Önuralom

ApCsel 5,29.41

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk” – nagyon könnyednek hat ez a mondat, mint ahogy a bibliai történetek is mind olyan természetesnek tűnnek. Hiszen mi más történhetett volna Péterrel, mint hogy fenyegetik, ő pedig így válaszol! A sorozatos börtönbevettetéssel a tanítványok hite csak erősödött. Örömmel fogadták, hogy méltónak bizonyultak a Jézus nevéért kapott gyalázatra! Honnan vették ezt a belső békességet, önuralmat, hogy ne háborogjanak és méltatlankodjanak?

A kalászt le kell aratni ahhoz, hogy a búzaszemekből kenyér lehessen! Az óembert meg kell öldökölni ahhoz, hogy az új ember élhessen. Ennél „olcsóbban” nem megy. Ha ezt átélhetjük, már egészen közel vagyunk ahhoz, hogy megismerhessük Isten célját az életünkkel.

Képzeljük magunkat az apostolok által átélt szituációba, s akkor merjük kimondani ugyanazt a hitvallást! Egyáltalán nem könnyű. Vajon hányan adtunk már hálát azért, mert valamiben megpróbáltattunk? S hányan keseregtünk a külső próbatételek felett, panaszáradatot zúdítva hittestvéreinkre! Hol van az önuralom? A mindent vállalni tudó belső erő?

Egy házasság hétköznapjaiban sok alkalom adódik ennek megélésére. Hiszen két keresztyén ember házassága nem automatikusan keresztyén módon működik. Mindkettejük életében végbe kell mennie a folyamatnak, hogy új emberükkel egymást teljességgel elfogadják, s közös új emberük is kiformálódjon.

A mi véges életünk nem egyéb, mint lassú átnövekedés a látható világból a láthatatlanba, az idői viszonyokból az örökkévalóba. A keresztyénség az örökélet iskolája.

Ravasz László

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024