Képforrás: 123RF

Ha ma tesszük fel ezt a kérdést, hogyan utazott Pál, ilyenekre gondolunk: a repülő vagy vonat nem késett-e, rendben volt-e a lekötött szállása. Mindezek annak idején ismeretlen dolgok voltak. Pál apostol több ezer km-t tett meg gyalog, a térképek jól megmutatják útvonalait. Ha hajóval ment, nem volt menetrend, a teherszállító hajók elvittek egy-két utast is, a széltől függött a hajózás, így nem volt késés sem. A mai embernek az utazás kaland, kikapcsolódás. Pálnak a misszió része volt. Mivel nem volt nyomtatás és posta, internet és telefon végképp nem, csak úgy tudta az evangéliumot terjeszteni, ha elutazott sokfelé, és elmondta az embereknek. Inkább a városokat kereste fel, ahol több embert elért, ahol voltak zsidók, a zsinagógában prédikált, máshol a piacon, ami minden városban a fő találkozóhely volt. A gyülekezetekkel és munkatársakkal való kapcsolattartás is hasonlóan történt, jó példa erre a Timóteusnak küldött személyes üzenete: „Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.” (2Tim 4,13)

Akkori szokás szerint az utazók egy takarót vittek magukkal, azon aludtak a földön, és a felsőruhájukkal takaróztak. Ennyi volt Pál vagyona. Kéri a könyvtekercseit és a pergameneket is, amik talán térképek lehettek, a görögök jó térképeket készítettek a hajózáshoz, a körzőhöz hasonló eszközzel tudták a térképeket másolni. Feltüntették a tengerpart vonalát, a szigeteket, a magasabb hegyeket, ez segítette a tájékozódást.

A Szent Pál-öböl Rodosz szigetén, háttérben az akropolisz, Lindosz fellegvára. A szigetet Pál apostol is érintette 3. missziói útján, útban Jeruzsálem felé – képforrás: 123RF

Ahol nem voltak kiépített utak, pl. Ázsiában, a települések közti ösvényeket a helyiektől kellett megkérdezni. Ahol volt épített út, ott Pál is ezt használta kísérőivel együtt. A második missziói útra Tróászból hajóval kelt át a tengerszoroson, a hajó Neápoliszban kötött ki, innen az akkori egyik legjobb úton, a Via Egnatián folytatta az útját. Ezt az utat az építőjéről nevezték el, Egnatius konzul célja az volt, hogy a főváros és a meghódított keleti provinciák között kapcsolatot teremtsen. Az út az Adriát kötötte össze a Fekete-tengerrel, a mai Albániától a mai Isztambulig, az akkori Büzantionig tartott, és a Balkán-félsziget északi részét járta be. Jellemző a római útépítő mérnökök tudására, hogy a hegyes terepen annyira megtalálták az optimális vonalvezetést, hogy a mai főutak sok helyen pár száz méterre az ókori út nyomát követik. A szépen kikövezett úton főleg kereskedők jártak, a legtöbb csak gyalog, esetleg teherhordó szamárral. Elképzelhető, hogy Pál és Szilász is hozzájuk csatlakozva haladtak nyugat felé.

Via Egnatia Filippi közelében – fotó © Jaap Doedens

Az akkori utazók sok csomagot nem vittek, ennivalóként kenyeret és aszalt fügét ettek, valószínűleg Pál is így élt, ahogy ő maga írja: „fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2Kor 11,27). Ezek ismeretében még jobban megértjük, amit idős korában visszatekintve mondott magáról: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7).

Kilátás a rodoszi akropoliszból – képforrás: 123RF

Közzéteszi: Dr. Győri István, református lelkész, egyetemi tanár