A láthatatlan Isten nem fér bele a láthatókba!
Zsolt 115,1–11
Ebben a parancsolatban nem csupán arról van szó, hogy ne próbáljuk meg kiábrázolni valamilyen szobor formájában a láthatatlan Istent, hanem hogy semmiféle „kezünkcsinálmányát” ne tekintsük imádat tárgyának! Mindezek csak általunk élnek, félelmeinket vagy épp reménységünket ábrázolják ki, de nincs közük az élő Istenhez!
Ha elővesszük egy öt éves korunkból való fényképünket – egy aranyos, vagy épp csintalan gyermeket láthatunk. Tudjuk, hogy ott a képen mi vagyunk, mégsem gondoljuk, hogy az az egyetlen pillanat vagyunk csupán. Még a magunk létét sem tudjuk felfogni, nemhogy Isten nagyságát. Hogy is gondolhatja valaki, hogy egy kőszobor vagy más „kultusztárgy” lehet Isten képe, amely előtt leborulunk! Hogyan is ábrázolhatná ki egy szobor, amikor az egész teremtettség sem képes teljességgel befogadni ŐT!
Vannak népek, akiknél tilos a fényképkészítés, mert azt mondják, megkötözi az ember lelkét. Foglyul akar ejteni egy pillanatot az örökkévalóból. Ők talán megéreztek valamit a parancsolat lényegéből…
El kell fogadnunk, hogy Isten végképp nem fér el sem fantáziánkban, sem képeinkben, sem ismeretünkben, mert mérhetetlenül több azoknál. Mindnyájan „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk…” (ApCsel 17,28).
Kedves Isten!
Mérges leszel, amikor művirágot látsz? Én a helyedben az volnék, ha igazikat teremtettem volna.
Hanna
© Fodorné Ablonczy Margit – Bölcsföldi András: Maradjanak szívedben, Parakletos Könyvesház, 2024
Hagyjon egy választ!
Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!