Háborúban

Mt 24,3–8

A bűneset óta hozzátartozik az élethez a háborúskodás (pl. férfi és nő között is), a háborúhoz pedig az ölés, sőt az öldöklés. Hiába alkotnak ún. humanitárius szabályokat, hiába írják alá országok a genfi konvenciót (pl. a foglyokkal való bánásmódról), a háború pusztítást és mérhetetlen szenvedést bocsát az emberiségre. Nincs humánus háború!

A Bibliában is olvasunk háborúkról, melyeket Isten népének kellett megharcolnia. Jézus búcsúbeszédeiben elmondja, hogy „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad.” Jézus ezt az utolsó idők jeleként mondja, hogy felkészüljenek rá a tanítványok, és felkészüljünk mi is.

Sajnos az egyháztörténet során is sok háborúról tudunk, melyben nem pogányok állnak keresztyénekkel szemben, hanem maguk a keresztyének egymással. Az ember tragédiájában Tankréd (Ádám) lovagi eszményekért küzd, s rá kell döbbennie, hogy halomra ölik egymást a hívek egyetlen „i” miatt (homousion-homoiusion). A háborúban teljesedik ki leginkább a bűn, tombol a Sátán. De még ez is azt jelzi számunkra, hogy közel a vég. S tudjuk, hogy Isten országa a háború nélküliség, a békesség országa. A kérdés az, hogy mi mihez járulunk hozzá? A békéhez vagy a háborúhoz?

Uram, háboruból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

Ady Endre

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024