57. A Szent sátor építése és berendezése; áldozatok, ünnepek

Üzenet:

* Isten az emberekkel akar lakni.
* Az ószövetségi szertartások Krisztus áldoza­tára mutatnak.

Bevezetés:

Mózes a Sínai-hegyen az Úrtól utasítást kapott a szent sátor építésére. Az ott folyó istentiszteletet is a kapott rendtartás szerint tartották.
A legfontosabb utasításokat nyomon követjük, azok lelki jelentésével együtt.

A Szent sátor és az istentisztelet

Isten az emberekkel lakik

A szent sátor, majd később a jeruzsálemi templom, valamint a benne folyó istentisztelet jelezték, hogy Istennek gondja van népére, és közöttük lakik. Az Úr Jézus eljövetele vetett véget e látható jegynek. Hisz benne Isten „egész teljessége” lakozott testben (Kol 2,9). „Az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk.” (Jn 1,14 – Károli) Jézus úgy tanította a tanítványait, hogy aki Őt megismerte, tudja, milyen Isten: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Izráelnek egészen különleges szerepe volt. A föld népei közül egyedül ez a kicsi nép szolgálhatta az egyetlen Istent. Az Úr pedig őrizte népét, mint a „szeme fényét” (5Móz 32,10), és még most is úgy tesz. Így értünk meg valamit abból, hogy Izráel annyi gúny, irigység és üldözés között sem pusztult el.

A szent sátor felszerelése és az ott folyó kultusz lényegében Jézus Krisztus megváltó tettének előképe.

Isten szerette e népet, melyet Ábrahámban kiválasztott; ezért akart velük lakni. Ám ők ugyanolyan bűnösek voltak, mint a többi nép. Ezért Isten nem élhetett közösségben velük kiengesztelés nélkül. A sok állatáldozat azonban nem eredményezte az Isten és ember közötti megbékélést. Csak az Úr Jézus nagy áldozata, kereszthalála békítette meg Istent a világgal. Ezek után nincs többé szükség szent sátorra és a templomi áldozatokra. Isten Lelke most azoknak a szívében lakik, akik benne hisznek, hozzá imádkoznak, és Őt szolgálják.

A szent sátor építése és berendezése szent dolog. Mózesnek minden apró részletben az Úr előírásához kellett tartania magát, legyen szó csavarról és kallantyúról, még akkor is, ha nem kell minden egyes alkatrésznek „lelki” tartalmat adnunk.

Így aztán óvatosan magyarázzuk a szent sátor elemeit.

Az Úr a népével, Izráellel akart együtt lakni. Egy egészen különleges sátrat kellett készíteni a számára. A sátor lakóhelyet, lakást jelent. Bizonyos helyeken a szent sátor „a gyülekezés (vagy kijelentés) sátora”-ként van említve, nem összecserélhetően azzal a sátorral, amit Mózes korábban készített, hogy imádkozni tudjon ott ő és a nép is (vö. 2Móz 33,7–11). Máshol a „bizonyság sátorá”-nak hívják (vö. 4Móz 9,15; 18,2).

Becalél és Oholiáb (2Móz 31,1–11)

Az Úr két ügyes embert állíttatott a munka élére. Becalélt és Oholiábot az Úr betöltötte „isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, foglalatba való kövek vésésére, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére” (2Móz 31,3–5).

Őket segítették mindazok, „akiknek bölcsességet és értelmet adott az ÚR, hogy el tudják készíteni a szentély különböző istentiszteleti eszközeit” (2Móz 36,1kk).

Becalél Húr unokája. Azé a Húré, aki Áronnal együtt Mózes karjait alátámasztotta az Amálék elleni harc idején (2Móz 17,10). Júda törzséhez tartozott. Oholiáb pedig Dán törzséből való.

Adakozás a sátor építésére (2Móz 25,1–7; 35,4–9.21–29)

Az Úr utasította Mózest, hogy „felajánlást” szedjen „minden embertől, akit arra indít a szíve”. Az emberek elhozták kincseiket, a legszebbet, amijük volt, az Úrnak adták.

Hogyan jutottak ennyi értékhez? A választ a 2Móz 3,22; 11,2–3 és 12,35–36-ban olvassuk. Eszerint Isten parancsára az egyiptomiaktól ezüstöt, aranyedényeket és ruhát kértek. Az Úr jóindulatot támasztott az egyiptomiakban, nem jöttek el üres kézzel.

A különböző szöveteket az asszonyok készítették el. A férfiak fáról és prémekről is gondoskodtak.

A 2Móz 36,3–7-ből látszik, hogy a nép szívesen adakozott. Annyira, hogy le kellett állítani a gyűjtést. Rengeteg arany és ezüst jött össze; huszonkilenc talentum meg hétszázharminc sekel arany; száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel ezüst (vö. 2Móz 38,24–25). Ez együtt mintegy tizenhét tonna!

Mit jelent ez számunkra?

Ahogy a szent sátorhoz szükség volt adakozásra, úgy ma is a hívek adományaiból fedezik a gyülekezet kiadásait. Ezt szolgálja a perselyezés, az egyházfenntartói hozzájárulás s az egyéb felajánlások. Figyeljünk arra, hogy a nép örömmel és jószívvel adott olyan sokat, hogy Mózesnek megálljt kellett mondania. „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7)

Az első udvar (2Móz 27,9–18)

A szent sátor körüli térséget udvarnak nevezték el. E köré réztalpú, 5 könyök magas oszlopokra (1 könyök kb. 44 cm) dupla szálas (sodrott) fonalból készült lenvászon függönyt feszítettek, és ezüst kapcsokkal erősítették a szőnyegfalat a 60 oszlopra, ezüsthuzallal voltak összekötve.

Az udvar hossza 100 könyök volt, vagyis valamivel kevesebb 45 méternél.

Szélessége 50 könyök, mintegy 22 méter. A bejáratot 20 könyök széles függönyből készítették (majdnem 9 m), kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból, művészi módon kihímezve, és 4 oszlopra függesztették.

Mit jelent ez számunkra?

A kerítés fehér volt, Isten szentségének jeleként. Senki sem látott be rajta (5 könyök = 2,2 méter). A kapun át lehetett csak bemenni (hímzett függöny). „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!” (Zsolt 100,4). Maga az Úr tette lehetővé, hogy közeledjünk hozzá. Imádságainkat és áldozatainkat kedvesen fogadja. Ez a kapu az Üdvözítő előképe, akin át „az igazak” bejárást kaptak Istenhez, az Atyához (Zsolt 118,20). Ő a kapu: aki átmegy rajta, megtartatik (Jn 10,9). „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” (Zsolt 65,5)

Az égőáldozati oltár (2Móz 27,1–8)

Az udvarra került az égőáldozati oltár. Négyzet alakú volt, hossza és szélessége 5 könyök (2,2 m), magassága 3 könyök (1,32 m). Akácfából készült. Kívül és belül rézzel kellett bevonni a deszkákat. A négy sarokra négy rézszarv került. Az oltár közepéig hálószerű rézrács lógott le, 4 sarkára 4 rézgyűrűt erősítettek, amin átdugták az akácfából készített, rézzel bevont hordozórudakat.

A hozzá tartozó felszerelést is rézből kellett készíteni: fazekakat (az áldozati hamu felfogásához), (kanálszerű) lapátokat, hintőedényeket (az áldozati állatok vérének felfogására), villákat (a hús kivételéhez), szenes serpenyőket (az égő faszén számára).

Az égőáldozati oltárnál a nép vagy egy egyéni áldozó bűnét az áldozattal együtt letehette, vagyis a kiengesztelés helye volt. Az áldozati állat vére az oltárra került, ezzel történt a kiengesztelés, és Isten nem emlékezett meg többé a bűnről.

A rézzel bevont négyzet alakú keretet földdel vagy faragatlan kövekkel töltötték ki. Ha útra keltek, az oltárról a hamut le kellett söpörni. S akkor a föld vagy a kövek maradtak vissza (vö. 2Móz 20,24–25 és 4Móz 4,13–14).

Mit jelent ez számunkra?

Égőáldozat – A tűz tisztít. Tulajdonképpen ez a célja minden égőáldozatnak: megtisztítani a kapcsolatot Isten és az áldozatot bemutató személy között. Az első áldozatot az új égőáldozati oltáron az Úr tüze emésztette meg. Isten hűsége nem ér véget: Mindig kész bűnbocsánatra. Nem csoda, hogy a nép ujjongott, amikor tanúja volt az első tűznek, és teljes tisztelettel arcra borult. (3Móz 9,24)

Az égőáldozati oltár szarva – Ha valaki egy másik ember halálában volt részes, odamenekülhetett az oltár szarvához, és megragadhatta. Utána ítélet következett, vajon szándékosan ölte-e meg a másikat, vagy véletlenül okozta a halálát. Ha ártatlannak bizonyult, a paptól felmentő ítéletet kapott. Ha bűnösnek bizonyult, meg kellett halnia. (Gondoljunk a menedékvárosokra: 5Móz 19!)

A szarvak Krisztusra mutatnak, mert „Őt megragadva” kapunk felmentést. Mindannyian bűnösek vagyunk, Isten szent törvényét megszegtük. Krisztus keresztje szabadít meg az átoktól: „És felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” (Lk 1,69 – Károli)

A rézmedence (2Móz 30,18–21)

A szentély és az égőáldozati oltár között állt a rézmedence. Állványa is rézből volt. Ennek vizében kellett Áronnak és fiainak kezüket és lábukat megmosni, mielőtt a szentélybe léptek volna, hogy „ne haljanak meg.”

A rézmedence „azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből (készült), akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak” (2Móz 38,8). Innen tudjuk, hogy ebben az időben rézből való tükröt használtak. (A hiúság eszközét az Úrnak való szolgálatra áldozták oda.)

A rézmedence formája nincs közelebbről leírva. Ez azt jelentheti, hogy Mózes jól ismert ilyen edényeket. Lehet, hogy Egyiptomban hasonló medencéket használtak a szertartásokon. Régi keleti templomok ásatásai során hasonló medencéket találtak. Valószínűleg egy gömbölyű tartályra csapokat erősítettek. Alá helyezték a kerek medencét, amiben a papok az előírt mosakodást elvégezték. A használt vizet a medence alá ásott lyukba vezethették.

Mit jelent ez számunkra?

A rituális mosakodással a papok megtisztultak. Nem csoda, hogy a zsidók ezt az edényt különösen is szentnek tekintették.
Mi Krisztus által megtisztulva, a Szentlélek segítségével közeledhetünk Istenhez (gondoljunk az „újjászületés fürdőjére” – Tit 3,5).
Naponkénti tisztálkodásra volt szüksége a papoknak, arra van szüksége a keresztyéneknek is.

A szent sátor (2Móz 26)

A szent sátorban semmi sem lehetett emberi ízlés vagy kitalálás szerint. Az Úr mondta el a hegyen Mózesnek annak minden részletét.

Minden faanyag drága akác volt. A 10 könyök hosszú és 1,5 könyök széles (kb. 4,50 x 0,7 m) akácfadeszkákat arannyal vonták be. 20 deszka volt a déli, 20 az északi, 6 a nyugati oldalon (hátul), a bejárat sarkainál pedig 1–1. Az ezüst talpakkal ellátott deszkák reteszekkel kapcsolódtak egymáshoz, mintha egy darabból lettek volna.

A szent sátor belseje így 30 könyök hosszú volt, 10 könyök széles és 10 könyök magas (kb. 12 x 4,50 x 4,50 m). Elejét függöny zárja le, amit 5 bearanyozott és réz lábakon nyugvó akácoszlopra függesztettek fel. E függöny égkékkel, bíborral és skarláttal hímzett, finoman szőtt lenvászon volt.

A szent sátorban is volt egy függöny. Négy aranyozott oszlopra függesztették, amik ezüst lábon álltak. Ezt a függönyt is finom sodrott lenfonalból szőtték égkék, bíbor és skarlát színekben, és kérubokat szőttek bele. Ez a függöny osztotta két részre a belső teret: a szentélyt választotta el a szentek szentjétől.

A szent sátrat 10 sátorlap takarta, amiket hurkokkal kapcsoltak össze egymással. Vászonból készültek, égkék, bíbor, skarlát fonallal átszőtt kérub-alakokkal. Erre jött még 12 sátorlap kecskeszőrből, fölé vörösre festett kosbőrből készített sátorlapok, legtetejére pedig egy takaró delfinbőrből. Oldalt és hátul a sátorlapok a szentélyt is takarták. Földbevert facövekhez rögzítették.

A szent sátrat mindig ugyanolyan távolságra kellett felállítani az udvar kerítésétől: 50 könyök (kb. 22 m) az udvar bejáratától, az udvar hátuljától és oldalaitól pedig 20–20 könyök (kb. 9 m).

Mit jelent ez számunkra?

Az összejövetel sátrának minden eleme Krisztusról és gyülekezetéről beszél.

A két szent helyiség a zárófüggöny (szentély kárpitja) mögött el volt választva az emberektől. Nem tudtak – csak úgy – bekukucskálni a szentélybe. Ki mehetett be? A főpap és a papok, az Úr felkentjei. Isten és a nép szolgáiként ők voltak a kapocs a megtisztulásra szoruló nép és a megtisztítani akaró Úr között. A fölkent Krisztus hasonlóképpen köti össze gyülekezetét az Atya Istennel.

A kárpit esetében a Zsid 10,19–20-ra gondolunk. Egyedül Krisztus által lehetséges az Atyához menetel. E kárpit hasadt ketté a második templomban Jeruzsálemben, tetejétől az aljáig, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét (Mt 27,50–51). Hitetlenségünkkel ne próbáljunk újabb kárpitot szőni…

A szentély kívülről sötét színeivel nem lehetett vonzó. Belülről viszont pompás volt. Hasonlítsd össze az igazi istentisztelettel, ahol nem a külső számít, hanem a hit (a szív).

A szövetség ládája (2Móz 25,10–22)

A szentek szentjébe állították be a szövetség ládáját. Akácfából készült, arannyal borították. Két aranyozott akácfarúdon hordták. Csak léviták vihették.

A színarany fedélen két arany kerúb állt arccal a födél felé fordulva. Kiterjesztett szárnyukkal betakarták a födelet. Ide kellett hoznia a főpapnak minden évben, a nagy engesztelési napon az engesztelő áldozatot.

A ládába tették a „bizonyságot”, a két kőtáblát, amin a Tízparancsolat volt.

„Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerúb közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak. Beszélek veled mindarról, amit majd általad parancsolok Izráel fiainak.”

Mit jelent ez számunkra?

Az arany láda a szentek szentjében képviselte a szövetséget, melyet az Úr a népével kötött. A szövetséget a szövetség törvénye erősítette meg, a Tízparancsolat. A láda Isten trónját jelképezte. Itt lakott maga az Úr! Ahogy a szent sátor, a szentek szentje még inkább az Úr dicsőségéről és szentségéről beszélt.

A szent kenyerek asztala (2Móz 25,23–30; 3Móz 24,5–9)

A szent kenyerek asztala a szentély bejáratától jobbra került. Akácfából készült, arannyal vonták be, 2 könyök hosszú és 1 könyök széles (kb. 0,90 x 0,45 m) volt. Négy aranykarikán keresztül dugták be a két arannyal bevont hordozórudat. 12 tálat, serpenyőket az illatáldozathoz, kelyheket (fedeles) és korsókat készítettek hozzá színaranyból. Az asztalon álltak a szent kenyerek. Szombatonként cserélték frissre.

E tizenkét kenyeret kovász nélkül kellett készíteni. Mellé tiszta tömjént tettek a füstölő edénybe. A tizenkettes szám Izráel tizenkét törzsére utal.

A kenyereket csak a papok ehették meg. Itt nevezik meg az első papokat: Áront és fiait. (Vö. 1Sám 21,1–6; 102. lecke; Mt 12,3–4)

Mit jelent ez számunkra?

A szent kenyerek asztalát a szent evangéliummal hasonlítják össze, Jézus Krisztus örömhírével. Így adja Isten igéje nekünk is állandóan az Élet Kenyerét, az Úr Jézust. A szent kenyerek asztala az Isten és népe közötti szövetségnek volt a jele. Gondoljunk csak a szent úrvacsorára, aminek közösségébe Krisztus hívja a híveket. Az jöhet, aki önmagától tudja, hogy nyomorúságban van, és segítségre van szüksége, ahogyan Dávid kért Ahimelek paptól szent kenyeret, amikor ínségben volt (1Sám 21).

Az arany gyertyatartó (2Móz 25,31–40; 3Móz 24,1–4)

A szentély bejáratától balra, a szent kenyerek asztalával szembe került az arany gyertyatartó. Ezt a tartozékaival együtt 1 talentum aranyból (42,12 kg) kellett elkészíteni. Nem öntötték, hanem egyetlen darabból kovácsolták ötvösmunkaként. Hét ágát mandulavirág-alakú kelyhek díszítették. (A mandulafa, mely keleten tavasszal először virágzik és terem: az új élet szimbóluma; vö. Jer 1,11–12.) A karok végén voltak a mécsesek, melyekben tiszta olivaolaj itatta át a kanócot. E lámpának (héberül: menorah) sosem volt szabad kialudnia.

Magának a főpapnak kellett naponta a mécses égő kanócát megtisztogatni.

Megj.: A zsidók még mindig ünneplik minden évben a Chanukka-ünnepet. A Chanukka-mécses lámpái a szentély (és a templom) „menórájára” emlékezve égnek.

Mit jelent ez nekünk?

A mécses fénye a „világ világosságának”, az Úr Jézusnak a szimbóluma. A mécsest tápláló olaj a Szentlélek kiábrázolója. Minden hívő, aki Krisztussal élő kapcsolatban van, világosságot áraszt maga körül, de csak a Szentlélek által.

Az illatáldozati oltár (2Móz 30,1–10)

A szentélyben, a kárpit előtt középen állt az illatáldozati oltár akácfából, arannyal burkolva. 1 könyöknyi volt a széle, hossza, egy-egy szarvval a sarkokon. Arany szegélyt kapott körben, s két oldalára egy-egy aranygyűrűt, amikbe az akácból készült, arannyal bevont akác hordozórudak kerültek.

A pap reggel és este jóillatú füstölőszert égetett rajta, egyben feltöltötte a gyertyatartó mécseseit. A tüzet az áldozati oltárról kellett meggyújtani. (Vö. 4Móz 18,7; Lk 1,9)

Évente egyszer a főpap az illatáldozati oltár szarvain engesztelést végzett. Ez a nagy engesztelési napon történt (lásd ott).

Az illatáldozati oltárt nem volt szabad lemásolni.

Mit jelent ez számunkra?

Az illatáldozat az imádság szimbóluma. Gondoljunk csak a Zsolt 141,2-re: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!”

A Jelenések 8,3–4 a szentek imádságát az illatáldozathoz hasonlítja. Az illatáldozati oltár nem véletlenül állt olyan közel a szövetség ládájához, amin Isten dicsősége lakozott. Az Úr Jézus a közbenjáró az Atyánál. Az Ő imádsága az igazi illatáldozat, amit „igen szent”-nek neveztek (2Móz 30,10). Imádságban szentül közeledjünk Istenhez, Jézus Krisztus nevében, „aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk” (Róm 8,34).

Áronnak és fiainak a ruhája (2Móz 28)

Áron volt az első főpap. Fiai az első papok: Nádáb és Abíhú, Eleázár és Itámár. Az első két fiú volt az, aki „idegen tüzet” vitt az oltárra, ezért büntetésként rögtön meghaltak (3Móz 10).

A papi ruhákról részletes leírás készült. Ezek a „szent ruhák” méltóságteljesek és ékesek voltak, az Úr szolgálatának dicsőségét tolmácsolták.

Áron öltözéke: hósen (melltáska), efód (papi kötény), palást, mintás köntös, süveg és öv.

Az efód Áron felsőruhája volt, gazdagon hímezték aranyszállal (amit vékony aranylemezből vágtak), kék és piros bíborral, valamint karmazsinfonállal. Finom sodrott lenfonalból készült, két vállrésszel. Az efód két vállrészét öv kötötte össze, ugyanabból az anyagból és ugyanazzal a hímzéssel, mint maga az efód. A vállszalagra ónixkövet erősítettek. Ezekre Izráel 12 törzsének a nevét vésték, mindegyik kőbe hatot, az ősatyák születési sorrendje szerint. Így a főpap szimbolikusan egész népét vállain hordozta, amikor a szent sátorban szolgált. Az ónixköveket aranyfoglalat vette körül, és fonott aranyláncokkal erősítették a vállszalagokra.

A hósent az efód fölé vették fel. Melltáskának vagy mellvédő pajzsnak nevezhetjük. Két réteg drága szövetből készült, ugyanabból az anyagból, mint az efód. Négyzet alakú volt, kétrét hajtva, egy arasz hosszú és egy arasz széles. Arany foglalatban 12 drágakövet helyeztek el rajta, négy sorban hármasával, mindegyikbe Izráel egy-egy törzsének neve volt belevésve. Ezeket arany foglalatba erősítették. A hósent aranykarikákon átbújtatott aranyzsinór rögzítette. Az efódot és a hósent nem kellett egymástól különválasztani, amikor a főpap levetette papi szolgálati ruháját. Így hordozta a főpap az egész népét a szívén, amikor a szentélybe ment. Ha a Bibliában efódról van szó, általában a melltáskát is belegondolják.

Az úrímot és a tummímot be kellett tenni a melltáskába (vö. 3Móz 8,8), hogy „hordozza Áron mindig a szíve fölött a döntéseket”. A Biblia nem közli pontosan, hogy mik voltak ezek a szent tárgyak. Jelentésük: „fény és beteljesedés”. Ám az „ítélet”-hez is van közük. A melltáskának, a hósennek ugyanis a tulajdonképpeni neve: „ítélet melltáskája”. Talán drágakövek voltak, melyek közül az egyik „igen”-t, a másik pedig „nem”-et jelentett.

Amikor valakinek Isten tanácsára volt szüksége, az úrím és tummím segítségével tudhatta meg. Az 1Sám 28,6-ban olvassuk, hogy Saul tanácsot kért az Úrtól, de az úrím nem felelt. A Neh 7,65-ben olvassuk, hogy egy fontos eseménynél a főpapnak jelen kellett lennie úrímmal és tummímmal.

Az efód palástját kék bíborból kellett elkészíteni. A fej számára egy nyílás volt rajta, köröskörül szövött szegéllyel, hogy a nyílás ne sérüljön. Egyetlen darabból állt. Alsó szegélyén gránátalmák lógtak kék és piros bíborból, meg karmazsin fonálból, közöttük arany csengettyűk. A gránátalmák a hit gyümölcseire emlékeztetnek, a csengettyűcskék pedig az ige szavára. Áronnak ezt a palástot kellett viselnie, amikor a szentélyben szolgált. Minden mozdulatnál megszólaltak a csengők. Ez nagyon fontos volt: „Ezt viselje Áron szolgálat közben, hogy hallható legyen a csengés, amikor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.”

A homlokdíszt aranylapból készítették, s rávésték a feliratot: „Az Úrnak szentelt.” A lemeznek Áron homlokán kellett lennie. Így ő maga is, meg mindenki, akivel csak találkozott, arra emlékezett állandóan, hogy az Úr szent Isten. (Vö. Zak 3,1–5)

A köntös (ing, közönséges papok csak ilyet hordtak) lenvászonból készült, szövött mintával. Ez hosszabb volt, mint a palást.

A nadrág ugyancsak lenvászonból készült, a főpap és a papok is viselték papi ruhájuk alatt.

A papok öltözete: köntös (alsóruha), öv, nadrág, és fejkendő.

Mit jelent ez számunkra?

A főpap az Úr és a nép között közvetített. Általa történhetett csak a kiengesztelés (a nagy engesztelési napon). Közvetlen összefüggés van az Ószövetség főpapja és az Újszövetség Főpapja, Jézus Krisztus között. Ő az út, igazság és élet; senki sem mehet az Atyához, csakis Őáltala (Jn 14,6). A főpapot felkenték. Így az Úr Krisztus is felkent, akit az Atya kent fel Szentlelkével (Mk 1,10).

A főpap a nagy engesztelési napon először saját magáért mutatott be áldozatot. Ezért akart az Úr Jézus Keresztelő János által megkeresztelkedni (vö. Mt 3,13–17). Csak ezután kezdhette el Üdvözítő munkáját. Fontos, hogy mi is tisztelettel és alázattal közeledjünk Istenhez.

A felkenés olaja (2Móz 30,22–33)

A papokat olajjal kenték fel, mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna a szent sátorban.
Kezüket és lábukat is állandóan meg kellett mosni.
A fölkenetés olaja fontos része volt a szent sátor istentiszteletének. Mirhából, balzsamos fahéjból, balzsamos nádból, kassziából és olivaolajból készült.
A szent sátrat és felszerelését is ilyen olajjal kellett megkenni.
Aki ezt az olajat meghamisította, vagy illetéktelent kent meg, azt ki kellett irtani!

Mit jelent ez számunkra?

Mielőtt szolgálni kezdenénk az Úrnak, nekünk is szükségünk van a megszentelésre. Gondoljunk a Szentlélekkel való felkenetésre.

Berendezik a szent sátrat (2Móz 39,33–43; 40; 3Móz 8)

A szent sátrat, és minden tárgyat úgy készítettek el, ahogyan az Úr mondta Mózesnek. Ő ellenőrizte a munkát, s rendben találva azt, megáldotta a munkásokat.

Az Úr aztán azt mondta Mózesnek, hogy a kivonulás második éve első hónapjának első napján állítsa fel a szent sátrat. Akkor kerüljön a láda is a helyére, a szentek szentjébe. Akasszák fel a függönyt. A szent kenyerek asztalát, az arany füstölőáldozati oltárt és az arany gyertyatartót vigyék a szentélybe. Ezek után terítsék a sátorlapokat a szentély fölé, és az ajtónyílást zárják le a kárpittal. Majd az égőáldozati oltárt és a réz mosdóedényt vigyék az előudvarba, és zárják le a bejáratot a függönnyel.

Ezek után kenjék meg szent olajjal a szent sátrat és az egész fölszerelést.

Áronnak és fiainak fölszentelése (3Móz 8)

Mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna, Áront és a fiait a szentély ajtónyílásában Mózes megmosta vízzel.
Majd Áronra feladta a főpapi öltözéket, és fölkente őt szent olajjal.
Ezután a papszentelési áldozatok bemutatása következett.
Áron leszármazottai ettől kezdve „örökre papok, nemzedékről nemzedékre” (2Móz 40,15).

A szent sátor használatba vétele (2Móz 40)

A szent sátrat először a Sínai-hegynél, a kivonulástól számított második év első hónapjának első napján rendezték be.

Mózes tette az első kenyereket a szent kenyerek asztalára, és gyújtotta meg először a gyertyatartó mécseseit. Az arany illatáldozati oltáron jó illatú áldozatot mutatott be. A rézmedencét vízzel töltötte meg. Az égőáldozati oltáron bemutatta az első áldozatot. Ezután felhőoszlop borította be az egész sátrat, az Úr dicsősége betöltötte azt. Napközben ott is maradt a felhőoszlop; éjjel pedig „tűz alakjában volt a hajlék fölött” (4Móz 9,15). Mózes először be se tudott menni a felhő miatt.

A gyülekezés sátrából beszélt az Úr Mózesnek. Az áldozatok szabályait, különleges napok és ünnepek megtartását ismertette.

Az áldozatok (3Móz 1–7)

Az Úr részletesen elmondta Mózesnek, milyen áldozatokat mutassanak be.

A pogány áldozatok célja az volt, hogy az isten vagy istenek jótetszését megnyerjék, hogy azok megsegítsék őket. Fizetőeszközül szolgáltak. Az ember ad valamit tulajdonából az isteneknek, hogy kapjon. Izráel nem így áldozott. Tudniuk kellett, hogy amit áldoznak, az az ÚRÉ: „Az Úré a föld és ami betölti” (Zsolt 24,1). Nem a zsidó jött ajándékával az Istenhez, hanem Isten közeledett az áldozatban az emberhez. A tűz volt a jele az áldozat elfogadásának. Így bocsátotta meg Isten a bűnt, amivel vétettünk ellene a bűneinkkel. A zsidók régóta ismerték az áldozást. Még mielőtt ősatyjuk, Ábrahám áldozott volna, már áldoztak. Gondoljunk Kainra és Ábelre (1Móz 4), és Nóéra (1Móz 8).

Az Úr azt akarta, hogy az áldozások szabályosak és rendszeresek legyenek.

Röviden leírjuk az áldozatok formáit:

Általános áldozat

– napi áldozat: égőáldozat, ételáldozat, italáldozat, reggel és este
– heti áldozat: szombatáldozat – kétszer annyi, mint hétköznapon
– évi áldozat: páskaünnepen, pünkösdkor, lombsátrak ünnepén és a nagy engesztelési napon

Áldozati állatok

Tiszta állatok legyenek: négylábú patás állatok, melyek páros ujjúak és kérődzenek: csak szarvasmarha, kos és bárány, bakok és nőstény kecskék; a magot evő madarak közül csupán galambok és gerlicék. Csak hibátlan állatokat lehetett áldozni.

Az áldozati állatok, a fiatal galambok kivételével, legalább nyolc naposak legyenek. Szarvasmarhát általában három éveset; bárányt vagy kecskét pedig 1 éveset áldoztak.

Termésáldozat

Ezt az áldozatot csak később hozhatták, amikor a nép már megérkezett Kánaánba.

– ételáldozat: gabona (búza és árpa első zsengéje) pirítva, liszt vagy kovásztalan kenyér olivaolajjal, tömjén és só
– italáldozat: bor

Az áldozathoz kötelező volt sót is hozzátenni, ami az áldozat tartósságát (és így Isten hűségének a változatlanságát) ábrázolta (gondolj a 4Móz 18,19-re: „sónak szövetsége ez” – Károli).

Tilos a kovász, méz és idegen tűz (saját tűz, nem megszentelt tűz; gondolj Nádábra és Abíhúra – 3Móz 10,1).

Megj.: A kovász az elburjánzó bűn szimbóluma. Vö. amit az Úr Jézus mond a Mt 16,5–12-ben: a farizeusok és szadduceusok tanítását hasonlította a kovászhoz.
A méz édesítőszer, amivel az áldozat tisztasága sérülne.

Az égőáldozat (3Móz 1)

Csak férfiak mutathattak be áldozatot. Az áldozat ép, hibátlan, hímnemű szarvasmarha (bika), juh, bárány vagy kecske lehetett. Szegények két galambfiókát vagy két gerlicét áldoztak.

Egy pap átvette az áldozatot. Az áldozó a kezét az állat fejére tette. Ezzel jelképesen azonosult az áldozati állattal. Majd leszúrta az áldozati állatot. Tehát az nem egy pap vagy lévita dolga volt! Ezzel – helyettese, az áldozati állat által – mintegy önmagán hajtotta végre az ítéletet.

Az életet jelképező vért a pap az oltárra hintette. (A normális húsétellel a zsidók sosem fogyaszthatták a vért.) Az állat élete lépett az áldozó élete helyére. Isten az áldozó bűneit elfogadta és megbocsátotta.

Majd az áldozati állatot feldarabolták, megtisztították, és az oltáron elégették. „Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az ÚRnak.”

Az áldozati állat bőrét nem égették el, azt megtarthatta a pap (3Móz 7,8).

A megszokott napi égőáldozat két ép, egyéves bárány volt. Az egyiket reggelente, a másikat esténként áldozták föl (vö. 4Móz 28,1–4). (Az este itt a kilencedik órát jelenti, vagyis naplemente előtt három órával.)

A vétekért való áldozat (3Móz 4)

Vétekért való áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor
– a népből vétkezett valaki,
– egy pap vagy a főpap vétkezett,
– az egész nép vagy a nép egy csoportja vétkezett.

A vétekért való áldozatot ugyanúgy kellett bemutatni, mint az égőáldozatot.

Aki a vétekért való áldozatot hozta, rátette kezét az áldozati állat fejére. Ha az egész nép vétkezett, akkor a vezetőiknek kellett ezt megtenniük.

Ha papnak volt vétke, akkor a pap maga vágta le az áldozati állatot.

A fölfogott vért a szentély bejáratához kellett vinni. Itt a pap vérbe mártott ujjával hétszer meghintette a szentély ajtókárpitját. (Zsidó rabbinus hagyományok szerint a papnak a vérbe mártott ujjával meg kellett érintenie az ajtókárpitot.) Majd belépve a szentélybe, a pap a füstölőáldozati oltárhoz ment, és megkente az oltár szarvait vérrel. Majd kiment az udvarra, és az égőáldozati oltár lábához öntötte a maradék vért.

Az áldozati állat maradékát (hús, bőr, kövérje, belsőségek, trágya) nem az égőáldozati oltáron kellett elégetni, hanem a pap kivitte azt a táboron kívülre, egy tiszta helyre, ahová a hamut öntik, és ott égette el egy farakáson. Az égőáldozati oltáron csak a veséket és a kövérjét égethették el a májon lévő hártyával együtt. A papok, mielőtt az áldozati állatot a táboron kívülre vitték elégetni, maguknak kivehették a hús egyharmad részét. (Ugyanez állt a jóvátételi áldozatra is.)

A jóvátételi áldozat (3Móz 5 és 7)

A bűnért való áldozat és a jóvátételi áldozat sokban hasonlítottak egymásra. Volt különbség is: a bűnért való áldozat esetében áthágtak „csak egyet is az ÚR tilalmai közül”, vagy mulasztást követtek el az istentiszteletet illetően; a jóvátételi áldozatot pedig főleg a felebarát elleni vétség esetén mutatták be, de akkor is, amikor pl. a tizedet vagy az első zsengét nem adták meg.

A jóvátételi áldozat tehát a nem szándékosan elkövetett bűnök jóvátételét célozza (vö. 4Móz 15,27–31).

Az ételáldozat (3Móz 2)

Az ételáldozat lényege, hogy a kapott javakból valamit visszaadtak az Úrnak. Közben a tőle való áldásokra emlékeztek („emlékeztető” áldozat, 2. v.).

Az ételáldozat elég; „kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak”.

Ételáldozatként kevés lisztet, olajat és tömjént égetett el a pap. A maradékot megtarthatta. Másik formája ugyanannak az ételáldozatnak kemencében vagy sütőlapon sült.

Az ételáldozat mellé társult az italáldozat, egy kis bor. Az első termésből, a zsengéből is adtak ételáldozatot.

A békeáldozat (3Móz 3 és 7)

A héber „sjelamiem” szó jelentése: „áldozat, mely békét hoz” jelentésű („sjalóm” = „béke”). A belső békéről van itt szó.

Hím vagy nőstény szarvasmarhát, kecskét vagy juhot áldoztak. Az áldozónak most is rá kellett tennie először a kezét az áldozati állatra. A vért az oltár körül hintették szét. Az áldozat javát az oltáron elégették.

A békeáldozatot a kapott áldásokért is bemutatták. Nem feltétlenül jelentős eseményekért való hálaadás volt. Olvasunk a Bibliában szomorúság és gond idején bemutatott békeáldozatról is (vö. többek közt 2Sám 24). Létezik továbbá „fogadalmi békeáldozat”. Akkor hozták, amikor valaki speciális fogadalommal, ígérettel jött az Úrhoz. Az utolsó békeáldozat-tipus az „önkéntes áldozat”, amit spontán módon hoztak, Isten iránti szeretetből.

A békeáldozat különlegessége, hogy az áldozó az áldozat harmadrészét visszakapta. A legjobb rész, a kövérje lett az ÚRÉ. A második rész a papoké (mell és vállak), a harmadik rész pedig (ami visszamaradt) az áldozóé. Így három különböző „fél” részesedett ugyanabból az áldozatból. Az áldozó a maga harmadrészével szabadon rendelkezett, áldozati lakomát tarthatott belőle.

Mit jelent ez számunkra?

Azért soroltuk fel az áldozatok fajtáit, hogy a gyerekek bepillantást nyerhessenek az istentiszteletbe. Megérthessék, mit jelent áldozni. Különösen a bűnért való áldozat fontos. Volt megbocsátás: az oltár mindig készen állt, a tűz égett rajta. Aki valamilyen bűnt követett el, a nap bármelyik órájában mehetett az Úrhoz. A hálaáldozat is érthető a gyerekek számára. A hála igazán gyermeki tulajdonság! Adni akarok, mert én magam is sokat kaptam. Ez Istennek is kijár. A hálából adás örömet szerez: hálaáldozat után gyakran tartottak áldozati ünnepet.

Természetesen minden áldozat a nagy Áldozatra, az Úr Jézusra mutat, aki önmagát áldozta népe bűneiért.

A nagy engesztelési ünnep (3Móz 16; 23,27–32)

Az ortodox zsidók ezen a napon ma is azért imádkoznak, hogy bocsánatot kapjanak valamennyi bűnükre, amit az előző évi nagy engesztelési ünnep óta elkövettek. Egész nap nem dolgoznak. Még a turistáknak sem szabad fényképezni.

Az ószövetségi zsidók ezen a napon megbánták bűneiket, és bűneik bocsánatát kérték, amiért égőáldozatot, bűnért való áldozatot vagy engesztelő (jóvátételi) áldozatot kellett bemutatni.

E napon nem dolgozhatott senki, még a jövevény sem. „A teljes nyugalom napja legyen ez nálatok”, így „megtisztultok minden vétketektől”. „Örök rendelkezés ez.” (3Móz 16,30–31)

A zsidó nép ezen a napon valóban megbánta a bűneit. Bocsánatért esedezett ahhoz, akit a bűneivel félreismert és megbántott.

Általános bűnbánó és vezeklő nap volt. Az egész népet összehívták. A 4Móz 10,2–3-ban olvassuk, hogy a két ezüst harsona hangjára az izráeliták ezrei özönlöttek a szent sátorhoz.

A főpap szolgálata a nagy engesztelési napon

Csak a papok léphettek be ezen a napon a szentélybe, a köznép csupán az udvaron tartózkodhatott.

A szentek szentjébe évente egyszer, ezen a napon volt szabad belépni, mégpedig csakis a főpapnak. Ezt az egészen különleges napot a hetedik hónap (Etánim) tizedik napján tartották (ez ma a Tisri hónap, amin a zsidó újév kezdődik, nálunk szeptember).

Ezen a napon a főpap volt a központi személy. Aznap nemcsak a különleges szertartásokat végezte, hanem a megszokott papi munkát is.

Áron, a főpap nem mehetett be akármikor a szentek szentjébe, vagyis a kárpit mögötti ládához és a kiengesztelés fedeléhez. Ha mégis megtenné, meg kellene haljon: „mert a födél fölött (Én, az Úr) jelenek meg felhőben”. Csak a nagy engesztelési napon végezhetett ott szolgálatot.

Gyolcsból készült szent köntösbe öltözve először a szokott napi áldozatot mutatta be. Miután megmosta a kezeit és lábait, az egyéves bárány húsdarabjait és kövérjéjét az oltár tüzére tette. Majd a bárány vérét az oltár körül locsolta ki. Ezután feltöltötte az arany gyertyatartó mécseseit, és illatáldozatot mutatott be az illatáldozat oltárán.

Csak ezután kezdődött a nap különleges szolgálata. Két gondosan kiválasztott kecskebakot vitt a szentély ajtaja elé. Ezzel szentek lettek. Az egyiket kisorsolta az Úrnak, a másikat Azázélnak. Majd mindkét baknak várnia kellett a szentély ajtaja előtt, míg szükség nem lesz rájuk. Áron ezután egy fiatal bikát mutatott be vétekáldozatul magáért és háza népéért. A vért fölfogta egy tálba, s bement vele a szentek szentjébe. Szenes serpenyőjében az oltárról vett parazsat vitt és illatos tömjént. Az illatáldozat füstje miatt Isten jelenlétét nem láthatta, hogy meg ne haljon.

Ujjaival a bika véréből hintett a fedélre, majd hétszer a fedél előtti földre. Aztán az udvaron lévő égőáldozati oltárhoz ment, és hétszer meghintette a vérrel az oltár szarvait. A szentély illatáldozati oltárának szarvait ugyanígy (vö. 2Móz 30,10).

Az így megtisztult főpap bemutathatta népe kiengesztelésére az áldozatot.

Ezután áldozták fel azt a bakot, amelyik sorsvetéssel az ÚRé lett.

Áron újra bement a szentek szentjébe, most a levágott bak vérével. Mivel még égett az illatáldozat, ebből a vérből is hintett a fedélre, és hétszer a láda elé. Ezzel a nép egy év alatt elkövetett bűneire kapott bocsánatot. Így ment végbe a népért való kiengesztelés.

Ezután kezeit az élő bak fejére tette (Azázélé), és megvallva a nép bűneit, azokat mintegy ráhelyezte a bak fejére (bűnbak). Majd a bakot kivitték a pusztába. Így vitte el a bak a nép bűneit messze a sivatagba.

Közben Áron bement a szentélybe. Ott levette a fehér gyolcs öltözéket, és megmosakodott. Újra fölvette főpapi ruháját. Majd önmagáért és a népért a bika és a bak kövérjét égőáldozatul megáldozta az égőáldozati oltáron.

Többi részüket a táboron kívül égették el. Aki ezt tette, annak saját magát és a ruháit is meg kellett mosnia, s csak ezután térhetett vissza a táborba.

Még hátra volt az úgynevezett „ünnepi áldozat” (vö. 4Móz 29,8–11). Egy bikaborjút, egy kost, hét egyesztendős bárányt, és a hozzájuk tartozó étel- és italáldozatokat égőáldozatul ajánlották, majd egy kecskebakot bűnért való áldozatul.

Annyira ügyeltek az Úr szolgálatára, hogy az engesztelés után ezt az áldozatot – a szent cselekedetek elvégzése közben a főpap és a nép által elkövetett bűnökért – még be kellett mutatni. Az Úrnak való szolgálatot sosem lehetett befejezettnek tekinteni.

Mit jelent ez számunkra?

A szent sátor szertartásai a bűnről beszélnek, ami miatt kiengesztelés kell. De Isten kegyelme nélkül hiábavaló lett volna minden áldozat: „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” (Zsid 10,4)

Az engesztelési ünnep a bűnbánat és az Istennel való kapcsolat helyreállítását hangsúlyozta. A bűn az elbukott ember lényegéhez tartozik. Lehetne minden napunk engesztelési nap. Istenhez való imádságunk az eszköz, melyben megköszönhetjük Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát. Az Isten Bárányának helyettes halála egyszer s mindenkorra kiengesztelte Istent.

A nyugalom esztendeje (3Móz 25,1–7)

Minden hetedik évben meg kellett tartani a szombatévet. Ebben az évben nem volt szabad művelni a földet, dolgozni a szőlőskertekben. Ami az aratás után magától kihajtott és megérett, nem volt szabad learatni. Csak a napi szükségletekre valót szedhették le maguknak, szolgáiknak és az állatoknak. Így a föld pihent, nem merült ki. Ebben az évben több időt szentelhettek Istennek és egymásnak. A jótékonyságot is gyakorolhatták.

A jubileumi év (3Móz 25,8–22)

Minden hetedik szombatévet, azaz minden ötvenedik esztendőt jubileumi évként kellett ünnepelni. A nagy engesztelési ünnepen az egész országban meg kellett fújni a harsogó kürtöt. A vetés és aratás tilalmán kívül ebben az évben kötelező volt még a zsidóknak:
– mindenki szabadságát visszaadni,
– minden adósságért zálogba vett birtokot visszaadni.

Három ünnep

A három főünnepet Mózes 2., 3. és 5. könyve nevezi meg. Évente három alkalommal, páskaünnepen, a hetek ünnepén és a lombsátrak ünnepén „jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt” (2Móz 23,17).

A kovásztalan kenyerek ünnepe (páska) (2Móz 23,15; 3Móz 23,5–8; 5Móz 16,1–8; vö. 2Móz 12; 48. lecke)

Az első hónap (Ábíb) tizennegyedik éjszakáján kellett a páskát, a páskabárányt elfogyasztani, emlékezve az egyiptomi kivonulás éjszakájára. Majd hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enni (nyomorúság kenyere). Az első napon a népet összehívták a szent sátorhoz. Dolgozni sem volt szabad aznap. Minden nap égőáldozatot mutattak be. A következő szombat utáni napon (vagyis a hetedik napon) a népet újra összehívták a szent sátorhoz. Akkor sem volt szabad dolgozni. Az első kévét bemutatták Istennek áldozatul. Természetesen ezt csak a Kánaánba bevonulás után tehették meg.

Majd egy egyéves bárányt kellett áldozni égőáldozatul, mellé lisztet és olajat ételáldozatként, meg bort italáldozatként.

„Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.” (3Móz 23,14)

A hetek ünnepe (pünkösd) (2Móz 23,16; 3Móz 23,15–22; 5Móz 16,9–12)

A páskaünnep kezdetétől számítva hét héttel új ünnep kezdődött. A „hetek ünnepét” az Újszövetségben „pünkösd”-nek nevezték (vö. ApCsel 2,1; a görög „pentekoste” = ötvenedik szóból eredően).

Ekkor mutatták be hálaáldozatukat a termésért. Vidám ünnep volt, ahol fiaikkal és lányaikkal, szolgáikkal és szolgálólányaikkal együtt örvendeztek az Úr előtt. Bevonták az ünneplésbe a lévitákat, özvegyeket, árvákat és a jövevényeket is.

A lombsátrak ünnepe (2Móz 23,16; 3Móz 23,34–43; 5Móz 16,13–15)

A lombsátrak ünnepe is hálaadó ünnep volt. Arra emlékeztek, hogy a sivatagban is sátrakban laktak. (Emlékezz az első állomásra Gósen földjéről elindulva: Szukkót = „kunyhók”; 2Móz 12,37!)

A lombsátrak ünnepét (vö. Jn 7,2) közvetlenül a szérűről való betakarítás és a szüret után kellett megtartani. A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött, és még hét napig tartott. Vidám ünnep volt.

Az ünnep első napján kunyhókat készítettek. Ehhez „nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat” gyűjtöttek (3Móz 23,40). Hét napig laktak ezekben a lombsátrakban. A nyolcadik napon, amikor ismét házaikba költöztek, a Jn 7,37 szerint az ünnep „nagy napja” volt. A Kánaánba való megérkezésre emlékeztek e napon.

Ezen az ünnepen is részt kellett vennie mindenkinek: szolgáknak, gyermekeknek, özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek.

A lombsátrak ünnepét természetesen a Kánaánba érkezés után ünnepelték először.

Mit jelent ez számunkra?

A három nagy ünnepből mi kettőt ismerünk: a húsvétot és a pünkösdöt.

A páska eredetileg emlékünnep volt: az egyiptomi kivonulás ünnepe. Nekünk pedig az Úr Jézus föltámadásának emlékünnepe. A zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást köszöntötték e napon, a keresztyének pedig a bűnből való szabadulást, amit az Úr Jézus szenvedése és halála végzett el, és feltámadása erősített meg.

A pünkösd elsősorban aratási ünnep volt. Pünkösdről olvasunk az ApCsel 2-ben, ott is hallunk első zsengéről, de Jézus Krisztus gyülekezetének elsőszülötteiről is. A keresztyénség számára a Szentlélek kitöltésének napja.

A lombsátrak ünnepe a pusztai sátrakban lakás emlékünnepe, de számunkra már nem fontos. Mégis el lehet gondolkodni azon: ki az, aki szilárdan hisz az örök hajlékban (5Móz 33,27), ahol Jézus Krisztus készít helyet számunkra (Jn 14,2).

Énekek:

Református énekeskönyv: 42:1–2; 99:1–4; 134:1–3; 135:1–2; 162:1–2.5; 163:1–3; 165:1–26; 286:2.5–8
Jertek, énekeljünk: 55; 65; 125; 131; 153; 196
Harangszó:14; 15; 40:1–2.6; 50:1.4; 55
Dicsérjétek az Urat!: 6; 30; 40; 47; 159:1–2
Erőm és énekem az Úr: 59; 66; 72; 95; 97; 101

Megjegyzések:

Kisebbeknek – A kisiskolások e lecke adataival, bonyolult szertartásaival még nem boldogulnak, nem tudják feldolgozni. Nem is szükséges.
Elég, ha nagy vonalakban elbeszéljük, hogyan készítették el a szent sátrat. Mutassuk meg a berendezést kép vagy alaprajz segítségével. Halljanak a ládáról, a kerúbokról, és hogy az Úr ott lakott.
Mondjuk el, mi volt a főpap és a papok munkája: mosakodniuk kellett, mielőtt áldozni mentek volna a két oltárhoz, a gyertyatartó lámpáit meg kellett gyújtani, a szent kenyereket hetente egyszer cserélni kellett stb. Végül arról is eshet szó, hogy a nagy engesztelési napon a főpapnak vért kellett hintenie a láda fedelére.
Az elbeszélést kerettörténetbe is helyezhetjük, ami életszerűbbé teheti a gyermekek számára (lásd a munkalap **Feldolgozását).

Nagyobbaknak – A felsősök számára is jól alkalmazható a kerettörténet, csak bővebben, részletezőbben. Számukra több leckében, sorozatban is feldolgozhatjuk az itt tárgyaltakat. Persze nem „kell” mindent besűríteni egy-két órába. Amire nem jut idő, hasznos hát-térinformáció lehet a későbbiek során is (pl. az ünnepek).

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Történelem / Társadalmi ismeretek (Osztályfőnöki)

• A zsidó történelem kezdetei: a szent sátor és a hozzá kapcsolódó istentisztelet. Zsidó ünnepek. (***)
• A zsidó és a keresztyén ünnepek összehasonlítása. (***)

Magyar nyelv és irodalom

• Elbeszélő fogalmazás írása leíró részletekkel: egy ünnepi szertartás és a szent sátor bemutatása szubjektív nézőpontból, elképzelt személyes élmény alapján. (***)

Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet) / Technika

• A szent sátor tanulmányozása rajzokon (alap-, metszeti és látszati rajz) és rekonstrukciós ábrázolásokon, modellekről készült képeken keresztül. (** ***)
• A szent sátor és környezete:
  – rajzolás nagy méretben, csoportmunkában;
  – makettkészítés gyurmával. (**)
• A szent sátor és udvara:
  – méretarányos alaprajz készítése a berendezési tárgyak jelölésével is;
  – méretarányos modell készítése papír, textil, esetleg más anyagok felhasználásával. (***)

Vázlat:

Becalél és Oholiáb
a Szent sátor és felszerelése papi ruhák
Áron: főpap – fiai: papok
istentisztelet a Szent sátor körül
– áldozatok
– ünnepek

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!