Ámde Krisztus feltámadt

1Kor 15,20–22

Az első keresztyének hite a feltámadáshoz kapcsolódik. Úgy is hívták kezdetben: húsvéti hit. Egy halott feltámasztásához képest minden más csoda, ami a Bibliában található, csak kisebb lehet. Aki hiszi, hogy Istennek van erre hatalma, az mindent hisz. Ortodox egyházakban ma is így köszöntik egymást húsvétkor: „Krisztus feltámadott”. „Bizonnyal feltámadott” – hangzik a válasz.

Ezért volt olyan megdöbbentő Tamás hitetlensége, aki csak a testi megtapasztalás után szeretett volna hinni. Milyen sokszor magunkra ismerünk ebben. Dosztojevszkij ezzel szemben nem hitetlenséget lát Tamásban, inkább realista hitet. A Karamazov testvérek c. regényében így fogalmaz: „Tamás apostol kijelentette, hogy nem hiszi el az Úr megjelenését addig, amíg nem látja, amikor pedig látta, azt mondta: »Én Uram, én Istenem!« A csoda késztette arra, hogy szilárdan higgyen? Az a legvalószínűbb, hogy nem; csakis azért hitt, mert hinni akart, és lelke mélyén már akkor odaadóan hitt, amikor azt mondta: »Nem hiszem el, amíg nem látom.«”

A feltámadás az örök élet nyitánya. „Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra” – írja a Káténk. A zsidók a teremtésre emlékezve ünneplik a szombatot, mi vasárnap az új teremtést: Jézus Krisztus halálból való feltámadását ünnepeljük.

Milyen csoda, hogy egy hetet nem a gondjaink felsorolásával, az előttünk álló akadályok mérlegelésével kell kezdenünk, hanem az örökkévaló Isten előtti megállással, valódi Isten-tisztelettel!

A föltámadt Krisztus az életet vég nélküli ünneppé teszi.

Athanásius

© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024