1Móz 3,16–24

Bár a házasságot Isten a bűneset előtt szerezte, mi már mindnyájan a bűneset után születtünk. Ezért számolnunk kell annak rontó hatásával a házasságra nézve is. Nem csupán az ember Istennel való kapcsolatát rontotta meg a bűn, hanem mindenhová „betette a lábát”: Isten és ember, ember és önmaga, ember és másik ember kapcsolatába is. A bűn igen változatos burjánzása kezdődött el, mint egy rákos daganaté, mely idegen az embertől, mégis belülről eszi meg őt.

Mindenekelőtt itt van az ember vágyakozása arra, hogy megistenüljön, mindent tudjon, és saját maga számára döntse el, hogy mi a jó és rossz neki. Miközben félelem gyötri, a férfi munkájában sikertelen, fáradsággal él, a nőt kínozza vágyakozása, alárendeltsége és fájdalma. Kiűzetett az Édenkertből, így folyamatosan próbálja azt magának újra megteremteni, s az örökélet titkát keresni, mely elvétetett tőle, így hiánya hajtja keresésre.

Ebben a labirintusban az igazi társat megtalálni még nehezebb. Az ember fia, lánya már a „hasonlónak” is úgy megörül, hogy könnyen téved választásában. Félreérti belső jelzéseit, és sokszor becsapja önmagát is, így esélyeit, s ezzel másokét is elrontja.

Egyetlen valódi lehetőségünk: Istennel való kapcsolatunkat „rendezni”, s ezzel az eredeti állapotból elindulni – Isten szerezzen nekem társat! A várakozás nem tétlenség, hanem a készülődés ideje. Isten tudja a megfelelő időt! Bízzunk Benne!

tört részem

tört feled

csak együtt egész

veled vagyok egy

nem

nem csupán egy

lehet több

százszor száz

ezerszer ezer

ha szívemmel fedezlek

felfedezel

Ablonczy Ágnes

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Teremtési rend

1Móz 1,26–31

Az embert Isten a hatodik napon teremtette. Minden szárazföldi állattal egy napon, hogy tudja: földi lény, s alázatot tanuljon. Mégis egészen külön teremtményként formálta meg, a maga Lelkét adta neki, s ezzel kiemelte – minden élőlénynek urává tette. Ez az ember méltósága. Így alázat és méltóság egyszerre kell, hogy legyen bennünk.

Az embert férfivá és nővé teremtette. A kettő együtt lehet csak emberré. Nem a férfi az ember, a nő pedig csak nő, hanem együtt, kettős megbízatással válhatnak csak emberré. Ezért, a feladatok különbözősége miatt kaptak külön személyiséget, különböző alkatot, így mindkettő rászorul a másikra.

Lényeges, hogy Isten nem két férfit vagy két nőt teremtett a kezdetekben, hanem kétneműen kötötte össze őket, így lehetetlenné vált minden homoszexualitás igazolása az egészséges ember számára.

Isten mindenre, amit teremtett, azt mondta, hogy jó. Ezzel vállalta is a felelősséget: teremtményeit képessé tette arra, hogy ezen a földön éljenek. Sok „tartalék-lehetőséggel” látta el őket, hogy életfeltételeiket megtalálhassák. Az ember pedig „istenképűséget” kapott, mindazt, ami Isten felé való vonzódását jelenti: ilyen a szeretet, gondolkodás, beszéd, alkotás, szépség, öröm, döntések, a dolgok értékelése, felfogása, önmaga s a világ léte értelmének keresése, a mérték, a lelkiismeret, megannyi csoda…

A világban a legtökéletesebb az ember.

Az emberben a legtökéletesebb a lélek.

A lélekben a legtökéletesebb a szeretet.

A szeretetben a legtökéletesebb az Isten.

Szalézi Szent Ferenc

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Mt 17,22–23

Áhítatos könyvünk jelképe a két kéz, melyek ujjai egy-egy parancsolatot fejeznek ki. Kezek a főszereplői e rövid elmélkedésnek is, melyet jó, ha lassan olvasol:

Isten megteremtette az embert és kezet adott neki.

Kezet adott arra, hogy építsen,

de az ember megtanult rombolni.

Kezet adott arra, hogy simogasson,

de az ember megtanult ütni.

Kezet adott arra, hogy vigasztaljon,

és ő bánt.

Kezet adott arra, hogy adjon,

és ő megtanult lopni.

Kezet adott arra, hogy hívjon,

és az ember elutasítja magától a másikat.

Kezet adott arra, hogy fölemeljen,

és ő sokszor tétlen marad.

Kezet adott arra, hogy azzal az életet óvja,

és ő megtanult ölni.

Kezet adott arra, hogy imádkozzon,

és ő megtanult átkozni.

Ezért Isten adott Valakit, akinek a keze:

simogat – vigasztal – ad – hív – fölemel – áld.

De a többi kéz átszegezte az Ő kezét.

Pilátus keze,

a katonák keze,

a tanítványok keze,

a mi kezünk,

a te kezed,

az én kezem!

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Zsolt 14

A XX. századi filozófiában nagy hangsúlyt kapott az „Isten halott” gondolat. Sokan a felvilágosodással hozzák kapcsolatba, hiszen ott kezdődött Isten tekintélyének megkérdőjelezése. Folytatódott azzal, hogy a különböző tudományok megkérdőjelezték Isten létét, máshonnan közelítették meg a kérdést az egzisztencialista filozófusok, majd mások azt kérdezték: „Hol volt Isten Auschwitz idején?”

Mindezek leginkább Isten hiányáról szólnak. Sokan nem a filozófia magasságaiból ismerik a szállóigét, hanem a falfirka gyűjteményből, melynek „szellemes” mondása így hangzik: „Isten halott – Nietzsche” – „Nietzsche halott – Isten”. Nietzsche, a múlt században élt filozófus nevéhez kapcsolják „Isten halálának” kimondását, de ő nem csupán azt állította, hogy meghalt, hanem azt, hogy az emberek ölték meg őt. „Hallottatok arról a bolond emberről, aki fényes délelőtt lámpát gyújtott, a piacra futott és szüntelenül kiáltozott: – Istent keresem! Istent keresem! Mivel ott épp sokan álltak, akik nem hittek Istenben, nagy hahotázást váltott ki viselkedése. – Hát elveszett? – mondta az egyik… A bolond ember közéjük ugrott, s átfúrta őket tekintetével. – Hová lett Isten? – ordította. – Én megmondom nektek! Mi öltük meg őt, ti is és én! Mi valamennyien az Ő gyilkosai vagyunk!”

A Biblia bolondnak mondja azt, aki nem hisz Istenben. S ha mélyebben belegondolunk: valóban milyen rossz az, hogy sokan megfosztják magukat Isten megismerésétől. Ezáltal élve szegényebb, „bolondabb” életet.

Ültem az Isten sírján,

megkönnyebültem:

enyém a lelkem s irhám,

megmenekültem.

Fölálltam, s viszarogytam,

nem volt hová mennem,

erőm sem volt, a harcban

megöregedtem.

Kányádi Sándor

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Mt 24,3–14

Kiránduljunk egyet az irodalom területére, hiszen sok író ragadja meg éppen az emberölés problematikáját, mint etikai kérdést!

Lev Tolsztoj: „Kreutzer szonáta” c. novellája, és Németh László: „Iszony” c. regénye ugyanazt a kérdést közelíti meg más-más oldalról: A házastárs meggyilkolásának megdöbbentő valóságát. Lehetséges, hogy akit az ember legjobban szeret, akivel összekapcsolja életét: mégis elpusztítsa? Hasonló családi tragédiákra sajnos sok példát tudnánk ma is mondani. Tolsztoj „hőse”, a férj vonaton utazva meséli el egy fiatalembernek a történetét. Németh László pedig Kárász Nelli Takaró Sándorral való házasságát az asszony belső vívódásain keresztül mutatja be, gyilkosságával együtt. Egyik műben sem találjuk a tettes egyértelmű elítélését. Tolsztoj egyáltalán nem ír róla, az Iszonyban pedig balesetként tűnik fel a gyilkosság. Mert mindkét mű egy dologról szól: a szeretet meghidegüléséről. Az ölés másodlagossá, mintegy szükségszerű következménnyé válik, sokkal borzasztóbb valóságra mutat rá a két mű: a szeretet hiányára.

Az utolsó idők jelei között mondja Jézus a ma is átélhető borzalmat: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” Nem magán a tetten van hát a hangsúly, hanem azon az időn, amíg oda eljut valaki. A bűn nem a tettet jelenti elsősorban, hanem azt az időszakot, amikor még szeretni lehetett volna egymást.

Tudok-e az egyre hidegebb világban a szeretet melegségével közelíteni másokhoz?

Minden szeretet fölkelés. Minden falak és minden határok és minden végességek ellen. Szelíd, de leverhetetlen fölkelés.

Ancsel Éva

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024