A tizedik ige

2Móz 20,17

Azt tapasztaljuk a Tízparancsolat olvasása közben, hogy az eleje olyan magasztosan, szinte mennyei kinyilatkoztatással indul: „Én, az Úr vagyok, a Te Istened…”, a végén pedig egészen közönséges, földi lesz: ökrökről, szamarakról, s egyéb hétköznapi dolgokról van szó.

Nem jelent ez valamiféle színvonalesést? A magasságos Istentől eljutni a szomszéd szamaráig, házáig?

Talán sejtjük, hogy nem, hiszen éppen most vagyunk a lényegnél: nagy jelentősége van, hogy ezek a tárgyak, állatok megjelenjenek a parancsolatokban. Ezzel lesz az életközeli, így ereszkedik le a földre. Ezzel lesz „lefordítva” az élet nyelvére.

Ami nemcsak jelképesen igaz: Mózesnek a kőtáblákat le kell hoznia a hegyről. S az isteni magasság, a Vele töltött idő után ő is gyorsan szembesül a valósággal: ott áll az aranyborjú szobra. Vagy amikor a tanítványok átélik Jézussal a hegyen az Istennel való közösséget, lejövet találkoznak társaik tehetetlenségével és a nyomorúsággal. (Mk 9,2–29)

Tárgyiasult világunkban jó, ha egészen közel jönnek hozzánk az isteni dolgok, de ezeket aprópénzre kell váltanunk, hogy lehessenek életünkben újra isteni dolgok.

Jézus a modellünk, nemcsak a Kálvárián, hanem a műhelyben, az utakon, a tömegben, a nagyhangú követelőzések és mogorva visszautasítások, az állandó zaklatások közepette, a békesség és a magánélet hiányában.

C. S. Lewis

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024