03. Miért nevezték Kánaánt tejjel és mézzel folyó földnek?

Képforrás: 123RF

Izráel ősatyja, Ábrahám Isten hívására elhagyta ősei földjét. Amikor egy termékeny vidékre, Kánaán földjére érkezett, csodálatos ígéretet kapott: „A te utódaidnak fogom adni ezt a földet!” (1Mózes 12,7) Ábrahám utódai, Izráel népe később Egyiptomból szabadulva a pusztai vándorlás során értek el újra az ígéret földje határáig. Mózes ekkor kémeket küldött ki, akik jó híreket hoztak a földről: olyan termékeny, hogy joggal nevezik azt tejjel-mézzel folyó földnek:

„Szedtek gránátalmát és fügét is… Negyven nap múlva visszatértek a föld kikémleléséből. Visszamentek, és megérkeztek Mózeshez, Áronhoz és Izráel fiainak egész közösségéhez… Beszámoltak nekik meg az egész közösségnek, és megmutatták nekik a föld gyümölcseit… ezt mondták: Elmentünk arra a földre, ahová küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse!” (4Mózes 13,23–27)

 

Gránátalma, alma, méz – a Ros Hásáná (év kezdete) ünnep jelképei – Képforrás: 123RF

 

Kánaán földje jó földrajzi adottságának és a tenger közelségének köszönhette termékenységét, nagyobbrészt erdős dombvidék, csak északon voltak magasabb hegyek. A nyár meleg, de a tenger közelsége miatt reggelente derült időben bőséges harmat üdíti fel a növényeket. Az északi határszélen a közel háromezer méter magas Hermón hegyen télen sok hó esett, ami csak nyár végére olvadt el. Ha onnan fújt a szél, mindig hozott egy frissítő záport, amit Hermón harmatjának neveztek, és az Úr áldásához hasonlították. „Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére.” (Zsolt 133,2)

 

A hófödte Hermón a Hula-tó partja felől, Észak-Izraelben – Képforrás: 123RF

 

Kánaán földjének különlegessége volt a kiszámítható időjárás. A fő termény a kenyérgabona volt, amit nyár végén vetettek el. Az ősz pár hetes kiadós esővel kezdődött, és mivel ez jött a vetés után, ezt nevezték korai esőnek. Az enyhe télen a vetés jól áttelelt. A tél végén jött még egy esős időszak tavasszal, ekkor fejlődtek ki a kalászok, ez az eső volt a késői eső. A korai nyár beérlelte a vetést, így pünkösdre, kb. május végére már mindig arattak. A korai és kései eső a kiszámíthatóságnak, Isten hűségének volt a jele: „Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet.” (Hós 6,3–4)

 

Fügefa nőtt egy romos kőfal mellett – a képen a fal mögül kandikál ki – Képforrás: 123RF

 

A föld gazdagságát mutatta, hogy több olyan gyümölcstermő fa nőtt, ami vadon is megélt. Ha ültették, akkor is kevés gondozást igényelt, csak a termést kellett leszedni. Ilyen volt az évszázadokig is termőképes olajfa, vagy az itt vadon is terjedő füge, aminek a termése, a fügekalácsként ismert aszalt füge nagy cukortartalma miatt a nehéz munkát végzők, a sokat gyalogló kereskedők, katonák eledele volt. Ezt hordták magukkal, olyan volt, mint ma a csokoládé. A szőlőből a pontuszi, nagy szemű, mag nélküli fajták voltak elterjedve, ezeket a mediterrán országokban ma is termesztik, néha nálunk is kapható. Akkoriban még nem került be Amerikából a filoxéra betegség, ha leszúrták a szőlő egy vesszőjét, megfogant, és öreg fákra futtatva lugast alkotott, pár év múlva pedig már termett.

 

Aszalt füge füzérek a gyümölcsárusnál – Képforrás: 123RF

 

A saját szőlő és fügefa a jólét, a bőség jelképe lett, Mikeás próféta a Messiás uralkodását a bőség és béke korszakaként jövendöli meg: „Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, senki sem háborgatja őket. (Mik 4,4) Ezzel Kánaán gazdagsága, a tejjel és mézzel folyó ország annak az előképévé vált, hogy az Úr a jövőben még sok jót készít az Ő népének.

 

Szerzetesek által gondozott szőlő az izraeli Latrunban, a trappista kolostor kertjében – Képforrás: 123RF

 

 

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

06. Mikor esik már?

Képforrás: 123RF

Sokszor feltesszük ezt a kérdést, türelmetlenek vagyunk, ha porosak az utak, mert rég nem esett eső. Sokszor okoljuk a klímaváltozást a nyári kánikula miatt. A tőlünk délebbre fekvő országok már az ókorban is szárazabbak voltak, és a bibliai helyszínek többsége ide tartozott. A sivatagos vidéken még nagyobb kincs volt a víz, jó példa erre Egyiptom, amit már az ókorban a Nílus ajándékának neveztek.

 

Homokdűne tükröződése a Nílus vizén Asszuánnál, Egyiptom déli részén – képforrás: 123RF

 

A Nílus évenkénti áradása nagy mennyiségű szerves hordalékot hozott, az afrikai erdők korhadékát az esők belevitték a Nílusba, így áradás után a folyópartot termékeny iszapréteg borította. Mai képpel olyan volt, mintha zsákszámra öntözték volna ki a virágföldet. Az egyiptomiak hamar rájöttek, hogy ha ezt a lerakódott humuszos réteget a terméketlen homokhoz keverik, akkor az is termővé válik. Már csak a vízellátást kellett megoldani, amihez csatornákat, víztározókat építettek. Pontosan kiszámolták a csatornák lejtését, és olyan magasra építették, hogy áradáskor a folyóból kifolyó víz megtöltötte őket. Így a csatornákban és tározókban megmaradt vizet egész évben tudták öntözésre használni, a mi gémeskútunkhoz hasonló szerkezettel merték ki a földekre. Egyiptomban annyi élelmiszert, főleg gabonát termeltek, hogy eladásra is jutott belőle.

József testvérei is gabonáért mentek Egyiptomba, amikor Kánaán földjén éhínség támadt. Aztán Izráel népe nagyra nőtt, és az egyiptomiak szolgálatra fogták őket, amiből Mózes vezetésével csodás úton szabadultak ki. A negyven évi pusztai vándorlás során a mai Sinai félszigeten át mentek észak felé. Útközben sokszor visszakívánkoztak Egyiptomba, mert a pusztában nem volt mód földművelésre, ha az állatok legelője elfogyott, tovább kellett menni. Amikor beértek az ígéret földjére, elcsodálkoztak, hogy milyen gazdag az a föld, az ország nagyobb része termékeny dombvidék volt. A tenger közelsége és az erdős vidék biztosította, hogy mindig legyen elegendő csapadék.

 

Kilátás a Tábor-hegyről: Jezréel völgye és a környező dombvidék – képforrás: 123RF

 

Csak annyi erdőt irtottak ki, amennyi területre a földműveléshez szükség volt. Jóval később, még Dávid idejében is éltek oroszlánok a területen. A pásztorfiú Dávidnak sokszor kellett a nyájat ezektől megvédeni. Márpedig ha volt oroszlán, bizonyos, hogy sok fűevő állat is élt itt, gazellák, antilopok. Ez a helyzet az asszír hódítás idején változott meg, az akkori hadviselés azzal járt, hogy teljesen letarolták a megszállt területet, mert a városok ostromához sok fára volt szükség. A falakkal szemben farönkökből tornyot építettek, ha ennek teteje magasabb volt, mint a városfal, akkor íjjal, parittyával is át tudtak lőni a várfalon.

 

Asszír dombormű – képforrás: 123RF

 

Samária és Jeruzsálem ostroma során az asszírok kiirtották a környékbeli erdőket. Mikor a zsidók a babiloni fogság után visszatértek, lepusztult fátlan országot találtak. Ezsdrás és Nehémiás újraszervezte az országot, a templomot is újjáépíttette, és újraindult az istentisztelet. Korábban bizonyára olyan erdős volt a város környéke, hogy nem kellett szabályozni az áldozathoz szükséges fa beszerzését, könnyen megoldották. Vagy az hozott fát, aki áldozni akart, vagy a vidékről érkező zarándokok szedtek össze annyi fát a város közelében, hogy az oltáron mindig éghetett a tűz. A fogság után a kiirtott erdők miatt ez már gondot jelentett, Nehémiásnak ezért kellett szabályozni, hogy kik és hogyan hordjanak fát a jeruzsálemi templomba az áldozatokhoz: „Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát” (Neh 13,30–31).

Sajnos az erdőirtás a következő évszázadokban is folytatódott, az egymást váltó hódítók fát nem ültettek, de mindegyik irtotta az erdőket, hiszen az akkori földközi-tengeri birodalmaknak a hajóépítéshez rengeteg fára volt szüksége. A Kr. e. 1. századtól a rómaiak tartották megszállva Izráel földjét, őket váltották a bizánciak, majd a törökök, és mindenki pusztította az itteni erdőket.

 

Júdea hegyei között Izraelben – képforrás: 123RF

 

A 19. században megkezdődött a szétszórtságban élő zsidók visszatelepedése őseik földjére. (Ez volt a cionista mozgalom, a jeruzsálemi Sion, héberül Cion hegy nevéből.) A visszatérő zsidók lepusztult, sivatagos terület találtak, ahol csak nomád beduinok éltek. A visszatelepülők eleinte mezőgazdasági telepeket, kibbucokat hoztak létre, ahol a földet közösen művelték, a szűkös csapadékot is felfogták az épületek tetejéről. Ők alkalmazták először a csepegtető öntözést, hogy a kevés víz párolgás nélkül eljusson a növények gyökeréhez.

 

Víztakarékos csepegtető öntözőrendszer – képforrás: 123RF

 

Ahogy nőtt a kibbucok által megművelt terület, egyre több vízre volt szükség. Az 1948-ban létrejött a modern Izráel állam elő intézkedése volt, hogy a Jordánból indulva csővezetéket építettek ki, amin az öntözővizet messzebbre is lehet szállítani. Ez persze azóta is folyamatos feszültséghez vezet, hiszen a szomszédos arab államoknak is szüksége van a vízre, a hírekben sokszor hallunk a Golán-fennsíkról. Nemcsak stratégiailag fontos, de itt van több folyó forrása is. Az igazi vita emiatt van, hogy ki vezetheti el a források vizét öntözésre. Az arabok közt is terjed a városias életmód, egyre több vízre lenne szükség, ezért bizonyára köztük is sokszor elhangzik a kérdés: Mikor esik már?

 

A Tábor-hegy egy virágzó mandulakert felől – képforrás: 123RF

 

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

05. Mi mindenre jó az olajfa?

Képforrás: 123RF

Az olajfa a Bibliában az egyik legtöbbször említett növény. Olasz hatásra nálunk az oliva név terjedt el, így nevezzük a fa termését és az abból készült olajat is. Trianonig az olajfa hazánkban is őshonos volt, a mai Horvátország területéről a termőterület átért a tengerparton Olaszországba, ahonnan az oliva elnevezés származik. Nálunk más növényi olajokat is használtak, pl. napraforgó- és repceolaj, ezért a faolajat ezektől megkülönböztetve nevezték olivának. Mivel a bibliai tájakon csak az olajfa olaját ismerték, ott az olaj mindig az olivaolajat jelenti.

 

A sok célra hasznos olajfa – képforrás: 123RF

 

A fa latin neve, olea europaea arra utal, hogy az ma Dél- Európában, a Fekete tengertől Portugáliáig mindenütt elterjedt haszonnövény. Ám az olajfa ázsiai eredetű, őshazája a mai iraki-török határvidék, innen Örményországig ma is vadon is él az erdőkben, de már nagyon régen elterjedt egész Ázsiában. Európában a görögök, majd a rómaiak terjesztették el.

A Bibliában az olajfa az első név szerint megnevezett kultúrnövény, az özönvíz leírásában olvasunk róla: „Estére megjött hozzá a galamb, és íme, már egy leszakított olajág volt a csőrében.” (1Mózes 8,11) Azóta lett az olajágat hozó galamb a megbékélés jelképe. Később a választott népnek ígért „tejjel mézzel folyó” Kánaán gazdagságának felsorolásában is szerepel. Izráel népe az Úr gondviselését látta abban, hogy az olajfa termése sokféle célra használható, és a fa megél a kövek között is, ahol mást nem lehetne termelni: „Az ÚR vezette egymaga, nem volt vele idegen isten. A föld magaslatain hordozta, a mező termésével etette. Mézzel táplálta a sziklából, olajjal a kősziklából.” (5Mózes 32,12–13)

 

Olajfa termése – képforrás: 123RF

 

Az olajfáért mint Isten áldásáért adott hálát Jób is: „amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj” (Jób 29,6).

Az olaj volt az egyik legfontosabb élelmiszer, használták sütésre, főzésre. Nagyon népszerű volt az olajjal készült kenyérféle, olyan alapételnek számított, hogy az volt a szegény, akinek már erre sem jutott. Amikor Illés próféta idején éhínség volt Izráelben, a sareptai özvegyasszony ilyet készített a próféta számára (1Királyok 17). Ma Izráelben és a szomszédos országokban mindenütt népszerű étel, ami segít elképzelni, mit süthetett a sareptai özvegy Illésnek. A régi, Károli-fordítás pogácsának nevezi, az újfordítás lepénynek. Ismerjük a mai receptet, valószínűleg hasonló lehetett a sareptai özvegy kenyérkéje is. Ki ehet próbálni:

Hozzávalók: 50 dkg liszt, 40 gramm élesztő, 3 dl jó minőségű olivaolaj, kevés só. Elkészítése: Csészében egy dl meleg vízben elkeverünk egy kanál lisztet és az élesztőt, összekeverjük a lisztet az olajjal, beleöntjük a felfuttatott élesztőt, összegyúrjuk kicsit, pihentetjük, zsemle méretűre szaggatjuk, forró sütőben kb. 200 fokon 20 perc alatt barnára sütjük.

 

Olaj, olajbogyó, kenyér – a bőség jelei – képforrás: 123RF

 

Az ókorban az olajat testápolásra is használták, naponta kenték be a fejüket olajjal. Ezt csak akkor hagyták ki, ha valaki gyászolt vagy böjtölt, ezzel jelezték, hogy most befelé fordulnak, nem törődnek a mindennapi testápolással. Mikor Dávid király Betsabétől született gyermeke meghalt, a gyászt ezzel fejezte be: „Ekkor fölkelt Dávid a földről, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott” (2Sámuel 12,20).

Az ókori görög görög orvosok feljegyezték, hogy kevesebb a juhok közt a fájós lábú, nem gyullad be a folyton növő és letöredező körmük, ha az olajfák alatt legeltették őket. Innen kiindulva megfigyelték, hogyha szüretkor az olajfa leveleit nem szedik ki, hanem belekerül a présbe, akkor az olajnak nagyobb a sebgyógyító hatása. Nagy Sándor azt hirdette a katonáiról, hogy sebezhetetlenek, ami így inkább csak legenda, de annyi alapja volt, hogy hadjáratai idején ügyelt rá, hogy otthoni olajjal el legyenek látva. Olajjal kenték be testüket a katonák, így kevesebbet szenvedtek a páncél okozta horzsolásoktól, ami az akkori hadseregek állandó gondja volt.

Az evangéliumokban is sokszor olvasunk az olajfáról és az olajról, közismert az irgalmas samaritánus története, aki utazóként elsősegélyre olajat tart magánál: „Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire” (Lukács 10,33).

 

A Gecsemáné-kert Jeruzsálemben – képforrás: 123RF

 

Jeruzsálem mellett volt az Olajfák hegye. Jézus sokszor tartózkodott itt a tanítványaival, innen siratta el a várost hitetlensége miatt, itt volt a Gecsemáné-kert, ahol Jézus a szenvedésére készült, ide jöttek érte a katonák Júdás vezetésével.

Amikor a zsidók a 19. századtól kezdtek visszaköltözni őseik földjére, kiderült, hogy a török időkben lepusztított országban alig van gyümölcsfa. Az európai fajták nem bírták az itteni klímát, de az olajfa jól megél a köves és nehezen öntözhető területen is, ma újra egész olajfaerdők virulnak Izráelben.

 

Olajfakert egy izraeli kibucban, a Negev-sivatagban – képforrás: 123RF

 

 

Az 1948-ban létrejött Izráel állam címerében is a hétágú gyertyatartót két olajfaág fogja közre.

 

képforrás: 123RF

 

 

 

 

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.