A „népítélet” gyülekezete: Laodicea

Jel 3,14–22

Most, aratáskor nem is idegen, hogy az aratás az ítélet képe. Ami beérett, az most levágatik. A régi kép szerint a „kaszás” a halál, aki az életet learatja. Valóban lehet így is nézni az élet végét: nem szomorkodva, nem félve, hanem hálát adva mindazért a jóért, amit átélhettünk. Lehet úgy tekinteni, hogy akinek az élete véget ér, az egy magtárba gyűjtötte, ami megtermett. Hiszen a múlt nem vész el, azt itt hagyjuk magunk után, az a mi örökségünk (Viktor E. Frankl). Azt kitörölhetetlenül beleírtuk a történelem könyvébe. Legyen a nyár látogatások, hosszú beszélgetések alkalma családunkról, régi emlékekről, melyek a mi gyökereink is. Ne kényszerként, hanem hatalmas lehetőségként éljük meg a nagyszülők, régi rokonok felkeresését.

A laodiceiai gyülekezet legnagyobb bűne a büszkesége, dicsekvése: azt hiszi, hogy van valamije. Pedig valójában semmije sincsen, mindenben szükséget szenved, hiszen a gyülekezet Ura kiszorult, kopogtatnia kell, már nincs helye odabenn! Micsoda félelmetes, és lehetetlen dolog ez: mintha valaki arra érne haza, hogy a házán kicserélték a névtáblát és a zárat, s neki nincs hová fejét lehajtania… Miközben nyaralunk, ne zárjuk ki a család legfontosabb tagját: az Urat!

De amíg az ítélet szól, addig van esély. Az még az utolsó lehetőség. Aki azt meghallja, még változtathat!

Sosem áll más idő a rendelkezésünkre, mint a jelen idő.

C. H. Spurgeon

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024