Pál utazásának sok emléke megtalálható Görögországban, az emlékhelyeket legtöbbször a helyi orthodox közösség gondozza. A legkeletibb görög emlékhely a bibliai Neápoliszban, a mai Kavála városában található a Szent Miklós templom bejárata előtt. A hagyomány szerint Pál és vele az evangélium itt ért európai földre. Az emlékmű bizánci mozaikképe egymás mellé vetíti Pál álmát Tróászban és a neápoliszi partraszállást, a kettő közt a tengerszoros látszik (ApCsel 16,8–12).

 

 

Filippitől északra az első falu neve Lydia. Az első európai keresztyén emlékére szép emlékhelyet építettek azon a helyen, ahol Pál megkeresztelte Lídiát. A Zigaktis nem nagy folyó, inkább mély és gyors patak, két oldala kőlépcsőkkel van kirakva, kereszteléskor ide ül le a gyülekezet. A két alsó lépcső olyan közel van, hogy át lehet lépni.

 

 

A Bibliában nem találunk pontos leírást, hogy az első keresztyének hogyan végezték a keresztelést. Feltételezzük, hogy Keresztelő János példájára, ahol volt alkalmas víz, ott teljes vízbe merítéssel kereszteltek. A görög orthodox egyházban a csecsemőket kereszteléskor egy pillanatra a pap belemeríti a templomi keresztelőmedencébe. Ettől az általános gyakorlattól itt Lydia faluban eltérnek, a folyócskából merítenek vizet, és azzal öntik le a gyermek fejét vízzel.

Filippitől délre a Pál által is végigjárt ókori út, a Via Egnatia egy szakasza nagyon jó állapotban van. Minden évben nagyobb zarándokutat szerveznek Lídia keresztelőhelyétől a Neápolisz közelében levő Szilász kolostorig, így ez az útszakasz szépen rendbe van téve.

 

 

A második misszói út során Pál Athénba, az akkori görögség szellemi fővárosába is elment. Mivel olyan dolgokat hirdetett, ami alapvetően új volt, a város vezetői elé idézték. A városi tanács az Areopágoszon ülésezett, ami görögül Areosz pagosz, azaz Árész dombja. Árész a görög mitológiában a háború istene volt, a római Mars megfelelője. Ha háborúzni akartak, az Akropolisz lábánál levő lapos sziklatömbön jött össze a haditanács, később a városi tanács is, amit az ülések állandó helyéről szintén Areopágosznak neveztek. Pált itt hallgatták meg, és ő hosszabb beszédet tartott a város vezetői előtt (ApCsel 17,22–34).

 

 

Pál Athénból Korinthusba ment, és másfél évig munkálkodott a városban az Úr kijelentése alapján: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,9–10)

A város emeletes palotái egy későbbi földrengésben összedőltek, de jó állapotban megmaradt a helytartói palota terasza, ahol a helytartó a helyiek panaszos ügyeiben ítélkezett. Ide hozták a vádlói Pált is, Gallió helytartó elé, aki diplomatikusan elutasította a vallási vitában való ítélkezést (ApCsel 18,12).

 

 

A romkert melletti múzeumban láthatók a helyi ásatásokon talált használati tárgyak, többek között egy bronzlapból készült tükör is. Bizonyára sokat kalapálták, csiszolták, míg valamilyen képet lehetett látni benne. Valami ilyenre gondolt Pál, amikor azt mondta, hogy most még csak tükör által homályosan látunk: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Korinthus 13,12)

 

 

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

Fotó: Jaap Doedens

 

Naponta legalább százszor nézünk az óránkra, a rádióban hallott pontosidő-jelzést háttérzajként sokszor el is felejtjük, ezért a fontos időpontjainkra a telefonunkkal emlékeztetjük magunkat. A régi időben viszont nem voltak pontos eszközök az idő mérésére, nem is volt rá szükség. A középkorban már mechanikus órákat használtak, néhány régi toronyóra máig működőképes. A toronyórákat is a nap járásához igazították, legtöbbször csillagászatilag egyszer bemérték a dél időpontját, a torony árnyékát megjelölték a téren, a harangozó ehhez igazította a toronyórát és a déli harangszót.

 

 

A mozgatható órák a felfedezések idején terjedtek el, mert a hajósoknak tudni kellett, mikor van dél, a delelő nap magassága alapján kiszámították, hogy milyen közel vannak az egyenlítőhöz. A perceket is mutató pontos órákra akkor lett igény, mikor elterjedt a vasút, később a távíró és a telefon. Így már pontosan érzékelték, hogy kelet felé haladva mennyire hamarabb kél fel a nap, és a dél is hamarabb van. Ekkor alakították ki az időzónákat, majd később külön bevezették a nyári időszámítást, melyben a helyi időt 1 órával előre állítják az adott időzóna idejéhez képest. Ma már a nemzetközi utasforgalom érdekeire hivatkozva egyre többen követelik, hogy töröljék el a nyári óraátállítást, az EU is foglalkozik a kérdéssel. Az aktuális javaslat szerint megszűnne a nyári idő, és a közép-európai téli idő maradna egységesen egész Európában.

 

 

Mivel nem volt távközlés, régen ezeket az időkülönbségeket nem is érzékelték. Az ókorban, így a bibliai időben is általában napórát használtak. Voltak falra szerelt napórák, amihez a falba egy ferdén lefelé kinyúló mutatót építettek be, a közelben egy függőlegesen álló oszlopon megmérték, hogy mikor a legrövidebb az árnyék, ez volt a dél időpontja. A falon bejelölték a déli árnyékot, a napfelkelte és napnyugta árnyékát, a délelőttöt és a délutánt pedig 6-6 részre osztották, így alakult ki a ma is használt kétszer12-órás rendszer alapja, a 12 nappali óra (vö. János 11,9). Ez persze azt is jelentette, hogy az egyenlítőtől észak felé haladva hosszabb volt a napfelkelte és napnyugta közötti idő, és mivel ezt osztották 12 órára, a nyári egy óra hosszabb volt, mint a téli, de ez nem zavart senkit.

 

 

Már az egyiptomiak is készítettek hordozható napórákat, ami olyan volt, mint egy kis díszmedence, a közepén felfelé álló oszloppal. A vízzel pontosan vízszintesen lehetett felállítani, a peremre vetődött árnyék hosszát jó lehetett mérni a peremen körbefutó vonal mentén, így a déli időpontra állítva pontosan mutatta az időt. A szegényebb embereknek nem volt szüksége órára, hiszen pl. a pásztorok a szabadban a nap állását figyelve tudták, mikor kell az állatokat itatni. A gazdagabbak állítottak napórát a házukban, de az uralkodók nagyobb napórát készítettek. Lehetett ez egy köztéri kőoszlop, aminek az árnyékában számozott kövekkel jelölték az órákat.

Előfordult az is, hogy a palota bejárata előtti lépcsősort használták napórának, ilyenkor a lépcső melletti oszlop árnyéka vetült a feljáró lépcsőre, napfelkeltekor a legalsóra, napnyugtakor a legfelsőre. Valószínűleg ilyen napórája lehetett Ezékiás (Hiszkija) király palotájának is. A király halálos betegséget kapott. Ézsaiás próféta meglátogatta, és elmondta neki az Úr akaratát. Amikor a király hitetlenkedett, a próféta bizonyítékként megparancsolta, hogy az árnyék tíz fokot menjen vissza (2Királyok 20,8–11): „Ézsaiás próféta az Úrhoz kiáltott, ő pedig visszatérítette az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján, azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt.” Az itt olvasható héber ma’alah szó alapjelentése lépcsőfok, a többes száma: ma’alóth „lépcsősor” (lásd Nehémiás 12,37).

 

 

Éjszaka csak a csillagok járásához igazodva tudtak tájékozódni. A keleti pásztorok az éjszakát háromszor négyórás időre osztották, ha az Ószövetségben olvasunk őrváltásról, erre kell gondolni (lásd Bírák 7,19). A rómaiak az őrségváltáshoz négy egyenlő, kb. négyszer három órás időre osztották az éjszakát, ez a beosztás általános lett az egész birodalom területén, így az újszövetségi példák már inkább erre utalnak (lásd Máté 14,25; Lukács 12,38). Ám akár rövidebb, akár hosszabb, és akármilyen nehezen is telik, az őrváltásnyi ember-idő Isten idejéhez képest összemérhetetlenül kicsiny: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.” (Zsoltárok 90,4)

 

A 4. kép forrása: Ponori Thewrewk Aurél: Napóra a Bibliában

Tudomány és matematika az ókori Egyiptomban

Lásd még a témához: Napóra a Bibliában?

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

 

Először megállunk a liliomok előtt, csak hozzá ne érjünk, mert a lepergett virágport nem lehet visszaigazgatni.

A liliom a tisztaság jelképe. A képeken ott van Mária kezében, innen jön a madonnaliliom elnevezés. A középkorban a fejedelmi címerek motívuma, de a cserkészet jelképe is, mert „A cserkész testben és lélekben tiszta”.

Aztán fülünkbe csengenek a Vörösmarty-vers sorai Szép Ilonkáról: „A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté.” A költő egy síron látta meg ezt a szép metaforát: hervadása liliomhullás volt. Ehhez írta az ismert verset.

A hegyi beszédben mondja Jézus: „Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? …Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?” (Máté 6,25.28–30)

 

 

A gránátalma neve ellenére nem robban fel. Tavasszal élénkpiros virágai, nyáron és ősszel piros termései hívják fel a figyelmet. Az elnevezés oka egyszerű: piros, leves húsába ágyazva, egymás felett több rétegben több száz mag található. A latinból átvett elnevezés a granum, azaz a mag szóból ered. Külső szépségének és a sok magnak köszönhetően ez a nagyon régóta termesztett növény az ókorban a szépség és a termékenység, a gazdagság jelképe volt. A jeruzsálemi templomot is gránátalma motívumokkal díszítették. Többször előfordul az Énekek énekében, a menyasszony szépségére utalva.

A reneszánsz idején a gránátalma az uralkodók díszeként jelenik meg. Mátyás király trónkárpitján is ez volt az ornamentika uralkodó eleme. Talán innen került a főúri udvarokba, és bukkant fel, mint igazi népművészeti díszítőelem a székely kapuk faragásain.

A barokk idején kivirágzó úri hímzés a templomi úrvacsorai terítőkön szintén szívesen alkalmazta a gránátalmát a szegfű és a tulipán társaságában.

 

 

Furcsa, félig a földön kúszó, nálunk elburjánzó, látszólag jellegtelen növény a festőfű. A mediterrán országokban ma is közönséges gyomnövény. Nem is a növény az érdekes, hanem a gyökere, amit festő- és cserzőanyagként használtak. Külön mesterség volt az ezzel végzett munka. A növény héber neve Pua, amely a Bibliában foglalkozásnévként, személynévként fordul elő. Amikor Izráel népe Egyiptomban volt, a fáraó megrémült, mert az izraeliták nagyok és erősek voltak. Elrendelte hát, hogy a bábák a megszülető izraelita fiúgyermekeket öljék meg, de a bábák félték az Istent, és nem hajtották végre a fáraó parancsát. Mózes is ezeknek a bábáknak köszönheti az életét. Az egyik bába neve Pua volt. Nem véletlen, hogy a Szentírás megőrizte ezt a nevet.

 

 

Mózesről szinte mindenkinek a mózeskosár jut eszébe, amit régebben tényleg vesszőből fontak. A fáraó parancsa ellenére életben maradt a kicsiny Mózes, de amikor már nem tudták a házban rejtegetni, az apja gyékénykosarat csinált, bekente szurokkal, így menekült meg, míg meg nem találta és fel nem nevelte éppen a fáraó lánya. Az első mózeskosár anyaga valószínűleg a papiruszsás lehetett, ami akkor még nagy területeken vadon nőtt a Nílus deltavidékének mocsaraiban. De ebből készítették a papír feltalálása előtt népszerű papiruszt is. Főleg az egyiptomi száraz klímának köszönhetően nagyon sok feljegyzés több ezer évet is túlélt ezen a törékeny anyagon, többek között sok bibliai kézirat is. A bécsi Nemzeti Könyvtárnak van a világon a legnagyobb papiruszgyűjteménye, amely az ókori Kelet, főleg Egyiptom történetének igazi kincsesbányája.

 

 

Talán nem kell mondani, hogy a papiruszsás fagyérzékeny, télre fűtött helyre kell telepíteni több kertbéli társával együtt. Ilyen például az olajfa is. Nem véletlen, hogy a Bibliában ez a legkorábbi, fajtanévvel megnevezett kultúrnövény: az özönvízkor a galamb olajfaággal jött vissza, jelezve, hogy újraéledt a növényzet.

A bibliai időben fontos élelmiszer, testápoló és gyógyszer volt. Nálunk gabonát vetnek, megetetik az állatokkal, az állatot felhízlalják, majd levágják, hogy a zsírját kinyerjék, a déli országokban olajfák élnek, munka csak szüretkor van vele.

 

 

Sok bibliai növény meghonosodott nálunk. Ilyen a füge, a ruta, a liliom, a nárciszok és a rózsa. A fügét talán még egy kicsit egzotikus növénynek tartjuk, de az utóbbiak már annyira honossá váltak, hogy nem is gondolnánk, hogy nem mindig éltek a Kárpát-medencében. És ott van még a jézusi példázatból ismert búza és konkoly, amely a jó és a rossz jelképévé vált, a lencse, amelyből egy tálnyiért el lehetett adni az atyai örökséget, vagy a most újra felfedezett és divatos aloé, amelyet már Mózes és Jézus idejében is ismertek. Bálám így szól Izráel táboráról, amikor Jákób csillagáról jövendöl: „Mily szépek a sátraid, Jákób, a hajlékaid, ó, Izráel! Mint hosszan elnyúló völgyek, mint folyó mentén a kertek, mint az Úr ültette aloék, mint víz mentén a cédrusok.” (4Mózes 24,5–6) Az első húsvétkor pedig Nikodémus hoz mirhából és aloéból készült illatos kenetet Jézus temetéséhez (János 19,39).

 

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár