Még a tanáraimat is?

Péld 3,1–18

A bibliai időkben nem voltak külön tanárok, hanem a szülők tanították gyermekeiket. Az apa volt a család papja, aki Isten előtt képviselte a családot, s a család előtt Isten bölcsességét. Ő tanítgatta fiait kicsiny koruktól kezdve, ő volt első tanáruk. Később, ha más foglalkozást választottak, oda küldték tanulni, ahol mesteremberek tanítottak.

Isten igéjének megtanítása is a szülő feladata volt tehát. Sokkal nagyobb felelősség volt rajtuk, mint ma, amikor ők is mindent a tanároktól, iskolától várnak – kicsit annak a rendbehozatalát is, amit ők elrontottak. Sokan pedig leszólják a tanárokat, véleményüket nem becsülik, s kivédik még azt a gyermeket is, aki megérdemelné a büntetést.

A pedagógus tehát a szülő helyébe lépett sok évre vonatkozóan. A gyerekek néha jobban szeretik tanáraikat, mint saját szüleiket, jobban is hallgatnak rájuk – s valljuk meg, sok pedagógus jobban is ismeri a gyereket, mint a saját szülei. Tisztelete tehát ugyanebbe a parancsolatba tartozik. Ő a kinyújtott kéz, a meghosszabbított közösségi felelős, aki szeretetével, nevelésével, tudásával az egész társadalom rendjének képviselője a diák előtt 3–23 éves kora között. Nem tudja ellátni a rábízott feladatot, ha nem kap tiszteletet szülőktől és diákoktól egyaránt.

„Miért nem hallgattam tanítóim szavára, miért nem figyeltem oktatóimra?” (Péld 5,13–14)

A tanítómester vonzalma és szeretete valami iránt nagyon könnyen bevésődik a tanítvány lelkébe is!

Keresztes Szent János

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024