2Móz 31,12–17

Még ha nem is ismerjük jól a zsidóság ünnepeit, azt hamar észreveheti bárki, milyen központi helyen van náluk a sabbat, a szombat megünneplése. Az izráeli rádió így köszönt szombat reggel: „Sabbat salom!” – „Békés szombatot!” A „sábat” ige a munka abbahagyását és a pihenést jelenti. A Talmud (a Tórát magyarázó írás) azt mondja: „aki megtartja a szombatot, az olyan, mintha az egész Tórát megtartaná”, illetve „aki nem tartja meg, olyan, mintha az egész Tórát nem tartaná meg.”

Miért fogalmaznak ilyen kizárólagosan? Van a szombatnak valamilyen titka? Úgy tűnik, igen. Mégpedig az, hogy a IV. parancsolat összefoglalja az Istennel való kapcsolatunkat, ami akkor helyes, ha a parancsolatot megtartjuk, ha engedelmesek vagyunk. Láthatunk ebben szabályokhoz való szigorú ragaszkodást, de mindennek az engedelmesség az alapja. A zsidó gyermekeket 8 napos korukban veszik be az ábrahámi szövetségbe (körülmetélés), akkor, amikor már megélt egy szombatot, hiszen a szombat az élet teljessége.

Tehát a szombat lényegét fontos megértenünk, s nem csak szigorú, vagy számunkra értelmetlen szabályok betöltését kell látnunk benne. Istennel való kapcsolatunk szabályozásának alapja: az engedelmesség.

Így szólt Isten Mózeshez:

– Mózes! Gyönyörű ajándékot tartogatok kincsesházamban, Szombat a neve. Izráelnek akarom adni. Menj, mondd meg nekik.

részlet a Talmudból

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

1Kor 15,45–47

Az első teremtés által az ember földi lett, a második által mennyei. Leegyszerűsítve ez a különbség a szombat és a vasárnap között. Nem értékeljük le ezáltal a szombatot, hiszen a maga helyén nagyon fontos volt, mivel a „mennyeit”, az „istenit” hozta a földre, közel az emberhez. Az pedig, ahogy a hitüket komolyan vevő zsidók gondolnak a szombatra, számunkra is sok példát adhat.

A szombatot a zsidó folklór, illetve a kabbala-irodalom „királynő”-nek nevezi. A péntek esti szombatfogadó ima (kiddus) a „királynő” fogadásáról szól:

„Jöjj, barátom, fogadjuk hát,

Szombatot, a szép arát.”

A Szombat-királynő itt a menyasszony képét ölti fel, akit „vőlegénye”, a zsidó nép, örömteli szívvel fogad beköszöntésekor, péntek este. Főleg a fogság utáni zsidóságnak volt egyik központi parancsolata a szombat megtartása, sőt valaki úgy fogalmazta: „inkább, mint hogy a zsidók tartották a szombatot – tartotta (meg) a szombat a zsidóságot.” Többnyire csak mosolygunk, mikor egy-egy szombatos történetet hallunk, pedig a parancsolat mélyén az Istenszeretet rejtezik…

Vajon vesszük-e olyan komolyan mi a vasárnapot, mint a zsidók a szombatot?

Rabbi áll szombaton a tízemeletes bérház földszintjén a lift előtt, s várakozik arra, hogy valaki megnyomja a hívógombot. Megmosolyogjuk vagy tiszteljük érte?

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Jn 20,19

Milyen jó átélni, hogy a hetünk ünnepnappal kezdődik! A közfelfogás szerint a szombat-vasárnap a hétvégét jelenti, de sok külföldi naptár, és Bibliaolvasó kalauzunk is jelzi, hogy a vasárnap az első nap! Az első keresztyénekről is azt olvassuk, hogy a hét első napján, azaz vasárnap gyűltek össze. Az ünnepek az erőnyerés, az indulás előkészítését jelentik, s milyen jó, hogy így indulhatunk neki minden hétnek.

Ezzel kapcsolatban sokan nem értik, hogy ha a Biblia a szombatot jelölte ki pihenőnapnak (a sabbat szó, melyből a mi szombat szavunk is származik, azt jelenti), akkor mi keresztyének miért ünnepeljük mégis a vasárnapot? A válasz egyszerű: Jézus Krisztus betöltötte a törvényt, eljövetelével eltörölte a tételes parancsolatokat, s feltámadásával mutatta meg Isten végtelen hatalmát, mellyel még a halál felett is úr. Mi ezzel az Úrral vagyunk együtt, aki vasárnap hajnalban támadt fel. Kálvin hozzáteszi, hogy ez a parancsolat a mi megszentelődésünkért van. Az Institúcióban így ír: „Az nem lehet kétséges, hogy az Úr Krisztus eljöttével a parancsolat szertartási része eltöröltetett. Mert ő maga az igazság, akinek jelenlétében az összes előképek eltűnnek. Ő a test, akinek láttán az ember az árnyékot otthagyja. Ő, mondom, a szombat igaz betöltése (Kol 2,16–17).” Ezért mi a vasárnapot, a hét első napját ünnepeljük, hiszen – a költővel együtt valljuk: Christus resurrexit tertia die – feltámadt a harmadik napon.

Mit jelent számomra Jézus Krisztus feltámadása?

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Pilinszky János

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

2Tim 4,6–8

A harc vérre megy. Nem egy kis vívásról vagy birkózásról van itt szó, hanem élet-halál küzdelemről. Arról a csatáról, amit élete utolsó perceiben él át az ember, amikor végiggondolja tetteit, s elszámol mindennel (agónia).

Hányan gondolják, hogy a hitben járás egyszerű dolog, ezért már az első akadálynál megtorpannak, s megbántódva, hogy ők nem „ilyen lovat akartak”, fel is adják. Pedig Jézus sohasem ígérte senkinek, hogy menni fog minden, mint a karikacsapás! Harcot ígért, s Pál sem tehetett mást.

Olyan ez a levél, mint egy végrendelet. Benne az apostol életének summázata, a legfontosabbak: a küzdelem megérte, győzelem vár. Jó, ha valaki el tudja mondani ezt, amikor végignézi életének „filmjét”, s megáll a Bíró előtt.

Timótheus együtt dolgozott Pállal, látta példáját, így a felszólítás sem érte váratlanul. Megszokta, hogy azt hallja, amit láthat is. Hiteles, harcos, hitvallásos életet, sokaknak üdvösségére: Isten nevében bizonyságot tenni mások előtt. Erővel szólni róla akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs azonnali eredmény. Reménységgel segítségül hívni börtönben, sőt másokat is bátorítani levélben. Pál ismerte Isten nevének helyes kiejtését!

Így, hónap végén megállhatunk néhány percre, s végiggondolhatjuk: Mi az, ami ebben a hónapban igazán fontos volt? Mi az, ami nem zárult le, pedig nagyon szerettem volna? Mi az, amit elkezdhettem? Mi az, amiben vannak már győzelmek a nyelvemmel, indulataimmal való küzdelemben? Tudom-e úgy használni Isten nevét, hogy az mindenkinek áldást jelentsen? Vagy éppen miattam átkozzák Őt sokan?

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024

Zsid 12,1–15

Az állhatatosság azt jelenti, hogy megmaradok valami mellett, akkor is, ha nehéz. Ez különösen olyankor probléma, ha körülöttem mindenki másként gondolja. Itt az igében hatalmas biztatást kapnak a hívők azáltal, hogy láthatják maguk előtt hithősökként emlegetett elődök példáját. Az igében a „bizonyságtevők fellege” (Zsid 11) olyan tömeget jelez, akik a „lelátón szorongnak”, s szurkolnak azoknak, akik lenn a stadionban még a versenypályán küzdenek.

A rossz ellen való küzdelemben legnehezebb az állhatatosság, mert olyan könnyen válaszolunk a rosszra rosszal. Ha valaki lusta, kiabálva hozzuk tudtára, ha valaki csúnyán beszél, lehurrogjuk, ha valaki bánt, azt tervezzük, hogyan adhatnánk vissza. Elfelejtjük, hogy a „gonoszt jóval győzd meg” (Róma 12,21).

Az állhatatosság jelentése még: elhordozok valamit. Az eredeti szó „aláhajlást” is jelent, amit képben talán úgy lehet elképzelni, mint amikor valaki egy hátizsákot vesz fel. Odatartja a hátát a tehernek. Egy gyalogtúrán nagyon sokat lehet tanulni a teherhordozásból, pl. azt is, hogy a teher jelenti a létfenntartást. Abban vannak a hálóeszközök, az étel, a meleg ruha. Ha nincs teher, nincsenek tartalékok sem. Az állhatatosság is ilyen aranyfedezetet jelent.

A „malenkij-robot” idején, a büntetésből elvitt magyar emberek közül sokakat éheztettek, s volt, hogy nők hetekig dolgoztak csepegő bányában, ahol csuromvizesek lettek, szállásukon pedig nem volt fűtés, hajnalban rájuk fagyott a ruha. Ők imádkoztak és énekeltek. Hitték, hogy Isten ott is hallja. Abból a faluból, akik így összetartottak, csak egy ember nem tért haza.

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024