Pages Navigation Menu

12. Vili, avagy Mefibóset ma

Írta: Baker Ágnes

 

Bódi Kati grafikája

Vili legszívesebben felszívódott volna. Láthatatlan akart lenni, hogy a többiek békén hagyják. De hiába húzta meg magát a leghátsó padban, mindig akadt valaki az osztályban, aki belekötött, cikizte, durván beszólt neki. Ilyenkor elöntötte a düh, és gyakran verekedésbe keveredett. A tanárokkal sem volt jobb a helyzete, idegesítette őket, hogy nem bírt az órán nyugodtan megülni. Ezért folyton rászóltak. Mit csináljon, ha csak akkor elviselhetőbb a fájdalom a lábában, ha izeg-mozog, mozgatja a lábát. Erről nem mert beszélni senkinek. Félt, hogy akkor visszakerül a kórházba. Vili mára már elhitte magáról, hogy ő rossz gyerek, aki nem figyel az órán, verekedik, és bosszantja a tanítókat. Nem volt rossz tanuló, de mindig akadt, akinek gondja volt vele. A legnagyobb baja saját magával volt. Haragudott magára, a helyzetére, s amikor bántották, a düh kitört belőle, mint egy vulkán.

Vili azóta, hogy megsérült mindkét lába, nem tudott már focizni a bajnokcsapatban. Mankókkal járt. Osztálytársai azzal szórakoztak, hogy elvették tőle, vagy eldugták előle a mankót, és jót röhögtek azon, hogy Vili kétségbeesetten próbálta visszaszerezni tőlük. Lúzer, lúzer! – kiabálta Alex.

Egy nap történt valami, ami miatt egy kis időre elfeledkeztek Viliről. Óriási hír hozta lázba az egész nagy múltú sportiskolát. Kiderült, új igazgatót kapnak, aki valami nemzetközi hírű, válogatott focista volt. Ő lesz a suli focicsapatának edzője is! Mindenki erről beszélt a suliban. Különösen a sportosztályokban voltak izgatottak a gyerekek. Az első edzés után a fiúk egymást túlkiabálva mesélték élményeiket. Vili fájó szívvel hallgatta a beszámolót arról, milyen király az új edző, mennyire tök jó fej, és micsoda trükköket tud… Nem csak a gyerekek, a tanárok is igyekeztek kedvében járni a jóképű tanár úrnak. Az ebédlőben a gyerekek tülekedtek a tanári asztal körüli helyekért, hogy a közelében lehessenek.

Az új igazgató ismerkedett az osztályokkal, tanárokkal. Viliék osztályába is beült egy órára. A gyerekek földre szállt angyalként ültek a padokban, és lesték minden mozdulatát. Az igazgató átfutotta a névsort, majd meglepett arccal meredt a naplóra.

Kis idő múlva körbenézett a tanulókon, és megkérdezte:

– Melyikőtök Miskei Vilmos?

– Én vagyok, Igazgató úr… – sápadt el Vili, és a padra támaszkodva felállt.

Az igazgató hosszasan nézte, majd így szólt:

– Nagyszünetben gyere be hozzám az irodámba.

Az osztálytársak döbbenten fordultak Vili felé. A tanár figyelmét nem kerülték el a gúnyos mosolyok, összenézések Alexéktől, a menők bandájától. Vili lesütött szemmel ült le. A szíve majd kiugrott a helyéből, úgy dobogott. Biztos az igazgató fülébe jutottak a verekedései.

Mikor vége lett az órának, némelyek sajnálkozó megjegyzést tettek Vilire. „Most megkapja a magáét!” Vili is így érezte. Mások biztosak voltak abban, hogy kiteszik a sportosztályból, hiszen mi keresnivalója lenne köztük, amikor már nem tud focizni.

Vili nem akarta otthagyni ezt az osztályt, és új gyerekek közé kerülni. Itt legalább volt két barátja, Beni és Petya. Különben is, máshol sem lenne jobb a helyzete!

Csendesen kopogott. Nehéz szívvel nyomta le az igazgatói szoba kilincsét.

– Gyere be – szólt egy barátságos hang. – Menyhárt Lázár vagyok – nyújtotta kezét az igazgató. Téged hogy szólíthatlak? – kérdezte, miközben egy széket tett alá.

– Vili – nyögte ki a fiú.

– Nos, Vili, volt nekem egy közeli barátom, a legjobb kapus, akit valaha ismertem. Miskei Tibornak hívták. Ismerted te ezt az embert?

– Igen. Ő volt az apukám…

Lázár tanár úr nagyot sóhajtott.

– Sajnálom, Vili – mondta átkarolva a fiú vállát. – Nehéz időket élhettél át. Tudom, hogy nagyon hiányzik neked a papád. Nagyszerű ember volt! Nekem is hiányzik… A lábad abban a balesetben sérült meg?

– Igen – felelte könnybe lábadt szemmel Vili. – Azóta nem focizom…

– Értem. Én sem focizom, amióta megműtöttek. Azelőtt évekig egy külföldi klubban játszottam, amíg súlyosan le nem sérültem. Ezért is nem emlékszel rám, no meg egy kicsit a külsőm is megváltozott… – és mosolyogva végigsimította szakállát. Vilinek most már derengett az ismerős hang, és az a huncut barna tekintet.

– Vili! Apádnak megígértem, hogy ha vele bármi történne az életben, gondom lesz rád. De a temetés után nem találtalak benneteket. Anyukáddal eltűntetek!

– A nagyihoz költöztünk. Nála laktunk, amíg annyira rendbejött a lábam, hogy járni tudjak suliba. Anya sokáig senkivel nem akart találkozni. A telefont se vette fel.

– Így már értem. Vili, lenne kedved kijárni velem az edzésekre? Segíthetnél nekem! Van számodra egy kis feladatom.

– Igen? – ragyogott fel Vili szeme. Hosszú idő óta először érezte, hogy valami jó történik vele.

Másnap az ebédlőben a szokásos déli tolongás, tülekedés, sorban állás. Petya segített Vili tálcáját vinni. Már megszokta, hogy két tálcával egyensúlyoz az asztalok között.

– Vili! – hasított át a zajos termen az igazgató öblös hangja. Vili megállt, és a tanári asztal felé fordult. A zsivaj hirtelen elcsendesült, és minden szem az igazgatóra tapadt.

– Gyere, szeretném, ha az asztalomnál ebédelnél!

Vili eltátotta a száját, Petya pedig majdnem leejtette a két tálcát.

– Nem csak most! Mindig! – kiáltotta nyomatékosan az igazgató, hogy mindenki hallja. – Na jó, a barátod is jöhet – mosolyodott el a két elképedt fiú láttán.

– Tudjátok, – folytatta az igazgató kihasználva a figyelmet – Vili papája a legjobb barátom volt. Ő volt a legnagyszerűbb kapus, akit valaha ismertem. Vili olyan számomra, mint egy családtag!

Alex feje elvörösödött. Elöntötte a pulykaméreg. Kérdőn nézett haverjaira. Ők a vállukat vonogatták… Semmit nem tudtak róla. Mindhárman újak ebben a suliban. A baleset óta az ofő kérésére pedig nem beszélt az osztály Vili családjáról.

Másnap délután Vili két barátjával hittanórára ment.

Beni és Petya hívták el Vilit hittanra. Vili szeretett ide járni, itt nem piszkálták. Dia nénit is kedvelte. Élvezte, hogy az órák szituációs játékkal kezdődnek, majd Dia néni magyaráz a Bibliából, aztán meg beszélgetnek róla.

– Miután a harcban meghalt Saul király, és fia Jonathán, Dávid lett az új király Izráelben. Dávid király nem feledkezett meg legjobb barátjáról Jonathánról. Felkutatta, ki maradt életben a családjából, hogy jót tegyen vele. Jonathánnak élt egy fia, úgy hívták Mefibóset, aki mozgássérült volt mind a két lábára. Dávid király, a palotába hozatta Mefibósetet. Tudjátok, az antik világban, ha új király került a trónra, gyakran az előző uralkodó családját elpusztította, hogy ne maradjon trónkövetelő – magyarázta Dia néni.

Vili letette a kütyüt a kezéből, amivel a pad alatt játszott, és növekvő érdeklődéssel hallgatta a tanárnő elbeszélését.

– Nos, Mefibóset megérkezett a trónterembe. Reszketve borult le a király előtt. Annyira félt, hogy Dávid királynak meg kellett nyugtatni. Ne félj! – szólította meg. Az apukádért Jonathánért vissza adom neked az összes birtokot, ami a családotoké volt. Te pedig ezentúl az asztalomnál fogsz étkezni, mint egy királyfi…

Vilinek az lett az érzése, hogy ez a történet róla szól!

– Petya! – súgta izgatottan.

– Pszt! – intette le barátja.

– Petya!

– Mi van már?

– Benne vagyok a Bibliában!

Petya elvigyorodott.

– Hát ez tényleg te vagy, öregem!

 

Forrás

Mefibóset történetének teljes leírását megtalálod a Bibliában, Sámuel II. könyvének 9. részében.

 

 

A bejegyzés megtalálható a Segédanyagok/Bibliai lapozgató menüpont alatt, a „Gyerekek a Bibliában” c. sorozatban: https://kateteka.hu/segedanyagok/bibliai-lapozgato/

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .