hanem büntetett. Itt Isten tiszteletéről volt szó, azaz parancsolatának negligálásáról és átlépéséről. Mózes az Úr nevében büntetett!
Fontos megbeszélni, hogy szülő, tanár stb. mikor büntessen szigorúan. Természetesen e beszélgetés maradjon a „terápia” része!

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)

• Mi válhat bálvánnyá az életünkben? Miért veszélyes ez? (***)
• Mikor van szükség szigorú büntetésre? Hogyan kell alkalmazni? (***)
• Mit hogyan ünnepeljünk? Az istentisztelet helyes módja. A tánc és táncdalok helye az életünkben. (***)

Történelem / Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet)

• Ókori egyiptomi és kánaáni istenszobrok képeinek megfigyelése. (***)

Természetismeret (Környezetismeret) / Emberismeret (Osztályfőnöki)

• Élő és élettelen különbsége élőlény és szobor összehasonlítása alapján. A testrészek, érzékszervek szerepe. (* **)

Magyar nyelv és irodalom / Dráma

• Írás-előkészítő feladatok: formaazonosság, formahatárok felismerése. (*)
• Miklya Zsolt: Szobor c. versének olvasása és megbeszélése. (* **)
• Elbeszélő fogalmazás írása a bibliai történet alapján objektív nézőpontból. (**)
• Párbeszéd megfogalmazása írásban a bibliai történethez, ill. vele analóg mai élethelyzethez kapcsolódva szerepjáték a párbeszédek alapján. (***)

Vázlat:

Aranyborjú
– Mózes a hegyen
– fél a nép
– aranyékszerek
– Áron borjút formál
– áldozat – körtánc
– Az ÚR tudja, mi történik
– Mózes haragja és imádsága

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!