Isten dicsőségének meglopása

4Móz 20,1–13

Mózes, az Isten embere végigvezette népét az Egyiptomból kivezető úton, s a pusztai vándorlás hosszú negyven évén – ám ő sem mehetett be az Ígéret Földjére. Nagyon súlyosnak érezzük ezt a büntetést, akkor is, ha már 120 éves volt, s a bemenetel harcokkal járt együtt. Miért történt ez?

A pusztai vándorlás egy pontján, amikor már rettenetesen sok volt a lázadás a vezetők, s az Isten ellen, Mózes és Áron vizet fakasztott a sziklából. Maga a cselekedet Isten parancsára történt, de Mózes szava úgy hangzott el, mintha magának tulajdonítaná ezt a csodát.

Milyen apró különbségnek tűnik! Pedig egyáltalán nem az! Isten dicsőségéből valamit is magamnak tulajdonítani lopás – nagyon vigyázzunk vele! Az emberek ugyanis nagyon hajlamosak arra, hogy azt dicsőítsék, akit látnak. De akik ezt elfogadják az emberek közül, elveszik büntetésüket.

Jézus nagyon vigyázott arra, hogy cselekedete miatt sose őt dicsérjék, hanem Istent – pedig Ő maga volt az Isten!

Ha minket dicsérnek meg valamiért, mit teszünk? Elkönyveljük, szégyenkezünk, álszerénykedünk? Egyik lelkész így válaszolt, amikor megdicsérték: „Gyere, köszönjük meg együtt, amit tehettünk!”

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024